Kibújtam a cipőmből, és felmásztam a deszkapallókra. Egy-két percig szoktattam magam hozzájuk, ide-oda csúszkáltam, s közben arra figyeltem, hogy el ne veszítsem az egyensúlyomat. A bot nélkül könnyű volt – a vámpíroknak kiváló az egyensúlyérzékük –, de vele már nem annyira. Majdnem leestem, amikor gyakorlásképpen suhintottam vele egyet-kettőt.
– Rövideket döfj! – kiáltotta Vanez, és előreugrott, hogy elkapjon. – Véged van, ha ilyen lengőütésekkel próbálkozol!
Úgy tettem, ahogy Vanez tanította, és csakhamar rájöttem a dolog csínjára-bínjára. Még egy rövid ideig ugrabugráltam egyik pallóról a másikra, aztán néhány guggolás és szökdelés után készen álltam a viadalra.
A pallók közepén találkoztunk, és köszönésképpen összeütöttük a botjainkat. Arra mosolygott – nyilván nem sokra tartotta az esélyeimet. Aztán egy lendülettel eltávolodtunk egymástól, és Vanez tapsa megadta a jelt a harc megkezdéséhez.
Arra rögtön támadott, és botja végével hasba szúrt.
Amikor elléptem előle, vadul megforgatta botját a levegőben, és lesújtott vele a fejemre – de teljes erőből! Szerencsére időben emeltem föl a botomat, hogy hárítsam az ütést, de annak ereje az ujjaimtól kezdve az egész testemet elérte, annyira, hogy térdre kényszerültem tőle. A kezem megcsúszott a boton, de még elértem, mielőtt kiesett volna az ujjaim közül.
– Meg akarod ölni? – kiáltotta Kurda dühösen.
– Kisfiúk, akik nem tudják magukat megvédeni, ne jöjjenek fel a pallókra – rikoltotta vissza Arra.
– Na, ennek én véget vetek – jelentette ki bőszen Kurda, és nagy léptekkel megindult felém.
– Ahogy óhajtod – felelte Arra, és botját leeresztve hátat fordított nekem.
– Ne! – mordultam fel, s talpra szökkenve a magasba emeltem a botomat.
Kurda megtorpant.
– Darren, nem muszáj...
– De én akarom – szakítottam félbe, majd odakiáltottam Arrának: – Gyerünk... felkészültem.
Arra mosolyogva fordult felém, de ez a mosoly már inkább csodálatot, semmint gúnyt fejezett ki.
– A félvámpírban van kurázsi! Jó tudni, hogy a fiú nem teljesen gerinctelen. Akkor hát lássuk, mi kell ahhoz, hogy inába szálljon a bátorsága!
Újra támadott, ezúttal rövid, váltakozó irányból jövő ütésekkel, jobbról balra ugorva, minden előzetes figyelmeztetés nélkül. Amennyire tőlem telt, kivédtem az ütéseit, de jutott belőlük mindkét karomra és vállamra is. Lassan, a testemet védve visszahátráltam egészen a palló végéig, majd amikor egy nagy ívű ütéssel megcélozta a lábamat, elugrottam előle.
Arra nem számított az ugrásra, és ez kibillentette az egyensúlyából. Ezt a pillanatot használtam ki, hogy bevigyem az első ütésemet, és keményen rávágtam a bal combjára. Nem okozhattam vele súlyos sérülést, de nem számított rá, ezért meglepetésében felordított.
– Darrennél a találat! – ujjongott Kurda.
– Itt nincs pontozás – förmedt rá Arra.
– Jó lesz vigyáznod magadra, Arra – nevetett Vanez, és csak úgy csillogott az ép fél szeme. – Az az érzésem, a fiú el fog páholni. Soha többé nem dughatod be a képedet a tornatermekbe, ha egy tizenéves félvámpír kölyök ellátja a bajodat a pallókon.
– Azon az éjszakán, amelyiken vereséget szenvedek egy ilyen kölyöktől, nyugodtan beszíjazhatsz a Halál Termének egyik ketrecébe, és lehajíthatsz a nyársakra – vetette oda Arra. Most már tényleg dühös volt – nem örült neki, hogy azok odalent heccelődnek vele –, és amikor legközelebb rám nézett, már nem volt mosoly az arcán.
Óvatosan mozogtam. Tudtam, egy jó ütés még nem jelent semmit. Ha elbízom magam, és ellankad a figyelmem, pillanatok alatt végez velem. Amikor átlépett, és szembefordult velem, én hátráltam. Hagytam, hadd jöjjön pár méterrel közelebb, s akkor átugrottam egy másik pallóra. Néhány távolodó lépés után átugrottam egy következő, majd ismét egy másik pallóra.
Abban reménykedtem, hogy ezzel felbosszantom Arrát. Ha a végletekig el tudom odázni az összecsapást, talán kijön a sodrából, és elkövet valami butaságot. Csakhogy a vámpírok legendásan türelmes lények, és ez alól Arra sem volt kivétel. Úgy jött a nyomomban, mint macska a veréb után, ügyet sem vetve az odalent összeverődött bámészkodók csúfolódására – várta, hogy mikor unok rá az összecsapást elodázó taktikámra, s jön el az alkalmas pillanat, amikor lesújthat rám.
Végül beszorított egy sarokba, és nem volt mese, harcolnom kellett. Bevittem néhány mélyütést – a lábujjaira és a térdére, ahogy Vanez tanította –, de nem volt bennük erő, s Arra rezzenéstelen arccal viselte el őket. Ahogy előrehajoltam, hogy ismét odavágjak a lábujjaira, átugrott egy másik deszkára, és botja laposabb felével rácsapott a hátamra. Felordítottam a fájdalomtól, és hasra vágódtam. A botom leesett a földre.
– Darren! – kiáltotta Kurda, és odarohant.
– Hagyd! – kapta el Vanez hátulról a tábornokot.
– Megsebesült!
– Életben marad. Ne szégyenítsd meg ezek előtt a vámpírok előtt. Hagyd, hadd harcoljon.
Kurda, bár nem szívesen, de engedett Vaneznek. Arra eközben úgy döntött, nekem már befellegzett. Ahelyett, hogy botjával végigvágott volna rajtam, benyomta a hasam alá a furkó gömbölyű végét, és úgy próbált legurítani a pallóról. Az arcán ismét ott ragyogott a mosoly. Hagytam, hadd fordítson át, de közben kézzel-lábbal erősen megkapaszkodtam a deszkába, így nem estem le. Akkor egy lendülettel körbefordultam, mígnem fejjel lefelé csüngve fölkaptam a botomat a földről, és a következő mozdulattal Arra lábikrái közé döftem, majd hirtelen csavartam rajta egyet, amitől a vámpírnő elterült. Akkorát sikoltott, hogy már azt hittem, sikerült kiütnöm és ezzel győznöm, de ő esés közben elkapta a pallót, és ugyanúgy megkapaszkodott benne, mint az imént én. A botja viszont nagyot koppant a padlón, és odébb perdült.
A nézésünkre összeverődött vámpírok – lehettek már vagy húszan-harmincan – hangos tapsban törtek ki, miközben mi ketten ismét feltápászkodtunk, és árgus szemekkel figyeltük egymás mozdulatait. Fölemeltem a botomat, és mosolyogva, hetykén mondtam:
– Úgy látom, ezúttal én vagyok előnyösebb helyzetben.
– Nem sokáig – mordult rám Arra. – Mindjárt kitépem a kezedből azt a botot, és bezúzom vele a koponyádat!
– Csak nem? – vigyorogtam. – Akkor hát lássuk – próbálja meg!
Arra széttárt kezekkel közelített felém. Ami azt illeti, nem számítottam rá, hogy a botja nélkül is támadni fog, és nem is nagyon tudtam, mit tegyek most. Nem szívesen ütöttem volna meg egy fegyvertelen ellenfelet, különösen nem egy nőt.
– Ha akarja, fölveheti a botját – ajánlottam fel.
– A pallókat elhagyni tilos – válaszolta.
– Akkor kérjen meg valakit, hogy adja fel.
– Ez sincs megengedve.
Meghátráltam.
– Nem akarom megütni, ha egyszer nincs mivel védekeznie – mondtam. – Mi lenne, ha én is eldobnám a botomat, és puszta kézzel harcolnánk tovább?
– Az a vámpír, aki elhagyja a fegyverét, bolond – közölte Arra. – Ha eldobod a botodat, le fogom nyomni a torkodon, ha végeztünk egymással idefent a pallókon, csak hogy megleckéztesselek.
– Oké! – csattantam fel bosszúsan. – Legyen úgy, ahogy akarja. – Abbahagytam a hátrálást, fölemeltem a botot, és ráhúztam vele.
Arra a nyakát behúzva várta az ütést – így alacsonyabban volt a gravitációs központja, és nehezebb lett volna egy csapásra végezni vele –, ennélfogva jól meg tudtam célozni a fejét. Botom végével rácsaptam az arcára. Az első két ütés elől még el tudta rántani a fejét, de a harmadikkal képen találtam. Nem vérzett, de csúnya hurka keletkezett a nyomában.
Ezúttal Arra döntött a visszavonulás mellett. Kelletlenül, a kezére és a karjaira mért kisebb ütéseimet derekasan állva, de a nagyobbak elől bölcsen kitérve, meghátrált. Korábbi fogadkozásomat feledve elbíztam magam. Azt hittem, azt csinálok vele, amit akarok. Ahelyett, hogy rászántam volna az időt, és lassan fárasztottam volna ki, gyorsan akartam végezni vele, és ez lett a vesztem.
Botomat megsuhintva célba vettem oldalt a fejét, hogy odasózzak egyet a fülére. Csakhogy az ütés sem elég erős, sem elég gyors nem volt. Eltaláltam ugyan a fülét, de jóformán föl se vette. És mielőtt visszaránthattam volna a botot, Arra mindkét keze akcióba lendült.
A jobbjával elkapta a bot végét, és tartotta erősen, miközben ökölbe szorított baljával állon vágott. Aztán még egyszer, de úgy, hogy a csillagokat láttam. Amikor a harmadik balegyenesre készült, gépiesen elléptem előle, s ebben a pillanatban villámgyorsan kicsavarta a kezemből a botomat.
– Na! – kiáltotta diadalmasan, a feje fölött megpörgetve a botot. – Hát most ki van előnyösebb helyzetben?
– Nyugi, Arra – nyögtem idegesen, és csak úgy söpörtem előle. – Emlékszik, az előbb felajánlottam, hogy vegye vissza a botját?
– És én visszautasítottam – horkant fel.
– Hadd kapjon egy botot, Arra – kérlelte Kurda. – Nem várhatod el tőle, hogy puszta kézzel védje magát. Ez nem volna méltányos.
– Na, mi legyen, fiú? – kiáltotta Arra. – Megengedem, hogy kérj egy másik botot, ha akarod. – A hangjából ítélve nem sokra becsült volna, ha elfogadom az ajánlatát.
Megráztam a fejem. Bármit odaadtam volna egy botért, de nem kérhettem kivételes kegyet, ha egyszer Arra sem kért.
– Oké – mondtam –, harcolok tovább így, ahogy vagyok.
– Darren! – hördült fel Kurda. – Ne légy idióta! Lépj vissza, ha nem kell másik bot. Eddig is derekasan harcoltál, és megmutattad, hogy bátor vagy.
– Ha most kiszállsz, már akkor sem kell szégyenkezned – helyeselt neki Vanez.
Belenéztem Arra szemébe. Tisztán láttam, ő is arra számít, hogy visszavonulót fújok.
– Nem – mondtam. – Nem hagyom abba. Addig nem szállok le ezekről a pallókról, amíg ki nem ütnek.
És megindultam előre, behúzva a nyakamat, ahogy Arra tette az előbb.
Ő meglepetten pislogott, aztán a magasba emelte a botot, és felkészült, hogy véget vessen a küzdelemnek. Nem tartott sokáig. A bal kezemmel még ki tudtam védeni az ütését, a második a hasamat érte, a harmadik elől elhajoltam, a negyediket pedig jobb kézzel félreütöttem. Az ötödik ütés azonban telibe találta hátul a fejemet. Szédelegve rogytam térdre. Aztán suhogó hangot hallottam, és amikor Arra botjának vastagabb vége nagyot csattant a bal arcomon, lezuhantam a földre.
Arra eszméltem, hogy a mennyezetet bámulom, és körbe vagyok véve aggódó arcú vámpírokkal.
– Darren? – szólongatott ijedten Kurda. – Jól vagy?
– Mi... történt? – nyöszörögtem.
– Leütött – felelte. – Ájultan feküdtél öt-hat percig. Már azon voltunk, hogy segítségért küldünk.
A fájdalomtól összerándulva, nagy nehezen felültem.
– Miért forog a szoba? – nyögtem.
Vanez nevetve segített talpra állni.
– Rendbe fog jönni – jelentette ki a játékmester. – Egy kis agyrázkódásba még egy vámpír se pusztult bele. Egy napig alszik, és kutya baja sem lesz.
– Milyen messze van még a Vámpírok Hegye? – kérdeztem elhaló hangon.
– Szegény gyerek azt se tudja, jön-e vagy megy! – rivallt rá Kurda, és már mozdult, hogy elvezessen.
– Várj! – kiáltottam kissé tisztuló fejjel. Körülnéztem, nem látom-e valahol Arra Sailst, és észrevettem odafönt az egyik pallón, amint valami krémmel kenegeti összevert arcát. Kitéptem magam Kurda kezéből, odatámolyogtam a vámpírnőhöz, és amilyen szilárdan csak tudtam, megálltam előtte.
– Na? – nézett rám tartózkodóan.
Kinyújtottam a kezem, és azt mondtam:
– Rázza meg.
Arra a kezemre, aztán még kissé homályos szemembe nézett, és azt felelte:
– Attól, mert egyszer jól küzdöttél, még nem vált belőled harcos.
– Rázza meg! – ismételtem dühösen.
– Mert ha nem?
– Akkor visszamászok a pallókra, és addig harcolok, míg meg nem teszi! – mordultam rá.
Arra sokáig nézte az arcomat, aztán bólintott, és megfogta a kezemet.
– Legyen veled az erő, Darren Shan – mondta mogorván.
– Erő – ismételtem elgyengülve, aztán beleájultam a karjába, és attól kezdve semmiről sem tudtam egészen másnap éjszakáig, amikor magamhoz tértem a saját függőágyamban.

Két éjszakával az Arra Sailsszel való találkozásom után Mr. Crepsleyt és engem kihallgatásra rendeltek a vámpír hercegek elé. Még minden tagom sajgott, úgyhogy csak Mr. Crepsley segítségével tudtam felöltözni. Nyögve-jajgatva emeltem föl a karomat a fejem fölé – kék-zöld foltok mutatták Arra ütéseinek a nyomát.
– Hogy lehettél olyan ostoba, hogy kihívtad Arra Sailst verekedni? – korholt Mr. Crepsley. Amióta csak hírét vette a vámpírnővel folytatott küzdelmemnek, megállás nélkül ugratott és csúfolódott, de én tudtam, hogy a szíve mélyén büszke rám. – Még én is százszor meggondolnám, hogy kiálljak-e vele szemtől szembe a pallókon.
– Ezek szerint bátrabb vagyok magánál – vigyorogtam önelégülten.
– Ne keverd össze a hülyeséget a bátorsággal – szólt rám szigorúan. – Komoly sérülést is szerezhettél volna.
– Úgy beszél, akárcsak Kurda – morogtam.
– Ami a vámpírok harcmodorát illeti, abban nem értek egyet Kurdával – ő pacifista, ami ellenkezik a természetünkkel –, abban viszont igazat adok neki, hogy néha jobb elkerülni az összecsapást. Reménytelen helyzetben, ha amúgy semmi sem forog kockán, csak a bolond vállalja a harcot.
– Nem volt reménytelen! – fakadtam ki dühösen. – Majdnem legyőztem őt!
– Veled nem lehet beszélni – felelte mosolyogva Mr. Crepsley. – De a legtöbb vámpír ilyen. Ez annak a jele, hogy már tanultál egyet-mást. És most fejezd be az öltözködést, és tedd elfogadhatóvá a külsődet. Nem várakoztathatjuk meg a hercegeket.
A Hercegek Termét a Vámpírok Hegye belsejének legmagasabb szintjén alakították ki. Egyetlen bejáratához egy hosszú és széles, hegyi őröktől őrzött folyosón át lehetett eljutni. Még nem jártam itt – erre a folyosóra csak az léphetett be, akinek a hercegek termében volt dolga.
A zöld ruhás őrök minden lépésünket figyelték. Fegyvert nem vihettünk be magunkkal, és semmi olyasmit sem, amit fegyverként lehetett volna használni. Cipőt sem engedélyeztek – a sarkában könnyen el lehetett volna rejteni egy apró tőrt –, és a folyosó három különböző pontján tetőtől talpig átkutattak bennünket. Az őrök még a hajunkat is végiggereblyézték egy fésűvel, hátha hajszálvékony huzalokat rejtettünk oda!
– Minek ez a felhajtás a biztonság körül? – súgtam oda Mr. Crepsleynek. – Úgy tudtam, a hercegeket minden vámpír tiszteli, és aláveti magát a parancsaiknak.
– Így is van – felelte. – Leginkább a hagyomány kedvéért történik mindez.
A folyosó végén beléptünk egy hatalmas barlangba, amelyben egy különös, fehéren fénylő kupola magasodott. Még soha életemben nem láttam hozzá hasonlót – a falak valósággal pulzáltak, mintha élnének, és sehol egyetlen illesztési pont vagy vonal nem látszott rajtuk.
– Mi ez? – kérdeztem.
– A Hercegek Terme – válaszolta Mr. Crepsley.
– Miből van – kőből, márványból, vasból?
– Senki sem tudja – vont vállat Mr. Crepsley. – Odavezetett a kupolához – a folyosónak ezen a felén minden őr a terembe nyíló ajtónál csoportosult –, és szólt, hogy tegyem rá mindkét kezem.
– Meleg! – kiáltottam elakadó lélegzettel. – És lüktet! Mi ez?
– A régi időkben a Hercegek Terme is olyan volt, mint az összes többi – mesélte Mr. Crepsley a tőle megszokott körülményes stílusban. – De aztán egy éjszaka megjelent itt Mr. Tiny, és közölte, hogy ajándékot hozott nekünk. Ez röviddel azután történt, hogy a vérszipolyok különváltak a vámpíroktól. Az "ajándék" ez a kupola volt – melyet az ő törpe népsége épített anélkül, hogy egyetlen vámpír is szemtanúja lett volna –, s hozzá a Vérkő. A kupolának és a Kőnek is varázsereje van. Mindkettő...
– Larten Crepsley! Darren Shan! – kiáltotta az egyik őr. Odasiettünk. – Most bemehettek – közölte az őr, és széles lándzsája hegyével négyszer ráütött az ajtóra. Az ajtó kinyílt – pontosan úgy, mint az elektronikus vezérlésűek –, és mi beléptünk.
Odabent nem égtek fáklyák, mégis olyan nappali világosság ragyogott, mint sehol másutt a hegy belsejében. Maguk a falak sugározták a fényt, hogy mitől, azt csak Mr. Tiny tudta volna megmondani. A kupola belsejében koncentrikus körökben ülőhelyek sorakoztak, mint valami templomban. A középső, tágas térben négy fából faragott trónszék állt egy emelvényen. A négyből három trónon vámpír hercegek ültek. Mr. Crepsley korábban elmondta nekem, hogy legalább egy közülük mindig hiányzik a tanácsülésről, arra az esetre, ha valami történne a többiekkel. A falakon nem volt semmi – se festmények, se portrék, se zászlók. Szobrokat sem láttam sehol. Ez afféle tárgyalóterem volt, nem parádékra és ceremóniákra való.
Az ülőhelyek legtöbbje el volt foglalva. Hátul ültek a közönséges vámpírok, középen a hegy személyzete, az őrök és hasonlók, az első üléseket pedig a vámpír tábornokok foglalták el. Mr. Crepsley és jómagam elölről a harmadik sorhoz mentünk, és beültünk a már ott várakozó Kurda Smahlt, Gavner Purl és Harkat Mulds mellé. Örültem, hogy viszontláthatom a törpe személyt. Meg is kérdeztem, mit csinált, amióta nem találkoztunk.
– Kérdésekre... válaszolgattam – felelte. – Elmondtam... mindig ugyanazt... újra meg újra.
– Visszajött valami az emlékeidből? – kérdeztem.
– Nem.
– Pedig nagyon igyekezett – nevetett Gavner, és előrehajolva megszorította a vállamat. – Halálra gyötörtük Harkatot a kérdéseinkkel, hogy megpróbáljuk emlékezésre bírni. De neki egy árva panaszszó sem hagyta el a száját. Én az ő helyében már réges-rég kiborultam volna. Még aludni sem hagyták!
– Nincs szükségem... sok alvásra – mondta szégyenlősen Harkat.
– Felépültél mar az Arrával vívott csörtéből? – kérdezte Kurda.
– Hallottam róla! – kiáltott közbe Gavner, még mielőtt válaszolhattam volna. – Mi a mennyet képzeltél? Inkább dobjanak egy skorpiókkal tele gödörbe, mint hogy felugorjak a pallókra Arra Sailsszel! Láttam, hogyan vert pacallá egy éjjel húsz harcedzett vámpírt!
– Jó ötletnek tűnt – vigyorogtam.
Gavnernek el kellett válnia tőlünk, mert fontos tárgyalása volt néhány tábornokkal – a vámpírok szünet nélkül életbe vágóan fontos kérdésekről tárgyaltak egymással a Hercegek Termében –, és mialatt várakoztunk, Mr. Crepsley még elmondott egyet-mást a kupoláról.
– Varázsereje van. Sehol másutt nem lehet bejutni, csak az egy szem ajtón át. Se szerszámmal, se robbantással, se savval nem lehet rést ütni a falain. Ez a kőkeményebb anyag, amit ember vagy vámpír valaha is ismert.
– Honnan származik? – kérdeztem.
– Nem tudjuk. A törpe népség hozta lezárt vagonokban. Hónapokba telt, mire laponként fölvontatták. Nekünk nem volt szabad néznünk, ahogy a lapokat összeillesztik. Azóta számtalanszor megvizsgálták a legkiválóbb építészeink, de senki sem tudta megfejteni a titkát.
Az ajtaját csak vámpír herceg tudja kinyitni – folytatta. – Vagy úgy, hogy két tenyerét közvetlenül az ajtó lapjára fekteti, vagy a trónszékén ülve, tenyerét erősen rányomva a két karfára.
– Biztosan elektronikus vezérlés? – jegyeztem meg. – A panelek "olvassák le" az ujjlenyomataikat, igaz?
Mr. Crepsley megrázta a fejét.
– A termet évszázadokkal ezelőtt építették, amikor az embereknek még fogalmuk sem volt az elektronikáról. Vagy paranormális módon működik, vagy olyan technológiával, amely sokkal, de sokkal fejlettebb, mint bármi, aminek a létezéséről tudunk.
Látod azt a vörös követ, ott a hercegek mögött? – kérdezte. Az emelvény mögött öt méterre, egy oszlop tetején ovális, nagyjából két futballabdányi méretű kő csücsült. – Az ott a Vérkő. Ő a kulcsa a kupola rejtélyének, de nemcsak annak, hanem a vámpírok hosszú élettartamának is.
– A micsodának? – kérdeztem.
– A hosszú élettartamnak. Annak, hogy ilyen sokáig élünk.
– Mi köze lehet egy kőnek a hosszú élethez? – kérdeztem zavartan.
– A kő többféle célt szolgál – fejtegette. – Amikor a többiek befogadnak maguk közé egy vámpírt, az illetőnek oda kell állnia a Kő elé, és rá kell helyeznie mindkét kezét. A Kő olyan simának látszik, mint egy üveggolyó, holott éles, mint a legélesebb borotva. Érintésre kiserken a vér, ezt a Kő felissza – innen ered a neve –, s eközben örökre bekapcsolja az illető vámpírt a klán mentális közösségébe.
– Mentális közösségébe? – ismételtem, s közben ki tudja, hányadszor sóhajtottam fel magamban, hogy miért nem tud Mr. Crepsley egyszerűbb szavakat használni.
– Azt tudod, hogy hogyan kutatják fel gondolatban a vámpírok azokat, akikkel össze vannak kötve?
– Igen.
– Nos, a trianguláció módszerét használva a Kő útján át megkereshetjük és meg is tudjuk találni azokat, akikkel nem vagyunk összekötve.
– Triangu... micsoda? – nyögtem elkeseredetten.
– Tegyük fel, hogy te egy valódi vámpír vagy, akinek a vérét felitta a Kő – kezdte magyarázni. – Amikor egy vámpír a vérét adja, egyúttal a nevét is megadja, amelynek alapján attól kezdve a Kő és a többi vámpír felismeri őt. Ha én meg akarlak keresni, miután teljes jogú vámpír lettél, elég, ha ráteszem a kezem a Vérkőre, és közben a nevedre gondolok. A Kő másodperceken belül megmutatja nekem a pontos helyedet, bárhol ezen a kerek világon.
– Akkor is, ha én nem akarom, hogy megtaláljanak? – kérdeztem.
– Akkor is. De a helyzeted meghatározása nem volna elég – mire odaérek, már lehet, hogy továbbálltál onnan. Ezért van szükség a triangulációra, azaz a háromszögelésre, amely pusztán annyit jelent, hogy a dologhoz hárman kellenek. Ha én meg szeretnélek találni, érintkezésbe kell lépnem valakivel, akivel összeköttetésben állok – például Gavnerrel –, és gondolatban közölnöm kell vele a te hollétedet. Ezek után az én vezetésemmel a Vérkövön keresztül ő meg fog találni téged.
Egy darabig szótlanul töprengtem a hallottakon. A rendszer valóban szellemes volt, de észrevettem néhány hátulütőjét is.
– Bárki használhatja a Vérkőt, ha meg akar találni egy vámpírt? – tudakoltam.
– Bárki, akiben megvan a mentális keresés képessége – felelte Mr. Crepsley.
– Még egy ember vagy egy vérszipoly is?
– Nagyon kevés embernek van olyan fejlett elméje, hogy a Követ használhassa, de a vérszipolyok képesek rá – válaszolta a vámpír.
– Ebben az esetben nem jelent veszélyt a Kő? – faggatóztam. – Ha egy vérszipoly tenné rá a kezét, nem tudna minden egyes vámpír nyomára bukkanni – vagy legalább azokéra, akiket névről ismer –, és nem vezethetné el hozzájuk a társait is?
Mr. Crepsley ajkán zord mosoly jelent meg.
– Látom, hiába páholt el Arra Sails, az agyadat nem érte kár. Jól okoskodsz – a Vérkő a vámpírfaj végét jelenthetné, ha rossz kezekbe kerülne. A vérszipolyok hajtóvadászatot rendezhetnének ellenünk. Még azokat is megtalálnák, akiknek a nevét nem tudják, mert a Kő nemcsak a neve, de a tartózkodási helye alapján is megmutatja a vámpírt a keresőjének, aki ezek után még akár Angliában vagy Amerikában, vagy a világ bármely pontján is a nyomára tud bukkanni, és oda irányíthatja a társait. Ezért őrizzük ilyen gondosan a Követ, amely sohasem kerülhet ki a kupola biztonságos belsejéből.
– Nem lenne egyszerűbb összetörni?
Kurda, aki eddig csak hallgatta a beszélgetésünket, elnevette magát.
– Évtizedekkel ezelőtt ugyanezt javasoltam én is a hercegeknek. A Kő ugyanúgy ellenáll minden eszköznek vagy robbanószernek, mint a kupola fala, de ez még nem jelenti azt, hogy lehetetlen volna biztonságosan megszabadulni tőle. Hajítsátok be a nyavalyást egy tűzhányóba, vagy vessétek a legmélyebb tenger fenekére, könyörögtem nekik, de hallani sem akartak semmi ilyesmiről.
– Miért nem? – kérdeztem.
– Számos oka van – válaszolta Mr. Crepsley, megelőzve Kurdát. – Először is a Kő segítségével meg lehet találni a hiányzó vagy bajba került vámpírokat, no meg azokat, akik megőrültek, és szabadon járnak-kelnek. Jó tudni, hogy több is összeköt bennünket a klánnal, mint pusztán a hagyomány, hogy mindig számíthatunk segítségre, ha úgy élünk, ahogy kell, és büntetésre, ha nem. A Kő megtart bennünket a kiszabott úton. Másodszor, aVérkőre szükség van a kupola ajtajának működtetéséhez. Amikor egy vámpírból herceg lesz, a Kőnek létfontosságú szerepe van a szertartás menetében. Az illető vámpír két másik herceggel együtt körülállja a Követ. Egyik kezükből mindketten vért adnak neki, míg a másik kezüket mindnyájan a Kőre fektetik. A vér a régi hercegekből átáramlik az új hercegbe, majd a Kőbe, és újra vissza. A ceremónia végére már az új herceg működtetheti a terem ajtaját. A Kő nélkül csak névleg lenne herceg. Van egy harmadik oka is, hogy miért nem semmisítjük meg a Vérkőt. A Vérszipolyok Ura miatt – mondta elsötétülő arccal. – A mítosz szerint ha a Vérszipolyok Ura hatalomra kerül, el fogja törölni a vámpírfajt a föld színéről, ám a Vérkő révén eljöhet az éjszaka, amikor feltámadunk.
– Hogy lehet az? – kérdeztem.
– Nem tudjuk – felelte Mr. Crepsley. – De pontosan ezeket a szavakat használta Mr. Tiny, és mivel a Kő ereje is az övé, nem árt figyelni arra, amit mond. Most még inkább védelmeznünk kell a Követ, mint eddig bármikor. Harkat üzenete a Vérszipolyok Uráról sok vámpírt szíven ütött és elbátortalanított. Amíg a Kő itt van, addig reménykedhetünk. Ha most eltávolítanánk innen, azzal csak tápot adnánk a félelemnek.
– Ó, te kriptatöltelék! – fortyant fel Kurda. – Kinek van ideje efféle ósdi mítoszok hallgatására? Meg kell szabadulnunk a Kőtől, le kell zárnunk a kupolát, és építenünk kell egy új termet a hercegeknek. Mindentől eltekintve ez az egyik fő oka, amiért a vérszipolyok nem hajlandók egyezséget kötni velünk. Nem akarnak ők is rákapcsolódni Mr. Tiny varázskütyüjére, és ugyan ki vethetné ezt a szemükre? Félnek összekapcsolódni a Kővel – ha megtennék, többé sohasem válhatnának külön a vámpírok családjától, mert a Kő segítségével mindig a nyomukban lehetnénk. Ha viszont megszabadulnánk a Kőtől, visszatérhetnének hozzánk, és azzal megszűnnének vérszipolyok lenni. Egyetlen hatalmas vámpírcsalád lennénk, és egy csapásra eltűnne a Vérszipolyok Urának fenyegetése.
– Ez azt jelenti, hogy ha herceg leszel, attól kezdve törekedni fogsz a Kő megsemmisítésére? – kérdezte Mr. Crepsley.
– Megemlítem mint lehetőséget – bólintott Kurda. – Ez kényes kérdés, nem is számítok rá, hogy a tábornokok beleegyeznek, de idővel, a vérszipolyokkal folytatott tárgyalásaink előrehaladtával azt remélem, ők is csatlakoznak az elgondolásomhoz.
– Világosan megmondtad ezt, amikor a megválasztásodat kérted? – kérdezte Mr. Crepsley.
– Hát, nem, de ezt nevezik politikának – feszengett Kurda. – Van, hogy bizonyos dolgokat el kell hallgatni. Nem hazudtam. Ha valaki megkérdezte volna, mit gondolok a Kőről, elmondtam volna nekik. De hát... nem kérdezték – fejezte be akadozva.
– Politika! – hördült fel Mr. Crepsley. – Szomorú nap virrad ránk, vámpírokra, amikor a hercegeink önként besétálnak a politika hitvány kelepcéjébe. – Orrát a magasba emelve hátat fordított Kurdának, és tekintetét előre, az emelvényre szegezte.
– Kihoztam a sodrából – súgta oda nekem Kurda.
– Őt könnyű kihozni a sodrából – válaszoltam vigyorogva. Aztán megkérdeztem, nekem is össze kell-e kapcsolódnom a Vérkővel.
– Addig valószínűleg nem, amíg egészen nem válsz vámpírrá – felelte Kurda. – A múltban a félvámpíroknak is megengedték, de akkor is csak kivételes helyzetben.
Szerettem volna még többet is megtudni a titokzatos Vérkőről és a kupolával kapcsolatban, de ebben a pillanatban egy komoly képű tábornok súlyos botjával ráütött az emelvény padlójára, és elkiáltotta a nevemet, valamint Mr. Crepsleyét.
Eljött a hercegekkel való találkozás pillanata.