Fölértünk a tisztásra, ahonnan a patak sebes vize a hegy felszínére tört. Szuperérzékeny vámpír fülünket sértette a hangos csobogás, ezért igyekeztünk minél távolabb kerülni tőle. A csúszóssá vált köveken helyenként csatárláncba kellett fejlődnünk. Egy különösen jeges ösvényen Gavner is és én is elcsúsztunk. Én mentem elöl, Mr. Crepsleybe kapaszkodva, de az esés ereje kitépte a kezemet az övéből. Szerencsére Harkat szorosan fogta Gavnert, és fel tudott húzni mindkettőnket.
Negyedóra múlva elértünk egy alagút szájához. Nem volt túl magasan, de a hegyoldal itt rendkívül meredeken szökött a magasba. Amikor lenéztem, nem győztem örülni, hogy nem kellett még följebb másznunk.
Mr. Crepsley lépett be elsőnek, s őt követtem én. Az alagút belsejében sötétség honolt. Már épp meg akartam kérdezni Mr. Crepsleyt, nem állunk-e meg fáklyát gyújtani, de észrevettem, hogy minél beljebb hatolunk, annál több lesz a világosság az alagútban.
– Honnan jön a fény? – kérdeztem.
– Világító zuzmókból – felelte Mr. Crepsley.
– Ez most valami vicc akar lenni? – morogtam.
– Ez egyfajta fényt kibocsátó gomba – magyarázta Gavner. – Egyes barlangokban és az óceánok fenekén tenyészik.
– Aha. Mindenütt, úgy értem, az egész hegyen van belőlük?
– Nem mindenütt. Ahol nincs, ott fáklyát használunk.
Az elöl haladó Mr. Crepsley ekkor megtorpant, és elkáromkodta magát.
– Mi a baj? – tudakolta Gavner.
– Omlás – sóhajtotta Mr. Crepsley. – Nem tudunk továbbmenni.
– Nem jutunk be? – kérdeztem ijedten. Rossz volt rágondolni, hogy hiába tettük meg ezt a hosszú és kimerítő utat, és itt, közvetlenül a cél előtt kell visszafordulnunk.
– Vannak más utak is – nyugtatott meg Gavner. – A hegy belseje összevissza van furkálva. Visszafordulunk, és másik utat keresünk.
– Jó lesz sietnünk – mondta Mr. Crepsley. – Nemsokára hajnalodik.
Visszamentünk azon az úton, amelyen jöttünk – ezúttal Harkat vezette a sort. Kiérve az alagútból megpróbáltunk kilépni – ez persze nem jelentett valami gyors iramot, tekintve a nehéz körülményeket –, s így pár perccel a nap kibukkanása után el is értük a következő alagút bejáratát. Ez a járat szűkebbnek bizonyult az előzőnél: a két felnőtt vámpír csak meggörnyedve tudott haladni benne, Harkatnak és nekem elég volt behúznunk a nyakunkat. Itt gyérebben tenyészett a világító zuzmó, de annyi azért akadt, hogy különlegesen éles látásunkkal baj nélkül tájékozódhassunk.
Kis idő elteltével észrevettem, hogy nem fölfelé, hanem lefelé haladunk. Meg is kérdeztem a dolgot Gavnertől.
– Ez csak erre az alagútszakaszra vonatkozik – felelte. – A végén fölfelé vezet majd.
Mintegy félóra múlva megálltunk. Az alagút hirtelen megtört, s majdnem függőlegesen vezetett fölfelé. Nehéz szakasznak ígérkezett. A falak még jobban összeszűkültek körülöttünk, és meg mernék esküdni rá, hogy nem csak nekem száradt ki a szám az izgalomtól. Nem sokkal azután, hogy túljutottunk ezen a szakaszon, és az alagút ismét szintbe került, megérkeztünk egy kisebbfajta barlangba, ahol megálltunk egy kis pihenőre. Nem messze a lábunk alatt hallottam annak a pataknak a csobogását, amelyen egyszer már átkeltünk.
A barlangból négy különböző járat vezetett ki. Megkérdeztem Gavnert, honnan tudja Mr. Crepsley, melyiket kell választania. A helyes útvonal meg van jelölve, felelte, és odavezetett, ahol az egyik járat nyílásának alján egy aprócska nyilat karcoltak a falba.
– Hová vezet a többi? – tudakoltam.
– Vagy sehová, vagy más alagutakba, vagy föl a termekbe. – Termeknek nevezték a hegynek azokat a részeit, ahol a vámpírok laktak. – Sok járatot még egyáltalán nem tártak fel, és nincsenek térképeink. Egyedül ne kószálj el semerre, mert könnyen eltévedhetsz – figyelmeztetett.
Mialatt a többiek pihentek, megnéztem, milyen állapotban van Madame Octa, s hogy nem éhes-e. Az út nagy részét átaludta – nem szerette a hideget –, de időnként felébredt enni. Épp készültem levenni a takarót a kalitkájáról, amikor megláttam, hogy egy pók mászik felénk. Nem volt olyan nagy, mint Madame Octa, de veszélyesnek látszott.
– Gavner! – kiáltottam, elhátrálva a kalitkától.
– Mi a baj?
– Egy pók!
– Ó! Ne félj – nézett rám vigyorogva –, tele van velük a hegy.
– Mérgesek? – kérdeztem, és lehajoltam, hogy szemügyre vegyem a pókot, amely nagy érdeklődéssel vizslatta a kalitkát.
– Nem – válaszolta. – A csípésük nem súlyosabb a méhekénél.
Levettem a kalitka takaróját, és kíváncsian vártam, mit tesz Madame Octa, ha meglátja az idegen pókot. Észre sem vette, csak ült egykedvűen, miközben a másik fölmászott a kalitkára. Sok mindent tudtam a pókokról – fiatalabb koromban jó néhány könyvet elolvastam róluk, és sok műsort végignéztem a vadon élő állatokról, de ehhez hasonló pókkal még nem találkoztam. Szőrösebb volt a legtöbbnél, nem beszélve rikítóan sárga színéről.
Megvártam, míg elmegy, akkor adtam néhány rovart Madame Octának, majd visszatettem a takarót, és én is lefeküdtem a többiek mellé, hogy szundítsak pár órát. Egyszer úgy rémlett, mintha gyerekek nevetgélnének valamelyik alagútban. Felültem, hallgatóztam, de többé nem hallottam a hangot.
– Mi van? – dörmögte halkan Gavner, félig kinyitva az egyik szemét.
– Semmi – feleltem tétován, aztán megkérdeztem, élnek-e vámpírgyerekek a hegyben.
– Nem – felelte, és újra becsukta a szemét. – Amennyire én tudom, te vagy az egyetlen gyerek, akinek vámpírvér is csörgedez az ereiben.
– Akkor biztosan csak képzelődtem – feleltem ásítva, és visszafeküdtem. Attól kezdve azonban nagyon éberen szunyókáltam.
Azután tovább folytattuk utunkat föl a hegybe a nyilakkal megjelölt járatokban. Nagy sokára elérkeztünk egy tekintélyes méretű, az egész alagutat lezáró faajtóhoz. Mr. Crepsley itt rendbe szedte a külsejét, aztán puszta öklével erőteljesen bezörgetett az ajtón. Válasz nem érkezett, így ismét bekopogott. És ismét.
Végre valami mozgolódás támadt a túloldalon, és az ajtó kitárult. Odabent fáklyák lobogtak. El kellett takarnunk a szemünket, hiszen a hosszas alagútban időzés után kellett néhány perc, amíg alkalmazkodtunk a nagyobb világossághoz.
Előlépett egy sötétzöld ruhát viselő szikár vámpír, és végignézett rajtunk. Amikor meglátta Harkatot és engem, összevonta a szemöldökét, s ujjai szorosabban markolták a kezében tartott hosszú lándzsát. Több, ugyanolyan zöld ruhás alakot is láttam mögötte; egyikük sem volt fegyvertelen.
– Igazoljátok magatokat a kapunak! – rivallt ránk az őr. A vámpíroktól tudtam, hogy itt így fogadják az újonnan érkezőket.
– Larten Crepsley vagyok, a Vezérkart keresem – adta meg a szabályos választ Mr. Crepsley.
– Gavner Purl vagyok, a Vezérkart keresem – csatlakozott hozzá Gavner.
– Darren Shan vagyok, a Vezérkart keresem – mondtam én is.
– Harkat Mulds... vagyok. A Vezérkart... keresem – zihálta Harkat.
– Larten Crepsleyt elfogadja a kapu – közölte az őr.
– Gavner Purlt is. De ezt a kettőt itt... – Lándzsája hegyével ránk bökött, és megrázta a fejét.
– Ők az útitársaink – jelentette ki Mr. Crepsley. – A fiú az inasom, félvámpír.
– Kezességet vállalsz érte? – kérdezte az őr.
– Igen.
– Darren Shant elfogadja a kapu. – Lándzsája hegyével ekkor határozottan Harkatra mutatott. – De ez itt nem vámpír. Mi keresnivalója van a Vezérkar ülésén?
– A neve Harkat Mulds. Törpe személy. Ő...
– Egy törpe személy! – Az őr csodálkozásában még a lándzsáját is leengedte. Lekuporodott, és futólag megszemlélte Harkat arcát (Harkat az alagútba lépésünk után nem sokkal levette a csuklyáját, hogy jobban lásson). – Csúf példány, nem igaz? – jegyezte meg. Ha nem lett volna nála az a lándzsa, megmondtam volna neki a magamét a tapintatlanságáért. – Azt hittem, a törpe népség nem tud beszélni.
– Mindnyájan ezt gondoltuk – bólintott Mr. Crepsley. – De tudnak. Legalábbis ez itt. Üzenetet hozott a hercegeknek, amit személyesen kell átadnia.
– Üzenetet? – Az őr lándzsája hegyével megvakarta az állát. – Kitől?
– Desmond Tinytől – válaszolta Mr. Crepsley. Az őr elsápadt, vigyázzállásba vágta magát, és hadarva mondta:
– A Harkat Mulds néven ismert törpe személyt elfogadja a kapu. A Szálló nyitva van mindannyiótok számára. Lépjetek be, és érezzétek otthon magatokat.
Oldalt lépett, és továbbengedett bennünket. A kapu pillanatok múlva bezárult mögöttünk. Megérkeztünk a Vámpírok Hegyének szálláshelyére.

Az egyik zöld ruhás őr fölkísért bennünket az Osca Velm Terembe, amely nagyon kellemes szálláshelynek ígérkezett (a legtöbb termet híres vámpírokról nevezték el). Egy kisebbfajta barlang volt, melynek hoporcsos falát feketére festette az évtizedes korom és pernye. Több helyen is égett benne a tűz, amitől meleg volt és világos, és a levegő megtelt finom füsttel. (A füst lassanként elszivárgott a barlang falának repedésein és a mennyezet lyukain át.) Számos durván kifaragott asztal és lóca is akadt a barlangban, hogy az érkező vámpíroknak legyen hol pihenni és enni (az asztallábakat nagy testű állatok csontjaiból faragták). A falon lógó, cipőkkel teli gyékénykosarakból mindenki kedvére válogathatott. Azt is tudni lehetett, ki jött el a Vezérkar ülésére – az egyik falba egy nagy fekete követ illesztettek, amelyre rákarcolták az összes már megérkezett vámpír nevét. Mialatt az egyik hosszú asztalnál üldögéltünk, láttam, hogy valaki fölmászik egy létrán, és a mi neveinket is rávési a kőre. Harkat neve után zárójelbe odaírta: "törpe személy".
Nem voltak sokan a nyugalmas, füstös teremben – mi, néhány újonnan érkezett, és egypár zöld egyenruhás őr. Egy hosszú hajú, felsőruhát nem viselő vámpír két nagy, henger alakú dobozzal lépett oda hozzánk; az egyik dugig volt száraz kenyércipókkal, a másik meg félig tele főtt és sült húsok porcogós darabjaival.
Annyit vehettünk, amennyit akartunk, és miután letettük magunk elé az asztalra (tányérok nem voltak), az ujjainkkal és a fogunkkal téptük-marcangoltuk a húst. A vámpír ismét az asztalunkhoz lépett; ezúttal három jókora kancsóban embervért, bort és vizet hozott. Én bögrét is kértem, de Gavner felvilágosított, hogy egyenesen a kancsóból kell inni. Nehéz volt – első próbálkozásra végigcsurgattam a vizet az államon és a mellemen –, de mulatságosabb, mint pohárból inni.
A kenyeret száraznak találtam, de a vámpír hozott forró húslevest (a tálakat különböző vadállatok koponyájából faragták ki), és ha az ember letört egy darabot a kenyérből, és pár másodpercre belemártotta a sűrű, sötét színű levesbe, mindjárt finomabb lett.
– Király – mondtam lelkesen, már a harmadik szelet kenyeret mártogatva.
– Nincs ennél finomabb – bólintott rá Gavner. Ő már az ötödik kenyérnél tartott.
– Hogyhogy maga nem eszik levest? – csodálkoztam Mr. Crepsleyn, aki csak a száraz kenyeret rágcsálta.
– Nem bírja a gyomrom a denevérhúslevest – felelte.
A kanál úton a szám felé megállt a levegőben. A levesbe áztatott kenyérdarab lepottyant az asztalra.
– Denevérhúsleves? – sikítottam.
– Persze – válaszolta Gavner. – Miért, mit gondoltál, miből készült?
Lebámultam a tányéromban sötétlő folyadékra. A barlangban félhomály volt, de most, hogy jobban odanéztem, láttam a léből kibukkanó vékony, bőrszerű szárnyat.
– Azt hiszem, hányni fogok – nyögtem.
– Ne butáskodj – kuncogott Gavner. – Ízlett, amíg nem tudtad, miből készült. Nyeld le, és képzeld azt, hogy frissen főzött finom csirkeleves. Sokkal rosszabbakat is fogsz még enni, mielőtt véget érne a Vámpírok Hegyére tett utazásod!
Eltoltam magam elől a tányért.
– Kösz, jóllaktam – mormoltam. – Ennyi most elég. – Harkatra néztem, aki az utolsó cseppeket törölgette ki vastag szelet kenyerével. – Téged nem zavar, hogy denevért eszel? – kérdeztem.
– Nincsenek ízlelő... bimbóim – vont vállat Harkat. – Nekem mindegy... mit eszem.
– Egyáltalán nem érzel ízeket?
– Denevér... kutya... egyre megy. Nem érzek... szagokat se... Nincs orrom.
– Szeretnék kérdezni valamit – szólt közbe Gavner. – Ha orr híján nem érzed a szagokat, hogy tudsz hallani, amikor füled sincs?
– Van... fülem – válaszolta Harkat. – A bőröm... alatt. – És odamutatott egy-egy pontra kerek, zöld szeme mindkét oldalán. (Nem vette vissza a csuklyáját.)
Gavner áthajolt az asztal fölött, hogy közelebbről is megnézze Harkat fülét.
– Látom! – kiáltotta diadalmasan, mire mind odahajoltunk, hogy megbámuljuk. Harkat nem bánta – szerette, ha a figyelem rá irányul. Szárított datolyára emlékeztető "fülei" alig-alig látszottak szürke bőre alatt.
– Úgy is hallasz, hogy be vannak vonva bőrrel? – érdeklődött Gavner.
– Remekül – dicsekedett Harkat. – Nem olyan... jól, mint a... vámpírok. De jobban... mint az emberek.
– Hogy lehet, hogy füled van, orrod meg nincs? – értetlenkedtem.
– Mr. Tiny... nem adott nekem... orrot. Sohasem kérdeztem... miért nem. Talán a... levegő miatt. Másik maszk... kellene, ha... orrom is volna.
Furcsa volt belegondolni, hogy Harkat nem érzi a terem levegőjének pézsmaillatát, sem a denevérleves ízét. Nem csoda, hogy a törpe népség sohasem zúgolódott, amikor oszlófélben lévő, büdös állattetemet vittem nekik!
Még sok kérdésem lett volna Harkathoz a korlátozott érzékszerveit illetően, de akkor Mr. Crepsleyvel szemben leült az asztalunkhoz egy öreg kinézetű, vörösbe öltözött vámpír, és rámosolygott.
– Hetekkel ezelőttre vártalak – mondta. – Mi tartott ilyen sokáig?
– Seba! – harsogta Mr. Crepsley, és átvetve magát az asztalon, vállon ragadta az öregebb vámpírt. Meglepődtem – még senkivel sem láttam ilyen barátságosan viselkedni. Örömtől sugárzó arccal engedte el a másik vámpírt. – De régen láttalak, öreg barátom!
– Túlságosan régen – bólogatott az öreg. – Gyakran próbáltalak mentálisan elérni, hátha itt vagy valahol a közelben. Amikor megéreztem a jöttödet, alig mertem elhinni.
Az öreg vámpír pillantása végigsiklott Harkaton és rajtam. Az arca csupa-csupa ránc volt, de a szeme fiatalosan csillogott.
– Bemutatsz a barátaidnak, Larten? – kérdezte.
– Természetesen – íelelte Mr. Crepsley. – Gavner Purlt ismered.
– Üdv, Gavner – biccentett az öreg.
– Seba – viszonozta az üdvözlést Gavner.
– Ő Harkat Mulds – folytatta Mr. Crepsley.
– Egy törpe személy – jegyezte meg Seba. – Egyet sem láttam közülük, amióta Mr. Tiny meglátogatott bennünket. De akkor még fiatal fiú voltam. Köszöntelek, Harkat Mulds.
– Helló – felelte Harkat.
Seba lassan leeresztette, majd felemelte a szemhéját.
– Beszél?
– Várj, míg meghallod, miről kell beszélnie – mondta komoran Mr. Crepsley. – Ő pedig Darren Shan... az inasom – fordult végül felém.
– Köszöntelek, Darren Shan – mosolygott rám Seba, majd különös pillantást vetve Mr. Crepsleyre, megkérdezte: – Neked, Larten...? Inasod?
– Tudom – krákogott Mr. Crepsley. – Tudom, hogy mindig azt mondogattam, nekem sohasem lesz.
– Méghozzá milyen fiatal – mormolta Seba. – A hercegek nem fogják jóváhagyni.
– Nagy valószínűséggel nem – bólogatott szerencsétlen képpel Mr. Crepsley. De aztán előzte magától a borús gondolatokat. – Darren, Harkat, ismerkedjetek meg Seba Nile-lal, a Vámpírok Hegyének szállásmesterével. Ne engedjétek, hogy a kora megtévesszen benneteket – ravaszság, ügyesség és gyorsaság dolgában bármelyik vámpírral felveszi a versenyt, és ha valaki megpróbálna fölébe kerekedni, az alapos leckét kapna tőle.
– Tapasztalatból beszélsz, mi? – kuncogott Seba. – Emlékszel, amikor el akartál lopni egy fél hordónyit a legfinomabb boromból, és egy rosszabb évjáratút próbáltál a helyére csempészni?
– Kérlek – mondta erre sértődötten Mr. Crepsley. – fiatal voltam és ostoba. Semmi szükség, hogy emlékeztess rá.
– Hogy történt? – kérdeztem. Nagyon élveztem a vámpír kínos zavarát.
– Meséld el neki, Larten – mondta Seba, és Mr. Crepsley mogorván, mint valami gyerek, engedelmeskedett.
– Ő ment előbb oda – mesélte kelletlenül. – Kiürítette a hordót, és ecetet öntött a bor helyébe. Egy fél üveggel lehúztam belőle, mire észrevettem. Hajnalig okádtam tőle.
– Nem! – hahotázott Gavner.
– Fiatal voltam! – mordult rá Mr. Crepsley. – Nem volt több eszem.
– De megtanítottalak a dolgokra, igaz, Larten? – jegyezte meg Seba.
– Igaz – mosolyodott el Mr. Crepsley. – Seba volt a nevelőm. Amit tudok, javarészt tőle tanultam.
A három vámpír egyre-másra elevenítette föl a régi történeteket, én pedig hallgattam őket. Rengeteg dolgot nem értettem – a nevek és a helyek semmit sem mondtak nekem –, így bámészkodni kezdtem; elnéztem a tüzek villódzó lángocskáit s a levegőben kanyargó füst szeszélyes rajzát. Csak akkor döbbentem rá, hogy elnyomott az álom, amikor Mr. Crepsley szelíden megrázott, mire fölnéztem.
– Elfáradt a fiú – jegyezte meg Seba.
– Először tette meg az utat – felelte Mr. Crepsley. – Nincs hozzászokva az efféle viszontagságokhoz.
– Gyertek – állt föl Seba. – Keresek nektek helyet. Nem ő az egyetlen, akinek pihenésre van szüksége. Holnap majd beszélgetünk.
Seba mint a Vámpírok Hegyének szállásmestere felügyelt a raktárakra és a szálláshelyekre. Az ő dolga volt, hogy a vámpíroknak legyen elég enni- és innivalója, no meg persze elegendő vér, és hogy minden vámpír le tudjon feküdni valahová. Többen is dolgoztak a keze alá, de ő volt a felelős. A hercegek mellett Sebát övezte a legnagyobb tisztelet a hegyen.
Megkért, hogy az Osca Velm Teremtől a hálóhelyünkre vezető úton menjek vele. Útközben megmutogatta a többi termet is, és sorra elmondta a nevüket – a legtöbbjét kiejteni sem tudnám, nemhogy megjegyezni –, meg hogy milyen célt szolgálnak.
– Beletelik kis időbe, mire megszokod a helyet – mondta, látva ködös tekintetemet. – Az első néhány éjszakán talán kicsit elveszett leszel, de idővel jól kiismered majd magad.
A termeket a hálóhelyekkel összekötő alagútrendszerben a fáklyák ellenére a levegő hideg volt és nyirkos, de a sziklából kivájt kis hálókamrákban, melyek mindegyikét hatalmas fáklya világította meg, jó meleg fogadott bennünket. Seba megkérdezte, hogy egy nagy közös hálótermet kérünk-e, vagy inkább egyszemélyes kamrákban szeretnénk aludni.
– Egyszemélyesben – vágta rá gondolkodás nélkül Mr. Crepsley. – Épp eleget hallgattam Gavner horkolását az úton!
– Milyen kedves! – fortyant fel Gavner.
– Mi ketten Harkattal szívesen osztozunk egy hálókamrán – közöltem. Sehogy sem volt ínyemre egyedül maradni ezen a különös helyen.
– Nekem... megfelel – egyezett bele Harkat. Valamennyi szobában koporsó helyettesítette az ágyat, de amikor Seba meglátta, milyen gyászos képet vágok a látványra, elnevette magát, és megnyugtatott, hogy ha akarom, kaphatok helyette függőágyat.
– Holnap elküldöm hozzád az egyik emberemet – ígérte. – Mondd el neki, hogy mire van szükséged, és ő megszerzi – szeretném, ha a vendégeim jól éreznék magukat.
– Köszönöm – feleltem boldogan, amiért nem kell minden áldott nap koporsóban aludnom.
Seba indulni készült.
– Várj – szólt utána Mr. Crepsley. – Valamit meg akarok mutatni.
– Ó! – mosolygott Seba.
– Darren, hozd ide Madame Octát – fordult hozzám Mr. Crepsley.
Amikor Seba Nile megpillantotta a pókot, elakadt a lélegzete, és úgy bámult rá, mint akit megigéztek.
– Ó, Larten – sóhajtotta. – Micsoda gyönyörű példány! Óvatos, finom mozdulattal elvette tőlem a kalitkát – és kinyitotta az ajtaját.
– Vissza! – sziszegtem rá. – Nehogy kieressze! A csípése halálos.
Seba csak mosolygott, és benyúlt a kalitkába.
– Még nem találkoztam olyan pókkal, amelyiket ne tudtam volna elbűvölni – mondta.
– De...
– Nincs semmi baj, Darren – szólt közbe Mr. Crepsley. – Seba tudja, mit csinál.
Az öreg vámpír rácsalogatta a pókot a kezére, majd kiemelte a kalitkából. Madame Octa most ott ült kényelmesen Seba tenyerében, aki fölébe hajolt, és halkan fütyülni kezdett. A pók lábai rángatóztak, és feszült pillantásából arra következtettem, hogy a vámpír nagy valószínűséggel beszélget vele – persze hang nélkül.
Seba abbahagyta a fütyülést, és Madame Octa mászni kezdett föl a karján. A vállára érve odabújt az állához, és megpihent. Nem hittem a szememnek! Nekem szüntelenül fütyülnöm kellett – sőt, furulyáznom –, és közben állandóan arra összpontosítanom, hogy meg ne marjon, Sebával meg lám, milyen szelíden viselkedik!
– Elbűvöl? – mondta Seba, és megsimogatta Madame Octát. – Ha lesz rá alkalmad, mesélj róla. Azt hittem, ismerem a világ összes pókját, de ez még nekem is újdonság.
– Gondoltam, hogy tetszeni fog. – Mr. Crepsley arca ragyogott a büszkeségtől. – Ezért hoztam el. Szeretnélek megajándékozni vele.
– Megválnál egy ilyen gyönyörű póktól? – kérdezte Seba.
– A kedvedért, öreg barátom – bármitől.
Seba rámosolygott Mr. Crepsleyre, majd Madame Octára nézett, és egy bánatos sóhajjal megrázta a fejét.
– Nem fogadhatom el – mondta. – Öreg vagyok, s már nem olyan mozgékony, mint valaha. Minden erőmre szükségem van, hogy el tudjam végezni azt a munkát, amit régen fél kézzel megcsináltam. Nincs időm arra, hogy gondját viseljem egy ilyen egzotikus állatkának.
– Komolyan mondod? – kérdezte Mr. Crepsley csalódottan.
– Boldogan elfogadnám, de nem tehetem. – Seba visszatette Madame Octát a kalitkájába, majd átnyújtotta nekem. – Csak egy fiatalnak van annyi energiája, hogy kielégítse egy ilyen képességű pók igényeit. Vigyázz erre a ritka és gyönyörű teremtményre, Darren.
– Rajta lesz a szemem – ígértem. Valaha, amíg meg nem marta a legjobb barátomat, aminek következtében kénytelen lettem félvámpírrá válni, én is gyönyörűnek tartottam.
– Most mennem kell – mondta Seba. – Nem csupán ti vagytok újonnan érkezettek. A legközelebbi találkozásig – Isten veletek!
Ajtó nem volt a szűk kamrákon. Mr. Crepsley és Gavner jó éjszakát kívánt nekünk, majd ki-ki ment a saját koporsójához. Harkat meg én beléptünk a hálókamránkba, és szemügyre vettük a magunkét.
– Nem hinném, hogy ez jó lesz neked – jegyeztem meg.
– Semmi... vész. Én elalszom... a földön is.
– Ebben az esetben reggel találkozunk. – Körbepillantottam az üregben. – Vagy éjszaka lesz akkor? Itt lehetetlenség megállapítani.
Nem szívesen másztam be a koporsóba, de vigasztalt a tudat, hogy csak most az egyszer kell. Hanyatt feküdtem, s mivel a fedelet nem csuktam le, elnézegettem a szürke sziklamennyezetet. Azt hittem, az izgalomtól, hogy végre itt vagyunk a Vámpírok Hegyén, majd nem tudok elaludni – de perceken belül elnyomott az álom, és olyan békésen aludtam, mint a Cirque Du Freak-beli függőágyamban.