Amikor fölébredtem, Harkat zöld szemét tágra nyitva állt a koporsója mellett. Nyújtózkodva jó reggelt kívántam neki. Némi késlekedéssel megrázta a fejét, és rám nézett.
– Jó reggelt – köszönt vissza.
– Régóta ébren vagy? – kérdeztem.
– Csak most... ébredtem föl. Amikor szóltál... hozzám. Elaludtam... állva.
– De hiszen nyitva volt a szemed – néztem rá a homlokomat ráncolva.
Bólintott.
– Mindig nyitva van. Nincs... szemhéjam... se szempillám. Nem tudom becsukni.
Minél többet tudtam meg Harkatról, annál különösebbnek találtam őt.
– Ezek szerint alvás közben is látsz?
– Igen, de... nem veszem észre... a dolgokat.
Gavner jelent meg a szobánk bejáratában.
– Ébresztő, fiúk! Közeledik az éjszaka – kiáltotta vidáman. – Vár ránk a munka. Kértek denevérhúslevest?
Én evés előtt szerettem volna vécére menni. Gavner elvezetett egy kis ajtóhoz, amelybe belekarcolták azt, hogy WC.
– Vigyázz, nehogy beleess! – figyelmeztetett.
Azt hittem, viccnek szánta, de amikor beléptem, rájöttem, hogy a figyelmeztetés jogos volt – odabent nem volt toalett, csak egy kerek lyuk a padlóban, amely alatt egy hegyi patak folyt hangos csobogással. Lebámultam a lyukon – egy felnőtt nem fért volna át rajta, de én még igen –, és megborzongtam, amikor megláttam odalent a sötéten vágtató vizet. Rossz volt rágondolni, hogy odakuporodjak a lyuk fölé, de nem volt más választásom.
– Itt minden vécé olyan, mint ez? – kérdeztem odakint Gavnertől.
– Igen – válaszolta nevetve. – Így a legkönnyebb megszabadulni az ürüléktől. Több bővizű patak folyik lefelé a hegyről, és ezek fölé épültek a toalettek. A víz elmos mindent.
Gavner elvezetett engem és Harkatot a Khledon Lurt Teremhez. Seba Nile előző nap már megmutatta nekem a termet, és elmondta, hogy itt fogunk étkezni. Mesélt egy kicsit Khledon Lurtről is; hajdan nagy tekintélyű tábornok volt, vámpírtársait védelmezve halt meg annak idején, a szakadár vérszipolyokkal vívott harcban.
A vámpírok nagy élvezettel mesélték az elődjeikről szóló történeteket. Kevés írásos feljegyzésük maradt fenn, inkább a szájhagyományra támaszkodtak: a tűz vagy az asztal körül ülve mesélték a történeteiket és a legendáikat nemzedékről nemzedékre.
A mennyezetről vörös drapéria csüngött le, a falakat is vörös kárpit borította, és a terem közepén Khledon Lurt jókora szobra állt. (Mint a hegyen található szobrok legtöbbjét, ezt is állati csontokból faragták ki.) A fáklyák erős fényénél látni lehetett, hogy a terem csaknem megtelt már, mire mi hárman megérkeztünk. Leültünk egy asztalhoz Mr. Crepsley, Seba Nile és egy csomó vámpír mellé, akiket nem ismertem. A társalgás, mely az én fülemben rekedt ordítozásnak tűnt, többnyire harcokról és a hősies állhatatosság példáiról folyt.
Első ízben volt alkalmam alaposabban szemügyre venni a vámpírokat ilyen nagy számban, és mondhatom, többet bámészkodtam, mint ettem. Nem különböztek feltűnően az emberektől, leszámítva a harcokban és az élet viszontagságaiban szerzett sebek nyomait – és mondanom sem kell, hogy nem akadt köztük napbarnított bőrű!
És meglehetősen büdösek voltak. Nem használtak dezodort, ámbár néhányan vadvirágokból vagy szagos füvekből font fűzért viseltek a nyakukban és a csuklójukon. A vámpírok ügyeltek rá, hogy az emberek között élve rendszeresen tisztálkodjanak – az áporodott szag egykettőre a zsákmányához vezette volna a vámpírvadászt –, de itt, a hegy gyomrában nem törődtek az efféle fényűzéssel. A kormos-koszos termekben nem látták értelmét – egyébként is, itt képtelenség volt megmaradni tisztának.
Nőket gyakorlatilag nem láttam köztük. Hosszas vizsgálódás után egyetlenegyet fedeztem föl az egyik sarokasztalnál, és egy másikat, aki felszolgált. Ettől eltekintve valamennyi vámpír férfi volt. Öreg is csak elvétve akadt; a jelenlévők között Seba tűnt a legöregebbnek. Meg is kérdeztem tőle.
– Nagyon kevés vámpír éri meg az időskort – felelte. – Az embereknél ugyan jóval tovább élünk, de ritkaság, ha valaki vámpíridőben számolva megéri a hatvanas vagy hetvenes éveit.
– Hogy érted ezt? – kérdeztem.
– A vámpírok korát kétféleképpen lehet mérni: földi években és vámpírévekben – magyarázta. – Ez utóbbi a test kora – testileg jómagam a nyolcvanas éveimben járok. A földi életkor arra utal hogy hány esztendő óta él egy vámpír. Fiatal fiú voltam, amikor vámpírvért csurgattak az ereimbe, így földi években számolva hétszáz esztendős vagyok.
Hétszáz! Hihetetlen!
– Sok vámpír számolja földi értelemben évszázadokban a korát – folytatta Seba –, mindazonáltal nemigen érik meg a hatvanas éveiket.
– Miért nem? – néztem rá csodálkozva.
– A vámpírok élete kemény. Szüntelen próbák sorozata, melyekben erő, ügyesség és bátorság dolgában vizsgáztatjuk magunkat. Nem üldögélünk a kandalló előtt pizsamában és papucsban, várva a békés öregkort. A legtöbben, ha már túl öregek ahhoz, hogy gondoskodni tudjanak önmagukról, inkább állva fogadják a halált, de nem hagyják, hogy a barátaik viseljenek gondot rájuk.
– Akkor maga hogy tudott ilyen sokáig élni? – kérdeztem.
– Darren! – csattant fel Mr. Crepsley, villámló szemeket meresztve rám.
– Ne fenyítsd meg a fiút – mosolygott Seba. – Leplezetlen kíváncsisága üdítően hat rám. A pozícióm miatt tudtam megérni ezt a magas kort – fordult vissza hozzám. – Sok évtizeddel ezelőtt megkértek, legyek a Vámpírok Hegyének szállásmestere. Ez nem valami irigyelt állás, mivel idebent kell élni – vadászni, harcolni nemigen járhat el az ember. De a szállásmesterség nélkülözhetetlen és megbecsült pozíció – udvariatlanság lett volna visszautasítani a felkérést. Ha szabad maradtam volna, már rég halott lennék – de aki nem erőlteti meg magát, az jóval tovább él, mint a kemény életet élő.
– Szerintem ez őrültség – jegyeztem meg. – Miért ilyen kíméletlenek önmagukkal?
– Ilyen az életmódunk – válaszolta Seba. – Ráadásul mivel több idő felett rendelkezünk, mint az emberek, kevésbé becsüljük meg azt. Ha vámpíridőben számolva egy hatvanéves embert húszéves korában véreztek meg, akkor több mint négyszáz földi évet fog élni. Aki ilyen sokat élt, a végén belefárad az életbe.
Megpróbáltam az ő szemszögükből vizsgálni a dolgot, de nem volt könnyű. Száz- vagy kétszáz évesen talán másként fogok gondolkodni!
Még nem fejeztük be az étkezést, amikor Gavner felállt, és közölte: el kell mennie. Megkérte Harkatot, hogy menjen vele.
– Hová megy? – kérdeztem.
– A Hercegek Termébe – válaszolta. – Meg kell jelennem a hercegek előtt, hogy beszámoljak a halott vámpírról és vérszipolyról, akiket utunk során fedeztünk fel. És Harkatot is szeretném bemutatni, hogy átadhassa az üzenetét. Minél előbb, annál jobb, úgy vélem.
Miután elmentek, megkérdeztem Mr. Crepsleyt, mi miért nem mentünk velük.
– Nekünk nincs semmi keresnivalónk a hercegek színe előtt – felelte. – Gavner tábornok, neki joga van kihallgatásra jelentkezni a hercegeknél. Nekünk, közönséges vámpíroknak, várni kell, míg meghívnak.
– De maga régebben tábornok volt – emlékeztettem. – Biztosan nem bánnák, ha egy percre beugorna, csak hogy üdvözölje őket.
– De még mennyire hogy bánnák – felelte összevont szemöldökkel Mr. Crepsley, majd sóhajtva Sebához fordult. – Olyan nehezen tanulja meg, hogy mi a szokás nálunk.
– Mint amilyen nehezen te a tanítói mesterséget – nevetett Seba. – Már elfelejtetted, mennyit kérdezgettél az életünkről, amikor te kaptál vámpírvért. Emlékszem, amikor egy éjszaka berontottál hozzám, és megesküdtél, hogy sohasem leszel tábornok. Közölted, hogy a tábornokok szellemileg visszamaradt fajankók, s nekünk a múltba merengés helyett inkább a jövőt kellene néznünk.
– Ezt én sohasem mondtam! – kapkodott levegő után Mr. Crepsley.
– Dehogynem – erősködött Seba. – És még mi mindent! Forrófejű ifjú voltál, sokat heveskedtél, úgyhogy néha már arra gondoltam, talán sohasem nő be a fejed lágya. Gyakran elfogott a kísértés, hogy elbocsássalak, de végül nem tettem meg. Hagytam, hogy kérdezgess, hogy szabadjára engedd az indulataidat, és idővel rájöttél, nem te vagy a legokosabb a világon, és hogy talán mégis a régi, bevált módszerek a legjobbak. A diák, míg tanul, nem méltányolja a tanárait. Csak később, amikor már többet tud a világról, érti meg, milyen sokkal tartozik azoknak, akik nevelték. A jó tanár nem vár dicséretet, sem szeretetet a fiataloktól. Kivárja, hogy idővel megkapja tőlük.
– Te most dorgálsz engem? – kérdezte Mr. Crepsley.
– Igen – mosolygott Seba. – Te nagyon jó vámpír vagy, Larten, de a tanítás terén még sok tanulnivalód van. Ne ítélj olyan könnyen. Fogadd el Darren kérdéseit és a makacsságát. Válaszolgass neki türelmesen, és ne szidd meg, ha más véleményen van. Csak így válik majd érett felnőtté, ahogy veled is történt.
Tele voltam bűntudatos örömmel, miközben figyeltem, hogyan száll le Mr. Crepsley a magas lóról. Rendkívül jól megvoltam vele, de néha az agyamra ment a fontoskodásával. Jó volt látni, hogy valaki végre az orrára koppint!
– Ne vigyorogj! – förmedt rám.
– Nana! – néztem rá összevont szemöldökkel. – Hallotta, mit mondott Mr. Nile – legyen türelmes és megértő velem.
Mr. Crepsley erre már úgy felkapta a vizet, hogy épp rám akart ordítani, amikor Seba finoman elköhintette magát. A vámpír odapillantott hajdani mesterére, fújt egy nagyot, és szégyenlősen elvigyorodott. Aztán ahelyett, hogy jól kiosztott volna, udvariasan megkért, hogy nyújtsak oda neki egy szelet kenyeret.
– Ezer örömmel, Larten – feleltem kimérten, mire mindhárman elnevettük magunkat. Eközben a Khledon Teremben időző többi vámpír harsányan üvöltözött, sztorizott és sikamlós viccekkel szórakozott.

Reggeli után Mr. Crepsleyvel elmentünk zuhanyozni, mert a nagy út után ragadtunk a piszoktól. Azt mondta, nem fogunk sűrűn mosakodni, de a kezdet kezdetén egy tusolás nem árthat. A Perta Vin-Grahl Terem egy hatalmas, nem túl különleges cseppkőbarlang volt, melyben az ajtótól jobbra, közvetlenül egymás mellett, két természetes vízesés zubogott. A víz a magasból zúdult le egy vámpírkéz által készített medencébe, s a barlang hátuljában, egy lyukon át folyt ki, hogy elvegyüljön a többi föld alatti vízfolyásban.
– Hogy tetszenek? – üvöltötte Mr. Crepsley, hogy túlkiabálja a vízesések robaját.
– Gyönyörűek – feleltem, miközben a fáklyafény visszatükröződését csodáltam a vízfüggönyön. – De hol a zuhanyozó?
Meglátva a Mr. Crepsley arcán megjelenő szadistavigyort, rögtön tudtam, hol fogunk mosakodni.
– Szó sem lehet róla! – kiáltottam. – Ez a víz biztosan jéghideg!
– Úgy van – felelte Mr. Crepsley, miközben kibújt a ruháiból. – De a Vámpírok Hegyén nincs más fürdési lehetőség.
Tiltakozásomat hallva nevetve lépett a közelebbi vízeséshez, és beállt a lezúduló vízsugarak alá. Már a látványától is elfogott a didergés, de nagyon vágytam már a mosdásra, és tudtam, ha most meghátrálok, ittlétünk alatt mindvégig csúfolni fog. Így aztán én is ledobáltam magamról a ruhát, odamentem a medence széléhez, beledugtam a lábujjamat a vízbe – brrr! –, aztán ugrottam egyet, be, egyenesen a másik vízesés alá.
– Jajjaj! – üvöltöttem a jeges zuhany első érintésére. – Állatkínzás!
– Az! – kiáltotta Mr. Crepsley. – Most már megértheted, miért mosakszik olyan kevés vámpír a vezérkar ülésének idején!
– Törvény tiltja a meleg víz használatát? – rikácsoltam, miközben dühödten dörgöltem a mellemet, hátamat és hónaljamat, hogy mielőbb végezzek a zuhanyozással.
– Nem erről van szó – felelte Mr. Crepsley, miközben kilépett a vízsugár alól. Ujjaival végigszántott narancssárga tüskehaján, majd megrázta magát, ahogy a kutyák szokták. – De a természet többi vadon élő teremtménye is beéri a hideg vízzel, így mi sem melegítjük meg, legalábbis itt, a saját hazánk szívében nem.
A medence közelében találtunk durva szövésű törülközőket; miután kiugrottam a vízesés alól, kettőt rögtön magam köré csavartam. Pár percig úgy éreztem, még a vér is jéggé fagyott bennem, de aztán magamhoz tértem, és még élvezni is tudtam a vastag törülközők melegét.
– Éltetően hat az emberre – jelentette ki Mr. Crepsley, miközben szárazra dörgölte magát.
– Én majd meghaltam tőle – morogtam, habár titokban kifejezetten tetszett e kezdetleges zuhany.
Öltözködés közben megbámultam a barlang sziklás mennyezetét és falait, s azon tűnődtem, vajon mennyi idősek lehetnek ezek a termek. Meg is kérdeztem Mr. Crepsleyt.
– Senki sem tudja, mikor jöttek ide először a vámpírok, vagy hogyan találtak rá a hegyre – felelte. – A legrégebbi lelet körülbelül háromezer éves, de nagyon valószínű, hogy a helyet csak alkalomszerűen vették igénybe kisebb vándorló vámpírcsoportok. Amennyire tudjuk, a termeket körülbelül ezernégyszáz évvel ezelőtt kezdték állandó támaszpontként használni. Ekkor költöztek be az első hercegek, s ettől kezdve tanácskozik a Vezérkar. Azóta a termeket megnagyobbították. Folyamatosan dolgoznak itt vámpírok: új helyiségeket vájnak ki, régieket nagyobbítanak meg, járatokat építenek. Hosszadalmas és fárasztó munka – gépeket nem használhatunk –, de rengeteg időnk van, hogy foglalkozzunk vele.
Mire kijutottunk a Perta Vin-Grahl Teremből, addigra már mindenkihez eljutott Harkat üzenete. Miután elmondta a hercegeknek, hogy közeledik a Vérszipolyok Urának éjszakája, nagy nyugtalanság támadt a vámpírok között. Úgy futkostak a hegyben, mint a hangyák, vitték a hírt a többieknek, akik még nem hallották, izgatottan megtárgyalták, és őrült terveket szőttek a vérszipolyok felkutatására és megölésére.
Mr. Crepsley megígérte, hogy végigvezet a termeken, de a zűrzavarra való tekintettel elnapolta a dolgot. Azt mondta, majd akkor megyünk, ha lecsillapodtak a kedélyek – ha most mennénk, könnyen letaposhatnának a feldúlt vámpírok. Csalódottságom ellenére beláttam, hogy igaza van. Ez most nem a felderítő kirándulások ideje volt.
Mire visszaértünk a hálóhelyemhez, egy fiatal vámpír már elvitte a koporsóinkat, és helyettük függőágyakat szerelt fel. Felajánlotta, hogy amennyiben akarjuk, kerít új ruhát Mr. Crepsleynek és nekem. Megköszöntük, és elkísértük az egyik raktárhelyiségbe. A Vámpír Hegység raktárai tele voltak kincsekkel – élelemmel és vérrel teli hordókkal, valamint titkos fegyverkészletekkel –, de ezekre csak egy futó pillantást vethettem; az ifjú vámpír egyenesen oda vezetett minket, ahol a tartalék ruhákat tárolták. Ott aztán magunkra hagyott, hadd válogassunk kedvünkre.
Én olyan öltözéket szerettem volna, mint a régi, de mivel kalózruhát nem találtam, egy barna zubbonyt és hozzá sötét színű nadrágot választottam, no meg egy pár puha bőrű cipőt. Mr. Crepsley tetőtől talpig vörösbe öltözött – ez volt a kedvenc színe –, habár ezek a darabok korántsem tűntek olyan hóbortosnak, mint amiket általában hordani szokott.
Miközben egy sapkát próbálgatott, ráeszméltem, mennyire hasonlít az öltözködése Seba Nile-éra. Megemlítettem neki, mire elmosolyodott.
– Sok mindent Sebától lestem el – mondta. – Nemcsak az öltözködési stílusát, hanem a beszédmodorát is. Nem voltam mindig ilyen pontosan fogalmazó, megfontolt beszédű. Annyi idős koromban, mint te most, ugyanúgy összehordtam hetet-havat, mint bárki más. A Sebával töltött évek tanítottak meg arra, hogy fékezzem az iramot, és gondolkozzak, mielőtt megszólalok.
– Azt akarja mondani, hogy egyszer majd én is olyan leszek, mint maga? – kérdeztem ijedten. Még csak az kell, hogy belőlem is ilyen komoly és mogorva alak váljon!
– Lehetsz éppen, de megesküdni nem mernék rá – válaszolta Mr. Crepsley. – Sebát én mindenkinél jobban tiszteltem, ezért nagyon igyekeztem mindent pontosan úgy csinálni, ahogy tőle láttam. Te viszont mintha mindennek az ellenkezőjét akarnád tenni, mint amit mondok neked.
– Annyira azért nem vagyok rossz – vigyorogtam, jóllehet volt egy szemernyi igazság abban, amit mondott. Valóban mindig makacskodtam. Nagyobb bámulója voltam Mr. Crepsleynek, mint sejtette, de a gondolatától is irtóztam, hogy mamlasznak látszódjak, aki mindent megcsinál, amit csak mondanak neki. Néha csak azért nem engedelmeskedtem a vámpírnak, nehogy azt gondolja, hogy figyelek arra, amit mond!
– Egyébként pedig nincs hozzá szívem, és nem is akarlak úgy megbüntetni, ha hibázol, ahogy Seba büntetett engem annak idején – tette hozzá Mr. Crepsley.
– Miért? Mit csinált? – kíváncsiskodtam.
– Jó tanár volt, de szigorú – mesélte Mr. Crepsley. – Attól kezdve, hogy megmondtam neki, szeretném utánozni őt, nagyon odafigyelt rám. Ha valamire azt mondtam, hogy nem akarom vagy nem tudom, mindig kitépett egy szőrszálat az orrlyukamból!
– Nem! – szörnyülködtem.
– Ahogy mondom – bólogatott mogorván.
– Csipesszel?
– Nem – a körmével.
– Jaj!
– Kértem, hogy hagyja abba, hogy már nem akarom utánozni őt, de nem hagyta abba; azt tartotta, amit az ember elkezdett, csinálja is végig. Miután hónapokig tépkedte a szőrt az orrlyukamból, támadt egy ragyogó ötletem, és kiégettem egy tüzes vassal – amit neked nem ajánlok –, így aztán nem nőtt vissza.
– És mi történt utána?
Mr. Crepsley elvörösödött.
– Egy még érzékenyebb testrészemen kezdte tépkedni a szőrt.
– Honnan? – csaptam le rá rögtön.
A vámpír erre még jobban elvörösödött.
– Azt nem mondom meg – túlságosan zavarba ejtő.
(Később, amikor egyszer egyedül találtam Sebát, megkérdeztem tőle, mire ő komisz nevetéssel azt felelte: "A füléből!")
Miközben a cipőnket húztuk, egy vékony, szőke, világoskék öltönyt viselő vámpír rontott be a szobába, és becsapta maga mögött az ajtót. Aztán csak állt ott zihálva, rólunk tudomást sem véve, mígnem Mr. Crepsley oda nem szólt neki:
– Te vagy az, Kurda?
– Nem! – üvöltötte a vámpír, és megragadta a kilincset. Aztán megállt, és a válla fölött hátratekintett. – Larten?
– Igen – felelte Mr. Crepsley.
– Az más – lépett beljebb a jövevény. Közelebb érve a bal arcán három apró vörös heget pillantottam meg. Valahonnan ismerősnek tűntek, de nem jöttem rá, honnan. – Reméltem, hogy összefutunk valahol. Meg akartalak kérdezni erről a Harkat Mulds nevű személyről, meg az üzenetéről. Igazat mond?
Mr. Crepsley vállat vont.
– Én csak a szóbeszédet hallottam. Nekünk semmit sem mondott idefelé jövet. – Mr. Crepsley nem felejtette el a Harkatnek tett ígéretünket.
– Egy szót sem árult el belőle? – kérdezte a vámpír egy felfordított hordóra telepedve.
– Azt mondta, hogy az üzenet kizárólag a vámpír hercegeknek szól – világosítottam fel.
– Te bizonyára Darren Shan vagy, akiről már hallottam – vett szemügyre kíváncsian a vámpír. Kezet fogott velem. – Kurda Smahlt vagyok.
– Mi elől futottál? – kérdezte Mr. Crepsley.
– Kérdések elől – nyögött fel Kurda. – Mihelyt a törpe személynek és üzenetének híre ment, mindenki hozzám rohant, hogy megkérdezze, igaz-e, amit mond.
– Miért éppen téged kérdeztek? – tudakolta Mr. Crepsley.
– Mert többet tudok a vérszipolyokról, mint ők. És az invesztitúrám miatt – meglepő, mennyivel több tudást várnak el az embertől, ha odakint mozog a világban.
– Gavner Purl beszámolt róla. Gratulálok – mondta Mr. Crepsley hűvösen.
– Nem értesz egyet – jegyezte meg Kurda.
– Semmi ilyet nem mondtam.
– Nem volt rá szükség. Rá van írva az arcodra. De én nem bánom. Nem te vagy az egyeden, aki ellenzi. Hozzá vagyok szokva a vitákhoz.
– Bocsánat, de mit jelent az, hogy "invesztitúra"? – kottyantottam közbe.
– Így nevezik, amikor valaki feljebb kerül a szervezetben – magyarázta Kurda. Fesztelenül, többnyire mosolyogva, csillogó szemmel beszélt. Gavnerre emlékeztetett engem, és az első pillanattól kezdve nagyon bírtam őt.
– Milyen magasra mész? – kérdeztem.
– A csúcsra – felelte mosolyogva. – Herceget fognak csinálni belőlem. Nagyszabású ceremónia lesz, sok hűhó meg hajcihő. – Elfintorodott. – Attól félek, unalmas lesz, de nincs mit tenni. Évszázados hagyományok, betartandó szabályok és a többi.
– Nem kellene ilyen lekicsinylően beszélned az invesztitúrádról – mordult rá Mr. Crepsley. – Ez nagyon nagy megtiszteltetés.
– Tudom – sóhajtotta Kurda. – Csak szeretném, ha nem kerekítenének ekkora feneket ennek. Nem tettem semmi rendkívülit.
– Hogy lesz valakiből vámpír herceg? – kérdeztem.
– Miért? – kérdezett vissza csillogó szemmel Kurda. – Szívesen folyamodnál a címért?
– Dehogy – nevettem el magam. – Csak kíváncsi vagyok.
– Nincs állandó, meghatározott módja – válaszolta. – Ahhoz, hogy tábornok lehess, megszabott ideig tanulnod kell, és annak rendje és módja szerint le kell tenned a vizsgákat. A hercegeket ezzel szemben időnként és különböző okokból választják. Egy herceg többnyire olyasvalaki, aki sok csatában kitűnt, s ezzel kiérdemelte társai bizalmát és csodálatát. Az egyik nagy tekintélynek örvendő herceg jelöli a címre. Ha a többi herceg is egyetért vele, az illető automatikusan hercegi rangra emelkedik. Ha valakinek ellenvetése van, a tábornokok szavaznak, és a többségi döntés határozza meg az illető sorsát. Ha két vagy több herceg ellenzi, akkor elvetik a javaslatot.
– Nekem éppen csak hogy sikerült bejutnom – mesélte vigyorogva. – A tábornokok ötvennégy százaléka gondolja úgy, hogy alkalmas vagyok a hercegi címre. Ami azt jelenti, hogy kettőből majdnem egy úgy gondolja, hogy nem vagyok az!
– Ez volt minden idők legszorosabb szavazása – jegyezte meg Mr. Crepsley. – Kurda földi időszámítás szerint mindössze százhúsz éves, vagyis vámpíremlékezet óta az egyik legfiatalabb herceg lesz. Sok tábornok úgy tartja, túl fiatal, semhogy tiszteletet parancsoló lehessen. Ha megválasztják, akkor engedelmeskedni fognak neki – ehhez kétség sem fér –, de nem örülnek neki túlságosan.
– Jól van, elég! – kuncogott Kurda. – Ne magyarázkodj a nevemben. Még a végén azt fogja hinni ez a fiú, hogy a korom miatt elleneztek. Gyere ide, Darren. – Amikor megálltam mellette, behajlította a jobb karját és megmutatta kidudorodó bicepszét. – Mi a véleményed?
– Nem valami nagy – feleltem kertelés nélkül.
– A vámpírok istenei óvjanak bennünket az őszinte gyerekektől! – kurjantotta vidáman. – De igazad van – tényleg nem valami nagy. A többi hercegnek olyan karizma van, mint egy-egy tekegolyó. A hercegek mindig is a legnagyobb, legkeményebb, legbátrabb vámpírok közül kerültek ki. Én vagyok az első, akit emiatt jelöltek. – És megveregette a saját fejét. – Az eszem miatt!
– Úgy érted, te okosabb vagy, mint mindenki más?
– Sokkal – mondta, aztán elfintorodott. – Nem igazán – sóhajtotta. – Csak többet használom az eszemet, mint mások. Nem hiszem, hogy a vámpíroknak olyan mereven kellene ragaszkodniuk a régi dolgokhoz, ahogy most teszik. Szerintem nekünk is el kellene mozdulnunk egy huszonegyedik századi életmód bevezetése felé. És mindennél jobban hiszek abban, hogy mindent el kellene követnünk a békekötésért szakadár testvéreinkkel – a vérszipolyokkal.
– A békeszerződés aláírása óta Kurda az első vámpír, aki érintkezik a vérszipolyokkal – morogta Mr. Crepsley.
– Érintkezik? – kérdeztem tétován.
– Találkozgattam velük – magyarázta Kurda. – Az elmúlt harminc-negyven év nagy részét azzal töltöttem, hogy felkutattam őket, beszélgettem és ismerkedtem velük. Így szereztem a sebhelyeimet is. – És mutatóujjával megütögette a bal arcát. – Bele kellett mennem, hogy megjelöljenek... annak a jele, hogy felajánlottam magam nekik, bízva a könyörületességükben.
Végre rájöttem, honnan voltak olyan ismerősek a hegek – hasonlókat láttam egy emberen, akit hat évvel ezelőtt vett üldözőbe Murlough, az őrült vérszipoly! A hagyománytisztelő vérszipolyok mindig megjelölték zsákmányukat, mielőtt végeztek velük, méghozzá mindig három karcolást ejtve a bal arcukon.
– A vérszipolyok nem különböznek oly sokban tőlünk, mint ahogy a vámpírok többsége gondolja – folytatta Kurda. – Sokan boldogan visszatérnének az egy akolba. Kompromisszumot kell kötnünk velük – bizonyos kérdésekben mindkét félnek engednie kell –, de én biztos vagyok benne, hogy meg tudunk egyezni, és újra együtt tudunk majd élni velük, s ők velünk.
– Ez áll a jelölése hátterében – mondta Mr. Crepsley.
– A tábornokok közül sokán – de ötvennégy százalékuk feltétlenül – úgy vélik, ideje lenne kibékülni a vérszipolyokkal. A vérszipolyok megbíznak Kurdában, de ódzkodnak attól, hogy tárgyalásokba bocsátkozzanak más tábornokokkal. Ha Kurda herceg lesz, akkor teljhatalommal fog rendelkezni a tábornokok felett, és a vérszipolyok tudják, hogy egyetlen tábornok sem tagadja meg egy herceg parancsát. Ezért ha ő küld hozzájuk egy vámpírt a feltételek megvitatására, a vérszipolyok meg fognak bízni az illetőben, és hajlandók lesznek a tárgyalások megkezdésére. Nagyjából így lehet összefoglalni a dolgot.
– Te nem helyesled a tervet, ugye, Larten? – kérdezte Kurda.
Mr. Crepsley zavarba jött.
– Sok minden van a vérszipolyokban, amit csodálok, és sohasem elleneztem, hogy folytassunk tárgyalásokat a köztünk tátongó szakadék áthidalására. De azt már nem szívesen venném, ha szószólójuk akadna a hercegek között.
– Arra gondolsz, hogy engem használnának arra, hogy meggyőződéseikből többet erőltessenek ránk, mint mi rájuk? – kérdezte Kurda.
– Valami ilyesmire.
– Én egyenlő tagokból álló törzset szeretnék létrehozni – rázta meg a fejét Kurda. – Nem fogok semmi olyan változtatást erővel keresztülvinni, amivel a többi herceg és a tábornokok nem értenek egyet.
– Ebben az esetben sok szerencsét kívánok neked. De az én tempómhoz kicsit túl gyorsra veszed az iramot. Ha tábornok lennék, minden erőmmel ellened kampányolnék.
– Remélem, elég sokáig fogok élni, hogy bebizonyíthassam, teljesen alaptalan az irántam tanúsított bizalmatlanságod – sóhajtotta Kurda, majd hozzám fordult. – Te mit gondolsz, Darren? Eljött az ideje, hogy változtassunk?
– Nem tudok eleget a vámpírokról, sem a vérszipolyokról ahhoz, hogy véleményem lehessen – feleltem némi habozás után.
– Ilyen nincs – fortyant fel Kurda. – Mindenkinek joga van ahhoz, hogy véleménye lehessen. Ki vele, Darren, halljuk, mit gondolsz. Szeretem tudni, mások mit forgatnak a fejükben. Sokkal egyszerűbb és biztonságosabb lenne az élet, ha mindannyian kimondanánk azt, amit gondolunk.
– Hát – kezdtem lassan –, nekem nem nagyon tetszik az az ötlet, hogy kössünk egyezséget a vérszipolyokkal. Szerintem gonosz dolog megölni azokat az embereket, akikből vért szívunk. De ha te rá tudod venni őket, hogy ne öljenek, az csak jó lehet.
– Ennek a fiúnak van sütnivalója – közölte Kurda, és rám kacsintott. – Azzal, amit most mondtál, dióhéjban összefoglaltad az én érvelésemet. Csakugyan nagyon sajnálatos dolog embereket gyilkolni, és éppen ebben a kérdésben kell a vérszipolyoknak engedményt tenniük, ha azt akarják, hogy az egyezség létrejöjjön köztünk. De ha nem állnak szóba velük és nem nyerjük el a bizalmukat, akkor sohasem fognak felhagyni a gyilkolással. Nem érné meg bizonyos szokásainkról lemondani, ha ezzel gátat szabhatunk a véres gyilkosságoknak?
– Tökéletesen egyetértek – feleltem.
– Hurm! – mordult fel Mr. Crepsley, és tovább nem volt hajlandó vitázni a dologról.
– Egyébként nem rejtőzködhetek örökké – folytatta Kurda. – Ideje visszatérni, és elhárítani az újabb kérdéseket. Biztos, hogy nincs semmi mondanivalód számomra a törpe személlyel és az üzenetével kapcsolatban?
– Sajnos nincs – közölte Mr. Crepsley szokatlan tömörséggel.
– Nos, jó. Gondolom, majd megtudom, amikor meg kell jelennem a Hercegek Termében, ahol személyesen fogok találkozni vele. Remélem, jól érzed magad a Vámpírok Hegyében, Darren. Egyszer, majd ha lecsillapodik ez a zűrzavar, össze kell jönnünk, hogy egy jót cseteljünk.
– Benne vagyok – mondtam.
– Larten – tisztelgett Mr. Crepsleynek Kurda.
– Kurda.
Azzal kiment.
– Kedves fickó ez a Kurda – jegyeztem meg. – Tetszik nekem.
Mr. Crepsley lapos pillantást vetve rám végigsimított a bal arcát elcsúfító hosszú forradáson, aztán elgondolkodva nézte az ajtót, amely mögött Kurda eltűnt, és ismét csak annyit mondott:
– Hurm!