A tüskés bozóttal benőtt ösvény hátralévő részét megkettőzött sebességgel, a szúrós tövisekkel mit sem törődve hagytuk magunk mögött. Akkor megálltunk, de csak annyi időre, míg magunkra vettük a ruháinkat, s máris siettünk tovább. A közelben volt egy pihenőpont, amit Mr. Crepsley mindenáron el akart érni még hajnal előtt.

Az út átlagos sebességgel órákba telt volna, de mi két röpke óra alatt tettük meg. Odabent, a menedékhely biztonságában, a vámpírok izgatott vitába kezdtek. A világnak ezen a részén még soha nem találkoztak a vérszipolyok ténykedésének jeleivel – a két nemzetség között létezett egy megállapodás az efféle birtokháborítások kivédésére.

– Talán egy elmeháborodott kósza vándor – vélekedett Gavner.

– Még egy hibbant vérszipolynak is van annyi sütnivalója, hogy jobban teszi, ha nem kószál erre – vetette ellene Mr. Crepsley.

– Mi más magyarázata lehet? – kérdezte Gavner.

– Elképzelhető, hogy kém – közölte némi mérlegelés után Mr. Crepsley.

– Szerinted a vérszipolyok vállalnák egy háború kockázatát? – nézett rá kétkedő arccal Gavner. – Mit tudhattak meg, ami igazolna számukra egy ekkora kockázatot?

– Lehet, hogy minket akarnak elkapni – szólaltam meg csendesen. Nem akartam közbeszólni, de úgy éreztem, meg kell tennem.

– Mire gondolsz? – kérdezte Gavner.

– Talán megtudták, mi történt Murlough-val.

Gavner elsápadt, Mr. Crepsley szeme pedig összeszűkült.

– Honnan tudhatták volna meg? – rivallt rám.

– Mr. Tiny tudott róla – emlékeztettem.

– Mr. Tiny tud Murlough-ról? – szisszent föl Gavner.

Mr. Crepsley lassan bólintott.

– De még ha elmondta is a vérszipoly dolgát, honnan tudhatták volna, hogy ezen az úton fogunk jönni? Bármelyik másik útvonalat is választhattuk volna. Nem akadhattak a nyomunkra.

– Talán figyelik az összes útvonalat – találgatott Gavner.

– Nem – felelte határozottan Mr. Crepsley. – Ez már tényleg túlzás. Bármi hozta is ide a vérszipolyt, biztos vagyok benne, hogy a dolognak semmi köze hozzánk.

– Remélem, igazad van – mordult fel Gavner, s a hangján érezni lehetett, hogy hiszi is, meg nem is.

Egy darabig még elvitatkoztunk ezen, meg azon is, hogy vajon ez a vérszipoly ölte-e meg a vámpírt az előző pihenőponton, de aztán pár órát aludnunk kellett. Ezúttal felváltva őrködtünk. Én alig aludtam valamicskét, annyira féltem, nehogy ránk támadjanak a bíborvörös képű gyilkosok.

Mihelyt az éjszaka leszállt, Mr. Crepsley azt javasolta, hogy tartsunk egy kis pihenőt, és addig ne menjünk tovább, míg meg nem győződünk az út biztonságos voltáról.

– Nem vállalhatjuk annak kockázatát, hogy belerohanunk egy falka vérszipolyba – mondta. – Felderítjük a környéket, hogy lássuk, nem vagyunk-e veszélyben. Csak azután megyünk tovább, ahogy eddig.

– Van időnk felderítő utakra? – tudakolta Gavner.

– Szakítanunk kell rá – erősködött Mr. Crepsley. – Inkább áldozzunk fel pár éjszakát, mint hogy csapdába essünk.

Mialatt ők felderítették a terepet, én a barlangban maradtam. Nem a magam jószántából – szüntelenül az járt a fejemben, hogy mi történt azzal a másik vámpírral –, de azt mondták, csak útban lennék... egy vérszipoly száz méterről meghallaná, hogy jövök.

A törpék, a nőstény farkasok és a kölyök velem maradtak a barlangban. Csíkos a vámpírokkal tartott – a farkasok még nálunk is hamarabb megérzik a vérszipolyok közelségét, így neki alkalmasint nagy hasznát vehették.

Magányosnak éreztem magam a vámpírok és Csíkos nélkül. A törpék távolságtartók voltak, mint mindig – a nap jó részében kék köpenyüket varrogatták, hogy hordható állapotba hozzák őket –, a nőstény farkasok pedig szunyókáltak. Csak a kölyök jelentett számomra valamelyes társaságot. Órákon át játszottunk egymással a barlangban és a közeli kis erdő fái között. Rudinak neveztem el Rudolf, a vörös orrú rénszarvas után, mert előszeretettel dörgölte hideg orrát a hátamhoz, mialatt aludtam.

Az erdőben fogtam két mókust, úgyhogy reggel, amikor visszatértek a vámpírok, főtt étellel vártam őket. Sütöttem melléjük bogyókat és gumókat is – Mr. Crepsley megtanította, melyek a vadon termő ehető növények. Gavner megköszönte az ételt, de Mr. Crepsley kimérten viselkedett, és nem beszélt sokat. Újabb nyomait nem fedezték fel a vérszipolyok jelenlétének, és ez nyugtalanította őket – egy őrült vérszipoly nem tüntette volna el ilyen szakszerűen a nyomait. Ezek szerint egy – vagy több – tökéletes önuralommal bíró vérszipollyal volt dolgunk.

Gavner előre akart suhanni, hogy tanácskozzon a többi vámpírral, de Mr. Crepsley nem engedte el. A saját biztonságunknál fontosabb, hogy betartsuk a törvényt, mely tiltja a Vámpírok Hegyére vezető úton való suhanást, jelentette ki.

Különös volt, mennyire engedelmeskedett Gavner szinte mindennek, amit Mr. Crepsley mondott. Tábornokként bármire utasíthatott volna bennünket. De egyszer sem láttam, hogy érvényesítette volna a hatalmát Mr. Crepsleyvel szemben. Talán mert valamikor Mr. Crepsley is magas rangú tábornok volt. Már éppen vámpír herceg lett volna belőle, amikor leköszönt. Lehet, hogy Gavner még mindig feljebbvalójának tartotta Mr. Crepsleyt.

Miután az egész napot átaludták, a vámpírok ismét felderítő útra indultak. Úgy tervezték, ha mindent rendben lévőnek találnak, másnap este folytatjuk utunkat a Vámpírok Hegye felé.

Egy egyszerű reggeli után elindultam Rudival az erdőbe játszani. Rudi boldog volt, ha távol lehetett a felnőtt farkasoktól. Ilyenkor szabadon kószálhatott, senki nem mordult rá, nem cibálta meg a fülét, ha rosszul viselkedett. Megpróbált fára mászni, de a legtöbbjéhez túl kicsi volt. Végül rátalált egy alacsonyan lelógó ágra, s azon félig fölmászott. Ott megállt, lenézett és nyüszített.

– Gyere le – nevettem. – Annyira azért nem másztál magasra. Nincs mitől félned.

De nem hallgatott rám, csak nyüszített tovább. Aztán kivicsorította a tépőfogait, és morgott.

Nem értettem, miért viselkedik ilyen különösen, ezért közelebb léptem.

– Mi bajod van? – kérdeztem. – Fennakadtál? Segítsek?

A kölyök kaffogva csaholt. Látszott rajta, hogy nagyon fél.

– Oké, Rudi – mondtam. – Fölmegyek, és...

Vérfagyasztó ordítás forrasztotta torkomra a szót. Amikor megfordultam, egy hatalmas fekete medvét pillantottam meg, amint épp átlódult egy hótorlasz felett. Nagyot huppanva ért földet, akkor megrázta a pofáját, s fogát vicsorgatva nézett egyenesen rám – aztán villogó fogakkal, kimeresztett karmokkal elrugaszkodott, hogy rám vesse magát!

Ha Rudi nincs, a medve végzett volna velem. A kölyök leugrott a fáról, egyenesen a medve fejére, amitől az kis ideig semmit se látott. Ordítva csapott mancsával a kölyökre, aki lebukott, és beleharapott a medve egyik fülébe. Ettől a fenevad újból felordított, és vadul rázni kezdte a fejét. Rudi bírta még pár másodpercig, de aztán nagy ívben beröpült egy sűrű bokorba.

Akkor a medve ismét ellenem fordult, én azonban, kihasználva a farkaskölyöktől kapott időt, addigra megkerültem a fát, és lélekszakadva rohantam a barlang felé.

De hirtelen megtorpantam, mert meghallottam a rémült csaholást. A vállam fölött visszapillantva láttam, hogy a kölyök visszamászott a fára, melynek kérgét a medve nagy darabokban hántja le két karmos mancsával. Rudi ugyan nem forgott közvetlen veszélyben, de tudni lehetett, hogy előbb vagy utóbb lecsúszik, vagy a medve rázza le a fáról, és az a végét fogja jelenteni.

Nem vesztegettem az időt, sarkon fordultam, fölkaptam a földről egy követ meg a legvastagabb botot, ami a szemem elé került, és máris rohantam vissza, hogy megmentsem Rudit.

Amikor a medve észrevett, elengedte a fát, és a hátsó fertályára tottyanva harciasan szembefordult velem. Hatalmas bestia volt, legalább másfél méter magas; elöl, a mellén fehér holdsarló virított fekete bundáján, és a pofája is fehérbe játszó volt. Szája habzott, szeme vérben forgott, mintha megveszett volna.

Megálltam előtte, és a botommal megcsapkodtam a földet.

– Gyere, mackó! – mordultam rá.

A medve felhorkant, és megrázta a fejét. Fölpillantottam Rudira, hátha volt annyi esze, hogy időközben lecsússzon a fáról, és eliramodjon a barlang védelmébe. De nem: ott gubbasztott halálra váltan, s látszott, hogy a félelemtől moccanni sem bír.

A medve lesújtott rám, de elugrottam előle. Akkor fölemelkedett a hátsó lábára, s rám vetette magát, hogy a puszta testsúlyával szétmorzsoljon. Megint elhajoltam, de ezúttal veszedelmesen közel került.

A bot végével a szemét keresve döfködtem a pofáját, amikor berohantak a színtérre a nőstény farkasok – nyilván meghallották Rudi csaholását. A medve felüvöltött, amikor az egyik ráugrott, és fogát belemélyesztette a vállába, miközben a másik a lábait marcangolta éles fogával és körmével. Az elsőt igen gyorsan lerázta, így le tudott hajolni, hogy elbánjon a másikkal. De ekkor jöttem én, és botommal hatalmas ütést mértem a bal fülére.

Fájhatott neki, mert mindjárt elfordult a farkasoktól, hogy nekem rontson. Sikerült ugyan elhajolnom előle, de egyik erős mellső mancsával eltalálta oldalt a fejemet, s ez elég volt ahhoz, hogy végigzuhanjak a földön.

A medve ekkor felugrott, s mancsa egy-egy mozdulatával szerteszét hajigálva a farkasokat, megiramodott felém. Én négykézláb másztam hátrafelé, de nem elég gyorsan. Az állat egy szempillantás alatt ott állt fölöttem, diadalmasan üvöltve – sikerült zsákmányul ejtenie! Rásújtottam botommal a hasára, a követ is odavágtam, de ő rá se hederített e gyenge piszkálódásokra. Sanda pillantást vetve rám, ereszkedni kezdett lefelé...

...amikor váratlanul a törpe népség rávetette magát a hátára, és ezzel kibillentették az egyensúlyából. Jobb pillanatot nem is választhattak volna!

A medve nyilván azt hitte, az egész világ összeesküdött ellene. Valahányszor a látóterébe kerültem, megjelent valaki, szinte a semmiből, hogy megküzdjön vele. Eget verő ordítással, őrjöngve vetette rá magát a törpe népségre. A bicegő ellépett előle, de a másik beszorult a hatalmas test alá.

A törpe személy felemelte és nekifeszítette kurta karjait a medve törzsének, s megpróbálta félrelökni. Erős volt, de ekkora ellenféllel szemben semmi esélye nem lehetett: a medve valósággal a földhöz lapította. Rémséges recsegés-ropogás hallatszott, és amikor a bestia feltápászkodott, láttam, hogy a törpe személy ott fekszik darabokban, törött csontjai csupaszon, furábbnál furább szögekben kifacsarodva állnak ki a testéből.

A medve fölemelt fejjel felordított az égre, majd éhesen bámuló tekintetét rám szögezve négykézlábra ereszkedett és elindult felém. A farkasok rárohantak, de egy mozdulattal lerázta őket, mintha csak legyek volnának. Én az ütéstől jóformán lábra se tudtam állni. Csúszva-mászva próbáltam menekülni a hóban.

Amikor a medve gyilkos ölelésre tárta roppant karjait, a másik törpe személy – akit Ballábnak neveztem el – eléje lépett, megragadta a két fülénél fogva, és lefejelte! Életemben nem láttam még ilyen furcsa jelenetet, de hatott! A medve felmordult, és vaksin hunyorgatott. Balláb újból nekiment fejjel, és már húzódott vissza, hogy harmadszor is nekimenjen, amikor a medve, mint valami bokszoló, behúzott neki egy jobbegyenest.

A mellén találta el Ballábat, aki elterült a földön. A csuklyája verekedés közben lecsúszott a fejéről, és végre megláthattam összevarrt, szürke arcát és zöld színű, kerek szemét. A szája fölött maszkot viselt, olyasmit, mint amit az orvosok tesznek föl operációhoz. Félelem nélkül nézett föl a medvére, várva a gyilkos ütést.

– Ne! – rikoltottam, és felhúzva magam térdelő állásba, behúztam egyet a medvének. Rám vicsorgott, mire újból bepancsoltam neki, s villámgyorsan egy marék havat vágtam a szemébe.

Mialatt a szemét törölgette, gyorsan körülnéztem, mit kaphatnék a kezembe. Mindenre el voltam szánva – a puszta kezemnél minden többet ért, ha fegyverként használhattam a bestia ellen. Először nem láttam semmit, de aztán megpillantottam a halott törpe személy testéből kiálló egyik törött csontvéget. Ösztönösen odapenderültem, megragadtam a hosszabbik csontdarabot, és megrántottam. Csupa vér volt, csak úgy csúszkált a kezemben. Akkor erősebben megmarkoltam, s rángatni kezdtem ide-oda. Néhány rántás után sikerült kitörnöm, és így többé már nem voltam fegyvertelen.

A medve ekkorra visszanyerte a látását, és újból meglódult felém. Balláb még mindig a földön feküdt. A farkasok dühödten ugattak, de semmit sem tehettek, amivel visszariaszthatták volna az ellentámadásba lendülő medvét. A kölyök még mindig odafönt kuksolt és kaffogott lefelé.

Magamra voltam utalva. Egyedül kellett állnom a medve támadását. Most nem volt senki, aki segíthetett volna.

Minden vámpírképességemet mozgósítva kiperdültem a vadállat rám kulcsolódni készülő karmai alól, majd a következő másodpercben felugrottam, s a csont éles és egyenetlen végét mélyen beledöftem a medve védtelenül hagyott nyakába.

Az állat megtorpant. A szeme kimeredt. Mellső lábai lehullottak az oldalához. Egy pillanatig így állt ott, kínosan kapkodva levegő után, a nyakából kiálló csontvéggel. Aztán lerogyott a földre. Pár másodpercig rémesen rángatózott – aztán kimúlt.

Rázuhantam a medve tetemére, és szabályosan kifeküdtem rajta. Sírtam és remegtem, inkább az ijedtségtől, mint a fájdalomtól. Korábban is néztem már farkasszemet a halállal, de ilyen vad küzdelmet még senkivel sem kellett vívnom.

Végül az egyik nőstény farkas – a máskor többnyire ijedős – odakuporodott mellém, és körbenyaldosta az arcomat, hogy lássa, jól vagyok-e. Megpaskokam a nyakát, mintegy jelezve, hogy minden rendben van, majd odanyomtam az arcomat, a szőrében törölgetve le könnyeimet. Amikor valamelyest magamhoz tértem, fölálltam, és körülnéztem.

A másik nőstény a fa alatt állva csalogatta lefelé Rudit, aki még nálam is jobban meg volt rettenve. Nem messze feküdt a halott törpe személy; vére vörösre festette a havat. Balláb már ült: gondosan számba vette a sebeit.

Odamentem hozzá, hogy megköszönjem a segítséget. Kimondhatatlanul csúnyán festett a csuklyája nélkül: hamuszürke arcát megszámlálhatatlanul sok heg és öltés rútította el. Hiányzott a füle és az orra – vagy legalábbis én nem láttam –, kerek, zöld szeme pedig felcsúszott a feje tetejére, melyen egyetlen szál haj sem volt.

Más körülmények között megijedtem volna tőle, de ez a lény az életét kockáztatta, hogy megmentse az enyémet, és így csak hálát éreztem iránta, semmi mást.

– Jól vagy, Balláb? – kérdeztem. Fölnézett rám, és bólintott. – Meleg helyzet volt – folytattam jókedvűen.

Erre megint bólintott. – Köszönöm, hogy megmentettél. Ha nem lépsz közbe, nekem annyi. – Leültem mellé a földre, s előbb a medvére, majd a halott törpe személyre néztem. – Fogadd részvétem a társadért, Balláb – mondtam halkan. – Eltemessük?

A törpe megrázta nagy fejét, s megpróbált felállni, de meggondolta magát. Egyenesen a szemembe nézett, mire én kérdőn bámultam vissza rá. Az arckifejezése láttán már-már azt vártam, mindjárt megszólal.

Balláb fölnyúlt, s egy könnyed mozdulattal lerántotta az arca alsó felét takaró maszkját. Széles szája volt, telis-tele hegyes, sárga fogakkal. Kidugta a nyelvét – éppolyan fura szürke volt, mint az arca –, és megnyalta a száját. Aztán görbítgetni, húzogatni, feszegetni kezdte benedvesített ajkát, s végül elkövette az egyetlen dolgot, amiről azt gondoltam, hogy a törpe népség számára lehetetlen. Lassú, csikorgó, gépies hangon – megszólalt.

– Név... nem Balláb. Név... Harkat... Harkat Mulds.

És elhúzta fűrészfogas hasítékra emlékeztető száját. Gondolom, ez volt nála a mosoly.