A három szolgálatban lévő herceg Paris Skyle, Mika Ver Leth és Nyíl volt. (A távollévőt Vancha Marchnak hívták.)
Paris Skyle-nak hosszú, ősz szakálla és lengő fehér haja volt, a jobb füle hiányzott, és a nyolcszáz vagy még annál is több esztendejével ő számított a legöregebb élő vámpírnak. Mindenki tisztelte, és nemcsak kora és rangja, hanem ifjúkori hőstettei miatt is. A legendák szerint Paris Skyle mindenütt megfordult, és mindent végigcsinált. Sok különös történet keringett róla – hogy Kolumbusszal együtt hajózott át Amerikába, s ő vezette be a vámpirizmust az Újvilágban; hogy ő is ott harcolt Jeanne d'Arc oldalán (bizonyára mint vámpír szimpatizáns), és ő ihlette Bram Stoker hírhedt Drakuláját. Mindez persze nem jelentette azt, hogy e történetek ne lennének igazak – a vámpírok már a puszta létezésüknél fogva is különös teremtmények.
Mika Ver Leth a maga "csekély" kétszázhetven évével a legfiatalabb vámpír herceg volt. Fényes fekete hajával és átható pillantású szemével hollóra emlékeztetett, ráadásul általában feketében is járt. Még Mr. Crepsleynél is szigorúbbnak látszott – a homloka és a szája környéke csupa-csupa ránc volt –, komorságáról az jutott eszembe, hogy igen ritkán mosolyoghat, vagy talán soha.
Nyílnak, a vaskos felépítéső, kopasz vámpírnak mindkét karját és oldalt a fejét nyílvesszőket ábrázoló tetoválások díszítették. Félelmetes harcos hírében állt, a vérszipolyok iránti gyűlöletéről legendák keringtek. Mielőtt tábornokká választották volna felesége is volt, emberek közül való asszony; egy vérszipoly ölte meg, aki azért jött, hogy megküzdjön Nyíllal. Akkor ő visszatért a vámpírok közé; megfontolt volt és magának való, és szorgalmasan készült a tábornokságra. Azóta minden mást kizárva csak a munkájának élt.
Mindhárom herceg jól megtermett, izmos férfi volt. Még a vén Paris Skyle is úgy nézett ki, mint aki könnyedén fel tudna dobni akár fél kézzel is egy ökröt a vállára.
– Köszöntelek, Larten – állapodott meg Paris barátságos, meleg tekintete Mr. Crepsley arcán, miközben elgondolkodva simogatta hosszú ősz szakállát. – Öröm itt látni téged a Hercegek Termében. Nem reméltem, hogy még egyszer láthatom az arcodat.
– Megfogadtam, hogy visszajövök – felelte Mr. Crepsley, és meghajolt a herceg előtt.
– Nem is kételkedtem benne – mosolygott Paris. – Csak nem gondoltam, hogy még életben leszek, és személyesen köszönthetlek itt. Rég elhullattam már a csikófogaimat. Az éjszakáim meg vannak számlálva.
– Túlélsz mindannyiunkat, Paris – felelte Mr. Crepsley.
– Meglátjuk – sóhajtotta. Aztán rám szegezte a pillantását, miközben Mr. Crepsley meghajolt a másik két herceg előtt. Amikor a vámpír újra megállt mellettem, az öreg herceg ismét megszólalt: – Ő pedig nyilván az inasod – Darren Shan. Gavner Purl elismerően nyilatkozott róla.
– Jó vérű, erős szívű fiú – mondta Mr. Crepsley. – Ügyes inas, egy éjjel első osztályú vámpír válik majd belőle.
– Na igen, majd egy éjjel! – horkant fel Mika Ver Leth, olyan szemmel nézve végig rajtam, ami cseppet sem esett jól. – Most még csak egy fiú! Nem olyan idők járnak ránk, hogy gyerekeket fogadjunk be magunk közé. Mi ütött beléd, hogy...
– Kérlek, Mika – szakította félbe Paris Skyle. – Ne szóljunk elhamarkodottan. Mi itt mindnyájan tudjuk, milyen ember Larten Crepsley. Adjuk meg neki azt a tiszteletet, amit megérdemel. Nem tudom, miért döntött úgy, hogy egy gyereknek ad vért, de biztos vagyok benne, hogy magyarázattal fog szolgálni.
– Szerintem akkor is őrültség manapság – morogta Mika Ver Leth. Paris megvárta, míg elhallgat, s akkor újra felém fordult.
– Bocsáss meg, Darren, amiért ilyen udvariatlannak mutatkozunk – szólt mosolyogva. – Nem szoktunk gyerekekkel beszélni. Régen volt, amikor utoljára jelent meg előttünk gyerek.
– Én valójában már nem vagyok gyerek – motyogtam. – Nyolc esztendeje lettem félvámpír. Nem tehetek róla, hogy a testem nem öregedett.
– Épp erről van szó! – hördült fel Mika Ver Leth. – Az a vámpír tehet róla, aki megvérezett. Ő...
– Mika! – szólt rá élesen Paris. – Ez a nemes jellemű, köztiszteletben álló vámpír és az inasa bizalommal állt a színünk elé, hogy elnyerjék a jóváhagyásunkat. Akár megadjuk nekik, akár nem, udvarias bánásmódot érdemelnek, nem pedig goromba felelősségre vonást. Főleg nem a társaik előtt.
Mika összeszedte magát, felállt, és meghajolt felénk.
– Bocsánat – mondta összeszorított foggal. – Tiszteletlen hangot ütöttem meg. Nem teszem többet.
Halk moraj futott végig a termen. A sustorgásból ítélve merőben szokatlan dolognak számított, hogy egy herceg bocsánatot kérjen alacsonyabb rangútól, kivált ha az illető már tábornok sem volt.
– Nos, Larten – mondta Paris, miközben székeket hoztak előre nekünk. – Üljetek le, és meséld el, mi történt veled, amióta utoljára találkoztunk.
Leültünk, és Mr. Crepsley elmesélte a történetét. Beszámolt a hercegeknek arról, hogy beállt a Cirque Du Freak társulatába, hogy hol mindenütt járt, ki mindenkivel ismerkedett össze. Amikor a Murlough-val való találkozás került sorra, kérte, hadd beszéljen róla csak és kizárólag a hercegeknek. Suttogva számolt be nekik az őrült vérszipolyról, és arról, hogy miként végeztünk vele. A hercegeket feldúlta a hír.
– Aggasztó – töprengett fennhangon Paris. – Ha a vérszipolyok megtudják, ürügyként használhatják egy háború kirobbantására.
– Hogy tehetnék? – felelte Mr. Crepsley. – Én már nem tartozom a klánhoz.
– Ha kellőképpen feldühödnek, előfordulhat, hogy átsiklanak ezen az apró részleten – vélekedett Mika Ver Leth. – Amennyiben a Vérszipolyok Uráról szóló hír igaz, akkor nagyon oda kell figyelnünk mindenre, ami összefügg az unokafivéreinkkel.
– Ezzel együtt én mégsem hiszem azt, hogy Larten hibázott – szólalt meg most első ízben Nyíl. – Más volna a helyzet, ha tábornok lenne, de mint szabad embert nem kötik a törvényeink. Az ő helyében én ugyanezt tettem volna. Tapintatosan járt el. Nem hinném, hogy hibáztathatjuk őt emiatt.
– Nem – csatlakozott hozzá Mika is. Majd rám nézve hozzátette: – Emiatt nem.
Most, hogy Murlough ügye lekerült a napirendről, visszaültünk a székünkre, s olyan hangosan szólhattunk, hogy a teremben ülők mindnyájan hallhassák.
– És most térjünk vissza az inasod dolgára – mondta fennhangon, komor ábrázattal Paris Skyle. – Mindnyájan tudjuk, hogy a világ nagyot változott az elmúlt pár évszázadban. Az emberek jobban védelmezik egymást, és a törvényeik is szigorúbbak, különösen a gyerekeik vonatkozásában. Ezért nem vérezünk már meg gyerekeket. Igaz, a múltban is csak ritkán folyamodtunk ehhez. Kilencven éve vettünk be utoljára gyereket magunk közé. Mondd el nekünk, Larten, miért döntöttél úgy, hogy szakítasz ezzel az újabb hagyománnyal.
Mr. Crepsley megköszörülte a torkát, majd egyenként farkasszemet nézett a hercegekkel, mígnem tekintete végül megállapodott Mika arcán.
– Nincs rá megalapozott okom – mondta nyugodtan, mire a teremben kiáltozás támadt, s a nyomában fojtott hangú, izgatott társalgás vette kezdetét.
– Csendet kérek! – kiáltotta Paris, mire azon nyomban néma csend lett. – Kérlek, Larten, hagyd most a tréfát – fordult vissza hozzánk bosszús arccal. – Nem adhattál vért csak úgy, szórakozásból, egy gyereknek. Kellett, hogy valami oka legyen. Talán megölted a szüleit, és úgy érezted, neked kell felnevelni őt?
– Élnek a szülei – közölte Mr. Crepsley.
– Mindkettő? – szólt közben éles hangon Mika.
– Igen.
– Ezek szerint keresik őt? – tudakolta Paris.
– Nem. Megrendeztük Darren halálát. El is temették őt. Halottnak hiszik.
– Ezt legalább jól csináltad – mormolta Paris. – De miért kellett egyáltalán megvérezned? – Mivel Mr. Crepsley nem felelt, hozzám fordult. – Nos, Darren? Te tudod, miért vérezett meg?
Abban a reményben, hogy ezzel kihúzom a vámpírt a csávából, azt feleltem:
– Megtudtam az igazságot róla, s így részben talán önvédelemből tette – azt gondolhatta, vagy az inasává kell tennie, vagy meg kell ölnie.
– Ez érthető indok – vélekedett Paris.
– Csak nem az igazság – sóhajtotta Mr. Crepsley. – Egyáltalán nem féltem attól, hogy Darren leleplez. Valójában csak azért jött rá az igazságra velem kapcsolatban, mert megpróbáltam megvérezni egy barátját, egy vele egyidős fiút.
A teremben ismét felcsapott a lárma, és ezúttal hosszú percekbe telt, mire a hercegek le tudták csillapítani a kedélyeket. Amikor végre helyreállt a rend, Paris az eddiginél jóval aggodalmasabb arccal folytatta a kérdezősködést.
– Meg akartál vérezni egy másik fiút?
Mr. Crepsley bólintott.
– De az ő vérét megfertőzte a gonosz – nem lett volna jó vámpír belőle.
– Tehát ha jól értem, megpróbáltál megvérezni egy fiút, de nem tudtad; a barátja rájött, úgyhogy helyette beléje csorgattál vámpírvért? – morogta Mika.
– Nagyjából így lehetne összefoglalni a dolgot – hagyta jóvá Mr. Crepsley. – Még hozzátartozik, hogy sietve kellett megvéreznem, anélkül, hogy feltárhattam volna előtte a teljes igazságot magunkról, ami megbocsáthatatlan hiba volt. Csak annyit hozhatok fel mentségemül, hogy előzőleg hosszasan megfigyeltem, és a véradás idején már meggyőződtem a becsületességéről és a jellemességéről.
– Mi vitt az első fiúhoz – a rossz vérűhöz? – kérdezte Paris.
– Tudta, hogy ki vagyok. Egy régi könyvben megtalálta a képemet, amit még akkor rajzoltak rólam, amikor a Vur Horston nevet használtam. Kérte, hogy hadd lehessen az inasom.
– Nem mondtad el neki, hogy nálunk mi a szokás? – nézett rá szigorúan Mika. – Nem mondtad meg neki, hogy nem szoktunk gyerekekből vámpírt csinálni?
– Próbáltam, de... – Mr. Crepsley csüggedten rázta a fejét. – Az egész olyan volt, mintha nem lennék ura az akaratomnak. Tudtam, hogy rosszat teszek, de ha nem lett volna gonosz a vére, megvéreztem volna. Nem tudom megmagyarázni, miért, mert magam sem értem.
– Ennél elfogadhatóbb magyarázattal kell szolgálnod – figyelmeztette Mika.
– Nem tudok – válaszolta halkan Mr. Crepsley. – Nincs elfogadható magyarázatom.
Ekkor halk, udvarias köhintés hallatszott a hátunk mögül, és Gavner Purl lépett elő.
– Közbenjárhatok a barátom érdekében? – kérdezte.
– A legnagyobb mértékben – felelte Paris. – Örömmel meghallgatjuk a szavaidat, ha azok a helyzet tisztázását szolgálják.
– Ezt nem tudhatom, annyit mindenesetre megjegyeznék, hogy Darren nem közönséges fiú – kezdte Gavner. – Megtette a nagy utat a Vámpírok Hegyéhez – nem kis teljesítmény az ő korában –, és útközben megküzdött egy medvével, amit egy vérszipoly vére megmérgezett. És bizonyára hallottatok a pár éjszakával ezelőtti, Arra Sailsszel vívott mérkőzéséről.
– Hallottunk – kuncogott Paris.
– Darren ügyes és bátor, agyafúrt és becsületes fiú. Hiszem, hogy jó vámpír lesz belőle. Sőt, kiváló, csak esélyt kell kapnia. Igaz, hogy fiatal, de nála fiatalabbak is bejutottak már közénk. Te magad mindössze kétesztendős voltál, amikor eret vágtak rajtad, nemde, Felség? – nézett Gavner egyenesen Paris Skyle szemébe.
– Itt most nem erről van szó! – kiáltotta Mika Ver Leth. – Ez a fiú lehet felőlem a második Khledon Lurt is, az sem számítana itt semmit! A tényekkel nem lehet vitázni – a vámpírok ma már nem véreznek meg gyerekeket. Veszedelmes precedensül szolgálna, ha hagynánk, hogy ez következmények nélkül maradjon.
– Mikának igaza van – szólalt meg csendesen Nyíl. – Itt most nem a fiú bátorságáról és képességeiről van szó. Larten hibázott, amikor megvérezte őt, és ezt nekünk tudomásul kell vennünk.
Paris megfontoltan bólintott.
– Igazat mondanak, Larten. Rosszul cselekednénk, ha ezt nem vennénk figyelembe. A mi helyünkben te magad sem tűrnéd a szabályok ilyen megsértését.
– Tudom – sóhajtotta Mr. Crepsley. – Nem is bocsánatot, csak kellő megfontolást kérek. És hogy Darrent ne feddjétek meg. A hibát én követtem el, egyedül engem büntessetek.
– Semmiféle büntetésről nem tudok – mondta Mika nyugtalanul. – Nem áll szándékomban megbüntetni téged. Meg sem fordult a fejemben, hogy besározzam a te becsületes nevedet.
– Egyikünk sem tenne ilyet – csatlakozott hozzá Nyíl. – De milyen lehetőség áll még előttünk? Olyat tett, ami rossz – és nekünk el kell ítélnünk ezt a rosszat.
– De úgy, hogy közben ne feledkezzünk el a könyörületességről – gondolkodott hangosan Paris.
– Nem kérek könyörületet – szólt határozottan Mr. Crepsley. – Nem vagyok zöldfülű vámpír, aki tudatlanságból tette, amit tett. Nem kérek különleges elbírálást sem. Ha úgy döntötök, hogy kivégzést érdemlek, zokszó nélkül elfogadom az ítéleteteket. Ha...
– Nem ölhetik meg miattam! – kiáltottam elszörnyedve.
– Ha úgy határoztok, hogy próbára bocsátotok – folytatta Mr. Crepsley, mintha meg se hallotta volna a kifakadásomat –, alávetem magam minden próbának, és ha kell, a halált is vállalom.
– Szó se lehet róla – fortyant fel Paris. – A próbákat azoknak tartogatjuk, akik még nem bizonyítottak egy csatában sem. Még egyszer mondom – a jó híredhez kétség sem fér.
– De talán... – kezdte tétován Nyíl, majd mély csendbe burkolózott. Aztán pár pillanat múlva folytatta. – Azt hiszem, kitaláltam. Most, hogy szóba kerültek az erőpróbák, támadt egy ötletem. Igenis van megoldás ebben a dologban, olyan, amihez nem kell megölnünk régi barátunkat, sem a nevét nem kell meghurcolnunk. – Ujjával rám mutatott, és hűvösen annyit mondott: – Bocsássuk próbára a fiút.
Hosszú, töprengéssel terhes csönd támadt.
– Igen – mormolta végül Paris Skyle. – A fiút bocsátjuk próbára.
– Mondtam, hogy nem akarom ebbe Darrent belekeverni! – tiltakozott Mr. Crepsley. Hangja már-már fenyegetőző volt.
– Nem – szállt vele vitába Mika. – Azt mondtad, nem akarod, hogy őt büntessük. Nos, nem is fogjuk – az erőpróba nem büntetés.
– Ez így sportszerű, Larten – csatlakozott Mikához Paris is. – Ha a fiú kiállja a próbát, elfogadjuk, hogy úgy döntöttél, megvérezed őt, és több szó nem esik a dologról.
– És ha elbukik, a szégyen az övé lesz – tette hozzá Nyíl.
Mr. Crepsley megvakarta az arcán végighúzódó sebhelyet.
– Tisztességes megoldás – mondta elgondolkodva –, de a döntés joga Darrené, nem az enyém. Én nem kényszeríthetem bele egy erőpróbába. – Felém fordult. – Hajlandó vagy próbára tenni magad a klán előtt, és tisztára mosni a nevünket?
Kényelmetlenül izegtem-mozogtam a székemben.
– Hát... tulajdonképpen pontosan milyen próbáról van szó? – kérdeztem.
– Jó kérdés – mondta erre Paris. – Nem lenne tisztességes dolog odaállítani, hogy küzdjön meg valamelyik harcosunkkal – egy félvámpír nem ellenfél egy tábornok számára.
– A keresés meg túl sokáig tartana – vélekedett Nyíl.
– Akkor nem marad más, mint a megpróbáltatások – dörmögte az orra alatt Mika.
– Ne! – kiáltotta valaki a hátunk mögött. Körülnézve Kurdát pillantottam meg, amint kivörösödött arccal, nagy léptekkel tartott az emelvény felé. – Ezt nem tűrhetem! – mennydörögte. – A fiú még nincs felkészülve a megpróbáltatásokra! Ha mindenáron próbára akarjátok tenni, várjátok ki, míg idősebb lesz!
– Várakozásról szó sem lehet – mordult fel Mika, s felugorva néhány lépést tett Kurda felé. – Itt nekünk van jogunk parancsokat osztogatni, Kurda Smahlt – még nem vagy herceg, ne viselkedj hát úgy, mintha az lennél.
Kurda megtorpant, s haragos arccal nézett Mikára, majd féltérdre ereszkedve fejet hajtott előtte.
– Bocsáss meg, Felség, amiért tiszteletlenül szóltam.
– Megbocsátok – morogta Mika, és visszatért a trónszékére.
– Megengedik Hercegségetek, hogy szóljak? – kérdezte Kurda.
Paris Mikára nézett, aki megrándította a vállát.
– Szólj – mondta az öreg herceg.
– Az Avatási Próbák tapasztalt vámpíroknak valók – kezdte Kurda. – Nem gyerekeknek szánták. Nem volna méltányos, ha Darrent köteleznénk rájuk.
– Az élet sohasem bánt méltányosan a vámpírokkal – szólt közbe Mr. Crepsley. – Ezzel szemben lehet igazságos. Nem vagyok elragadtatva az ötlettől, hogy Darrent alávessük a próbáknak, de a döntés igazságos, és ha ő is beleegyezik, akkor én támogatom.
– Elnézést – szólaltam meg én is –, miféle próbákról van szó?
– Az Avatási Próbák olyan próbatételekből állnak amiket azoknak a vámpíroknak kell teljesíteniük, akik tábornokok akarnak lenni – magyarázta kedvesen mosolyogva Paris.
– Milyen feladatokat kell teljesítenem?
– Öt fizikai erőpróbát – válaszolta. – Ezek véletlenszerűen kerülnek kiválasztásra, és minden vámpír számára mások. Az egyikben alá kell merülnöd egy mélyvízben, s fel kell hoznod a fenekéről egy beleejtett medált. Egy másikban lezúduló kőtömbök elől kell félreugrálnod. Megint egy másikban keresztül kell menned egy termen, melynek padlója égő parázzsal van tele. Vannak különlegesen nehéz próbák, de könnyű egy sincs köztük. A kockázat óriási, és bár a legtöbb vámpír túléli őket, előfordulnak véletlen halálesetek.
– Nem szabad belemenned, Darren – sziszegte Kurda. – A próbákat telivér vámpíroknak találták ki. Te még nem vagy elég erős, se gyors, se tapasztalt. Ha igent mondasz, azzal a saját halálos ítéletedet írod alá.
– Nem értek egyet – mondta erre Mr. Crepsley. – Darren igenis képes a próbatételek teljesítésére. Nem lesz könnyű dolga, lehet, teljes erejéből küzdenie kell, de nem engedném, hogy vállalja, ha úgy gondolnám: nincs esélye a próbákon való megfelelésre.
– Szavazzunk – indítványozta Mika. – Én a próbák mellett vagyok. Nyíl?
– Egyetértek – próbák.
– Paris?
A legöregebb élő herceg tétován ingatta a fejét.
– Kurdának igaza van abban, hogy a próbák nem gyerekeknek valók. Megbízom az ítéletedben, Larten, de attól félek, hogy az optimizmusod itt nem helyénvaló.
– Tudsz mást javasolni? – kérdezte éles hangon Mika.
– Nem, de... – Paris melléből mély sóhaj tört fel. – Mit gondolnak a dologról a tábornokok? – fordult a teremben ülő tábornokok felé. – Kurda és Mika véleményét hallottuk. Van valakinek hozzátennivalója?
A tábornokok halkan tanácskoztak egymás között, majd felállt egy ismerős alak, és megköszörülte a torkát. Arra Sails volt.
– Én tisztelem Darren Shant – kezdte. – Kezet fogtam vele, és akik ismernek, tudják, milyen sokat jelent ez számomra. Hiszek Gavner Purlnek és Larten Crepsleynek, akik szerint a fiú nagy nyeresége lesz a vámpírnemzetségnek. Ugyanakkor Mika Ver Lethszel is egyetértek – Darrennek ki kell próbálnia magát. Mindnyájunknak teljesítenünk kellett a próbákat. Segítettek azzá lennünk, amik vagyunk. Nekem mint nőnek nem sok esélyem volt, de mert győztem, egyenlőként ülhetek a többiekkel ebben a teremben. Nem szabad kivételt tennünk. Semmire se megyünk az olyan vámpírral, aki nem képes a végsőkig megfeszített erővel harcolni. Nincs szükségünk gyerekekre, akiket pátyolgatni és hajnalonta gondosan koporsóba kell dugni.
De ezzel együtt – folytatta Arra – nem hiszem, hogy Darren csalódást okozna nekünk. Szerintem ki fogja állni a próbákat, és méltónak fog bizonyulni a vámpírságra. Én teljes mértékben megbízom benne. – Rám mosolygott, majd szemét dühösen Kurdára villantotta. – És ne törődjetek azokkal, akik mást mondanak – akik szerint kíméletesen kell bánnunk Darrennel. Csak szégyent hoznánk rá, ha megtagadnánk tőle a próbákon való részvételt.
– Minő emelkedett szavak! – gúnyolódott Kurda. – Elismételnéd őket Darren temetésén is?
– Jobb büszkén meghalni, mint szégyenben élni – vágott vissza Arra.
Kurda csendben elkáromkodta magát.
– Mit szólsz hozzá, Darren? – kérdezte aztán. – Hajlandó vagy farkasszemet nézni a halállal, csak hogy méltónak bizonyulj ezeknek a bolondoknak a szemében?
– Nem – feleltem, s láttam, hogy Mr. Crepsley arcán egy pillanatra fájdalmas kifejezés suhan át. – De hajlandó vagyok vele farkasszemet nézni, hogy a magam szemében méltónak bizonyuljak – tettem hozzá. Amikor a vörös köpenyes vámpír ezt meghallotta, büszkeségtől ragyogó arccal intett felém az öklével.
– Szavaztassuk meg az összes jelenlévőt – javasolta Paris. – Hányan gondolják azt, hogy Darrent vessük alá az Avatási Próbáknak?
Minden kéz a magasba emelkedett. Kurda, arcán undorral, elfordult.
– Darren! Hajlandó vagy alávetni magad a próbáknak?
Mr. Crepsleyre néztem, és intettem neki, hogy hajoljon közelebb. Azután suttogva megkérdeztem, mi történik, ha nemet mondok.
– Kegyvesztett lennél, és szégyenszemre elzavarnának a Vámpírok Hegyéről – felelte ünnepélyes komolysággal.
– Emiatt magának is szégyenkeznie kellene? – kérdeztem, jól tudva, milyen fontos neki, hogy ne essen folt a becsületén.
Fölsóhajtott.
– A hercegek előtt nem, de saját magam előtt igen. Miután én választottalak és én véreztelek meg, minden téged ért szégyen egyszersmind az én szégyenem is lenne.
Alaposan meghánytam-vetettem magamban a dolgot. A nyolc esztendő alatt, míg az inasaként szolgáltam, sok mindent megtudtam Mr. Crepsleyről – az életéről, a gondolkodásáról.
– Ezt a szégyent nem tudná elviselni, ugye? – kérdeztem.
Arcvonásai ellágyultak.
– Nem – mondta halkan.
– Attól kezdve minden alkalmat megragadna, hogy szembenézhessen a korai halállal. Vadállatokat venne üldözőbe, vérszipolyokkal harcolna, és addig nem nyugodna, míg egyikük meg nem ölné. Így van?
– Valahogy így – felelte egy gyors fejbólintással.
Ezt nem engedhetem. Hat évvel ezelőtt, amikor Murlough-t üldöztük, az őrült vérszipolyt, aki elrabolta Evrát, Mr. Crepsley a saját életét kínálta fel neki a kígyófiú életéért cserében. Ugyanezt megtette, amikor én kerültem a gyilkos keze közé. Annak alapján, amiket hallottam, nem lelkesedtem ezekért a próbákért, de vállalnom kellett, ha azt akartam, hogy Mr. Crepsley ne maradjon szégyenben. Tartoztam neki azzal, hogy ki merjek állni a tűzvonalba.
A hercegekkel szembefordulva felálltam.
– Alávetem magam a próbáknak – jelentettem ki határozottan.
– A kérdés tehát eldőlt – mosolygott helyeslően Paris. – Térj vissza holnap, amikor kisorsoljuk az első próbatételt, Most menj, és pihenj.
Ezzel véget is ért a találkozónk. Gavner, Harkat és Kurda társaságában elhagytam a termet. Mr. Crepsley ott maradt, hogy valamit még megtárgyaljon a hercegekkel – gondolom, a dolog Mr. Tinyvel, Harkat üzenetével és az idevezető úton talált halott vérszipollyal és vámpírral állt összefüggésben.
– Örülök... hogy végre... eljöhettünk – mondta Harkat, miközben visszafelé ballagtunk a szállásunkra. – Egyre jobban untam... mindig ugyanaz a látvány.
Elmosolyodtam, aztán aggódva pillantottam Gavnerre.
– Milyen nehezek ezek a próbák? – kérdeztem.
– Nagyon – felelte sóhajtva.
– Kemények, mint a Hercegek Termének a sziklafala – morogta Kurda.
– Annyira azért nem – szólt Gavner. – Ne túlozd el a veszélyt, Kurda, megijeszted a fiút.
– A legkevésbé sem szeretném – válaszolta Kurda, és bátorítóan rám mosolygott. – De tény, hogy a próbákat felnőtt vámpírok számára találták ki. Én magam, a többi vámpírhoz hasonlóan, hat éven át készültem rájuk, és így is csak éppen hogy átcsúsztam.
– Darrennel nem lesz semmi baj – erősködött Gavner, de a hangján érezhető volt a rosszul leplezett aggodalom.
– Egyébként meg bármikor kiszállhatok, ha úgy érzem, ez nekem nem megy – kiáltottam nevetve, hogy kicsit felvidítsam Kurdát.
Kurda döbbent arccal meredt rám.
– Mondd, te nem figyeltél oda? Nem értetted, miről van szó?
– Mire gondolsz? – kérdeztem.
– Az Avatási Próbák közben nem sétálhatsz ki – világosított fel Gavner. – Megbukhatsz, de el nem mehetsz, a tábornokok nem fogják megengedni.
– Akkor megbukom – rántottam egyet a vállamon. – Ha látom, hogy a helyzet kezd reménytelenné válni, egyszerűen bedobom a törülközőt, úgy csinálok, mintha kificamodott volna a bokám vagy ilyesmi.
– Nem érti! – nyögött fel Gavner. – Rendesen el kellett volna magyaráznunk neki, mielőtt hagyjuk, hogy belemenjen. A szavát adta rá, most már nem táncolhat vissza! Ó, hogy a Harnon Oan fekete vére...!
– Mi az, amit nem értek? – néztem rá zavartan.
– Az Avatási Próbák során a bukás nem jelent mást, mint halált! – felelte zord képpel Kurda. Csak bámultam rá, és egy szó sem jött ki a torkomon. – A kudarcot vallók majd mindegyike belehalt abba, hogy nem sikerült végrehajtania a feladatot. De ha felsülsz, és nem halsz meg, elvisznek a Halál Termébe, beszíjaznak egy ketrecbe, felfüggesztenek a gödör fölé, és – nyelt egyet, elfordította a tekintetét, és vérfagyasztó suttogással fejezte be a mondatot: – addig dobálnak le a nyársakra, amíg bele nem halsz!