Murlough kései átsuhogtak a levegőn, a párnán és a matracon, egyenesen oda, ahol Debbie nyakának kellett lennie.

De Debbie-t nem találták el.

Mert Debbie nem volt ott.

Murlough kimeredt szemmel nézte az állatot, mely – az enyémhez hasonlóan szoros kötelekkel – a patáinál és a pofájánál oda volt kötözve az ágyhoz.

– Ez egy... egy... – Murlough álla megremegett; nem tudta rávenni magát, hogy kimondja a szót.

– Egy kecske – mondtam ki helyette zord mosollyal.

Murlough teljesen összezavarodva, lassan felém fordult.

– De... de... de...

Miközben a helyzetből mit sem értve, tanácstalanul hebegett, kinyílt az egyik szekrényajtó, és kilépett rajt Mr. Crepsley.

Vérvörös ruhájában és köpenyében, narancssárga tüskehajával és arcán a csúf heggel még a vérszipolynál is baljósabb látványt nyújtott.

Murtough megdermedt, amikor meglátta. Piros szeme majd kiugrott a helyéből, s ahogy a vér kifutott az arcából, lila bőre néhány árnyalattal világosabb lett.

Az egykor látott filmek alapján azt hittem, mindjárt kezdetét veszi egy hosszú és izgalmas küzdelem. Azt hittem, ezek ketten először sértéseket fognak egymás fejéhez vagdalni, aztán Mr. Crepsley kést vagy kardot ránt, s megkezdődik a párviadal, melynek során végigtáncolnak a szobán, s előbb csak kisebb, majd egyre súlyosabb és súlyosabb sebeket ejtenek egymáson.

Nem így történt. A harc két hihetetlen gyors éjjeli ragadozó között folyt, akiket csak a gyilkolás érdekelt, nem pedig az, hogy lenyűgözzék az akciókra éhes nézőközönséget. Az összecsapás mindössze négy mozzanatból állt, s az egész csupán két elmosódott és dühödt másodpercig tartott.

Elsőként Mr. Crepsley mozdult. Jobb keze kivágódott, és egy rövid kés röppent ki belőle. A mellkasa bal felső részén, a célpontnál – a szívénél – pár centiméterrel feljebb találta el Murlough-t. A vérszipoly hátrahőkölt, és sikoltani akart.

Miközben nyitotta a száját, Mr. Crepsley előrevetette magát, s egyetlen hatalmas ugrással az ágy mellett termett, készen arra, hogy közelharcra menjen a vérszipollyal.

Ez volt a küzdelem második másodperce. A harmadik mozdulat Murlough-é volt – többre nem is volt ideje. Bal kezében lévő késével pánikszerűen megrohamozta Mr. Crepsleyt. A megvillanó penge rémítő sebességgel zúgott át a szobán, s végzett volna a vámpírral, ha eltalálja. De nem találta el. A kés jó hat centiméterrel a vámpír feje fölött süvített el.

Ahogy Murlough bal karja előrelendült, Mr. Crepsley abban a pillanatban behatolt az így keletkező résbe, és csupasz jobbjával gyilkos ütést mért a vérszipolyra. Nyitott tenyérrel belemélyesztette éles pengeként kimeresztett karmait Murlough hasába.

Ahogy mondom: belemélyesztette!

Murlough-nak elállt a lélegzete, s egész testében megmerevedett. Kezéből kiesett a kés, és kimeresztett szemmel bámult lefelé. Mr. Crepsley keze egészen az alkarjáig eltűnt a hasában.

A vámpír egy pillanatig így maradt, aztán hevesen visszarántotta a kezét: belek és sötét vér zúdult ki a nyomában.

Murlough felnyögött, térdre esett, kis híján szétlapítva a kecskét, s végül a földre zuhant. Ott a hátára fordult, és a nyálával megpróbálta összezárni a hasán támadt lyukat. De az túl nagy volt. A gyógyító erejű nyál sem bírt vele. Tehetedenül tűrte becses vére kiömlését. Sorsa megpecsételődött.

Mr. Crepsley ellépett a haldokló vérszipoly mellől. Fölemelte a takarót, és megtörölte benne a kezét. Egyetlen arcvonása se rezdült. Se öröm, se szomorúság nem látszott rajta annak nyomán, amit tett.

Murlough hamarosan rájött, hogy helyzete reménytelen. Egy puffanással átlódulva a hasára, a fájdalomtól összeszorított foggal, tekintetét rám szegezve, kúszni kezdett felém.

– Mr. Crepsley – szóltam remegő hangon.

Mr. Crepsley szemügyre vette a hason csúszó vérszipolyt, aztán megrázta a fejét.

– Ne félj. Nem árthat neked. – De azért, hogy semmit ne bízzon a véledenre, odajött hozzám, kioldozta a köteleimet, és mellém állt, hogy ha kell, újra támadjon.

Hosszú, kínos mászás volt ez a vérszípoly számára. Már majdnem megsajnáltam, de elég volt Evrára gondolnom, s arra, hogy mit tervezett Debbie-vel... megérdemelte, amit kapott.

Murlough többször is megállt, s már-már azt hittem, félúton kiadja a páráját, de elszánhatta magát, hogy övé lesz az utolsó szó. Tovább küszködött, jóllehet tudnia kellett, hogy csak a halála pillanatát sietteti.

A lábam elé érve arcra bukott, s lihegve szorította arcát a szőnyegre. Szájából vastag sugárban dőlt a vér, és tudtam, hogy a végéhez közeledik. Fölemelte, majd behajlította remegő ujját: intett, hogy hajoljak le.

Kérdőn píllantottam Mr. Crepsleyre.

A vámpír vállat vont.

– Ártalmatlan. Döntsd el te.

Úgy döntöttem, meghallgatom, mi mondanivalója van még. Lehajoltam, egész közel a szájához. Már csak másodpercei voltak hátra.

Piros szeme összevissza forgott szemgödrében. Aztán óriási erőfeszítéssel rám irányította, s szája egy utolsó, gúnyos mosolyra rándult. Amennyire tudta, fölemelte a fejét, és suttogott valamit, amit nem értettem.

– Nem értem – mondtam. – Beszélj hangosabban. – És még közelebb vittem a fülemet a szájához.

Murlough megnyalta a száját, és megpróbált beszívni valamicske levegőt. Aztán utolsó lélegzetvételével kinyögte azokat a szavakat, amelyeket oly fontosnak vélt.

– E-e-e-szes f-f-fi-fiú, he! – bugyogtatta ki, majd egy bamba mosollyal az arcán előrebukott.

Meghalt.

Nagy fekete műanyag zsákba dugtuk a tetemét. Majd később bedobjuk az általa hőn szeretett véres alagutak valamelyikébe, gondoltuk. Temetőnek éppoly jó lesz számára, mint bármelyik másik hely.

A kecskét is bedugtuk egy zsákba, de abba már vágtunk néhány lyukat is. Azt hittük, hogy Murlough meg fogja ölni. Az állatot én loptam el a városi állatkert állatóvodájából. Mr. Crepsley el akarta vinni a Cirque du Freakbe – jó lesz Evra kígyójának vagy a törpe népségnek –, de rávettem, hogy engedje szabadon.

Ezután feltakarítottuk a nyomokat. Murlough sok vért veszített, amit mind föl kellett törölnünk a padlóról. Nem szerettük volna, ha a család észreveszi, és elkezd kérdezősködni. Nagyon igyekeztünk, de így is eltartott pár óráig.

Amikor végeztünk a takarítással, felmásztunk a padlásra, lehoztuk az alvó Jesse-t, Donnát és Debbie-t, és visszafektettük őket a saját ágyukba.

Előre elterveztük az egész éjszakát. A vacsorához hozott borba a konyhában kevertem bele az altatót. Mr. Crepsleytől kaptam azt az íztelen főzetet, amelytől percen belül mindenki kifekszik. Ha magukhoz térve a fejfájáson kívül kutya bajuk sem lesz.

Vajon mit fognak gondolni, ha fölébredve meglátják, hogy ruhástól fekszenek az ágyban, és a világon semmire sem emlékeznek abból, ami az éjszaka történt? Ez a rejtélyt soha életükben nem fogják megfejteni, gondoltam magamban mosolyogva.

A terv korántsem volt tökéletes; sok minden balul üthetett volna ki. Már arra sem volt garancia, hogy Murlough rám talál, amikor "összecsaptam" Mr. Crepsleyvel, aztán nekivágtam az alagútnak egymaga mint ahogy arra sem volt garancia, hogy nem öl meg ott helyben, azon nyomban.

Ki is peckelhette volna a számat, amikor elkapott, akkor nem tudtam volna rábeszélni, hogy hagyjon életben. Vagy semmibe vehette volna a vámpírtábornokokkal való fenyegetésemet – amit mondtam, igaz volt, csak azt nem lehetett előre tudni, hogy miként reagál erre az őrült Murlough. Jót nevethetett volna a fenyegetésemen, és vígan lekaszabolhatott volna.

De a terv legkényesebb része kezdettől fogva Debbie volt. Ahhoz, hogy bejöjjön, tökéletesen kellett alakítanom. Ha rögtön előállok ezzel a javaslattal, Murlough esetleg gyanút fog, és szépen kikerüli a csapdát. Véleményem szerint akkor sem sétál bele, akármilyen jól játszom is a szerepemet, ha tökéletesen ura a józan észnek – ezen a ponton tehát előnyünkre vált az őrültsége.

És persze számolni kellett azzal is, hogy esetleg ő öli meg Mr. Crepsleyt. Ebben az esetben mind a hatan meghaltunk volna: Mr. Crepsley, én, Evra, Debbie, Donna és Jesse.

Veszélyes játszma volt – és tisztességtelen a Hemlock családdal szemben, lévén hogy nekik fogalmuk sem volt, milyen szerepet játszanak ebben a halálos előadásban –, de néha muszáj kockáztatni. Bölcs dolog volt-e öt életet kockára tenni, hogy megmentsünk egyet? Talán nem. De emberi volt. Ha semmi mást nem tanultam volna az őrült vérszipollyal való találkozásomból, annyit mindenesetre, hogy még az élőhalottak is lehetnek emberségesek. Annak kellett lennünk – leheletnyi jóság nélkül magunk is olyanok lennénk, mint Murlough: az éjszaka vérszomjas szörnyetegei.

Betakargattam Debbie-t. A bal bokája közelében egy apró heg mutatta a helyet, ahol Mr. Crepsley korábban vért szívott ki belőle. Szükség volt a vérére, hogy a kecskére kenve félrevezessük Murlough-t.

– Jól csinálta – mondtam halkan, fölpillantva a vámpírra. – Köszönöm.

– Csak azt tettem, amit tennem kellett – felelte mosolyogva. – A terv a tiéd volt. Nekem kellene köszönetet mondanom, ha nem éppen te húztad volna keresztül a számításomat, amikor először akadt az utamba. Így az én szememben most egyenlőkké váltunk, tehát senki sem tartozik köszönettel a másiknak.

– Mi lesz, ha a vérszipolyok megtudják, hogy megöltük Murlough-t? – kérdeztem. – Üldözőbe fognal venni?

– Ha szerencsénk van, nem találják meg a tetemét – sóhajtott fel Mr. Crepsley. – Vagy ha megtalálják, remélhetőleg nem jönnek rá, hogy mi voltunk a tettesek.

– De ha mégis?

– Akkor a világ végéig fognak kergetni bennünket. És a végén megölnek. Semmi esélyünk velük szemben. Tucatszám jönnek majd ránk, és a tábornokok nem fognak segíteni rajtunk.

– Jaj – nyögtem. – Kár volt kérdeznem.

– Jobb lett volna, ha hazudok?

– Nem – ráztam meg a fejem. – Nem kell több hazugság. De azt hiszem, legjobb lesz, ha Evrának ezt nem mondjuk el. Amit az ember nem tud, amiatt nem fáj a feje. Különben is, már épp eléggé dühös rám. Azt hiszi, valóban feláidoztam Debbie-t miatta. Nagyon haragszik rám.

– Majd lehiggad, ha elmeséljük neki, mi történt valójában – felelte Mr. Crepsley bizakodóan. – Most pedig... indulhatunk érte?

– Magamra maradhatnék pár percre? – kérdeztem elbizonytalanodva, és lepillantottam az alvó Debbie-re.

– Természetesen – válaszolta Mr. Crepsley. – De ne késlekedj: közel a hajnal, és nem szeretnék holnap egész nap abban a dögletes alagútrendszerben dekkolni. Odalent várlak.

Azzal elment.

Megnéztem az órámat. Mindjárt hajnali négy óra. Tehát december 25-e van. Karácsony napja.

Gyorsan dolgoztam. Odaállítottam a kopár karácsonyfát Debbie ágya mellé, kinyitottam a díszekkel teli dobozt, és teleaggattam a fát csillogó gömbökkel, apró figurákkal, aranyszálakkal és villódzó színes lámpákkal. Amikor elkészültem, megfordítottam Debbie-t. Ha reggel kinyitja a szemét, ez lesz az első, amit meglát.

Rossz érzés volt búcsú nélkül elmenni. Azt reméltem, hogy ezzel kárpótolhatom érte. Ha felébred, és meglátja a fát, tudni fogja, hogy nem léptem le csak úgy, minden tapintatot mellőzve. Tudni fogja, hogy gondoltam rá, és remélhetőleg nem rója fel nekem ezt a váratlan eltűnést.

Még álltam ott pár pillanatig, és elnéztem az arcát. Szinte biztos, hogy most látom utoljára. Olyan aranyos volt, ahogy ott feküdt, mély álomba merülve. Kísértésem támadt, hogy keressek egy fényképezőgépet, és lekapjam vele, de minek? Erre a képre mindig emlékezni fogok a legapróbb részletekig. Ott lesz a helye a szüleim, a húgom és Sam képe mellett – e számomra kedves arcok között, amelyek sohasem fognak elhalványulni emlékezetem képtárában.

Előrehajoltam és homlokon csókoltam, majd kisimítottam a szeméből egy hajtincset.

– Boldog karácsonyt, Debbie – súgtam, majd sarkon fordultam.

Ideje megmenteni Evrát.