A Vámpírok Hegye
Chikanae 2006.10.02. 19:53
BEVEZETÉS
– Csomagolj – mondta egy éjszaka Mr. Crepsley, már útban a koporsója felé. – Holnap indulunk a Vámpírok Hegyére.
Megszoktam, hogy a legváratlanabb pillanatokban jelent be valamit – egyáltalán nem tartotta szükségesnek, hogy a döntéseit velem is megbeszélje –, de ez azért még tőle is szokatlan volt.
– A Vámpírok Hegyére? – jajdultam fel, és utána iramodtam. – Minek megyünk oda?
– Hogy bemutassalak a Vezérkarnak – felelte. – Ideje.
– A Vámpír Vezérkarnak? Miért kell elmennünk oda? És miért éppen most?
– Azért, mert ez a dolgok rendje – felelte. – És azért most, mert a Vezérkar tizenkét évenként egyszer ül össze. Ha az idei tanácskozásukat elmulasztjuk, sokat kell várnunk a következőig.
Mindössze ennyit mondott, s a továbbiakban mintha meg se hallotta volna a kérdéseimet. Még napkelte előtt befészkelte magát a koporsójába, én meg végigizgulhattam az egész napot.
A nevem Darren Shan. Félvámpír vagyok. Ember voltam nyolc évvel ezelőttig, amikor is a sorsom összehozott Mr. Crepsleyével, és kénytelen-kelletlen az inasává lettem. Keserves időket éltem át, míg végre sikerült alkalmazkodnom a vámpírhoz és az életmódjához, de végül beadtam a derekamat, elfogadtam a sorsomat, és megtanultam elboldogulni ebben az életformában.
Egy különös utazó cirkusz tagjaiként jártuk a világot bizonyos Hibernius Tall vezetésével, és elképesztő előadásokat tartottunk a mi furcsa és csodálatos képességeinket nagyra értékelő közönségünk számára. Hat év telt el azóta, hogy Mr. Crepsley és én visszatértünk külön útjainkról a Rémségek Cirkuszába. Annak idején azért hagytuk el a társulatot, hogy megfékezünk egy Murlough nevű őrült vérszipolyt, aki rettegésben tartotta a vámpír szülővárosát. A vérszipolyok eredetileg szintén vámpírok voltak, de elszakadtak tőlük: ők ugyanis megölik azokat, akiknek a vérét szívják. A vámpírok nem – mi csak kis mennyiségű vért veszünk tőlük, azután továbbmegyünk, sértetlenül sorsára hagyva azt, akit kicsit megcsapoltunk. A vámpírmítoszok nagy része, melyekből a könyvek és a filmek tudósítanak, valójában a vérszipolyok tetteiben gyökerezik.
Jó volt ez a hat esztendő. Rendszeresen felléptem a cirkuszban Madame Octával, Mr. Crepsley gyilkos mérges pókjával, s a közönség minden este rettegő ámulattal nézte a produkciónkat. Megtanultam ezenlkívül néhány bűvös trükköt is, melyekkel tovább színesítettem a mutatványunkat. Jól kijöttem a társulat többi tagjával is. Lassanként megszoktam, s már kifejezetten élveztem a vándoréletet.
És most, hatévi állandóság után, megint arra készültünk, hogy elinduljunk az ismeretlenbe. Csak nagyon keveset tudtam a Vezérkarról és a Vámpírok Hegyéről. A vámpíroknak a saját tábornokaik parancsoltak, akik megkövetelték a törvényeiknek való engedelmességet. Végeztek a megtébolyodott vagy gonosszá vált vámpírokkal, és rendet tartottak a többi élveholt között. Mr. Crepsley egykor maga is vámpír tábornok volt, de már régen lemondott a rangjáról, hogy miért, azt sohasem árulta el.
A tábornokok bizonyos időközönként – mint most megtudtam, tizenkét évenként – egybegyűltek egy titkos erődítményben, hogy megvitassák azt, aminek megvitatására az éjszaka e vérszívó teremtményei összejöttek. Ilyenkor nem csak a tábornokok jönnek össze – hallottam, hogy közönséges vámpírok is elmehetnek oda –, de a többséget rendszerint ők alkotják. Mindeddig senki sem mesélte el, hol van ez az erődítmény, se azt, hogyan lehet eljutni oda, vagy hogy miért kell engem bemutatni a Vezérkarnak – de nemsokára meg fogom tudni!
|