Eltelt pár hosszú, nyugodt éjszaka. Harkatot ott fogták a Hercegek Termében, hogy válaszoljon a kérdésekre. Gavnert lefoglalták a tábornoki teendői, és csak akkor láttuk, amikor visszavánszorgott aludni a koporsójához. Többnyire a Khledon Lurt Teremben időztem Mr. Crepsleyvel – rengeteg megbeszélni való témája akadt régi barátaival, akiket sok-sok éve nem látott –, vagy odalent tébláboltunk a raktárak valamelyikében hármasban Sebával.
Az öreg vámpírt szinte mindenkinél jobban feldúlta Harkat üzenete. Ő, mint a hegy második legöregebb vámpírja – a korelnök a nyolcszáz évesnél is idősebb Paris Skyle herceg volt – az egyetlen, aki itt tartózkodott, amikor sok száz évvel ezelőtt Mr. Tiny itt járt, és azt a híres bejelentését tette.
– Sok mai vámpír már nem hisz a régi mítoszokban – mondta. – Azt gondolják, mi találtuk ki Mr. Tiny figyelmeztetését, hogy a fiatal vámpírokat ijesztgessük vele. Pedig én még az arcára is emlékszem. Meg arra is, hogyan visszhangzottak a szavai a Hercegek Termében, és hogy a nyomukban milyen félelem fogott el mindannyiunkat. A Vérszipolyok Ura attól kezdve nem volt többé holmi legendás alak. Valóságossá vált. És most, a jelek szerint, közeledik.
Seba elnémult. Már csak ímmel-ámmal kortyolgatta bögréjéből a meleg sört.
– Még nem érkezett meg – jegyezte meg találóan Mr. Crepsley. – Mr. Tiny olyan öreg, mint maga az idő. Ha ő azt mondja, hogy közeledik az éjszaka, lehet, hogy még évszázadok vagy évezredek telnek el, mire megérkezik.
Seba csak a fejét ingatta.
– Évszázadok álltak a rendelkezésünkre ahhoz, hogy elhatározzuk magunkat, és megküzdjünk a vérszipolyokkal. Végeznünk kellett volna velük, tekintet nélkül a következményekre. Jobb az emberek kezétől a kihalás szélére kerülni, mint ha a vérszipolyok irtanak ki bennünket írmagostul.
– Ostoba beszéd! – csattant fel Mr. Crepsley. – Szívesebben próbálok szerencsét a Vérszipolyok mitikus Urával, mint egy hegyes karóval hadonászó hús-vér emberrel. És te is.
Seba mogorván bólintott, és kortyolt egyet a söréből.
– Lehet, hogy igazad van. Öreg vagyok. Már nem fog úgy az eszem, mint régen. Talán csak öreges aggodalmaskodás, amit érzek. Mindazonáltal...
Mindenki hasonlóan pesszimista véleményeket hangoztatott. Még azok is ilyen "mindazonáltal"-lal vagy "mégis"-sel vagy "de azért"-tel fejezték be a mondókájukat, akik nyíltan gúnyolódtak holmi Vérszipolyok Uráról szóló rémhíreken. A feszültség szinte tapinthatóvá vált a hegy  homályos járatainak és termeinek levegőjében, rátelepedett a jelenlévőkre, és valósággal fojtogatta őket.
Minden jel szerint egyedül Kurda Smahltot nem zavarták a szállongó hírek. Attól számítva, hogy Harkat elmondta a rábízott üzenetet, a harmadik éjszakán úgy jelent meg a hálókamránk előtt, mintha mi sem történt volna.
– Köszöntelek benneteket – mondta komoran, majd hangnemet váltott. – Két zaklatott éjszaka van a hátam mögött, de lassan elrendeződnek a dolgok, és így sikerült néhány órára szabaddá tennem magam. Gondoltam, végigviszem Darrent a termeken.
– Szuper! – kiáltottam boldogan. – Úgy volt, hogy Mr. Crepsley vezet körbe, de sohasem jött össze.
– Nem bánod, Larten, ha én viszem végig Darrent? – kérdezte Kurda.
– A legkevésbé sem – válaszolta Mr. Crepsley. – Végtelenül megtisztelő, hogy a nagy méltóságok egyike időt szakít rá, hogy küszöbönálló invesztitúrája ellenére túravezetőnek ajánlkozzék.
Kurda ügyet sem vetett a vámpír hangjából kiérződő maró gúnyra.
– Ha akarsz, te is csatlakozhatsz hozzánk – ajánlotta szívélyesen.
– Köszönöm, de nem – mosolygott összepréselt szájjal Mr. Crepsley.
– Oké – felelte Kurda. – Nem tudod, mit veszítesz. Felkészültél, Darren?
– Felkészültem – válaszoltam, s azzal elindultunk.
Kurda először a konyhákat mutatta meg nekem. Óriási barlangok voltak ezek, mélyen a termek alatt. Hatalmas tüzek lobogtak bennük fényesen. A Vezérkar tanácskozása idején a Szakácsok éjjel-nappal váltották egymást. Ugyanis csak így tudták ellátni élelemmel a vendégeket.
– Máskor sokkal nagyobb itt a nyugalom – magyarázta Kurda. – Rendszerint mindössze harminc bentlakó vámpír tartózkodik a hegyben. Ha nem a megszabott időben, a többiekkel együtt eszel, akkor gyakran egyedül kell főznöd magadra.
A konyhák részlegétől a tenyésztelepre mentünk, ahol a birkákat, kecskéket és teheneket tartották, illetve tenyésztették.
– Sohasem tudtunk annyi tejet és húst felhalmozni, hogy jóltartsuk vele az összes vámpírt – magyarázta Kurda, amikor megkérdeztem, miért tartanak élő állatot a hegyben. – Ez itt nem szálloda, ahol szükség esetén feltárcsázod a szállítót, és feltöltöd a készleteket. Az élelmiszer ideszállítása rengeteg vesződséggel jár. Egyszerűbb, ha magunk neveljük az állatokat, és magunk vágjuk le, ha kell.
– És mi a helyzet az embervérrel? – kérdeztem. – Azt honnan szerzitek be?
– Nagylelkű véradóktól – mondta Kurda, és kacsintott hozzá. (Csak jóval később jöttem rá, hogy kitért a kérdés elől.)
A legközelebbi állomásunk a hamvasztó volt. Itt hamvasztották el azokat a vámpírokat, akik a hegyben haltak meg.
– És mi van, ha valaki nem akarja elégettetni magát? – kérdeztem.
– Akármilyen furcsa, de a vámpírok nem szokták azt kérni, hogy a földbe temessék őket – válaszolta elgondolkodva Kurda. – Talán mert életük során túl sok időt töltöttek koporsóban. Mindemellett ha valaki el akarja temettetni magát, tiszteletben tartják a kívánságát. Nem is olyan régen még egy föld alatti folyóba bocsátottuk alá a holttesteket, ahol aztán elmosta őket a víz. Messze odalent a termek alatt van egy barlang, abban található az egyik legnagyobb folyó forrása. Ez az Utolsó Út Terme, amit ma már nem használunk. Majd megmutatom, ha eljutunk egyáltalán arrafelé.
– Miért mennénk arra? – kérdeztem. – Azt hittem, azokat a járatokat csak a hegybe való ki-be járásra használják.
– Az egyik hobbim a térképkészítés – világosított fel Kurda. – Szeretnék évtizedekre érvényes, pontos térképeket rajzolni a hegyről. A termekkel könnyű dolgom van, de a járatok már jóval több nehézséget jelentenek. Azokat még sohasem térképezték föl, és számos közülük nagyon rossz állapotban van. Valahányszor visszajövök ide, mindig igyekszem eljutni ezekre a helyekre, hogy folytassam a még feltáratlan részek feltérképezését, de sajnos nincs annyi időm erre a munkára, mint szeretném. És még kevesebb lesz, ha herceg leszek.
– Érdekes hobbinak hangzik – mondtam. – Elkísérhetlek a legközelebbi térképrajzoló utadra? Szeretném látni, hogy megy az ilyesmi.
– Komolyan érdekel? – kérdezte meglepetten.
– Miért ne érdekelne?
Erre már elnevette magát.
– Ahhoz vagyok szokva, hogy valahányszor térképekről kezdek beszélni, a vámpírok szeme lecsukódik. Az efféle földi dolgok nem nagyon érdeklik őket. Úgy tartják, hogy a térképek az embereknek valók. A legtöbben a veszélyek ellenére szívesebben fedeznek föl maguk új területeket, semhogy térkép alapján közelítsék meg a céljukat.
A Hamvasztó Terem egy tágas, magasba nyúló, repedésekkel tarkított mennyezetű, nyolcszöglető üreg volt. A közepén egy gödröt pillantottam meg – itt hamvasztották el a halott vámpírokat –, a túloldalán pedig állatcsontokból kifaragott, hosszú, göcsörtökkel teli lóca állt. Két nő és egy férfi ült a lócán, egymás közt sugdolózva, a lábuknál pedig egy kisgyerek játszott a szanaszét heverő állati csontokkal. Nem hasonlítottak a vámpírokra – véznák és beteges külsejűek voltak, sima hajuk a fejükhöz tapadt, a ruha rongyokban lógott rajtuk, a bőrük halottsápadt és száraz, a szemük pedig kísértetiesen színét vesztett. Amikor beléptünk, a felnőttek felálltak, megragadták a gyereket, és a terem hátuljában nyíló ajtón át sietve visszavonultak.
– Kik voltak ezek? – kérdeztem.
– A kamra őrei – válaszolta Kurda.
– Ők is vámpírok? – faggatóztam tovább. – Nem tűntek azoknak. És azt hittem, én vagyok az egyedüli gyerek a hegyben.
– Te vagy – mondta Kurda.
– Akkor ki...
– Később kérdezz! – rivallt rám szokatlanul éles hangon Kurda. Látva megrökönyödésemet, bocsánatkérően rám mosolygott. – Mesélek majd, ha véget ért az utunk – mondta halkan. – Nem szerencsés ezen a helyen emlegetni őket. Nem vagyok ugyan babonás természetű, de ha az őrökről van szó, nem szívesen hívom ki a sorsot magam ellen.
(Jóllehet felcsigázta a kíváncsiságomat, még sokáig semmit sem tudtam meg ezekről a furcsa "őrökről", mivel a körsétánk végére nem voltam olyan állapotban, hogy bármit is kérdezzek, és tökéletesen megfeledkeztem róluk.)
Annyiban hagytam hát az Őrök dolgát, és alaposabban szemügyre vettem a hamvasztógödröt, amely nem volt más, mint egy földbe vájt, sekély mélyedés. A fenekén felhalmozott levelek és gallyak arra vártak, hogy meggyújtsák őket. Hatalmas fazekak sorakoztak a gödör körül, mindegyikben furkósbotszerű husánggal. Megkérdeztem, mire valók.
– Mozsártörők, a csontoknak – felelte Kurda.
– Miféle csontoknak?
– A vámpírok csontjainak. A csontok nem égnek el a tűzben. Ha már kialudt a tűz, kiveszik a csontokat, berakják az edényekbe, és a mozsártörőkkel porrá törik.
– És mi történik a porral? – kérdeztem tovább.
– Azzal sűrítjük be a denevérhúslevest – válaszolta nagy komolyan Kurda, majd elzöldülő arcomat látva elnevette magát. – Csak tréfáltam! A port kiszórják a Vámpírok Hegye környékén szüntelenül fújó szélbe, kiszabadítva ezáltal a halott vámpír szellemét.
– Nem tudom, szeretném-e, hogy velem is ez történjen – jegyeztem meg.
– Jobb, mint eltemetni valakit, hogy szétrágják a férgek – jelentette ki Kurda. – Bár ami engem illet, én azt szeretném, ha annak idején kitömnének. – Kicsit várt, aztán újra harsány nevetésben tört ki.
A hamvasztót magunk mögött hagyva átmentünk a három tornaterembe (egyenkénti nevük Basker Wrent, Rush Flon'x és Oceen Pird volt, de a vámpírok csak tornatermeknek hívták őket). Szerettem volna megnézni a játéktermeket is, de miközben arrafelé mentünk, Kurda megállt egy kis ajtó előtt, fejet hajtott, lehunyta a szemét, és ujjhegyeivel megérintette a szemhéjait.
– Miért csináltad ezt? – tudakoltam.
– Ez a szokás – felelte, és továbbment. Én ott maradtam, a kis ajtót bámulva.
– Ennek a teremnek mi a neve? – szóltam utána.
Kurda habozott.
– Oda ne menj be – mondta végül.
– Miért ne? – makacskodtam.
– Az ott a Halál Terme – felelte csendesen.
– Egy másik hamvasztó?
Megrázta a fejét.
– Kivégzőkamra.
– Kivégző? – Most már igazán kíváncsi lettem. Kurda látta rajtam, és felsóhajtott.
– Be akarsz menni?
– Lehet?
– Lehet, de nem valami szívderítő látvány. Jobb volna továbbmenni a tornatermek felé.
Egy ilyen figyelmeztetés csak arra volt jó, hogy még jobban izgasson, mi rejtőzhet az ajtó mögött! Ezt látva Kurda kinyitotta, és bevezetett a terembe. A félhomályban először azt hittem, senki sincs odabent. De aztán észrevettem az egyik fehér bőrű őrt, aki a hátulsó fal árnyékában gubbasztott. Már épp meg akartam kérdezni Kurdától, kicsoda ő, de a tábornok gyorsan megrázta a fejét, és halkan odasúgta:
– Itt aztán végképp nem óhajtok beszélni róluk!
Én semmi szörnyűséget nem találtam ebben a teremben. A padló közepébe mélyített gödröt és a falak mentén sorakozó könnyű faketreceket leszámítva a terem üres volt és jellegtelen.
– Mi olyan szörnyű ezen a helyen? – kérdeztem.
– Mindjárt megmutatom – szólt Kurda, és a gödör széléhez vezetett. Amikor lenéztem a sötét mélybe, hegyes karók tucatjait pillantottam meg, melyek a padlóból kiállva fenyegetően meredeztek a mennyezet felé.
– Nyársak! – kiáltottam elfúló lélegzettel.
– Igen – felelte Kurda halkan. – Innen származik a szívet átdöfő nyárs legendája. Ha egy vámpírt behoznak a Halál Termébe, berakják a falak mentén sorakozó, erre szolgáló ketrecek egyikébe, amelyet kötelekkel a gödör fölé húznak. Aztán a magasból leejtik az illetőt, és a karók felnyársalják. Gyakran lassú és kínos halál vár a vámpírra, és az sem szokatlan, hogy háromszor vagy négyszer kell leejteni, mire meghal.
– De hát miért? – kérdeztem döbbenten. – Kiket ölnek meg itt?
– Az öreg vagy megrokkant, valamint a megtébolyodott és árulóvá vált vámpírokat – adta meg a pontos feleletet Kurda. – Az öreg vagy nyomorékká vált vámpírok maguk kérik, hogy öljék meg őket. Amíg elég erősek, szívesebben vívnak halálos küzdelmet, vagy veszik be magukat a vadonba, hogy vadászat közben érje utol őket a halál. De akiknek már nincs annyi erejük vagy képességük, hogy állva fogadják a végzetes csapást, azt kérik, hogy eljöhessenek ide, ahol szemtől szembe, bátran fogadhatják a halált.
– Ez rettenetes! – kiáltottam. – Nem volna szabad megölni az öregeket!
– Egyetértek – felelte Kurda. – Szerintem ez a vámpír nemesség félreértelmezése. Annak, aki öreg és beteg, még sok kincs lehet a tarsolyában, és személy szerint én a vámpírkor legvégső határáig szeretnék élni. A legtöbben azonban osztják a régi felfogást, mely szerint csak addig érdemes élni, míg győzik erővel, és képesek gondoskodni magukról.
Az őrült vámpírokkal más a helyzet – folytatta. – A vérszipolyokkal ellentétben mi nem eresztjük őket szabadjára, hogy gátlástalanul kínozzák és gyilkolják a zsákmányul ejtett embereket. És mivel nehéz őket fogságban tartani – egy őrült vámpír foggal-körömmel át tudja rágni magát akár a kőfalon is –, úgy bánunk el velük a leghumánusabban, ha kivégezzük őket.
– Kényszerzubbonyba kellene bújtatni őket – javasoltam.
– Olyan kényszerzubbonyt még nem találtak föl, amely egy vámpírt féken tudna tartani – jelentette ki zord mosollyal Kurda. – Hidd el nekem, Darren, könyörületes cselekedet egy őrült vámpírral szemben, ha megölik – egyrészt általában a világ, másrészt a saját érdekében.
Ugyanez a helyzet az áruló esetében – tette hozzá –, ámbár ilyenek csak kivételesen akadtak közöttünk. A hűség mindenekfelett jellemző ránk – íme, a régi szabályokhoz való szigorú ragaszkodás egyik nagy előnye. A vérszipolyokat leszámítva – őket is árulóknak nevezték, amikor elszakadtak tőlünk, és nagyon sokat elfogtak és megöltek közülük – mindössze hat árulót végeztek ki itt azalatt az ezernégyszáz esztendő alatt, amióta vámpírok élnek ezen a helyen.
Egész testemben remegve bámultam le a nyársakra, s elképzeltem magam, amint egy ketrecben megkötözve lógok a gödör felett, s várom, hogy mikor zuhanok le.
– Bekötik a szemüket? – kérdeztem.
– Az őrült vámpírokét igen, mert ezt diktálja a könyörület. De akik maguk választják a Halál Termét, nem akarják, hogy bekössük a szemüket – szembe akarnak nézni a halállal, hogy megmutassák, nem félnek tőle. Az árulókat viszont arccal felfelé kötözik a ketrecbe, hogy a nyársak a hátukon fúródjanak be. Nagy szégyen egy vámpírra nézve, ha nyársakkal ütött hátsebeibe hal bele.
– Én akkor is inkább háttal szeretnék rájuk zuhanni, mint szemből – horkantam fel.
– Remélhetőleg se egyik, se másik módon nem jutsz ide – mosolygott Kurda. Aztán megveregette a vállamat, és így folytatta: – Ez baljós hely, jobb elkerülni. Gyere, játsszunk inkább valamit! – És gyorsan kituszkolt a Halál Terméből, magára hagyva odabent rejtélyes őrét, a ketreceket és a nyársakat.

A tornatermek irdatlan nagy barlangok voltak, telis-tele jókedvű, harsány kiáltásokat hallató vámpírokkal. Épp ez kellett nekem, hogy a hamvasztóban és a Halál Termében tett látogatásom után kicsit magamhoz térjek.
Mindhárom tornateremben különböző versenyek zajlottak, melyek elsősorban a testi erők összemérését célozták – birkózás, ökölvívás, karate, súlyemelés stb. –, de szimultán sakkmérkőzések is folytak, mivel az is fejleszti az ember reakcióképességét, és élesíti az elméjét.
Kurda a birkózók pástja közelében talált ülőhelyet, és onnan figyeltük, hogyan próbálják a vámpírok a szőnyegre vinni vagy kituszkolni a ringből ellenfeleiket. Gyorsan kellett tekingetni ide-oda, hogy követni tudjuk az eseményeket – a vámpírok gyorsabbak, mint az emberek. Olyan volt, mintha benyomott gyorsítógombbal néznék egy harci játékot a videón.
A menetek nemcsak gyorsabbak voltak, mint ahogy az emberek játsszák, hanem sokkal vadabbak is. Egész éjszaka napirenden voltak a csonttörések, vérző arcok és sebek. Mint Kurdától megtudtam, ezeknél súlyosabb sérülések is elő-előfordulnak időnként – meg is ölhetnek valakit e játékokban, vagy olyan súlyos sérülést szenvedhet, hogy innen egyenesen a Halál Termébe vezet az útja.
– Miért nem viselnek védőöltözetet? – kérdeztem.
– Nem hisznek benne – felelte Kurda. – Inkább bezúzatják a koponyájukat, de nem vesznek föl sisakot. Néha az az érzésem, hogy egyáltalán nem ismerem a saját népemet – tette hozzá komor sóhajjal. – Talán jobb lett volna, ha megmaradok embernek.
Elsétáltunk egy másik ringhez. Ebben lándzsákkal döfködték egymást a vámpírok. Némileg emlékeztetett a vívásra – az győzött, aki háromszor megszúrta vagy megvágta az ellenfelét –, csak sokkal veszélyesebb és véresebb játék volt.
– Ez borzasztó! – kiáltottam elakadó lélegzettel, látva, amint az egyik vámpír felsőkarja szabályosan szétnyílik egy nagy erejű vágás nyomán. Ő meg nevetve gratulált ellenfelének a szépen bevitt támadáshoz.
– Hát még ha a komoly mérkőzéseket látnád – szólalt meg egy hang a hátunk mögött. – Ez még csak a bemelegítés.
Amint megfordultam, egy félszemű, vörösesszőke hajú vámpírt pillantottam meg; sötétkék bőrzubbonyt és nadrágot viselt.
– Szemgolyózásnak hívják ezt a játékot, mert annyian veszítjük el benne az egyik vagy mindkét szemüket – tette hozzá, mintegy tájékoztatásul.
– Maga is így vesztette el az egyik szemét? – kérdeztem, megbámulva bal oldali üres szemgödrét, és a körülötte éktelenkedő forradásokat.
– Nem – felelte kuncogva. – Egy oroszlánnal vívott küzdelemben.
– Komolyan? – néztem rá elhűlve.
– Komolyan.
– Darren, bemutatom Vanez Blane-t – mondta Kurda. – Vanez, bemutatom...
– ...Darren Shant – bólintott rá Vanez, és nyújtotta a kezét. – Már ismerlek a szállongó hírekből. Rég volt, hogy egy korodbeli megtette az utat a Vámpírok Hegyére.
– Vanez az egyik játékmester – világosított fel Kurda.
– Maga felügyel a mérkőzésekre? – kérdeztem.
– Felügyeletről szó sincs – válaszolta Vanez. – A játékokba még a hercegek se szólhatnak bele. A vámpírok szüntelenül harcolnak – ez a vérünkben van. Ha nem itt, ahol el tudjuk látni a sérüléseiket, akkor odakint, a szabad ég alatt, ahol segítség híján könnyen elvérezhetnek. Én csak rajta tartom a szemem az eseményeken, ennyi az egész – fejezte be mosolyogva.
– És ő készít fel a vámpírokat a küzdelemre – közölte Kurda. – Vanez az egyik legjobb oktató. Az utóbbi évszázadokban a tábornokok többsége nála tanulta a küzdősportokat. Magamat is beleértve. – Megdörzsölte a tarkóját, és vágott egy fintort.
– Még mindig neheztelsz, Kurda, amiért egyszer leütöttelek egy buzogánnyal? – érdeklődött udvariasan Vanez.
– Nem lett volna rá esélyed, ha előre tudom, mi az  – vágta rá mogorván Kurda. – Azt hittem, egy füstölőedényt tartasz a kezedben!
Vanez a térdét csapkodta nevettében.
– Fényes pofa voltál mindig, Kurda – kivéve, ha harci eszközöket kellett a kezedbe venned. Az egyik legrosszabb növendékem volt – fordult hozzám. – Szívós volt, sovány, amellett izmos, és fürge, mint az angolna, de irtózott attól, hogy összevérezze a kezét. Nagy kár, mert ha rászánja magát, csodákat tudott volna művelni a lándzsával.
– Semmi nagyszerűt nem látok abban, hogy az ember egy küzdelemben elveszítse a fél szemét – hördült fel Kurda.
– Pedig van benne, feltéve, hogy te vagy a győztes – ellenkezett Vanez. – Minden sebesülés elfogadható, amíg győztesként kerülsz ki a harcból.
Még egy félórán keresztül figyeltük, hogyan aprítják egymást a vámpírok – amíg ott voltunk, senkinek sem ütötték ki a szemét –, azután Vanez körbevezetett minket a tornatermeken, s közben elmagyarázta, milyen játékok vannak, azok hogyan szolgálják az állóképesség növelését, s készítenek fel a kinti világban való életre.
A falakon mindenféle fegyverek lógtak – a nagyon régiektől egészen a mindennaposan használt darabokig –, és Vanez elmondta, melyik micsoda és hogyan kell használni. Némelyiket le is vette, hogy megmutassa, hogyan kell bánni vele. Félelmetes pusztító szerszámok voltak – fűrészfogas élű lándzsák, éles szekercék, hosszú, villogó pengéjű kések, súlyos buzogányok, pengeélű bumerángok, melyekkel akár nyolcvan méterről is lehetett ölni, vastag tüskékkel kivert bunkósbotok, kőfejű pörölyök – egyetlen jól irányzott ütéssel be lehetett volna zúzni velük egy vámpír koponyáját. Egy idő után felfigyeltem rá, hogy a fegyverek között nincs egyetlen puska, se íj, se nyílvessző. Megkérdeztem, miért hiányoznak ezek a fegyvertárból.
– A vámpírok csak kézitusát vívnak – közölte Vanez. – Nem használunk lőfegyvereket, például puskát, íjat vagy parittyát.
– Soha? – kérdeztem.
– Soha – felelte határozottan. – A kézifegyverekbe vetett bizalom számunkra szent dolog – akárcsak a vérszipolyok számára. Élete végéig megvetés övezné azt a vámpírt, aki puskát vagy íjat venne a kezébe.
– Régebben még szigorúbban vették ezeket a dolgokat – szólt közbe Kurda. – Két évszázaddal ezelőttig egy vámpír csak saját készítésű fegyvert használhatott. Minden vámpírnak magának kellett megmunkálnia a késeit, lándzsáit és furkósbotjait. Ma már szerencsére nem így van, használhatunk boltban vásárolt eszközöket is. De sokan még ma is ragaszkodnak a régi szokáshoz, s így a Vezérkar ülése idején használt fegyverek túlnyomó része kézzel gyártott.
A fegyvereket elhagyva megálltunk egy sor egymást részben átfedő, keskeny palló mellett. Vámpírok lépkedtek át egyensúlyozva egyikről a másikra, miközben hosszú, legömbölyített végű rudakkal igyekeztek letaszítani a velük szembejövő másik vámpírt. Megérkezésünkkor hatan foglalatoskodtak ezzel, de pár perc leforgása alatt mindössze egy maradt állva közülük – egy nő.
– Szép volt, Arra – tapsolt Vanez. – Mindig csodáltam a bámulatos egyensúlyérzékedet.
A vámpírnő leugrott a pallóról, egyenesen mellénk. Fehér blúz és nyersszínű nadrág volt rajta. Hosszú fekete haját hátul összekötve viselte. Nem tűnt különösebben csinosnak – az arca kifejezetten durva vonású és viharvert volt –, de már oly régóta csakis csúf, sebhelyes vámpírpofát láttam magam körül, hogy egyenesen filmcsillag szépségűnek láttam a nőt.
– Kurda, Vanez – üdvözölte a vámpírokat, majd hideg, szürke szemét rám szegezve szinte egykedvűen tette hozzá: – És te vagy Darren Shan.
– Darren, bemutatom Arra Sailst – mondta Kurda. Nyújtottam a kezem, de a nő ügyet sem vetett rá.
– Arra nem fog kezet azokkal, akiket nem tisztel – súgta Vanez.
– És csak nagyon keveseket tisztel közülünk – tette hozzá Kurda fennhangon. – Velem továbbra sem vagy hajlandó kezet fogni, Arra?
– Sohasem fogok kezet azzal, aki nem harcol – vetette oda Arra. – Ha herceg leszel, meghajlok előtted és teljesítem a parancsaidat, de kezet nem fogok veled soha, még ha kivégzéssel fenyegetnek is.
– Nem hinném, hogy a választáson Arra rám szavazott – jegyezte meg derűsen Kurda.
– Én sem szavaztam rád – közölte csúfondáros vigyorral Vanez.
– Most láthatod, Darren, milyen egy átlagos napom – nyögött fel Kurda. – A vámpírok fele boldogan dörgöli az orrom alá, hogy nem szavazott rám, míg a többiek, akik viszont rám szavaztak, nyilvánosan nem merik bevallani, nehogy kitegyék magukat a másik tábor megvetésének.
– Ne is törődj vele – kuncogott Vanez. – Ha herceg leszel, mindannyian kénytelenek leszünk hajbókolni előtted. Csak addig köszörüljük rajtad a nyelvünket, amíg megtehetjük.
– Tilos kicsúfolni egy herceget? – kérdeztem.
– Nem kifejezetten tilos, csak nem szokás – válaszolta Vanez.
Alaposan szemügyre vettem Arrát, mialatt ő egy szilánkot távolított el botja egyik gömbölyű végéből. Éppoly keménynek látszott, mint akármelyik férfi vámpír – ha nem volt is olyan tagbaszakadt, mint ők, és izmok tekintetében sem maradt el tőlük. Mialatt figyelmesen néztem őt, eszembe jutott, milyen kevés női vámpírral találkoztam. Meg is kérdeztem erről.
Szavaim nyomán hosszú csend támadt. A két férfi zavarát látva már arra gondoltam, ejtem a témát, de ekkor Arra huncutul rám nézett, és azt mondta:
– A nőkből nem lesznek jó vámpírok. Az egész klán meddő, így sokunk számára nem tűnik vonzónak ez az élet.
– Meddő? – kérdeztem vissza.
– Nem lehetnek gyerekeink – magyarázta.
– Hogyhogy... senkinek közületek?
– A vérünkkel függ össze a dolog – vette át a szót Kurda. – A vámpírok se nemzeni, se kihordani nem tudnak gyermeket. Csak úgy tölthetjük fel sorainkat, ha embereket vérezünk meg.
Szólni se tudtam a megdöbbenéstől. Természetesen már régen fel kellett volna tűnnie, hogy miért nincsenek vámpírgyerekek, és miért vág mindenki olyan meglepett arcot, amikor összetalálkozik egy fiatal félvámpírral. De annyi minden mással volt tele a fejem, hogy valójában sohasem gondolkodtam el ezen a dolgon.
– Ez a szabály a félvámpírokra is vonatkozik? – kérdeztem.
– Attól tartok – nézett rám összeráncolt homlokkal Kurda. – Larten sohasem beszélt róla?
Dermedten ráztam a fejem. Nem lehetnek gyerekeim! Erre nemigen gondoltam – tekintve, hogy az emberekhez mérten ötöd olyan lassan öregszem, gondoltam, jó sokára lesz, mire elérem azt a kort, hogy szülő lehessek –, de mindig azt hittem, van rá esélyem. Ijesztő volt a tudat, hogy sohasem leszek egy fiú vagy egy lány apja.
– Baj – mormolta Kurda. – Nagyon nagy baj.
– Miért? – kérdeztem.
– A vámpírok kötelesek minden ilyesmiről tájékoztatni az újoncokat, mielőtt összevegyítik a vérüket az övékével. Többek között ezért sem vérezünk meg szinte soha gyerekeket – azt akarjuk, hogy az új vámpírok tisztában legyenek azzal, mibe egyeznek bele, és ennek mi az ára. Már az is elég nagy baj volt, hogy egy korodbeli fiúéval vegyítette össze a vérét, de hogy fel sem világosított a dolgokról... – Kurda komoran ingatta a fejét, és tétova pillantásokat váltott Arrával és Vanezzel.
– Be kell számolnod erről a hercegeknek – húzta az orrát Arra.
– Igen, tájékoztatni kell őket, de biztos vagyok benne, Larten feltett szándéka, hogy maga mondja el nekik – felelte Kurda. – Megvárom, míg ő hozza szóba a dolgot. Nem volna tisztességes beleavatkozni, mielőtt ő maga előadhatná a saját álláspontját. Ugye, ti ketten szintén ehhez fogjátok tartani magatokat?
Vanez bólintott, és néhány pillanatnyi kivárás után Arra is követte példáját.
– De ha nem hozza szóba hamarosan... – morogta fenyegetően.
– Nem értem – szóltam közbe. – Mr. Crepsley bajba fog kerülni amiatt, amiért vért adott nekem?
Kurda újabb pillantásokat váltott Arrával és Vanezzel.
– Talán nem – felelte, igyekezve jelentéktelen dolognak feltüntetni az egész ügyet. – Larten agyafúrt öreg vámpír. Ismeri a dörgést. Biztos vagyok benne, hogy tud a hercegeket is kielégítő magyarázattal szolgálni.
– Mondd csak – szólalt meg Vanez, mielőtt feltehettem volna egy újabb kérdést –, nincs kedved kipróbálni magad Arrával?
– Úgy érti, álljak ki vele a pallókra? – kérdeztem elszörnyedve.
– Biztosan találnánk egy neked való botot. Te hajlandó lennél, Arra? Nincs kifogásod az ellen, hogy egy nálad kisebb ellenféllel küzdjél meg?
– Szokatlan élmény lesz – felelte elgondolkodva a vámpírnő. – Nálam jóval nagyobb férfiakkal való küzdéshez vagyok szokva. Érdekes lesz, ha most egy kisebbel kell elbánnom.
Fölugrott a palánkokra, és botját megpörgette a feje fölött, majd a két karja alatt. Olyan gyorsan pörgette, hogy szemmel nem is tudtam követni, és már azon gondolkoztam, talán mégse kellene kiállnom ellene; de ha most meghátrálok, gyávának fognak tartani.
Vanez kerített nekem egy kellően kis botot, és pár percen keresztül mutogatta, hogyan kell használnom.
– Fogd középen – tanácsolta –, így mindkét végével támadhatsz. Ne lengesd túlságosan, mert úgy az ellenfél könnyebben talál rajtad szabad támadási felületet. Célozz a lábára és a gyomrára. A fejével ne foglalkozz – túl alacsony vagy, hogy olyan magasra célozz. Próbáld elbuktatni. Menj rá a térdére és a lábujjaira – ezek a leggyengébb pontok.
– És mi van az önvédelemmel? – szólt közbe Kurda. – Szerintem az még fontosabb. Arrát tizenegy éve senki sem verte meg a pallókon. Azt mutasd meg neki, Vanez, hogyan védje ki, hogy Arra bezúzza a koponyáját, a többi nem érdekes!
Vanez megmutatta, hogy kell kivédeni a mélyütéseket, oldalvágásokat és a fejre célzott csapásokat.
– A dolognak az a trükkje, hogy mindeközben meg kell őrizned az egyensúlyodat – mondta. – Nem a földön harcolsz. Nem elég pusztán kivédeni egy ütést – szilárdan kell állnod a lábadon, hogy felkészülten fogadhasd a következőt. Néha jobb bekapni egy ütést, mint elhajolni előle.
– Mesebeszéd – horkant fel Kurda. – Igenis mindig hajolj el előle, Darren. Nem szeretnélek hordágyon visszaszállítani Lartenhez!
– Ugye, nem fog komolyan megütni? – néztem rájuk ijedten.
– Persze, hogy nem – nevetett Vanez. – Kurda csak rád akar ijeszteni. Nem fog kesztyűs kézzel bánni veled – Arra képtelen könnyedén venni a dolgokat –, de biztos vagyok benne, hogy nem akar komoly kárt tenni benned. – Fölpillantott Arrára, és csak az orra alatt dörmögve tette hozzá: – Legalábbis remélem!