Amikor magamhoz tértem, egy koponyával találtam magam szemtől szembe. De nem valami ősrégi darabbal – ezen még lógott némi hús, és az egyik szeme is megvolt az üregében.
Felsikoltottam, és arrébb akartam húzódni, de nem tudtam. Felnéztem (fel? miért nem le?) a testemre, és láttam, hogy össze vagyok kötözve. Pár pillanatnyi zavar és rémület után egy másik kötelet fedeztem fel a bokám körül, és ekkor döbbentem csak rá: fejjel lefelé csüngök.
– Fogadok, hogy onnan másképp fest a világ, he? – szólalt meg Murlough. Odafordultam – a tagjaimat nem tudtam mozgatni, csak ide-oda rángatni a testemet. A koponyától nem messze ült, és a körmét rágta. Kinyújtotta egyik lábát, és megbillegtette a koponyát. – Köszönj szépen Evrának – kuncogott.
– Nem! – sikoltottam, és előrelendültem. Kivicsorított foggal megpróbáltam beleharapni a lábába. Sajnos a kötél nem engedett. – Megígérted, hogy nem ölöd meg karácsony előtt! – kiáltottam.
– Miért, szerinted most nem karácsony van? – kérdezte nagy ártatlanul Murlough. – Hoppá! Bocs, hogy megijesztettelek.
– Megöllek! – őrjöngtem. – Esküszöm, hogy...
Nyögést hallottam, és elhallgattam. Ahogy megfordultam, észrevettem, hogy nem vagyok egyedül. Néhány méterre tőlem valaki más is lógott fejjel lefelé.
– Ki az? Ki van ott? – kérdeztem, arra gondolva, hogy csakis Mr. Crepsley lehet.
– D-D-D-Darren? – szólt egy vékonyka hang.
– Evra? – kérdeztem elfulló hangon.
Murlough nevetett, és felkapcsolt egy erősebb fényű zseblámpát. Beletelt pár másodpercbe, mire a szemem alkalmazkodott a világossághoz. Ezután már ki tudtam venni a kígyófiú ismerős alakját és vonásait. Kiéhezettnek, kimerültnek és halálosan rémültnek látszott – de élt.
Evra élt!
– Jól becsaptalak, mi? – kacarászott Murlough, és közelebb csoszogott.
– Mit keresel itt, Darren? – nyöszörögte Evra. Az arcán csúnya vágások és horzsolások éktelenkedtek, a jobb karján és vállán pedig rózsaszínes foltok mutatták a kegyedenül letépdesett pikkelyek helyét. – Hogy tudott...
– Elég a szóból, te kis hüllő – mordult fel Murlough, s rúgott egyet a kötélen lógó Evrán.
– Hagyd abba! – üvöltöttem rá.
– Jaj nekem! – nevetett Murlough. – Maradj csendben – figyelmeztette Evrát. – Ha még egyszer engedély nélkül megszólalsz, azok lesznek az utolsó szavaid. Megértetted?
Evra erőtlenül bólintott. Minden küzdeni akarást kivertek belőle. Szánalmas látványt nyújtott. De legalább élt, és ez volt a fő.
Szemügyre vettem a helyet. Egy tágas üregben "lógtunk". Ahhoz túl sötét volt, hogy megállapíthassam, természetes vagy emberkéz gyártotta üreg-e. Evra és én egy acélrúdról lógtunk lefelé. A padlón szerteszét koponyák hevertek. Hallottam, hogy valahol vízcseppek kopognak. Az egyik sarokban egy hevenyészett fekvőhelyet is találtam.
– Miért hoztál ide engem? – kérdeztem.
– Kígyócska magányosnak érezte magát – vonta meg a vállát Murlough. – Gondoltam, te jó társaság leszel neki, he? – Csak úgy szikrázott a szeme, ahogy felém fordult.
– Hogy találtál rám?
– Nem volt nehéz – hangzott a válasz. – Nem volt nehéz. Kilométerekről hallottam, hogy jöttök... te meg a vámpír. Követtelek benneteket. Murlough úgy ismeri ezeket a járatokat, mint a tenyerét, úgy bizony! AMurlough gyereknek van ám sütnivalója. Elég régóta élek idelent, és elhiheted, nem ülök ölbe tett kézzel.
– Miért nem támadtál meg minket? Úgy tudom, meg akarod ölni Mr. Crepsleyt.
– Meg is fogom – vágta rá Murlough. – Csak kivárom az alkalmas pillanatot. Most viszont te csaptál akkora ribilliót, hogy még. A Murlough gyerek nem utasítja vissza a tálcán felkínált ajándékot. A vámpír várhat. Pillanatnyilag te is megteszed... Te meg Kígyócska.
– Mr. Crepsley egyedül volt. Lámpa nélkül. A sötétben. Mégis úgy döntöttél, hogy engem követsz – hecceltem. – Gyáva vagy. Féltél olyanra támadni, aki méltó ellenfeled lett volna. Nem vagy különb, mint...
Murlough ökle hatalmasat csattant az államon, amitől a csillagokat láttam.
– Ha még egyszer ilyet mondasz, letépem az egyik füledet – sziszegte.
Undorral néztem a vérszipolyra, de befogtam a számat.
– Murlough nem fél semmitől – jelentette ki. – Különösen nem egy olyan gyenge, öreg vámpírtól, mint Crepsley. Miféle vámpír az olyan, aki gyerekekkel társul, he? Nem is érdemes foglalkozni vele. Majd később vele is elbánok. Te többet érsz. Te forróbb vérű vagy. – Lehajolt, és belecsípett az arcomba. – Szeretem a forró vért – mondta halkan.
– Nem ihatod az én véremet – mondtam. – Félvámpír vagyok. Tilalmi listán szerepelek.
– Ugyan ki törődik a listákkal? Szabad vagyok, nem tartozom beszámolni senkinek. Idelent nem érvényesek rám a vérszipolyok törvényei. Azt csinálok, amit akarok.
– Az én vérem méreg. A vámpírvér méreg egy vérszipolynak – ziháltam.
– Csakugyan?
– Igen. És a kígyóvér is. Egyikünk véréből sem ihatsz.
Murlough elfintorodott.
– Ami a kígyóvért illeti, igazad van – morogta. – Ittam belőle egy kicsit – épp csak megkóstoltam, érted, ugye, csak megkóstoltam –, és órákig okádtam tőle.
– Nem megmondtam? – kiáltottam diadalmasan. – Mi nem vagyunk jók neked. Értéktelen a vérünk. Nem iható.
– Igazad van – mormolta Murlough. – Nem iható, de kiontható. Megölhedek és megehetlek mindkettőtöket, még ha a véreteket nem ihatom is meg.
Lökdösni kezdett bennünket, úgyhogy nemsokára vadul himbálóztunk a rúdon. Felkavarodott a gyomrom.
Ezután elment valamiért. Amikor visszajött, két hatalmas kés volt a kezében. Evra halkan nyöszörögni kezdett.
– Aha! Kígyócska emlékszik rá, mire valók ezek – nevetett gonoszul Murlough. Egymáshoz fente a pengéket; az éles, csikorgó hangtól végigfutott a hátamon a hideg. – Mi már szórakoztunk ezekkel, igaz-e, kis hüllő?
– Ne haragudj, Darren – zokogta Evra, – Kiszedte belőlem, hogy hol vagytok. Nem tehettem mást. Levágta a pikkelyeimet, és... és...
– Nincs semmi baj – mondtam csendesen. – Nem a te hibád. Én is beszéltem volna. Különben sem ott kapott el. Eljöttünk a szállodából, még mielőtt megtalálta volna.
– Nyilván elment az a csöpp eszetek is, ami volt – szólt közbe Murlough. – Vagy tényleg azt hittétek, hogy szépen lesétáltok ide, a tanyámra, kiszabadítjátok a kígyófiút, és mint hazatérő báránykák a legelőről, szépen visszakocogtok? Az meg se fordult a fejetekben, hogy idelent én vagyok az úr, és minden erőmmel meg foglak akadályozni benneteket?
– Az én fejemben megfordult – feleltem halkan.
– És mégis lejöttél?
– Evra a barátom – mondtam egyszerűen. – Bármit megtennék, hogy segítsek rajta.
Murlough a fejét csóválta.
– Ez a benned lakó ember – horkant fel. – Ha teljes értékű vámpír volnál, másképp gondolkodnál. Meglep, hogy Crepsley ilyen messzire eljött veled, s csak aztán pucolt el.
– Nem pucolt el! – kiáltottam.
– De igen, de igen – vihogott Murlough. – Egészen a felszínig kísértem. Ezért nem jöttem utánad hamarabb, na mit szólsz hozzá? Úgy futott, mintha a nap kergette volna.
– Hazudsz. Nem szaladt volna el. Nem hagyott volna magamra.
– Nem? – vigyorgott a vérszipoly. – Nem ismered olyan jól, mint képzeled, fiú. Elment. Kiszállt a játékból. Azóta már félúton van vissza oda, ahonnan jött. Farkát a lába közé behúzva iszkol sebesen.
Murlough minden előzetes figyelmeztetés nélkül előreugrott, és kétoldalt az arcom felé sújtott a késeivel. Felsikoltottam, és becsuktam a szemem. De a kések hegye az arcomtól egy-két milliméterre megállt; Murlough enyhén megpaskolta velük a fülemet, aztán visszahúzta őket.
– Csak próba volt – mondta. – Látni akartam, mennyi tartás van benned. Nem sok, he? Kígyócska csak a negyedik vagy ötödik rohamra sikította el magát. Nem is leszel olyan szórakoztató, mint gondoltam. Lehet, hogy nem is érdemes megkínozni téged. Lehet, hogy egyből megöllek. Inkább ezt szeretnéd, félvámpír? Ez lenne a legjobb: nincs fájdalom, nincs szenvedés, nincsenek lidércnyomások. Kígyócskának vannak lidércnyomásai. Mesélj neki, kis hüllő. Meséld el neki, hogyan szoktál sikoltozva, bőgve, rúgkapálva föiébredni... mint egy kisbaba.
Evra szorosan összezárta a száját, és nem szólt semmit.
– Ohó! – mondta negédes mosollyal Murlough. – A barátod előtt összeszedted a bátorságodat, ugye? Újra felfedezted magadban a kurázsit, he? Na ne aggódj... hamarosan ismét kiverjük belőled.
Újra egymáshoz fente a késeket, és körözni kezdett a hátunk mögött, ahol nem láthattuk. – Melyikőtökkel kezdjem? – töprengett fennhangon, ide-oda szökdécselve mögöttünk. – Azt hiszem... már tudom is... – Elhallgatott, s a néma csendben éreztem, hogy a tarkómon felborzolódik a haj.
– Veled! – üvöltötte hirtelen, és már ugrott is... rám.

Murlough hátrarántotta a fejemet. Éreztem, hogy a késpenge benyomódik a nyakam lágy részébe. Egész testemben megmerevedve vártam a nyisszantást. Sikoltani akartam, de a penge megakadályozott benne. Ez az, gondoltam. Ez a vég. Milyen vacak, milyen értelmetlen halál.
De a vérszipoly csak játszott velem. Lassan levette a nyakamról a kését, és gonoszul nevetett. Rengeteg ideje volt, semmit sem kellett elkapkodnia. Gondolta, eljátszadozik velünk egy ideig.
– Nem kellett volna idejönnöd – motyogta Evra. – Hülyeség volt. – Kis szünet után még hozzátette: – De azért kösz.
– Te sorsomra hagytál volna engem? – kérdeztem.
– Igen – felelte.
Tudtam, hogy hazudik.
– Ne aggódj, valamit ki fogunk találni, hogy kiszabaduljunk innen – mondtam.
– Kiszabadulni innen? – bömbölte Murlough. – Ne beszélj ostobaságokat. Hogy akarsz innen kimenekülni? Elrágod a köteleket? Képes lennél, ha elérnéd a fogaddal, de nem éred el. Elszakítod a szuper vámpírerőddel? Nem tudod. Túl erősek. Kipróbáltam, he! Nyugodj bele, Darren Shan – véged van! Innen senki sem fog kimenteni. Idelent nem találnak rád. Ne félj, nem sietem el a dolgot: földarabollak incifinci darabkákra, s behintem veled a várost – mint a konfettivel. Nem tehetsz ellene semmit, úgyhogy maradj nyugton!
– Legalább Evrát engedd el – könyörögtem. – Itt vagyok neked én. Rá nincs szükséged. Gondold csak el, milyen szörnyű lenne számára, ha elengednéd: azzal a tudattal kellene tovább élnie, hogy én haltam meg helyette. Rettenetes teher lenne – még rosszabb, mint ha megölnéd.
– Lehet – mordult fel Murlough. – De én egy egyszerű lélek vagyok. Szeretem az egyszerű örömöket. Az ötlet jó, de ha neked mindegy, akkor inkább a lassú kínt jelentő felszeletelést választom. Az kevesebb bonyodalommal jár.
– Kérlek, engedd el – zokogtam. – Mindent megteszek, amit csak akarsz. Én... én... én neked adom Mr. Crepsleyt!
– Kár erőlködni – nevetett Murlough. – Megtehetted volna korábban, de elpuskáztad a dolgot. Különben is, most már nem tudsz elvezetni hozzá. Azóta nyilván megint új szállodába költözött. Vagy el is menekülhetett a városból.
– Csak van valami, amit adhatnék neked! – kiáltottam kétségbeesetten. – Kell, hogy legyen valami, amivel...
Elhallgattam.
Esküdni mertem volna rá, hogy hallom, amint Murlough hegyezi a fülét.
– Mi az? – kérdezte néhány másodpercnyi csönd után kíváncsian. – Mit akartál mondani?
– Várj egy pillanatra! – förmedtem rá. – Végig kell gondolnom valamit. – Éreztem, hogy Evra szeme félig reménykedve, de kilátástalan helyzetünk miatt egyben lemondóan szegeződik rám.
– Siess – sürgetett Murlough, és odaállt elém. A homályosan megvilágított barlangban nem tudtam tisztán kivenni a lila arcát: szeme és szája három szabadon lebegő piros gömbnek látszott, színtelen haja pedig valami fura denevérre emlékeztetett. – Nem akarok itt állni egész éjszaka. Addig beszélj, amíg tudsz.
– Csak gondolkoztam – vágtam rá gyorsan. – Ugye, ezután el kell menned majd a városból?
– Elmenni? – bömbölte Murlough. – Elhagyjam az én gyönyörű alagútjaimat? Soha! Szeretek itt lenni. Tudod, hogy érzem magam itt lent? Mintha a város testében lennék! Ezek az alagutak a város testének az erei. A barlang a szív: ide folyik be, és innen áramlik ki a város vére. – Elmosolyodott, és a nézése most először nem tűnt gonosznak. – El tudod képzelni? – kérdezte halkan. – Benne élsz egy testben, és szabadon bebarangolhatod az ereit – a vér alagútjait.
– És mégis el kell menned innen – mondtam nyersen és kertelés nélkül.
– Mit beszélsz folyton? – csattant fel, és megbökött a kés hegyével. – Kezdesz az agyamra menni.
– Csak próbálok gyakorlatiasan gondolkodni – feleltem. – Nem maradhatsz itt. Mr. Crepsley tudja, hol vagy. Vissza fog jönni.
– Az a gyáva alak? Kétlem. Túlságosan...
– Visszajön, de nem egyedül – szakítottam félbe. – Más vámpírokkal együtt.
– A vámpírtábornokokra gondolsz? – nevetett Murlough.
– Igen – feleltem.
– Tévedsz! Ők nem üldözhetnek engem. Létezik egy megállapodás köztük és köztünk. Nem fognak beavatkozni. Crepsley nem tábornok, ugye?
– Nem. Nem az.
– Na látod! – kiákotta diadalmasan. – Még ha az lenne, akkor se jöhetne utánam. Így rendelkeznek az életmódra vonatkozó szabályok és törvények. Legalább annyira érvényesek a vámpírokra, mint a vérszipolyokra.
– A tábornokok akkor is üldözni fognak – mondtam makacsul. – Azelőtt nem tehették, de most megtehetik. Talán már ma éjjel. De holnap biztosan. Valószínűleg mindvégig ez volt Mr. Crepsley szándéka.
– Miről hablatyolsz itt? – nézett rám idegesen Murlough.
– Az imént mondtál valami érdekeset – feleltem. – Meglepett, hogy Mr. Crepsley lejött ide velem. Akkor nem gondoltam rá, de most, hogy meghánytam-vetettem magamban, kénytelen vagyok egyetérteni veled: tényleg furcsa volt tőle. Azt hittem, azért jött velem, hogy segítsen felkutatni Evrát, de most...
– Micsoda? – rikácsolta Murlough, látva, hogy elhallgatok. – Mondd ki, amire gondolsz. Ki vele, különben... – És fenyegetően fölemelte a kést.
– A vámpírok és vérszipolyok közötti egyezmény kimondja, hogy egyik fél sem avatkozhat bele a másik dolgába, igaz? – hadartam.
– Igaz – hagyta rá Murlough.
– Hacsak nem védekezésből vagy hogy megbosszulja magát.
– Úgy van – bólintott Murlough.
– Hát nem érted? – mosolyogtam savanyúan. – Én félvámpír vagyok. Ha megölsz, az ürügy lesz a tábornokoknak, hogy üldözőbe vegyenek. Biztos, hogy Mr. Crepsleynek kezdettől fogva ez volt a terve. – Vettem egy nagy lélegzetet, és egyenesen Murlough szemébe néztem. – Hagyta, hogy rám találj. Azt akarta, hogy elkapj. Azt tervezte, hogy meg fogsz ölni.
– Nem – nyögte tágra meresztett szemmel Murlough. – Ilyen nincs.
– Crepsley vámpír – mondtam. – De még mennyire, hogy ő akarta így. Ez az ő városa. Én csak az inasa vagyok. Te melyiket áldoznád fel a kettő közül?
– De... de hát... – A vérszipoly idegesen megvakarta förtelmes arcát. – Hiszen nem is én kezdtem! – kiáltotta. – Te jöttél utánam!
Megráztam a fejem.
– Mr. Crepsley ment utánad. Én ártatlan vagyok. Én nem jelentek fenyegetést. Ha megölsz, felelősségre vonnak. A tábornokok rajtad ütnek, és egyetlen vérszipoly sem fog közbeavatkozni, hogy megvédjen.
Murlough némán végiggondolta a hallottakat, majd dühösen szitkozódva toporzékolni kezdett. Hagytam, hadd dühöngje ki magát, aztán így folytattam:
– Még most sincs késű. Engedj el. Engedd el Evrát is. Menekülj el a városból. Akkor nem nyúlhatnak hozzád.
– De mikor úgy a szívemhez nőttek ezek az alagutak – morogta Murlough.
– Annyira, hogy hajlandó vagy meghalni is értük?
– Agyafurt fickó vagy, he? – horkant fel, és összehúzott szemmel nézett rám.
– Nem különösebben – válaszokam. – Ha az lennék, nem jöttem volna le ide. De felismerem az igazságot, ha szemtől szemben látom. Ölj meg, Muriough, és azzal aláírtad a saját halálos ítéletedet.
Hirtelen megereszkedett a válla, és ebből tudtam, hogy megmenekültem. Már csak Evra miatt kellett aggódnom...
– Kígyócska – szólalt meg Murlough fenyegetően. – Ő nem vámpír. Semmi sem gátolhat meg benne, hogy őt megöljem, he?
– Nem! Ha egy ujjal is hozzányúlsz Evrához, magam megyek a tábornokokhoz, és elmondom nekik...
– Mit? Ugyan mit mondasz el nekik? – vágott a szavamba Murlough. – Azt hiszed, törődnek vele? Azt hiszed, megkockáztatnának egy háborút egy hüllő miatt? – Hahotázni kezdett. – A Murlough gyerek gyilkos kedvében van. Jól van, nem kapom meg a kis félvámpírt, de Kígyócskáról nem hagyom magam lebeszélni. Most figyelj, Darren Shan. Figyeld, hogyan vágok egy új szájat a kígyófiúra... a hasára!
Bal kezével megragadta az Evra testén körbefutó kötelet, közelebb rántotta őt magához, s fölemelte az egyik kést, hogy belevágja Evrába.
– Várj! – üvöltöttem. – Ne csináld! Ne csináld!
– Miért ne? – vigyorgott gúnyosan Murlough.
– Hadd cseréljek helyet vele!
– Nem jó – ingatta a fejét Murlough. – Te félvámpír vagy. Nincs alku.
– Adok valaki mást! Egy jobbat!
– Kit? – nevetett Murlough. – Kit tudnál adni nekem, Darren Shan?
– Odaadom neked... – Nagyot nyeltem, becsuktam a szemem, és suttogva kimondtam a rettenetes szavakat.
– Tessék? – kérdezte Murlough gyanakodva. – Beszélj hangosabban. Nem hallom.
– Azt mondtam... – Megnyaltam a számat, és újra, ezúttal hangosabban, kipréseltem rajta: – Azt mondtam, neked adom a barátnőmet. Ha megkíméled Evra életét, odaadom neked... Debbie-t.
Döbbent csend fogadta visszataszító ajánlatomat. Evra törte meg elsőnek.
– Nem! – síkokotta. – Ne tedd! Nem teheted!
– Debbie-t Evráért cserében. Mit szólsz hozzá? – mondtam, ügyet sem vetve Evra könyörgésére.
– Debbie? – Murlough elmélyülten vakarászta az arcát. Beletelt pár másodpercbe, mire rájött, kiről van szó. Amikor végre eszébe jutott, elvigyorodott. – Aha! Debbie! Darren Shan finom kis barátnője. – Felcsillanó szemmel gondolt vissza rá.
– Ő többet ér neked, mínt Evra. Iható a vére. Mondtad, hogy szeretnél inni belőle. Azt mondtad, finom vére van – hadartam egy szuszra.
– Igen – bólogatott Murlough. – Sós. Ízes. – Hátrébb lépett Evrától. – De miért kellene választanom? Miért ne lehetne mindkettő az enyém? Megölöm a kígyófiút most, és majd később iszom Debbie-ből. Nem lesz nehéz megtalálni. Holnap figyelni fogom a teret, kiderítem, melyik házban lakik, és aztán éjszaka... – Megint elvigyorodott.
– Nincs rá időd – mondtam. – Még ma éjjel el kell hagynod a várost. Nem várhatsz.
– Még mindig erről locsogsz? – horkant fel. – Ha téged elengedlek – mert meggyőztél róla –, akkor nem kell elmennem a városból.
– Dehogynem – ellenkeztem. – Időbe telik, mire a vámpírok rájönnek, hogy élek. Mihelyt a tábornokok megérkeznek, rögtön idejönnek, az alagutakba. Végül ki fogják deríteni az igazságot velem kapcsolatban, de téged addigra már megöltek...
– Nem merészelik! Abból háború lenne!
– Csakhogy ők ezt nem fogják tudni – vitatkoztam vele. – Azt fogják gondolni, hogy nekik van igazuk. Drágán megfizetnek majd a tévedésükért, de ez rajtad már nem segít. Amilyen gyorsan csak lehet, el kell menned. Pár hét múlva visszajöhetsz, de ha most itt maradsz, abból biztosan katasztrófa lesz.
– A Murlough gyerek nem akar elmenni – duzzogott a vérszipoly. – Jó nekem itt. Nem akarok elmenni. De igazad van – sóhajtotta. – Legalább pár éjszakára ki kell vonulnom innen. Egy elhagyott, kellemes kis pincébe. Ott meghúzom magam. Lefekszem.
– Ezért volna Debbie jobb, mint Evra – ütöttem tovább a vasat. – Biztosan éhes vagy. Mielőtt elmész, enned kell, nem?
– De – bólogatott Murlough, korgó hasát dörzsölve.
– Tervszerűtlenül vadászni veszélyes. A vámpírok úgy szokták, de a vérszipolyok nem, ugye?
– Mi nem – felelte Murlough. – Mi okosabbak vagyunk a vámpíroknál. Előre gondolkozunk. Terveket készítünk. Előre kiszemeljük a táplálékunkat.
– Ezt most nem teheted – emlékeztettem. – Gyorsan be kell kapnod valamit, hogy kibírd, amíg távol vagy. Majd én gondoskodom rólad. Fogadd el a feltételeimet, és akkor elvezetlek Debbie-hez. Észrevétlenül be tudlak vinni hozzá, és ki is hozlak tőle.
– Darren! Hallgass! – kiáltotta Evra. – Nem akarom! Nem teheted...
Murlough hasba vágta Evrát, hogy elhallgasson.
– Miért bízzak meg benned? – sziszegte. – Honnan tudjam, hogy nem akarsz átverni?
– Hogy verhetnélek át? Legyen továbbra is összekötve a kezem a hátam mögött. Tartsd a kezed ügyében a kést, hogy bármikor a torkomnak szegezhesd. Hagyd itt Evrát, ahol van – majd később, ha már ettél és elmentél, visszajövök érte. Ha bármivel próbálkozom, azzal mindkettőnket halálra ítélem. Nem vagyok hülye. Tudom, mi forog kockán.
Murlough magában dünnyögve végiggondolta a dolgot.
– Nem szabad ezt tenned – nyöszörögte Evra.
– Ez az egyetlen lehetőség – feleltem halkan.
– Nem akarom Debbie-t föláldozni azért, hogy én életben maradjak – mondta. – Inkább haljak meg én.
– Kérdés, hogy holnap is így gondolod-e – mordultam rá.
– Hogy tehetsz ilyet? – jajdult fel. – Hogy árulhatod el őt, mintha csak egy... egy...
– Ember volna – fejeztem be a mondatot.
– Én állatot akartam mondani.
Halványan elmosolyodtam.
– Egy vámpír szemében ez egyet jelent. Te vagy a legjobb barátom, Evra. Debbie csak egy ember, akibe bele voltam habarodva.
– Nem ismerek rád – rázta meg a fejét Evra, és szomorúan elfordult tőlem.
– Jól van – határozta el magát Murlough. Visszahúzta a késeit, majd előrelendítette őket. Ijedten összerezzentem, de csak a bokámat szorító kötelet vágta el. Lezuhantam a földre. – Úgy csináljuk, ahogy mondtad – jelentette ki a vérszipoly. – De ha csak egyetlen rossz lépést is teszel...
– Nem teszek – mondtam, miközben fölálltam. – És most... mi a helyzet veled?
– Hogyhogy?
– Te még nem adtad a szavadat nekem. Anélkül nem indulok el.
A vérszipoly elvigyorodott.
– Okos fiú – tört ki belőle a nevetés. – Jól van. A szavamat adom – a lányért cserében tied lehet Kígyócska. Debbie-ért Evrát. Ennyi elég neked?
Megráztam a fejem.
– Mondd, hogy elengedsz, ha végeztél Debbie-vel. Mondd, hogy nem akadályozod meg, hogy visszajöjjek, és kiszabadítsam Evrát. Igérd meg, hogy utána sem bántasz egyikünket sem.
– Eszes fiú vagy – nevetett Murlough. – Majdnem olyan agyafurt, mint a Murlough gyerek. Jól van. Elengedlek. Nem akadályozom meg, hogy visszagyere, és nem bántlak, ha már kiszabadultál. – Fölemelte az ujját. – De ha még egyszer visszajössz ebbe a városba, vagy ha a jövőben útjaink keresztezik egymást, az a halálod lesz. Csak átmenedleg függesztem föl a halálbüntetésedet; hosszú távú garandát nem adok. Megegyeztünk?
– Megegyeztünk.
– Nagyon helyes. Indulhatunk?
– Nem oldoznál ki még néhány kötelet rajtam? – kérdeztem. – Így lépni is alig tudok.
– Az alig éppen elég – nevetett Murlough. – Ha rólad van szó, semmi kockázatot nem vállalok. Van egy olyan érzésem, hogy egyetlen cselt sem hagynál ki. – Keményen hátba vágott. Megbotlottam, aztán visszanyertem az egyensúlyomat, és elindultam. A vállam fölött visszapillantottam Evrára.
– Nem maradok sokáig. Hajnal előtt visszajövök, és mindketten hazamegyünk a Cirque du Freakbe, jó?
Evra nem válaszolt. Még csak rám se nézett. Sóhajtva megfordultam, és elindultam kifelé az odúból. Murlough mutatta, hogy merre, s közben rémes kis dalocskákat énekelve ugrándozott utánam; e dalocskák arról szóltak, hogy mit fog tenni Debbie-vel, ha egyszer ráteheti a mocskos mancsát.

Gyorsan kijutottunk az alagutakból. Murlough a körmeivel jeleket karistolt a falba, amerre elhaladtunk. Nem a maga jószántából tette: én mondtam, hogy csinálja, különben felmondom az egyezséget. Így majd egyszerűbb lesz a visszaút. Sokkal könnyebb, mint minden kanyart és fordulót az eszembe vésni.
Ott, ahol mászni vagy kapaszkodni kellett, Murlough kénytelen volt cipelni engem. Undorító volt a közelsége – a lehelete embervértől bűzlött –, de bele kellett törődnöm. Akármilyen nehézségei is adódtak, nem volt hajlandó meglazítani a karjaim köré csavart kötelet.
Egy a térhez közel eső kanálison át jöttünk fel az alagútból. Murlough fölhúzott, de vissza is rántott rögtön, amikor a közelben elrobogott egy autó.
– Résen kell lenni – sziszegte. – A rendőrök úgy ellepték a várost, mint a legyek, amióta megtalálták a hullákat. Az idegeimre mennek. Ezentúl gondosabban ásom el a csontokat.
Felállt, és lesöpört valami piszkot a fehér öltönyéről.
Az én ruhámra ügyet sem vetett. Bosszúsan füstölgött magában:
– Ha visszajövök, új öltönyt kell vennem. Kellemetlen. Másodszorra már nem mehetek vissza ugyanahhoz a szabóhoz, he?
– Miért nem? – kérdeztem.
– Szerinted ezt az arcot el lehet felejteni egyik napról a másikra? Senki sem felejtené el. Ezért kell megöljek minden szabót, mihelyt levette a méreteimet, és elkészítette az öltönyömet. Ha tehetném, az üzletekből lopnék magamnak öltönyt, de az alakom nem mondható átlagosnak. – És megveregette hatalmas pocakját. – Gyere. Vezess. Hátulról közelítjük meg a házat, így kevésbé valószínű, hogy meglátnak.
Az utcák gyakorlatilag néptelenek voltak – karácsony éjszakája lévén, ráadásul az olvadó hó síkossá tette az utakat –, nem találkoztunk senkivel. Végigcaplattunk a latyakos járdán, s valahányszor elhaladt egy autó, Murlough egyszerűen lelökött a földre. Már nagyon untam – mivel a kezemmel nem tudtam felfogni az esés erejét, rendre arccal előre zuhantam a lucsokba –, de ő csak nevetett a méltadankodásomon.
– Edződjél, he? Feszítsd meg az izmaidat.
Végre elérkeztünk Debbie-ék házához. Murlough megállt az elsötétített hátsó ajtónál, és idegesen körbekémlelt. A környező házakban sötétség honolt, ő mégis habozott. Egy pillanatig arra gondoltam, talán visszamondja a megállapodásunkat.
– Megijedtél? – kérdeztem halkan.
– A Murlough gyerek nem ijed meg semmitől! – csattant fel.
– Akkor mire vársz?
– Nagyon töröd magad, hogy mielőbb a barátnődhöz vezethess – jegyezte meg gyanakodva.
Amennyire a köteleim engedték, megrántottam a vállam.
– Minél tovább várunk, annál rosszabbul érzem magam. Tudom, mi az, aminek meg kell történnie, és egyáltalán nincs ínyemre, utána meg egyenesen szörnyen fogom érezni magamat. De most semmi mást nem akarok, mint hogy legyünk végre túl rajta, és kiszabadíthassam Evrát, aztán keressünk valami jó meleg helyet, ahol lefekhetünk és kipihenhetjük magunkat. Olyan hideg a lábam, mint egy darab jég.
– Szegény kicsi félvámpír – kuncogott Murlough, majd éles körmeivel egy kört vágott az ajtó ablakába. Óvatosan benyúlt, majd kinyitotta az ajtót, és betaszított.
Némán figyelte, hallatszik-e valami zaj a házból.
– Hányan laknak itt? – kérdezte.
– Hárman – feleltem. – Debbie és a szülei.
– Testvérei nincsenek?
Megráztam a fejem.
– Hát albérlők?
– Csak ők hárman.
– Ha végzek a lánnyal, esetleg belekóstolhatnék az egyik szülőjébe is – dünnyögte maga elé.
– Erről nem volt szó! – sziszegtem.
– Hát aztán? Egy szóval se mondtam, hogy őket megkímélem. Nem hinném, hogy éhen maradok, de visszajöhetek egy másik éjjelen, és egyenként megeszegethetem őket is. Azt fogják gondolni, ez valami családi átok. – És megint kuncogott.
– Undorító vagy – morogtam.
– Csak azért mondod, mert kedvelsz engem – nevetgélt. – Na, menjünk – fordította ismét komolyra a szót. – Indulás föl, a lépcsőn. Elsőként a szülők hálószobájába. Meg akarom nézni, hogy tényleg alszanak-e.
– Persze hogy alszanak – mondtam. – Az éjszaka kellős közepén járunk. Ha ébren volnának, hallanád őket.
– Nem akarom, hogy rajtakapjanak.
– Jól van, ha ellenőrizni akarod Jesse-t és Donnát, odavezetlek hozzájuk, de csak az idődet vesztegeted – sóhajtottam. – Nem volna jobb, ha a lehető legrövidebb időn belül végeznénk, és eltűnnénk innen?
A vérszipoly végiggondolta a dolgot.
– Helyes – mondta. – De ha váratlanul megjelennének, a Murlough gyerek megöli őket, és annak te leszel az oka.
– Rendben – válaszoltam, és megindultam felfelé a lépcsőn.
Hosszú, idegfeszítő út volt. A kötelek miatt képtelen voltam olyan csendben mozogni, ahogy szoktam. Valahányszor megreccsent a lépcső, összerezzentem és megtorpantam. Murlough is feszült volt: valahányszor zajt csaptam és megálltam, megrándult a keze, és hallhatóan elakadt a lélegzete.
Amikor odaértem Debbie ajtajához, nekitámasztottam a fejemet, és mogorván felsóhajtottam:
– Ez az.
– El az útból – csattant fel Murlough, és félrelökött. Megállt, szaglászott, aztán elmosolyodott.
– Igen – buggyant ki belőle az elégedett nevetés. – Érzem a vére szagát. Fogadok, te is érzed, he?
– Igen – feleltem.
Elfordította a kilincs gombját, és benyitott. Odabent sötét volt, de a szemünk már hozzászokott az alagutak sűrű sötétségéhez, úgyhogy gyorsan alkalmazkodott az ittenihez.
Murlough körülpillantott a szobában, szemrevételezte a ruhás- és fiókos szekrényeket, azt a néhány posztert, bútordarabot és az ablak közelében álló csupasz karácsonyfát.
Debbie testének körvonalai kirajzolódtak az ágyban, a takaró alatt; mocorgott, mint aki rosszat álmodik. Vérének szaga valósággal megülte a szoba levegőjét.
Murlough megindult előre, de aztán eszébe jutottam. Odakötött a kilincshez, jó szorosan, aztán arcát az arcomhoz dugva gúnyos vigyorral megkérdezte:
– Láttad már a halált közelről, Darren Shan?
– Láttam – feleltem.
– Gyönyörű, igaz?
– Nem – feleltem vakmerően. – Rettenetes.
– Képtelen vagy meglátni a szépségét – sóhajtotta a vérszipoly. – Na, nem baj, Még fiatal vagy. Mire megnősz, megtanulod. – Lila ujjai közé vette az államat. – Azt akarom, hogy végignézd. Figyeld, hogyan szakítom fel a torkát. Figyeld, hogyan szívom ki a vérét. Figyeld, hogyan lopom el, s teszem a magamévá a lelkét.
Megpróbáltam elfordítani a tekintetemet, de még erősebben megmarkolta az államat. – Ha nem nézel oda – sziszegte -, akkor utána egyenesen a szülők szobájába megyek, és mindkettőjüket megölöm. Megértetted?
– Szörnyeteg vagy – ziháltam.
– Megértetted? – ismételte fenyegetően.
– Igen – feleltem, és kirántottam a kezéből az államat. – Figyelni fogok.
– Jó gyerek vagy – kuncogott. – Okos gyerek. Sohasem tudhatod... még az is lehet, hogy tetszeni fog. Még a végén megcsinálod a szerencsédet, és velem jössz, ha ennek vége lesz. Na, mit szólsz hozzá, Darren Shan? Mi lenne, ha otthagynád azt az unalmas vén vámpírt, és elszegődnél a Murlough gyerek inasának?
– Te csak ezzel törődj most – intettem, és nem próbáltam leplezni undoromat.
Murlough lassan, hangtalanul átment a szobán. Közben előhúzta a késeit, és megpörgette őket. Fütyülni kezdett, de olyan halkan, hogy csak a legélesebb fül volt képes meghallani. A mocorgás egy pillanatra sem hagyott alább a takaró alatt.
Háborgó gyomorral figyeltem, hogyan csap le áldozatára. Még ha nem kaptam volna parancsot rá, akkor sem tudtam volna elfordítani a tekintetemet. Félelmetes, ugyanakkor lebilincselő látvány volt. Mint amikor a pók lecsap egy légyre. Csak éppen ez a pók késsel támadott, embereket evett, és egy egész város volt a hálója.
Az ajtóhoz legközelebb eső oldal felől közeledett az ágyhoz, s tőle fél méterre megtorpant. Hirtelen előrántott valamit a zsebéből. Meresztenem kellett a szememet, hogy lássam, mi az. Egy zacskó volt. Kinyitotta, valami sóhoz hasonló anyagot vett ki belőle, és leszórta a padlóra. Szerettem volna megkérdezni, mi az, de nem mertem megszólalni. Gondoltam, valami szertartás lehet, amit a vérszipolyok akkor végeznek, amikor az otthonában ölnek meg valakit. Mr. Crepsley említette, hogy nagy ceremóniamesterek.
Murlough megkerülte az ágyat, s közben számomra érthetetlen szavak kíséretében hintette a "sót". Amikor végzett, visszakacsázott az ágy lábához, s közben rám pillantott, hogy figyelek-e. Majd egy villámgyors mozdulattal – de annyira, hogy alig tudtam követni – fölugrott az ágyra, két lábával közrefogva az alvót, lerántotta róla a takarót, s odavágott a két késsel, hogy egy pillanat alatt felhasítsa vele Debbie torkát.