Röviddel éjfél előtt ébredtem. Kinyújtóztattam tagjaimból a merevséget – mit nem adtam volna egy ágyért vagy egy függőágyért! –, azután kiléptem a barlangból, hogy megszemléljem a kopár vidéket, mely körülvett bennünket. Nem sok lehetőségem volt a tájban gyönyörködni, hiszen éjszaka utaztunk. Csak az ehhez hasonló nyugodt pillanatokban tudtam kis időre megállni és körülnézni.

Még nem értük el a hóhatárt, de a civilizált világot többé-kevésbé magunk mögött hagytuk. Itt, ezen a köves és barátságtalan vidéken kevés és egymástól nagy távolságokra lakó ember élt. Még állatokat is csak elvétve láttunk, jóllehet voltak köztük elég strapabírók ahhoz, hogy ha nehezen is, de megéljenek errefelé. Leginkább rénszarvasok, farkasok és medvék lakták a vidéket.

Hetek óta, talán egy hónapja is úton voltunk már – az első néhány éjszaka után elveszítettem az időérzékemet. Akárhányszor megkérdeztem Mr. Crepsleyt, hány kilométer lehet még hátra, ő csak ennyit felelt mosolyogva: "Még mennünk kell egy keveset."

Amikor elértük a nehéz, sziklás terepet, a lábam egy-kettőre tele lett sebekkel. Mr. Crepsley bekente a talpamat az útközben talált gyógyfüvek nedvével, s pár éjszakán át, míg a sebeim be nem gyógyultak (gyorsabban gyógyultak, mint az emberek sebei), a hátán vitt. Attól kezdve semmi bajom sem volt.

Egyik éjszaka azt találtam mondani: kár, hogy a törpe népség is velünk van, különben mindvégig vihetne a hátán, és suhanva tehetnénk meg az egész utat. (A vámpírok emberfeletti gyorsasággal tudnak futni, s valahogy úgy illannak át a téren, ahogy az angolna siklik ki a hálóból. Ők maguk "suhanásnak" hívják ezt.) Azt felelte, hogy lassú haladásunknak semmi köze a törpe népséghez.

– A Vámpírok Hegyéhez vezető úton tilos a suhanás – magyarázta. – Ezen az úton a gyengének ki kell hullania az erősek közül. A vámpírok bizonyos értelemben könyörtelenek. Nem hiszünk abban, hogy támogatnunk kellene azt, aki maga nem képes elviselni a viszontagságokat.

– Nem valami rendes dolog – jegyeztem meg. – És ha valaki öreg vagy sebesült?

Mr. Crepsley vállat vont.

– Az vagy el se indul, vagy belepusztul a vállalkozásba.

– Ez tisztára hülyeség – háborogtam. – Ha én tudnék suhanni, biztos, hogy megtenném. Senki se tudná meg.

– Még most sem értesz bennünket – sóhajtotta Mr. Crepsley. – A társ félrevezetése nem vall nemes érzületre. Mi büszke teremtmények vagyunk, Darren, a magunk szigorú szabályai szerint élünk. Úgy tartjuk, jobb meghalni, mint elveszíteni a becsületet.

Mr. Crepsley gyakran beszélt büszkeségről, a jellem nemességéről, az önmagunkhoz való hűségről. A vámpírok kemény fickók, mondogatta, amennyire csak lehet, szeretnek természetközelben élni. Ritka időszakoktól eltekintve az életük cseppet sem könnyű, de ők így szeretik.

– Az élet egyetlen nagy kihívás – mondta nekem egyszer –, és csak azok tudják igazán, mit jelent élni, akik elfogadják a kihívást.

Lassanként hozzászoktam a törpékhez, akik éjszakánként némán, közönyösen és pedánsan haladtak a nyomunkban. Nappal, míg mi aludtunk, vadásztak, hogy legyen mit enniük. Mire felkeltünk, már túl voltak az evésen, a pár órai alváson, és útra készen álltak. Mindig egyforma iramban követtek bennünket. Úgy masíroztak utánunk, néhány méterrel lemaradva, mint a robotok. Azt hittem, a bicegő majd kínlódni fog, de semmi jelét nem mutatta, hogy nehezére esne a járás.

Mr. Crepsley és én többnyire szarvasokon éltünk. Forró, sós vérük kifejezetten ízlett nekem. Palackozott embervért is ittunk az úton – a vámpíroknak, hogy egészségesek maradjanak, rendszeres időközönként egy-egy adag embervért is kell inniuk, és noha jobban esett nekik, ha közvetlenül a vénából szívhatták ki, palackozva is tudták tárolni. Ezzel együtt, minden váratlan eshetőségre készen, be kellett osztanunk a készleteket.

Mr. Crepsley nem engedte, hogy tüzet gyújtsak a szabadban – túl feltűnő lett volna –, de a pihenőpontokon rakhattam tüzet. A pihenőpontok olyan barlangok vagy föld alatti üregek voltak, ahol palackozott embervér és koporsók vártak ránk. Itt a vámpírok megpihenhettek, és egy vagy két napra meghúzhatták magukat. Nem sok ilyen hely akadt – körülbelül egy hétbe telt, mire egyiktől eljutottunk a másikig –, és volt köztük olyan is, amelyiket valamilyen állat elfoglalta vagy feldúlta, amióta Mr. Crepsley utoljára megfordult benne.

– Hogy lehet, hogy pihenőpontokat engedélyeznek, cipőt vagy kötelet meg nem? – kérdeztem egy éjjel, miközben a lábunkat melengettük a tűznél, és sült szarvashúst falatoztunk (legtöbbször nyersen ettük).

– A pihenőpontokat a vérszipolyokkal vívott hétszáz évvel ezelőtti háború után állítottuk fel – magyarázta a vámpír. – A harc során sok törzsünket elvesztettük, az emberek pedig még többet megöltek közülünk. A számunk vészesen megfogyatkozott. A pihenőpontok azt a célt szolgálták, hogy könnyebben juthassunk el a Vámpírok Hegyéhez. Egyesek ellenzik és soha nem is veszik igénybe, de a legtöbben elfogadják ezt a könnyítést.

– Tulajdonképpen hány vámpír létezik? – tudakoltam.

– Két- és háromezer közé tehető a számunk – válaszolta. – De lehet, hogy pár százzal több vagy kevesebb.

– Ez sok! – füttyentettem elismerően.

– Mi az a háromezer! – horkant fel. – Gondolj csak az emberek milliárdjaira!

– Én kevesebbre számítottam – ismertem be.

– Valaha százezernél is többen voltunk – világosított fel Mr. Crepsley. – De az már régen volt.

– Mi történt velük? – faggattam.

– Megölték őket – sóhajtotta Mr. Crepsley. – Végeztek velük az emberek nyársai, a betegségek, a verekedések – a vámpírok nagyon szeretnek verekedni. Azokban az évszázadokban, amikor a vérszipolyok még nem szakadtak el tőlünk s nem váltak valódi ellenségeinkké, egymás között harcoltunk, és sokan párbajban vesztették életüket. Már-már a kipusztulás réme fenyegetett bennünket, de valahogy mégis sikerült életben maradnunk.

– Hány vámpír tábornok van? – kíváncsiskodtam tovább.

– Három-négyszáz.

– Hát vérszipoly?

– Kétszázötven? Háromszáz? Pontosan nem lehet tudni.

Miközben ez a régi beszélgetés járt a fejemben, Mr. Crepsley kilépett a mögöttem lévő barlangból, és nézte a lemenő napot. Pontosan olyan színű volt, mint az ő narancssárga tüskehaja. Nagy formában volt – ahogy közeledtünk a Vámpírok Hegyéhez, egyre hosszabbodnak az éjszakák, úgyhogy a szokottnál nagyobb távokat tudott megtenni.

– Mindig élvezettel nézem, ahogy lemegy – jegyezte meg Mr. Crepsley. Egyértelmű volt, hogy a napról beszél.

– Azt hittem, hamarabb fog havazni – méláztam.

– Nemsokára bőviben leszünk a hónak – nyugtatott meg. – A héten már el kell jutnunk a hótorlaszokhoz. – Lepillantott a lábamra. – Ki fogod bírni a kemény hidegeket?

– Eddig mindent kibírtam, nem?

– Ez volt az út könnyebbik része – felelte mosolyogva, majd látva kétségbeesett arcomat, hátba vágott. – Ne aggódj, minden rendben lesz. De szólj, ha megint felsérted a lábadat. Az út mentén itt-ott nőnek olyan cserjék, amelyeknek a nedve begyógyítja a bőr sérüléseit.

Csuklyájukat az arcukba húzva a törpék is kijöttek a barlangból. Az ép lábú egy döglött rókát hozott magával.

– Készen vagy? – nézett rám Mr. Crepsley.

Bólintottam, és föllódítottam a hátamra a hátizsákomat. Végignézve az előttünk elterülő sziklás fennsíkon, feltettem a szokásos kérdést:

– Messze van még?

Mr. Crepsley elmosolyodott, majd elindult, és csak a vállán át szólt vissza:

– Még mennünk kell egy keveset.

Mérgesen dünnyögve az orrom alatt visszatekintettem a viszonylag kényelmes barlangra, majd nyomába szegődtem.

A törpe népség is felzárkózott mögénk, s kisvártatva furcsa, recsegő zajok jelezték, hogy a döglött róka csontjait ropogtatják.

Négy éjszakával később szakadó hóesésbe jutottunk. Éjjeleken át egyetlen hatalmas, fagyos és kietlen hómezőn át vezetett az utunk, de aztán újból megjelentek a fák, a növények és az állatok.

A lábamat két jégtuskónak éreztem, de összeszorított foggal tapostam a havat, és igyekeztem tudomást sem venni a hidegről. A legrosszabb az volt, amikor alkonyatkor föl kellett kelni, miután az egész napot magam alá húzott lábbal aludtam át. Az ébredést követő egy-két órában bizsergőn fájtak és viszkettek a lábujjaim, és azt hittem, egyenként le fognak törni. Aztán megindult bennük a vérkeringés, és ismét jól éreztem magam – egészen a következő éjszakáig.

Borzasztóan kellemetlen a szabad ég alatt aludni! Rendszerint egymás mellett feküdtünk, ruhástól – a hóhatár elérése óta nem vetkőztünk-öltöztünk –, és rénszarvasbőrből hevenyészett durva takarót terítettünk magunkra. De még így is, hogy melegítettük egymást, majd megfagytunk. Madame Octának könnyű volt – vígan szunyókált kalitkája védelmében, s csak enni ébredt föl néhány naponként. Gyakran eszembe jutott, bárcsak helyet cserélhetnék vele.

Ha a törpék érezték is a hideget, nem adták tanújelét. Ha aludni akartak, nem vesződtek takarókkal, csak leheveredtek egy bokor alá vagy nekitámasztották a hátukat egy sziklának.

Az utolsó pihenőpont elhagyása után csaknem három héttel értük el a következőt. Alig vártam, hogy újra tűz mellett üldögélve főtt ételt ehessek. Még annak is örültem, hogy koporsóban fogok aludni – a kemény, hideg földön alvásnál minden jobb volt.

Ez a pihenőpont egy erdős bevágás és egy bővizű patak fölé nyúló szikla aljába vájt üreg volt. Mr. Crepsley és én egyenesen oda tartottunk – a tiszta égbolton fénylő hold megvilágította az utat –, míg a törpék vadászni indultak.

Alig tíz perc alatt föl is másztunk. Mr. Crepsleyt megelőzve igyekeztem az üreg bejáratához, hogy mielőbb meggyújtsam a tüzet.

– Várj – szólalt meg halkan, és a vállamra tette a kezét.

– Minek? – vetettem oda mérgesen. Háromheti kényelmetlen alvás után meglehetősen ingerlékeny hangulatban voltam.

– Vérszagot érzek – felelte.

Megálltam, beleszimatoltam a levegőbe, és pár másodperc múlva én is megéreztem az erős és émelyítő szagot.

– Maradj szorosan mögöttem – suttogta Mr. Crepsley. – Készülj fel, hogy el tudj futni, mihelyt szólok.

Engedelmesen bólintottam, aztán követtem, miközben odakúszott az üreg bejáratához, majd tovább, az üreg belsejébe.

Odabent sötét volt, különösen a holdfényes éjszaka után; lassan óvakodtunk befelé, hogy a szemünk megszokja a sötétséget.

A mély barlang elkanyarodott balra, és tovább folytatódott húsz vagy még annál is több méter mélységben. A közepén elhelyezett három, emelvényre rakott koporsó közül az egyik félrelökött fedéllel lent hevert a földön, egy másik a tőlünk jobbra eső falnak csapva tört darabokra.

Az összetört koporsó körül a fal és a föld vértől sötétlett. Már nem volt friss, de a szagából ítélve pár éjszakásnál régebbi sem. Miután Mr. Crepsley felderítette a barlang többi részét, hogy megbizonyosodjék, egyedül vagyunk benne, lekuporodott, és ujját a megalvadt vértócsába mártva megízlelte.

– Na? – suttogtam, amikor felállt, és összedörzsölte a mutató- és hüvelykujja hegyét.

– Vámpírvér – felelte csendesen.

Görcsbe ugrott a gyomrom – reménykedtem, hogy valami vadállat vére.

– Mit gondol... – de nem volt időm befejezni a kérdést, mert váratlanul suhogás hallatszott a hátam mögött. Hirtelen egy erős kar nyalábolt át hátulról, és éreztem, amint egy vaskos kéz szorosan a torkomra fonódik. Mr. Crepsley, ahogy már megszoktam, ismét villámgyorsan cselekedett. Máris ugrott, hogy segítségemre siessen – ám ekkor támadóm diadalmasan felmordult:

– Hah!

Miközben tehetetlenül, dermedten álltam, életre-halálra kiszolgáltatva annak, akinek a kezében voltam, Mr. Crepsley, jobb keze ujjait egy-egy éles pengeként kimeresztve, már ugrott is, hogy lenyisszantsa a nyakamat fogó kezet. Támadóm azon nyomban elengedett, s villámgyorsan a földre vetve magát hagyta, hogy Mr. Crepsley elzúgjon mellette. Amikor a vámpír egyet fordulva talpra szökkent, s öklét újabb ütésre lendítette, támadóm elüvöltötte magát:

– Állj, Larten! Én vagyok... Gavner!

Mr. Crepsley megtorpant, én pedig a kiállt ijedtségtől köhögve, de a félelemtől immár megszabadulva hátrafordultam. Egy testes, sebhelyes és foltos arcú, a kialvatlanságtól karikás szemű ember állt mögöttem. Hasonlóképpen volt öltözve, mint mi, csupán sapkáját egészen a fülére húzta. Rögtön felismertem – Gavner Purl vámpír tábornok volt. Évekkel ezelőtt, nem sokkal a Murlough-val történt összetűzésünk előtt találkoztam vele.

– Gavner, te megveszekedett bolond! – kiáltotta Mr. Crepsley. – Ha eltalállak, megölhettelek volna. Miért kellett ilyen orvul becserkészned bennünket?

– Meg akartalak lepni – vigyorgott Gavner. – Jóformán egész éjjel árnyékként követtelek titeket, és most láttam elérkezettnek a pillanatot a találkozásra. Arra nem számítottam, hogy a végén kis híján a fűbe harapok – zsörtölődött.

– Ahelyett, hogy utánunk koslatsz, inkább arra figyelnél, mi van körülötted – mutatott Mr. Crepsley a vérfoltos falra és földre.

– Vérszipoly! – szisszent fel Gavner.

– Ami azt illeti, egy vámpír vére – világosította fel tévedéséről Mr. Crepsley.

– Sejted, kié lehet? – kérdezte Gavner, miközben odasietett, hogy megvizsgálja a vért.

– Nem – felelte Mr. Crepsley.

Gavner körbejárta a barlangban elhelyezett koporsókat, alaposan szemügyre vette a vérfoltot és a széttört koporsót, hátha észrevesz valami útbaigazító jelet. Mivel semmi ilyesmit nem talált, visszatért hozzánk.

– Talán valami vadállat támadt rá – tűnődött fennhangon, az állát vakargatva. – Medve – talán több is csaphatott le rá nappal, mialatt aludt.

– Erről nem vagyok meggyőződve – vetette ellene Mr. Crepsley. – Egy medve feldúlta volna az egész üreget, de itt csak a koporsókban esett kár.

Gavner ismét végigpásztázta a barlangot, s látva, hogy amúgy mindenütt rend van, bólintott.

– Szerinted mi történt? – kérdezte.

– Küzdelem – jelentette ki Mr. Crepsley. – Két vámpír között, vagy a halott vámpír és valaki más között.

– Ki jött volna ide, a pusztaságba? – kérdeztem.

Mr. Crepsley és Gavner zavartan néztek egymásra.

– Például vámpírvadászok – mormolta Gavner.

Elakadt a lélegzetem. Már annyira megszoktam a vámpíréletet, hogy csaknem megfeledkeztem azokról az emberekről, akik szörnyetegeknek tartottak, ennélfogva mindenáron el akartak kapni és meg akartak ölni bennünket.

– Vagy emberek, akik véletlenül botlottak bele, és pánikba estek – találgatott Mr. Crepsley. – Régen fordult elő utoljára, hogy vámpírvadászok támadó szándékkal eredtek a nyomunkba. Lehet, hogy csak egy balszerencsés találkozás volt.

– Akár így, akár úgy, legjobb lesz, ha nem időzünk itt tovább, nehogy velünk is előforduljon valami hasonló – vélekedett Gavner. – Pihenőhelyet kerestem, de most amondó vagyok, jobb, ha elhagyjuk ezt a barlangot.

– Egyetértek – felelte Mr. Crepsley. Így aztán még egyszer utoljára végigjártuk az üreget, majd az ellenséges támadás legkisebb jelére is éberen figyelve kivonultunk a szabadba.

Egy vastag fáktól körülvett kis tisztás közepén vertünk tábort éjszakára, és szokásunktól eltérően tüzet is gyújtottunk – a barlangban tapasztaltak után mindhárman csontig fagytunk. Mialatt a halott vámpírról és arról beszélgettünk, hogy átkutassuk-e a környéket a holttestéért, visszatért a két törpe az elejtett vadászzsákmánnyal, egy rénszarvasborjúval. Gyanakodva méregették Gavnert, aki hasonló gyanakvással figyelte őket.

– Hát nekik meg mi dolguk van veletek? – szűrte a szavakat a foga között.

– Mr. Tiny ragaszkodott hozzá, hogy magammal hozzam őket – felelte Mr. Crepsley, majd látva, hogy Gavner újabb kérdést készül feltenni, tett egy csillapító mozdulatot. – Később. Előbb együnk, és közben gondolkodjunk el társunk halálán.

A fák eltakarták előlünk a felkelő napot, így a hajnal beköszönte után is még sokáig fenn maradtunk, s a halott vámpírról beszélgettünk. Mivel érte már semmit sem tehettünk – a vámpírok úgy döntöttek, nem indulnak a felkutatására, mivel az sok késlekedéssel járna –, a beszélgetés végül más témák felé kanyarodott. Gavner ismét szóba hozta a törpéket, mire Mr. Crepsley elmesélte, hogyan jelent meg Mr. Tiny, s varrta a nyakunkba ezt a kettőt. Aztán megkérdezte Gavnert, miért szegődött a nyomunkba.

– Tudtam, hogy be akarod mutatni Darrent a hercegeknek – felelte Gavner. – Ezért meghatároztam a pszichomintádat, és annak alapján megkerestelek. (A vámpírok mentálisan össze tudnak kapcsolódni egymással.)

– Emiatt ugyan százmérföldes kerülőt kellett tennem dél felől, de utálok egymagam utazni – olyan unalmas, hogy nincs kivel társalogni.

Beszélgetés közben észrevettem, hogy Gavner bal lábáról hiányzik két ujj, és szóvá tettem.

– Fagykár – felelte vígan, és megmozgatta maradék három lábujját. – Valamelyik régebbi vezérkari ülésre jövet ezen az úton eltörtem a lábam. Öt éjszakán keresztül kúszva kellett haladnom, míg elértem egy pihenőpontra. Csak a vámpírok szerencséjének köszönhettem, hogy két lábujjamnál többet nem veszítettem el.

A vámpírok sokat emlegették a múltat, a régi barátokat és a korábbi tanácsüléseket. Azt hittem, Murlough-t is szóba fogják hozni – annak idején Gavner figyelmeztette Mr. Crepsleyt az őrült vérszipoly hollétére –, de egy szóval sem emlegették.

– Hát te hogy vagy? – fordult hozzám Gavner.

– Jól – feleltem.

– Nem ment még el a kedved az élettől emellett az undok, mogorva alak mellett?

– Eddig jól megvoltam vele – válaszoltam mosolyogva.

– És szándékodban áll, hogy teljesen megtelj?

– Tessék?

Felemelte mindkét kezét úgy, hogy széttárt ujjai hegyén jól látszódjanak az apró hegek, melyek az illető vámpír voltát jelezték.

– Tervezed, hogy telivér vámpírrá válj?

– Nem – vágtam rá gondolkodás nélkül, aztán egy gyors oldalpillantást vetve Mr. Crepsleyre, gyanakodva megkérdeztem: – Nincsenek ilyen terveim, ugye?

– Nincsenek – felelte mosolyogva Mr. Crepsley. – Addig nincsenek, míg meg nem haladod az emberi élettartamot. Ha most tennénk telivér vámpírrá, hatvan-hetven évbe is beletelne, mire felnősz.

– Szörnyű lehet egy gyereknek, hogy ilyen lassan nő – jegyezte meg Gavner.

– Az – sóhajtottam.

– Idővel a helyzet javulni fog – mondta vigasztalóan Mr. Crepsley.

– Persze – fintorogtam gúnyosan –, majd ha már igazi felnőtt leszek... úgy harminc év múlva!

Felálltam, és utálkozva megráztam a fejem. Gyakran vett erőt rajtam a csüggedés, amikor a felnőtté válás útjai még előttem álló évtizedekre gondoltam.

– Hová mész? – szólt utánam Mr. Crepsley, látva, hogy megindulok a fák felé.

– A patakhoz – válaszoltam. – Megtöltöm a kulacsainkat.

– Nem ártana, ha egyikőnk vele tartana – jegyezte meg Gavner.

– Darren már nem gyerek – szólt Mr. Crepsley, mielőtt még bármit mondhattam volna. – Nem lesz semmi baja.

Magamban elvigyorodtam – élveztem azokat a ritka alkalmakat, amikor a vámpír valami dicsérőt mondott rólam –, és tovább ballagtam a patak felé. A jéghideg, sebes folyású víz hangosan kotyogott és bugyborékolt, miközben teletöltöttem a kulacsokat. Ha ember vagyok, biztos, hogy lefagytak volna az ujjaim, de a vámpírokat sokkal keményebb fából faragták.

Miközben a második kulacsot dugaszoltam be, aprócska leheletfelhő libegett felém a patak felett a túlsó partról. Meglepetten pillantottam fel. Miféle vadállat merészkedhetett ilyen közel hozzám? Egy kiéhezett, izzó szemű, éles fogait vicsorgató farkas bámult vissza rám.