Az utazás felvillanyozott, ugyanakkor nyugtalanított – kockázatos kalandnak ígérkezett az ismeretlenbe, és határozottan éreztem, hogy nem lesz sima út –, így aztán egész napot azzal töltöttem, hogy időhúzás céljából hátizsákokba rakosgattam a magam és Mr. Crepsley holmiját. (Egy valódi vámpír belehalna, ha pár óránál hosszabb időt kellene napfénynek kitéve eltöltenie, de a félvámpírokra a nap nincs ilyen hatással.) Mivel nem tudtam, hová megyünk, azt sem tudhattam, mit csomagoljak be és mit hagyjak itt. Ha a Vámpírok Hegye jeges, zimankós hely, vastag ruhákra és csizmára lesz szükségünk; ezzel szemben ha valahol a trópusokon található, oda póló és sort való.

Kérdezősködtem a cirkusz néhány tagjánál, de senki sem tudott semmit. Egyedül Mr. Tall tanácsolta azt, hogy havas vidékre készüljek föl. Mr. Tall azok közé tartozott, akik a jelek szerint mindenről tudni véltek valamit.

A kérdést illetően Evra is igazat adott neki.

– Kétlem, hogy a napot kerülő vámpírok a Karib-tengeren építenék fel a támaszpontjukat! – jelentette ki.

Evra Von kígyófiú volt: testét bőr helyett pikkelyek fedték. Pontosabban csak volt kígyófiú – ma már sokkal inkább kígyóembernek illenék neveznem. Az elmúlt hat év alatt Evra magas, széles vállú fiatalember lett. Nem úgy, mint én. Félvámpír lévén, jómagam a normális ütemnek mindössze egyötödével öregedtem. Ennélfogva a nyolc év alatt, amióta Mr. Crepsley megvérezett, azaz összekeverte a vérét az enyémmel, legföljebb egy-másfél évvel látszottam idősebbnek.

Dühös voltam, amiért nem vagyok képes normálisan növekedni. Evrával régebben a legjobb haverok voltunk, de mindez már a múlté. Továbbra is barátok maradtunk, egy sátorban laktunk, de őt ma már jobban érdekelték a saját korosztályabeli férfiak – és nők! A valóságban persze csak egy-két évvel voltam fiatalabb nála, de külsőre gyereknek látszottam, és ami azt illeti, nehezére esett egyenrangúként kezelnie engem.

Voltak persze előnyei is a félvámpír létnek – erősebb és gyorsabb voltam az embereknél, és jóval hosszabb élet várt rám –, de mindezt odaadtam volna, csakhogy úgy nézzek ki, mint a kortársaim. Szerettem volna olyan normális, hétköznapi életet élni, mint ők.

Mint mondtam, Evra és én már nem álltunk olyan közel egymáshoz, mint régebben, de mindmáig a barátom volt, ezért aggodalommal töltötte el a hír, hogy hamarosan indulunk a Vámpírok Hegyéhez.

– Abból ítélve, amit tudok, nem fogod élvezni az utat – figyelmeztetett mély hangján, melyre pár éve tett szert. – Talán jobb lenne, ha én is veled mennék.

Legszívesebben ugráltam volna örömömben ajánlata hallatán, de Evrának is megvolt a maga élete. Nem lett volna tisztességes dolog elvonszolni őt a Rémségek Cirkuszából.

– Nem – ráztam meg a fejem. – Maradj itt, és tartsd melegen a hálózsákomat. Elboldogulok. Különben is, jól tudom, a kígyók nem szeretik a hideget.

– Ez igaz – nevetett. – Nagy valószínűséggel elaludnék és föl se ébrednék tavaszig!

De ha nem jöhetett is velem, mindenesetre segített csomagolni. Nem sok holmim volt, amit magammal vihettem: váltás ruha, egy pár bélelt csizma, különleges, összehajtogatható főzőedények, a naplóm – ezt mindenhová magammal vittem – és pár apróság. Evra azt tanácsolta, vigyek magammal kötelet is – jól jöhet, ha majd hegyet kell mászni.

– A vámpírok kiváló hegymászók – emlékeztettem.

– Tudom – válaszolta –, de biztos, hogy a körmeiddel kapaszkodva akarsz lecsüngeni egy sziklás hegyoldalról?

– De még mennyire! – zengett föl mögöttünk egy hang, még mielőtt válaszolhattam volna. – A vámpíroknak kifejezetten jót tesz a veszély!

Megfordultam, és a rémülettől megfagyott a vér az ereimben: a Mr. Tiny néven ismert baljós alakkal találtam szembe magam.

Mr. Tiny kicsi, kövér, ősz hajú, vastag pápaszemet és magas szárú, zöld csizmát viselő emberke volt. Előszeretettel játszadozott egy szív alakú órával. Úgy festett, mint egy kedélyes öreg nagybácsi, valójában azonban kegyeden, gonosz szívű ember hírében állt, aki képes lett volna egy szempillantás alatt kitépni a nyelvedet. Senki nem tudott róla valami sokat, de mindenki rettegett tőle.

A keresztneve Desmond volt, aminek a rövid alakját a vezetéknevéhez illesztve a Mr. Destiny név kerekedett ki. Ami, mint jól tudjuk, azt jelenti: Mr. Végzet.

Mr. Tinyt nem láttam azóta, amióta röviddel azután, hogy betársultam a Rémségek Cirkuszába, felbukkant itt. De sok történet keringett róla – hogy gyerekeket eszik reggelire, és városokat képes felgyújtani csak azért, hogy tüzüknél megmelengesse a lábát. Most itt állt tőlem pár méterre, csillogó szemmel, a háta mögött összekulcsolt kézzel, és hallgatta, mit beszélünk Evrával. Összeszorult a szívem.

– A vámpírok különleges teremtmények – folytatta eggyel előbbre lépve, mintha legalábbis kezdettől részt vett volna a társalgásunkban. – Szeretik a kihívásokat. Ismertem egyet, aki halálra sétálta magát a napfényen, mert valaki azzal gúnyolta, hogy csak éjszaka képes előbújni a rejtekhelyéről.

Kinyújtotta felém a kezét, és akármennyire is meg voltam rémülve, gépiesen megráztam. Evra nem – amikor Mr. Tiny a kígyóemberrel is kezet akart fogni, ő csak állt remegve, és dühösen rázta a fejét. Mr. Tiny elmosolyogva visszahúzta a kezét.

– Szóval hamarosan indultok a Vámpírok Hegyéhez összegezte a hallottakat, majd fölemelte a hátizsákomat, és anélkül, hogy engedélyt kért volna rá, belekukucskált. – Vigyél magaddal gyufát, Shan úrfi. Hosszú az út, és hidegek a nappalok. A Vámpírok Hegye környékén süvítő szelek még egy ilyen vastag bőrű ifjoncoknak is, mint te vagy, a csontjáig hatolnak.

– Köszönöm a tanácsot – bólintottam.

Ez volt a leginkább zavarba ejtő Mr. Tinyben: mindig udvariasan és nyájasan viselkedett, úgyhogy hiába tudtad, hogy még az ördög tekintetét is rezzenéstelenül állja, olykor-olykor akaratlanul is rokonszenvesnek találtad.

– Nincsenek itt valahol a törpéim? – kérdezte. A törpe népség, e kék csuklyás köpenyt viselő kis lények, sohasem beszéltek, és mindent megettek, ami mozgott (beleértve az embereket is!). E titokzatos népség egyik csoportja szinte mindig a Rémségek Cirkusza társulatával tartott, jelenleg is nyolcan voltak velünk.

– Talán a sátrukban vannak – feleltem. – Egy órája vittem nekik ennivalót, szerintem még most is esznek. – többek között az is az én feladatom volt, hogy ennivalót vadásszak a törpe népségnek. Régebben Evra is velem tartott ilyenkor, de amióta felnőtt, már nem volt kapható erre a piszkos munkára. Újabban két embergyerek, a cirkusz támogatóinak gyerekei segítettek nekem.

– Nagyszerű – nézett rám sugárzó mosollyal Mr. Tiny, és elindult. – Ó – torpant meg hirtelen. – Van itt még valami! Szólj Lartennek, ne induljon el addig, amíg nem beszéltem vele.

– Azt hiszem, sietős az utunk – ellenkeztem. – Lehet, hogy nem lesz időnk...

– Mondd csak meg neki, hogy beszédem van vele – vágott a szavamba Mr. Tiny. – Biztos vagyok benne, hogy rám szakít majd időt. – Azzal pápaszemét ránk villantva búcsút intett, és elment. Aggodalmas pillantást váltottam Evrával, aztán kerestem egy doboz gyufát, bedobtam a hátizsákomba, és elsiettem, hogy felkeltsem Mr. Crepsleyt.

Mr. Crepsley igencsak nyűgös volt, amiért fölébresztettem – utált naplemente előtt felkelni –, de amikor megmagyaráztam, miért zavartam meg az álmát, abbahagyta a morgolódást.

– Mr. Tiny – sóhajtotta a bal arcán végigfutó hosszú sebhelyet vakargatva. – Hát ő meg mit akarhat?

– Nem tudom – feleltem –, de meghagyta, hogy addig ne menjünk el, amíg nem beszélt magával. – Lehalkítottam a hangom, és szinte súgva folytattam. – Ha sietünk, észrevétlenül megléphetünk. Nemsokára bealkonyul. Egy órát napvilágnál is ki fog bírni, ha végig az árnyékban haladunk, nem?

– Kibírnék – bólogatott Mr. Crepsley –, ha gyáva kutyaként, behúzott farokkal meg akarnék futamodni. De nem akarok. Állok Desmond Tiny elébe. Hozd ide a legjobb köpenyemet – a legelőnyösebb színben akarok mutatkozni a látogatóm előtt.

Akármibe lefogadom, ezt tréfának szánta – a vámpír nem éppen a humorérzékéről volt híres.

Egy óra múlva, napnyugtakor, felkerestük Mr. Tall lakókocsiját, ahol Mr. Tiny egy újabb keletű földrengés helyszínén szerzett élményeivel szórakoztatta a Cirque du Freak tulajdonosát.

– Á, Larten! – zengedezett Mr. Tiny. – Pontos vagy, mint mindig.

– Desmond – köszöntötte kimérten Mr. Crepsley.

– Foglalj helyet – mondta erre Mr. Tiny.

– Köszönöm, de inkább állok. – Senki sem szeretett ülni Mr. Tiny jelenlétében... ha netán váratlanul menekülésre kell fogni a dolgot.

– Hallom, el akartok menni a Vámpírok Hegyéhez – kezdte Mr. Tiny.

– Máris indulunk – erősítette meg Mr. Crepsley.

– Ez lesz az első vezérkari ülés, amelyen csaknem ötven év óta először fogsz részt venni, igaz?

– Jól értesültél – morogta Mr. Crepsley.

– Nyitva tartom a fülemet.

Egyet koppantottak az ajtón, és Mr. Tall beengedte a törpe népség két tagját. Az egyik enyhén bicegett. Csaknem olyan régóta volt már a Cirque du Freaknél, mint én. Ballábnak hívtam, de ez csak amolyan becenév – a törpéknek ugyanis nem volt nevük.

– Felkészültetek, fiúk? – kérdezte Mr. Tiny. A törpék bólintottak. – Nagyszerű – nézett Mr. Tiny mosolyogva Mr. Crepsleyre. – A Vámpírok Hegyéhez vezető út most is olyan veszedelmes, mint valaha volt, ugye?

– Őszintén szólva egyáltalán nem könnyű – felelte óvatosan Mr. Crepsley.

– Nem gondolod, hogy sok veszély leselkedik egy ilyen tapasztalatlan újoncra, mint amilyen Shan úrfi?

– Darren tud magára vigyázni – közölte vele Mr. Crepsley, mire én büszkén elvigyorodtam.

– Ebben biztos vagyok – bólogatott Mr. Tiny. – De mégiscsak szokatlan, hogy valaki ilyen fiatalon tegye meg ezt az utat, nem?

– De – vágta rá Mr. Crepsley kurtán.

– Ezért elküldöm veletek ezt a kettőt itt. Ők lesznek a testőreitek – mutatott széles mozdulattal Mr. Tiny a két törpére.

– Testőreink? – mordult fel Mr. Crepsley. – Nincs szükségünk rájuk. Már sokszor megtettem ezt az utat. Tudok vigyázni Darrenre és magamra.

– Persze, hogy tudsz – fuvolázta Mr. Tiny –, de egy kis segítség sosem árt, nincs igazam?

– Csak láb alatt lesznek – morogta Mr. Crepsley. – Nem kellenek.

– Az én törpéim? Láb alatt? – nézett rá elképedve Mr. Tiny. – Amikor létük egyetlen értelme, hogy szolgáljanak? Olyanok lesznek, mint a pásztorok: vigyázni fognak rátok, mialatt alusztok.

– De én nem akarom, hogy...

– Ez nem valami ajánlat – vágott közbe Mr. Tiny. Halkan beszélt, a hangjából ennek ellenére tisztán és világosan ki lehetett érezni a fenyegetést. – Veletek mennek. Nincs vita. Maguk fognak vadászni, és gondoskodnak az alvóhelyükről. Nektek csak annyi lesz a dolgotok, hogy ne "veszítsétek el" őket a havas pusztákon.

– És amikor odaérünk? – csattant fel Mr. Crepsley. – Azt várod, hogy őket is bevigyem magammal? Azt nem lehet. A hercegek nem tűrnék el.

– Dehogynem – szállt vele vitába Mr. Tiny. – Jusson eszedbe, kiknek a keze munkájával épült föl a hercegi palota. Paris Skyle-nak és a többieknek megvan a magukhoz való eszük. Nem lesz ellenvetésük.

Mr. Crepsley minden ízében remegett a dühtől, de ahogy belenézett Mr. Tiny szemébe, és látta, hogy hiába is vitatkozik a kis emberrel, lassanként elpárolgott a haragja. Bólintott, és szégyenkezve, amiért meg kell hajolnia ez előtt az orrát mindenbe beleütő alak előtt, elfordította a tekintetét.

– Tudtam, hogy be fogod látni, igazam van – mosolygott nyájasan Mr. Tiny, majd hozzám fordult. – Felnőttél – jegyezte meg. – Belül, és ez a lényeg. A farkasemberrel és a Murlough-val vívott harcokban megedződtél.

– Honnan tudsz te erről? – kapkodott levegő után Mr. Crepsley. Az ugyan köztudott volt, hogy megverekedtem a félelmetes farkasemberrel, de a Murlough-val való leszámolásunkról senkinek sem beszéltünk. Ha a vérszipolyok megtudják, a világ végéig üldözni fognak bennünket, hogy megöljenek.

– Én mindenről tudok – locsogott vígan Mr. Tiny. – Ezen a világon semmi sem maradhat titokban előttem.

– Nagy utat tettél már meg – intézte ismét hozzám a szavait –, de még hosszú utat kell bejárnod. Nem lesz könnyű sétagalopp, és most nem csak a Vámpírok Hegyére vezető útról beszélek. Erősnek kell lenned, és hinned kell magadban. Sohasem ismerheted be, hogy vesztettél, még akkor se, ha a kudarc elkerülhetetlennek látszik.

Az igazat megvallva nem számítottam ilyen szónoklatra. Elképedve hallgattam, zsibbadt agyamban egyre csak az a kérdés motoszkált, hogy vajon miért mondja ezeket nekem.

– Ennyi volt a mondanivalóm – közölte befejezésül, a kezében tartott szív alakú órát dörzsölgetve. – Szorít az idő. Mindannyiunkra vár valahol a számunkra kijelölt hely és megszabott idő. Én is indulok a magam útján. Hibernius, Larten, Darren. – Kurtán meghajtotta magát sorban mindhármunk felé. – Hamarosan újra találkozunk, ebben biztos vagyok.

Hátat fordított, s miközben az ajtó felé tartott, gyors pillantást váltott a törpékkel. Aztán kiment. A hirtelen támadt csendben szótlanul néztünk össze. Mi volt ez? – kérdeztük magunktól és egymástól némán.

Mr. Crepsley nem tűnt felhőtlenül boldognak, de nem halaszthatta el az utazást – minden másnál fontosabb, hogy időben megjelenjünk a Vezérkar színe előtt, mondta nekem. Így aztán, miközben a törpe népség a lakókocsija előtt várakozott, segítettem neki csomagolni.

– Ez a ruha nem lesz jó – mutatott rikító színű kalózöltözékemre, amely ennyi évi koptatás és használat után is tökéletesen jó volt rám. – Ahová megyünk, ott nem páváskodhatsz ebben. Tessék – lökött oda nekem egy csomagot. Kibontottam: egy világosszürke zubbony és nadrág meg egy gyapjúsapka volt benne.

– Mióta készül erre az útra? – kérdeztem.

– Jó ideje – ismerte be, miközben megszokott vörös ruháját levetve az enyémhez hasonló színű holmikat húzott magára.

– Nem szólhatott volna korábban róla?

– Szólhattam volna – felelte a tőle megszokott dühítő egykedvűséggel.

Én is belebújtam az új ruhámba, és kerestem a zoknit meg a cipőt. Ezt látva Mr. Crepsley megrázta a fejét.

– Cipő nincs – közölte. – Mezítláb megyünk.

– A havon és a jégen? – kiáltottam felháborodva.

– A vámpírok talpa keményebb, mint az embereké – felelte. – Alig fogod érezni a hideget, különösen gyaloglás közben.

– És a kövek? Meg a tövisek? – zsémbeltem.

– Csak még jobban megedzik a talpadat – vigyorgott, és lerúgta a papucsát. – Ez minden vámpírnál így van. A Vámpírok Hegyéhez vezető út nem pusztán utazás, hanem egyszersmind próba is. Csizma, dzseki, kötél – ilyesmi tilos.

– Tisztára őrültség – sóhajtottam, de azért kivettem a zsákomból a kötelet, a váltás ruhát és a csizmát. Amikor elkészültünk, Mr. Crepsley megkérdezte, hol van Madame Octa. – Csak nem akarja őt is elvinni? – hördültem fel. Egy percig sem volt kétséges, kinek kell gondoznia, ha elvisszük magunkkal – nem Mr. Crepsleynek!

– Meg akarom mutatni valakinek – felelte.

– Remélem, valami pókevőnek – fintorogtam, de azért kivettem őt a koporsó mögül, ahol két fellépés között tartottam. Amikor fölemeltem a kalitkáját, hogy betegyem a hátizsákomba, Madame Octa mászni kezdett, de mihelyt újra sötétben találta magát, rögtön visszahúzódott a sarokba.

Eljött az indulás pillanata. Evrától már korábban elbúcsúztam – aznap éjjel ő is fellépett, úgyhogy készülnie kellett –, és Mr. Crepsley is búcsút mondott már Mr. Tallnak. Senki más nem fog hiányolni bennünket.

– Készen vagy? – kérdezte.

– Készen – feleltem nagy sóhajjal.

Kilépve a lakókocsi biztonságából magunk mögött hagytuk a tábort, és nyomunkban a néma árnyékokként osonó két törpével, elindultunk a vad és veszedelmes kalandokkal teli úton a távoli, idegen, jéggel és vérrel borított vidékre.