Vámpírok

Ha valaki azt állítja, hogy vámpírok a valóságban nem léteznek, ne higgy neki! A világ tele van vámpírokkal. Nem azokkal a gonosz, alakjukat örökösen változtató, a feszülettől rettegő lényekkel, akikről a legendák szólnak, hanem olyan tiszteletre méltó, hosszú életű, különlegesen erős teremtményekkel, akiknek vért kell inniuk, hogy életben maradhassanak. Csak épp annyira avatkoznak be az emberek dolgaiba, amennyire az elkerülhetetlen, és sohasem ölik meg azt, akinek a véréből ittak.

A világ egy távoli, alig-alig megközelíthető, hóval borított szögletében emelkedik a Vámpírok Hegye, ahol tizenkét évenként a vámpírok összegyűlnek. Ilyenkor ülésezik a Vezérkar, melyen a vámpír hercegek elnökölnek (ők azok, akiknek minden vámpír engedelmességgel tartozik), és a megjelentek túlnyomó többségét a vámpír tábornokok alkotják. Ők az élveholtak társadalmának vezetői.

A tévhitekkel ellentétben a vámpírok nem tudnak denevérré vagy köddé változni, a szentelt víz és a fokhagyma teljesen hatástalan ellenük és közel sem örökéletűek. Bár 10 szer olyan lassan öregszenek mint egy átlag ember, egyszer ők is meghalnak. Szaglásuk kitűnő, látásuk éles, hallásuk nagyon fejlett. Sokkalta gyorsabbak és erősebbek az egyszerű halandóknál, de mindazonáltal, mint már említettem közel sem hallhatatlanok. Éppúgy megteszi a szívükbe döfött tőr, a súlyos vérveszteség, a tűz, a fagy vagy a testükbe lőtt golyó mint az embereknél, de tűrőképességük messze felülkerekedik azokén.

Az éjszaka teremtményei képesek gondolatban kommunikálni társaikkal, a farkasok, denevérek és patkányok kedvelik társaságukat, és soha nem támadnának rájuk. Képesek még a hangsebességű futásra melyet maguk közt szólva csak suhanásnak neveznek.

Egy legenda szerint egykor a vámpírok és a farkasok egy faj voltak, csupán csakúgy, mint az emberek és a majmok esetében a faj idővel kettévált és két úton fejlődött tovább.

A Vámpírok mindennél előbbre valónak tarják a hűséget, a bátorságot, az őszinteséget és a becsületességet. Egy vámpír soha nem ejthet ki hazugságot a száján, a gyávákat mélységesen megvetik és kiközösítik, az árulókat azonnal kivégzik és a nevüket is tilos többé kiejteni. Vakmerőek és önfejűek szánt szándékkal keresik a kalandot és a kihívást, s egy vámpír számára mindennél fontosabb a jó hírneve és a társai megbecsülése.

Hitük szerint haláluk után a jó vámpírok egy csillagokon túli paradicsomba jutnak, ahol békében élhetnek. A gonosz vagy áruló vámpírok lelke kárhozatra van ítélve, hogy lelke örökké magányosan, átkozottan bolyongjon a földhöz ragadva a paradicsomot soha nem ismervén. Hisznek a sorsban, és hogy a vámpírok istenei előre elrendelték nekik azt. Mindazonáltal mindig vannak válaszutak, ahol maguk dönthetik el melyik ösvényre lépve folytatják életüket, a helyes vagy a helytelen úton haladnak tovább. Senki sem lehet hát eredendően gonosz!

Viszont eredendően meddő az égész faj. Férfiaik nem nemzhetnek, és asszonyaik nem hordhatnak ki gyermeket. Szaporodásuk az egymásba ömlesztett vér segítségével történik. Házasság sem létezik közöttük, mivel a vámpírok élete ennyire hosszura nyúló, ritka az a szerelem, ami több száz éven át kitart. De köthetnek ügynevezett szerződéseket, hogy 10 -20 évig egymás mellet éljen két vámpír, az idő lejártával megállapodhatnak újabb 10 vagy 20 évben vagy dönthetnek a különválás mellett is.

A Vámpírok igen babonás teremtmények és előszeretettel hangoztatnak vámpíremlékezet óta létező mondásokat, csatakiáltásokat. Jó példa erre a "Szerencse Fel!" címszavuk, ami elengedhetetlenül elhangzik a küzdelmek előtt az éjszaka teremtményei között. Mégis van egy igen lényeges és kiemelésre méltó közmondásuk mely talán a legjobban tükrözi életvitelüket. Ha érzik a halálközeledtét egy különös kézjellel, bemutatják arcukon a halál érintésének jelét, és azt suttogják: Még a halálban is légy győzedelmes!