Mr. Crepsley, Gavner és Csíkos épp egy sziklaboltozatú alagút-labirintust derítettek fel, amikor meghallották a küzdelem távoli visszhangját. Rohanvást indultak visszafelé, s negyedórával azután, hogy legyőztem a medvét, meg is érkeztek a harc színhelyére. Elképedve hallgatták beszámolómat a történtekről, valamint Harkat Muldsról. A törpe személy addigra visszavette a köpenyét és a csuklyáját, és amikor megkérdezték tőle, igaz-e, hogy tud beszélni, egy hosszú percig csak hallgatott, és már azt gondoltam, nem fog mondani semmit. De aztán bólintott, és azt mormogta: – Igen.

Gavner a szó szoros értelmében hátraugrott pár lépést, amikor meghallotta, hogy a törpe beszél. Mr. Crepsley csak döbbenten rázta a fejét.

– Erről majd még beszélünk – mondta. – Előbb foglalkozzunk a medvével. – Odakuporodott a kimúlt állat mellé, és a feje búbjától a sarka hegyéig alaposan szemügyre vette. – Meséld el pontosan, hogyan támadt rád – szólított fel, mire én elmeséltem, hogyan jelent meg váratlanul, s rontott nekem vadul. – Nem értem – ráncolta Mr. Crepsley a homlokát. – A medvék csak akkor szoktak így viselkedni, ha valami felizgatta őket, vagy ha ki vannak éhezve. Ez az állat nem éhségében támadt rád – nézd meg, milyen kerek a bendője –, és ha semmi olyat nem csináltál, amivel felingerelhetted...

– Habzott a szája – emlékeztem vissza. – Azt hiszem, veszett volt.

– Hamarosan kiderül. – A vámpír éles körmeivel felhasította a medve hasát. A vágáshoz dugva az orrát megszagolgatta a kicsorduló vért. Aztán elfintorodott, és fölállt.

– Na? – kérdezte Gavner.

– A medve tényleg őrült volt – felelte Mr. Crepsley –, de nem a veszettségtől. Hanem mert vérszipolyvért ivott.

– Hogyhogy? – kérdeztem elakadó lélegzettel.

– Nem tudom – válaszolta Mr. Crepsley, és fölpillantott az égre. – Van még időnk hajnalig. Követjük visszafelé a nyomát, hátha útközben megtudunk egyet-mást.

– És mi legyen a halott törpe személlyel? – nézett rá kérdőn Gavner. – Eltemessük?

– El akarod őt temetni... Harkat? – tette föl Mr. Crepsley ugyanazt a kérdést, amit már én is.

– Nem – rázta meg a fejét Harkat Mulds.

– Akkor itt hagyjuk – vágta rá a vámpír. – A dögevő bogarak és madarak tisztára fogják takarítani a csontjait. Nincs vesztegetni való időnk.

A medve nyomait könnyű volt követni – még egy hozzám hasonlóan tapasztalatlan kezdő is világosan láthatta a mély lábnyomokat és a letördelt ágakat.

Az éjszaka a végéhez közeledett, mire egy kis kőrakáshoz értünk, ahol nyomban megértettük, mi vette el a medve eszét.

A kőrakás alól félig kilátszott egy bíborvörös bőrű, piros hajú test – egy vérszipoly!

– A koponyája be van zúzva. Nyilván lezuhant, és szörnyethalt – jelentette Mr. Crepsley, miután megvizsgálta a tetemet. – A medve már úgy talált rá, hogy el volt temetve, és kiásta. Látjátok rajta ezeket a harapásnyomokat? – mutatott a vérszipoly hasán tátongó lyukakra. – Ettől hatalmasodott el rajta a téboly – ugyanis a vérszipolyok és a vámpírok vére mérgező. Ha nem ölted volna meg, egy vagy két éjszakával később mindenképpen elpusztult volna.

– Szóval itt van a mi titokzatos vérszipolyunk – morogta Gavner. – Nem csoda, hogy nem találtuk meg.

– Legalább ezentúl nem kell félnünk tőle, ugye? – sóhajtottam boldogan.

– Épp ellenkezőleg – csattant fel Mr. Crepsley. – Most még több okunk van félni, mint eddig volt.

– Miért? – csodálkoztam. – Hiszen meghalt, nem?

– Ő igen – bólintott Mr. Crepsley, majd rámutatott a vérszipoly testét félig elborító kövekre. – De ki temette el?

Egy szikla lábánál ütöttünk tábort: leveles ágakból készítettünk menedéket, ahol a vámpírok a napfénytől védve alhattak. Amikor behúzódtak az ágak védelmébe, Harkat és én leültünk a levélkunyhó bejárata elé, és a törpe személy hozzáfogott, hogy elmesélje hihetetlen történetét. A farkasok vadászni mentek, csak Rudi szunyókált az ölemben összegömbölyödve.

– Az emlékeim... nem... állnak össze... teljesen – kezdte Harkat. A beszéd nem ment neki könnyen, gyakran meg kellett állnia, hogy lélegzetet vegyen. – Sokminden... homályos. Elmesélem... amire... emlékszem. Először is... én... szellem vagyok.

Teljesen ledöbbentünk.

– Szellem! – kiáltotta Mr. Crepsley. Láttam, hogy mindjárt leesik az álla. – Lehetetlen!

– Ahogy mondod – tette hozzá vigyorogva Gavner. – Még hogy szellem! Mi, vámpírok nem hiszünk ilyen badarságokban, igaz, Larten?

Mielőtt Mr. Crepsley válaszolhatott volna, Harkat helyesbített.

– Azt kellett volna... mondanom, hogy... szellem voltam. Az egész... törpe népség... szellem volt. Amíg... meg nem állapodtak... Mr. Tinyvel.

– Nem értem – szólt közbe Gavner. – Meg nem állapodtak? Miben? Milyen feltételekben?

– Mr. Tiny... tud beszélni... a halottakkal – magyarázta Harkat. – Amikor meghaltam... nem hagytam el... a földet. A lelkem... itt ragadt. Mr. Tiny... rám talált. Az mondta... ad testet. És újra élhetek... Cserében... szolgálnom kell őt... törpe személyként.

Harkat elbeszélése szerint minden törpe szerződést kötött Mr. Tinyvel, de mindenki más és más fekétellel. Nem kellett örök időkre őt szolgálniuk. Előbb vagy utóbb megszabadultak: egyesek arra, hogy szürke bőrű, törpe testükben éljenek tovább, mások újjászületésre, megint mások, hogy eljussanak a mennybe vagy a paradicsomba, vagy ahol a holt lelkek hazája van.

– Ilyen hatalma van Mr. Tinynek? – hüledezett Mr. Crepsley.

Harkat bólintott.

– És te mégis miféle alkut kötöttél vele? – kíváncsiskodtam.

– Nem... tudom – válaszolta. – Nem... emlékszem.

Rengeteg dologra nem tudott visszaemlékezni. Nem tudta például, ki volt életében, egyáltalán mikor élt és hol, sem azt, hogy mióta halott. Még arra sem emlékezett, hogy férfi volt-e vagy nő! A törpe népség "nemtelen", nem voltak se férfiak, se nők.

Kék csuklyás köpenyüket csak a látszat kedvéért viselték. Ezzel szemben a maszkra szükségük volt, abból jó néhány tartalék is akadt náluk, többek között a bőrük alá varrva is hordtak egyet a még nagyobb biztonság kedvéért! A levegő ugyanis halálos méreg volt nekik – ha tíz-tizenkét órán keresztül közönséges levegőt szívtak be, meghaltak. A maszkjukban lévő vegyi anyagok tisztították meg a levegőt.

– Hogy halhattok meg, ha már egyszer meghaltatok? – értetlenkedtem.

– A testem... meghalhat, mint... akárki másé. Ilyenkor... a lelkem visszamegy oda... ahol volt.

– És köthetsz másik szerződést Mr. Tinyvel? – érdeklődött Mr. Crepsley.

– Nem biztos – rázta meg a fejét Harkat. – Nem... hiszem. Gondolom... csak egy lehetőséget... kapunk... egy új életre.

A törpék olvastak egymás gondolataiban. Ezért nem beszéltek soha. Harkat nem volt benne biztos, tudnak-e a többiek beszélni, vagy sem. Amikor megkérdeztük, eddig miért nem szólalt meg, száját ferde vigyorra húzva azt felelte, hogy eddig nem volt miért.

– Kell hogy legyen valami oka – erősködött Mr. Crepsley. – Annyi évszázad óta, amióta ismerünk benneteket, egyetlen törpe személy sem szólalt meg soha, még haldokolva vagy nagy fájdalmakat elszenvedve sem. Miért te törted meg most e hosszú hallgatást? És miért?

Harkat habozni látszott, majd azt felelte:

– Üzenetem van... Mr. Tiny meghagyta... hogy adjak át egy üzenetet... a vámpír hercegeknek. Úgyhogy... hamarosan mindenképpen... meg kellett volna... szólalnom.

– Üzenet? – hajolt előre Mr. Crepsley, de ahogy ráesett a nap fénye, nyomban vissza is húzódott a leveles ágak védelmébe. – Miféle üzenet?

– A hercegeknek... szól – felelte Harkat. – Nem hinném... hogy elmondhatom... nektek.

– Rajta, Harkat – unszoltam. – Nem mondjuk meg nekik, hogy elárultad. Bízhatsz bennünk.

– Nem fogjátok... elmondani? – fordult Harkat Mr. Crepsleyhez és Gavnerhez.

– Lakat van a számon – ígérte ünnepélyesen Gavner. Mr. Crepsley már nehezebben kötelezte el magát, de végül ő is rábólintott.

Harkat vett egy mély levegőt.

– Mr. Tiny azt mondta... mondjam meg a... hercegeknek... közeledik a... Vérszipolyok Urának... éjszakája. Ennyi... az egész.

– Közeledik a Vérszipolyok Urának éjszakája? – ismételtem meg. – Hát ez meg miféle üzenet?

– Nem tudom... mit jelent – felelte Harkat. – Nekem csak... át kell adnom... az üzenetet.

– Mit gondol, Gavner... – kezdtem, de meglátva a vámpírok arcát, torkomra forrt a kérdés. Nekem ugyan semmit sem mondott Harkat üzenete, de a jelek szerint annál sokatmondóbb volt a vámpírok számára. Az arcuk még a szokottnál is jobban elfehéredett, és reszkettek a félelemtől. Ami azt illed, akkor sem nézhettek volna ki rémültebbnek, ha valahol a szabadban földhöz cövekelik őket, hogy ott várják ki a napfelkeltét!

Mr. Crepsley és Gavner nem magyarázták meg azonnal, mit jelent Harkat üzenete – a döbbenettől szólni sem tudtak –, így aztán a következő három-négy éjszaka alatt apránként és elsősorban Gavnertől kellett megtudnom, miről van szó.

A dolog azzal állt összefüggésben, amit évszázadokkal ezelőtt, a vérszipolyok elszakadása idején Mr. Tiny mondott a vámpíroknak. A harcok elcsitultával meglátogatta a hercegeket a Vámpírok Hegyén, és elmondta nekik, hogy a vérszipolyok nem szerveződnek rangsor szerinti rendbe (ez Mr. Crepsley kifejezése), vagyis nincsenek tábornokaik, sem hercegeik. Senki senkinek nem ad utasításokat, és senki nem akar a többiek vezére lenni.

– Többek között ezért váltak külön – magyarázta Gavner. – Nem tetszett nekik az, ahogy a vámpírok intézték az ügyeiket. Nem tartották rendes dolognak, hogy az egyszerű vámpírok engedelmességgel tartoznak a Vezérkarnak, a Vezérkar pedig a hercegeknek.

Hangját lehalkítva, hogy Mr. Crepsley ne hallja, hozzátette:

– Őszintén szólva bizonyos dolgokban egyetértek velük. Tényleg ideje volna változtatni egy s máson. A rendszer ugyan évszázadokig hibátlanul működött, de ez nem jelenti azt, hogy tökéletes volna.

– Azt akarja mondani, hogy szívesebben lenne vérszipoly? – néztem rá hüledezve.

– Szó sincs róla! – nevetett. – Gyilkolnak, és eltűrik, hogy az ilyen Murlough-féle őrültek kedvükre garázdálkodjanak a világban. Sokkal jobb vámpírnak lenni. De ettől még nyugodtan napirendre tűzhetnénk néhány ötletük megvitatását. Többek között a Vámpírok Hegyére való suhanás tilalmát, ami igazán nevetséges szabály, ennek ellenére csak a hercegek változtathatják meg. Nekik viszont semmi olyat nem kell megváltoztatniuk, amit nem akarnak, tekintet nélkül arra, hogy mi, többiek, mit gondolunk az adott dologról. A tábornokoknak végre kell hajtaniuk mindent, amit a hercegek parancsolnak, a közönséges vámpíroknak pedig mindazt, amit a tábornokok mondanak. Jóllehet a vérszipolyok nem hittek a vezérekben, Mr. Tiny azt mondta, egy éjszakán elő fog állni egy harcos. Úgy ismerik majd, mint a Vérszipolyok Urát, és a többiek vakon fogják követni, és mindent megtesznek, amit csak mond.

– És mi ebben a rossz? – kérdeztem, mintha nem tudnám, hogy a vérszipolyok veszélyesek ránk nézve.

– Várj csak, míg meghallod a következő jóslatot – felelte Gavner komoran. – Nem sokkal hatalomra kerülése után a Vérszipolyok Ura háborúba fogja vezetni alattvalóit a vámpírok ellen. Ezt a háborút a vámpírok képtelenek megnyerni, figyelmeztetett Mr. Tiny. El fogják törölni őket a föld színéről.

– Ez igaz? – kérdeztem elborzadva.

Gavner vállat vont.

– Hétszáz éve ezt kérdezgetjük magunktól mi is. Mr. Tiny hatalmát senki sem vonja kétségbe – többször is bizonyságát adta annak, hogy belelát a jövőbe –, de néha hazugságokat mond. Gonosz kis féreg.

– Miért nem veszik üldözőbe a vérszipolyokat, és ölik meg őket egytől egyig? – förmedtem rá.

– Mr. Tiny azt mondta, bizonyos vérszipolyok túlélnék, és mindenképpen eljönne a Vérszipolyok Ura. Egyébként pedig a velük folytatott háború túl sok áldozatot követelne. Az emberek már halálra üldöztek, és nem sok híja volt, hogy teljesen ki nem irtottak bennünket. Legokosabbnak tűnt a fegyverszünet.

– Semmiféle mód nincs rá, hogy a vámpírok legyőzzék a vérszipolyokat? – kérdeztem.

– Nem tudom – vakargatta a fejét Gavner. – Többen vagyunk, mint ők, egyforma erősek is, ezért nem tudom, miért ne győzhetnénk le őket. De Mr. Tiny szerint nem számít, mennyien vagyunk.

Elhallgatott, majd kisvártatva hozzátette:

– Egyetlen dolog van, amiben reménykedhetünk. A Vérkő.

– Az mi?

– Majd meglátod, ha megérkezünk a Vámpírok Hegyére. Egy szentként tisztelt bűvös ikon. Mr. Tiny szerint, ha elejét tudjuk venni, hogy a vérszipolyok kezébe kerüljön, akkor egy éjszaka, hosszú idővel a megvívott és elvesztett háború után, fajunk esélyt kap rá, hogy feltámadjon haló porából, és új virágzásnak induljon.

– Hogyan? – néztem rá kíváncsiságtól összeráncolt homlokkal.

– Ez a kérdés azóta készteti töprengésre a vámpírokat, amióta először tették fel – mosolygott Gavner. – Hadd lássam, te kitalálod-e – mondta, és rám kacsintott.

Ilyen zavarba ejtő módon végződött a beszélgetésünk.

Egy hét múlva megérkeztünk a Vámpírok Hegyéhez. Nem ez volt a legmagasabb hegy a vidéken, de égbe törő, meredek sziklái láttán az volt az ember érzése, hogy lehetetlen fölkapaszkodni a tetejére.

– Hol van a palota? – kérdeztem, szememet a havas csúcsra meresztve, amely mintha egyenesen a fölötte függő, lassan megtelő holdra mutatott volna.

– Palota? – kérdezte vissza Mr. Crepsley.

– Ahol a vámpír hercegek laknak. – Mr. Crepslcy és Gavner harsány hahotázásban törtek ki. – Mi olyan vicces? – rivalltam rájuk.

– Mit gondolsz, meddig sikerülne megmaradnunk észrevétlennek, ha palotát építenénk egy hegy oldalában? – tudakolta Mr. Crepsley.

– Akkor hol...? – De már akkor kezdtem sejteni. – A hegy belsejében van!

– Természetesen – mosolygott szélesen Gavner. – A hegy belseje egyetlen óriási méhkaptár, tele barlangokkal és kamrákkal. Minden, amit csak egy vámpír megkívánhat, megtalálható odabent – koporsók, dézsaszám az embervér, ennivaló és bor. Odakint csak akkor fogsz vámpírt látni, ha épp akkor érkezik, távozik vagy vadászni indul.

– Hogy jutunk be?

Mr. Crepsley megütögette oldalt az orrát.

– Figyelj, és meglátod.

Megkerültük a hegy sziklás alapját. Mr. Crepsley és Gavner rém izgatottak voltak – ámbár csak Gavner mutatta ki. Az öregebb vámpír ugyanolyan flegmán viselkedett, mint mindig, és csak olyankor vigyorgott magában, és dörzsölgette össze jó előre a tenyerét, amikor azt hitte, nem figyel rá senki.

Elérkeztünk egy hat vagy hét méter széles patakhoz, melynek vize igen sebesen folyt lefelé, és vastag sugárban zúdult az alant elterülő sík területekre. Miközben erőnket megfeszítve fölfelé haladtunk a sodrás ellenében, a magunk mögött hagyott síkon egy magányos farkas jelent meg vonítva. Csíkos és a többiek megtorpantak. Csíkos fülét hegyezve hallgatózott, majd visszaüvöltött. Aztán farkcsóválva rám nézett.

– Búcsúzik – magyarázta Mr. Crepsley, de már magamtól is kitaláltam.

– Muszáj elmenniük? – kérdeztem.

– Ezért jöttek... hogy találkozzanak a fajtársaikkal. Kegyetlenség lenne arra kérni őket, hogy maradjanak velünk.

Morcosan bólintottam, és lenyúltam, hogy megvakarjam Csíkos füle tövét.

– Örülök, hogy megismertelek, Csíkos – mondtam. Aztán megpaskoltam Rudit. – Hiányozni fogsz, te kis vakarcs.

A felnőtt farkasok elindultak. Rudi tétován nézett hol rám, hol a távozó farkasokra. Egy pillanatig azt hittem, talán mégis velem marad, de aztán vakkantott egyet, nedves orrát csupasz lábfejemhez dörgölte, és a többiek után iramodott.

– Még találkozol vele – ígérte Gavner. – Visszafelé jövet megkeressük őket.

– Persze – húztam el a számat, mint akit nem különösebben érdekel a dolog. – Minden oké. Csak egy falka buta farkas. Engem ugyan nem érdekelnek. Még ez a kölyök sem!

– Persze, hogy nem – somolygott Gavner, miközben ő is a távozó falkát bámulta.

– Gyerünk tovább – adta ki az utasítást Mr. Crepsley, és tovább lépdelt felfelé. – Nem állhatunk itt egész éjszaka néhány rühes farkas után epekedve. – Látva, milyen szemeket meresztek rá, zavartan elköhintette magát. – Tudod – tette hozzá csendesen –, a farkasok egyetlen arcot sem felejtenek el. A kölyök még vén korában is emlékezni fog rád.

– Komolyan? – kérdeztem.

– Igen – felelte, aztán megfordult, és továbbindult.

Gavner és Harkat felzárkóztak mögé.

Én még egyszer utoljára visszanéztem a távolodó farkasokra, aztán egy lemondó sóhajjal felkaptam a hátizsákomat, és indultam utánuk.