A farkas némán vizslatott, miközben egyenetlen tépőfogai felett orrát húzogatva szimatolta a szagomat. Fogalmam sem volt, mitévő legyek, ezért lassú, nyugodt mozdulattal letettem a kulacsot. Ha segítségért kiáltok, esetleg megriad, és elmenekül – de az is lehet, hogy rám támad. Ha nem mozdulok, talán rám un, és eloldalog vagy éppenséggel a gyengeség jelének értelmezve mozdulatlanságomat, végezni akar velem.               

Kétségbeesetten próbáltam elszánni magam valami cselekvésre, de akkor a farkas megfeszítette a hátsó lábait, lesunyta a fejét, és egyetlen lendülettel átugrott a patakon – egyenesen a mellkasomra. Hátrazuhantam. Megpróbáltam kikecmeregni alóla, de szabályosan rám ült, és túl nehéz volt, semhogy félre tudtam volna lökni. Vadul kutattam a földön valami kő vagy bot után, amivel rásújthatok, de ujjaim csak havat markoltak.

A farkas sötétszürke pofája, ferde vágású sárga szeme, s fekete orra és öt-hat centiméter hosszú, csupasz, fehér fogai rémítő látványt nyújtottak ilyen közelről. Nyelve féloldalt kicsüngött a szájából, és lassan zihált. A leheletén vér és nyers állati hús szaga érződött.

Semmit sem tudtam a farkasokról – kivéve, hogy a vámpírok nem ihatják a vérüket –, így azt sem tudtam, hogyan viselkedjek: a pofáján vagy a testén támadjam meg? Vagy feküdjek nyugodtan, és reménykedjek, hogy majdcsak elmegy? Vagy kiabáljak, hátha azzal elijesztem? Míg ezen főtt a fejem, a farkas lehajolt, kinyújtotta hosszú, nedves nyelvét, és... megnyalt!

Úgy megdöbbentem, hogy csak feküdtem, és bámultam fölfelé, a félelmetes vadállat nyitott pofájába. A farkas megint képen nyalintott, aztán felállt, a patak felé fordult, a vízhez baktatott, és leheveredett. Én pár percig még mozdulatlanul feküdtem ott, ahol voltam, aztán felültem, s elnéztem, amint iszik a patakból. Láttam, hogy hím állat.

Amikor eleget ivott, felállt, fölemelte a fejét, és elüvöltötte magát. A patak túlsó partján lévő fák közül három másik farkas jött elő, s leereszkedtek a partra. Ők is ittak. Két nőstény és egy kölyök, sötétebb szőrű és kisebb, mint a többiek.

A hím figyelte, amint a többiek isznak, azután leült mellém. Odafészkelt az oldalamhoz, mint valami kutya, és egyszer csak arra eszméltem föl, hogy vakargatom a füle tövét. A farkas boldogan vinnyogott, és úgy forgatta a fejét, hogy a másik füle mögött is meg tudjam vakarni.

Az egyik nőstény befejezte az ivást, és átugrott az innenső partra. Megszaglászta a lábamat, majd letelepedett a másik oldalamra, és odatartotta a fejét, hogy őt is vakargassam. A hím féltékenyen rámordult, de a nőstény oda se hederített.

Nemsokára a másik kettő is csatlakozott a mellettem letáborozó farkasokhoz. A nőstény tartózkodóbbnak tűnt, mint a társai, és pár méterrel arrébb álldogált. A kölyök a félelem legcsekélyebb jele nélkül mászott fel a lábamon és a hasamon, s közben úgy szimatolt, mint valami vadászkutya. Fölemelte a hátsó lábát, hogy megjelölje a bal combomat, de a hím úgy rámordult, hogy ijedtében lebukfencezett rólam. Onnan aztán mérgesen ugatott, és visszasomfordálva újra fölmászott rám. De ezúttal nem próbálta megjelölni a territóriumát – szerencsére!

Nem is tudom, meddig ültem ott, a kölyökkel hancúrozva és a felnőtt párt csiklandozva. A hím hanyatt vágta magát, hogy a hasát is meg tudjam simogatni. Itt világosabb volt a szőre, leszámítva a hasa közepén végigfutó fekete csíkot. A "Csíkos" nevet illőnek találtam egy farkasra, így megajándékoztam ezzel a névvel.

Kíváncsi voltam, tudnak-e valamilyen mutatványt, ezért kerestem egy botot, és elhajítottam.

– Hozd ide, Csíkos! Hozd ide! – kiáltottam, de a farkas nem mozdult. Azzal is megpróbálkoztam, hogy ülve figyeljen rám.

– Ülsz, Csíkos! – parancsoltam. Csak nézett rám. – Ülsz! Így... – És lekuporodtam a sarkamra. Egy kicsit hátrébb húzódott, mintha azt gondolná magában, hogy talán megbolondultam. A kölyök boldogan rám ugrott. Elnevettem magam, és tovább nem próbáltam trükkökre idomítani őket.

Aztán elindultam vissza, a táborhely felé, hogy beszámoljak a vámpíroknak új barátaimról. A farkasok a nyomomba szegődtek – Csíkos mellettem, a többiek mögöttem lépdeltek.

Mr. Crepsley és Gavner vastag réntakarókba bugyolálva aludtak, amikor megérkeztem. Gavner hangosan horkolt. Így, hogy csak a fejük látszott ki, beillettek volna a világ legrondább pólyásainak! Sokért nem adtam volna, ha van olyan fényképezőgépem, amellyel le lehet kapni a vámpírokat!

Már éppen le akartam heveredni melléjük, amikor támadt egy ötletem. A farkasok a fák vonalában megálltak. Becsalogattam őket a táborba. Elsőnek Csíkos merészkedett be, s körbeszimatolt, hogy megállapíthassa, biztonságos-e a hely. Amikor megbizonyosodott róla, halkan felmordult, mire a többiek is beléptek a táborba, megtartva a tisztes távolságot az alvó vámpíroktól.

A tűz túloldalán feküdtem le, s a takarót fölemelve hívogattam magam mellé a farkasokat. A takaró alá nem másztak be – a kölyök megpróbálta, de az anyja a tarkójánál fogva visszarántotta –, ám mihelyt elhelyezkedtem és betakaróztam, odakúsztak, és ráheveredtek a takarómra, beleértve a szégyenlős nőstényt is. Nehezek voltak, és a bundájukból áradó szag is bántotta az orromat, de fölségesen melegítettek, és annak ellenére, hogy olyan közel feküdtem ahhoz a barlanghoz, ahol nemrégiben megöltek egy vámpírt, tökéletes kényelemesen és biztonságban alhattam.

Dühös mordulásokra ébredtem. Felülve azt láttam, hogy a három felnőtt farkas, középen a hímmel, félkörben állnak az ágyam előtt. A kölyök a hátam mögött lapult, és szemben velük a két törpe – szürke kezüket az oldaluknál behajlítva nyomulnak a farkasok felé.

– Állj! – üvöltöttem el magam, s talpra ugrottam. A tűz másik oldalán – amely persze hamuvá lett, mialatt aludtam – Mr. Crepsley és Gavner is felriadt álmából, s villámgyorsan kibújtak a takarójuk alól. Én Csíkos elé szökkentem, s rávicsorítottam a törpe népségre. Ők visszabámultak rám kék csuklyájuk alól. Tisztán láttam a hozzám közelebb álló nagy, zöld szemét.

– Mi történt? – kiáltotta sűrű pislogások közepette Gavner.

A közelebbi törpe személy, ügyet sem vetve Gavnerre, a farkasokra mutatott, aztán megdörzsölte a hasát. Ez azt jelentette, hogy éhes. Megráztam a fejem.

– A farkasokat nem – mondtam neki. – Ők a barátaim. Nem! – kiáltottam ellentmondást nem tűrően, amikor szavaim ellenére ismét megdörzsölte a hasát.

A törpe személy tovább nyomult előre, de a mögötte álló – Balláb – utánanyúlt, és megérintette a karját. A törpe személy tekintetét Ballábéba fúrva egy percig mozdulatlanul állt, azután elcsoszogott oda, ahol a vadászatban elejtett patkányokat hagyták. Balláb még ott álldogált kis ideig, rejtőzködő zöld szemével farkasszemet nézve velem, aztán ő is csatlakozott a fivéréhez (mindig úgy gondoltam rájuk, mint testvérekre).

– Látom, megismerkedtél néhány unokatestvérünkkel – mondta Mr. Crepsley, miközben tenyerét fölfelé tartva, hogy a farkasok meg ne ijedjenek, lassan átlépett a kialudt tűzön. Azok rámorogtak, de mihelyt megérezték a szagát, megnyugodva leültek. Mindazonáltal fél szemüket a nyammogó törpe népségen tartották.

– Unokatestvér?

– A farkasok és a vámpírok rokonok – magyarázta Mr. Crepsley. – A legendák szerint valaha egy faj voltunk, akárcsak eredetileg az emberek és a majmok. Néhányan közülünk megtanultak két lábon járni, és vámpírokká váltak – a többiek megmaradtak farkasnak.

– Ez igaz? – néztem rá álmélkodva.

– A legendáknál sohasem lehet tudni – vont vállat Mr. Crepsley. Lekuporodott Csíkos elé, és némán szemügyre vette. Csíkos felegyenesedett ültében, a nyakán felborzolta a szőrt, és hegyezte a fülét. – Szép példány – mondta a vámpír, és végigsimított a farkas hosszú orrán. – Született falkavezér.

– Csíkosnak hívom a hasán végigfutó fekete csík miatt – közöltem vele.

– A farkasoknak nincs szükségük névre – hozta tudomásomra Mr. Crepsley. – Ők nem kutyák.

– Ne rontsd el a kedvét – lépett barátja mellé Gavner. – Hadd nevezze el őket, ha akarja. Nem árt vele senkinek.

– Szerintem sem – hagyta rá Mr. Crepsley. Kinyújtotta a kezét a nőstények felé, akik odaléptek, és megnyalták a tenyerét. Még a szégyenlős is. – Mindig is értettem a farkasokhoz – jelentette ki leplezetlen büszkeséggel.

– Hogyhogy ilyen barátságosak? – kérdeztem. – Én úgy tudtam, hogy a farkasok elhúzódnak az emberektől.

– Az emberektől igen – válaszolta Mr. Crepsley. – A vámpírokkal más a helyzet. Hasonlít a szagunk a sajátjukéhoz. Rokonlelkeknek tartanak bennünket. Nem minden farkas barátságos – ezeknek már egészen biztosan volt dolguk vámpírokkal –, de egyikük sem támadna soha a fajtánkbelire, még akkor sem, ha ki lenne éhezve.

– Láttál többet is? – kérdezte Gavner. Megráztam a fejem. – Akkor valószínűleg ők is a Vámpírok Hegye felé tartanak, hogy csatlakozzanak más falkákhoz.

– Miért mennének a Vámpírok Hegyéhez? – csodálkoztam.

– A Vezérkar ülései idején mindig megjelennek a farkasok is – magyarázta Gavner. – Tapasztalatból tudják, hogy egy csomó hulladék ennivalóra számíthatnak ott. A Vámpírok Hegyének gondnokai éveken át hordják össze a készleteket egy-egy ülés előtt. Mindig van maradék, amit aztán kidobnak a vadon élőknek, hogy nekik is legyen mit enniük.

– Elég hosszú utat kell megtenniük egy kis maradékért – jegyeztem meg.

– Másért is jönnek, nemcsak az ennivalóért – világosított fel Mr. Crepsley. – Összegyűlnek, hogy együtt legyenek, hogy üdvözöljék a régi barátokat, hogy új párt találjanak, és hogy megosszák egymással az emlékeiket.

– A farkasok tudnak egymással kommunikálni? – kérdeztem.

– Egyszerű gondolatokat képesek közölni egymással. Nem kimondottan beszélgetésről van szó – a farkasoknak nincsenek szavaik –, de tudnak képeket továbbítani, egyebek között a megtett utat ábrázoló térképet is, amiből a többiek értesülhetnek arról, hogy hol érdemes vadászni és hol nem.

– Nekünk viszont érdemes lenne indulni – szólt közbe Gavner. – Lemenőben van a nap. Ami azt illeti, Larten, olyan hosszú kerülőutat választottál, hogy ha nem lépünk ki, a végén elkésünk az ülésről.

– Vannak más útvonalak is? – tudakoltam.

– Természetesen – felelte. – Tucatszám. Ezért nem találkozunk össze más vámpírokkal – leszámítva a megboldogult földi maradványait. Mindenki más és más úton jön.

Felgöngyöltük a takarókat, és elindultunk. Mr. Crepsley és Gavner szüntelenül az utat kémlelték, keresve a jeleket, hogy ki ölhette meg a vámpírt a mögöttünk hagyott üregben. A farkasok kissé lemaradva szaladtak az erdős vidéken, majd néhány órán át mellettünk futottak, hogy biztonságban legyenek a törpe népségtől, s végül beleolvadtak az előttünk elterülő sötétségbe.

– Hová mennek? – kérdeztem.

– Vadászni – válaszolta Mr. Crepsley.

– Vissza fognak jönni?

– Nem lepne meg – hangzott a válasz. És hajnal közeledtével, ahogy nekiláttunk, hogy tábort üssünk, némán, mint a szellemek, megjelent a négy farkas, és ők is levackoltak mellettem és rajtam. Immár második napja sikerült egy jót aludnom – csak a kölyök hideg orra csiklandozott, amikor fényes délben bemászott a takaróm alá, és összegömbölyödve odabújt hozzám.

A vérfoltos barlanggal való találkozásunk után pár éjszakán át körültekintően folytattuk utunkat. De miután semmiféle jelét nem találtuk, hogy a vámpírgyilkos erre haladt volna, félretettük aggodalmainkat, és amennyire tőlünk telt, átadtuk magunkat az utazás kezdetleges örömeinek.

Óriási volt például a farkasokkal való versenyfutás. Sokat tanultam abból, amiket tőlük láttam és amiket Mr. Crepsleytől hallottam, aki egyenesen farkasszakértőnek tartotta magát.

A farkasok nem különösebben gyorsak, de fáradhatatlanok: néha negyven-ötven kilométert is megtesznek egy nap. Vadászatkor rendszerint kisebb állatokat ejtenek el, de olykor csapatostul megtámadnak nagyobb vadakat is. Érzékszerveik – látásuk, hallásuk, szaglásuk – kiváló. Minden falkának van vezére, és az ennivalót egyenlően osztják el maguk között. Remek hegymászók, és minden viszontagságot képesek túlélni.

Gyakran vadásztunk együtt. Kimerítő volt csillagfényes éjszakákon tartani velük az iramot a csillogó hómezőkön át egy-egy szarvas vagy róka nyomában. Utána megosztoztunk a forró, véres zsákmányon. A farkasok társaságában gyorsabban telt az idő, és szinte észrevétlenül maradtak el mögöttünk a kilométerek.

Egy hideg, csillagfényes éjszakán sűrű, tövises bozóttal benőtt ösvényhez értünk, mely megbújva haladt két toronyszerűen felmagasodó hegy között. A tövisek olyan vaskosak és élesek voltak, hogy még egy kifejlett vámpír bőrét is át tudták döfni. A völgy bejáratánál megálltunk, hogy Mr. Crepsley és Gavner megtanácskozhassa, hogyan haladjunk tovább.

– Felmászhatnánk az egyik hegyoldalba – töprengett fennhangon Mr. Crepsley –, de Darren nem olyan gyakorlott hegymászó, mint mi vagyunk... Megsérülhet, ha meg talál csúszni.

– És mi lenne, ha megkerülnénk? – tette föl a kérdést Gavner.

– Az túl sok időbe telne.

– Nem áshatnánk utat alatta? – kockáztattam meg.

– Az is túl sok időbe telne – felelte Mr. Crepsley. – Kénytelenek leszünk, amilyen óvatosan csak tudunk, végighaladni rajta.

Levette a dzsekijét, és Gavner követte a példáját.

– Miért vetkőznek le? – néztem rájuk értetlenül.

– A ruháink valamelyest megvédenének bennünket, de a végén cafatokban lógnának rajtunk – magyarázta Gavner. – Jobb, ha megkíméljük őket.

Amikor levette a hosszúnadrágját is, megláttuk sárga boxeralsóját, amelybe rózsaszín elefántokat hímzett valaki.

– Ajándékba kaptam – mormolta, dühösen elvörösödve.

– Gondolom, valami asszonyszemélytől, akivel romantikus közelségbe kerültél – jegyezte meg Mr. Crepsley, és rendes körülmények között kemény vonalú szája a két sarkánál felfelé rándult, azzal fenyegetve, hogy mindjárt elmosolyodik.

– Szép nő volt – sóhajtott föl Gavner, és ujját végighúzta az egyik elefánt körvonalain. – Amúgy az alsóneműk terén gyalázatosan rossz ízlésű...

– Nemkülönben a férfiak terén – tettem hozzá kissé pimaszul.

Mr. Crepsleyből kirobbant a nevetés, de úgy, hogy még a könnye is kicsordult. Soha nem láttam még így nevetni – nem is képzeltem, hogy képes rá! Még Gavner is meglepettnek látszott.

Sokáig tartott, mire Mr. Crepsley magához tért nevetőgörcséből. Amikor végre letörölte a könnyeit, és újra felöltötte megszokott komor ábrázatát, elnézést kért tőlünk (mintha bizony a nevetés bűn lenne). Ezek után bekent egy büdös folyadékkal, ami elzárta a pórusokat, és ettől a bőr kevésbé volt sérülékeny. Nem is vesztegettük tovább az időt, hanem elindultunk. Lassú, gyötrelmes út volt. Bárhogy próbáltam is vigyázni, néhány méterenként biztos, hogy tövisbe léptem, vagy valami végigkaristolt. Amennyire csak lehetett, igyekeztem védeni az arcomat, de vérpatakok csordogáltak rajta, mire eljutottunk a völgy közepe tájára.

A törpék nem vették le kék köpenyüket, pedig már foszlányokban lógott rajtuk. Egy idő után Mr. Crepsley előreküldte őket, hogy nekik jusson a tövisek java, s közben kitapossák előttünk az ösvényt. Majdnem megszántam a két törpét, akik zokszó nélkül, némán trappoltak előttünk.

A farkasoknak volt a legkönnyebb. Testalkatuk épp az ilyen vidékre tette őket alkalmassá, úgyhogy egykettőre utat találtak a tüskés bokrok között. Azonban állandóan nyugtalannak tűntek. Egész éjjel különösen viselkedtek: rosszkedvűen, kúszva haladtak mellettünk, s időnként gyanakodva beleszimatoltak a levegőbe. Éreztük az idegességüket, de nem tudtuk mire vélni.

Mialatt a lábamra figyeltem, nehogy rálépjek egy sor villogó tövisre, nekimentem a hirtelen megtorpanó Mr. Crepsleynek.

– Mi van? – kérdeztem, átkukucskálva a válla fölött.

– Gavner! – csattant fel, ügyet sem vetve a kérdésemre.

Gavner zihálva csörtetett el mellettem (gyakran csúfoltuk hangos zihálásáért). Hallottam elfúló kiáltását, ahogy odaért Mr. Crepsley mellé.

– Mi az? – kérdeztem. – Hadd lássam.

A két vámpír szétvált előttem, és én egy kis anyagdarabkát pillantottam meg egy tövisbokorra feltűzve. Néhány csepp megszáradt vér virított a tövisek hegyén.

– Ez olyan nagy ügy? – kérdeztem.

A vámpírok nem válaszoltak azonnal – nyugtalanul pillantottak körül, egészen úgy, ahogy a farkasok.

– Nem érzed a szagát? – válaszolt végül egy újabb, halk kérdéssel Gavner.

– Minek?

– A vérnek.

Beleszimatoltam a levegőbe. Csak nagyon halványan lehetett érezni, hiszen a vér már megszáradt.

– Mi van vele?

– Jusson eszedbe, mi volt hat évvel ezelőtt – intett Mr. Crepsley. Levette az anyagdarabkát a tövisbokorról – a farkasok ekkor már hangosan morogtak –, és az orrom alá nyomta. – Szívd be mélyen a szagát. Nem emlékeztet valamire?

Beletelt kis időbe – az én érzékeim nem voltak olyan kifinomultak, mint a telivér vámpírokéi –, de aztán felrémlett előttem egy hajdani éjszaka Debbie Hemlock hálószobájában, és eszembe jutott a padlón haldokló őrült Murlough vérének a szaga. Elfehéredő arccal döbbentem rá – egy vérszipoly vére volt!