Mr. Crepsleyt nem lepte meg, hogy Murlough figyelte a szállodát – félig-meddig számított is rá –, azon viszont elképedt, hogy visszarnentem a térre.

– Miért, mégis mit képzeltél? – reccsent rám.

– Nem figyelmeztetett, hogy kerüljem el a teret – védekeztem.

– Nem gondoltam, hogy külön mondani kell – mordult fel. – Mi ütött beléd, hogy visszamentél oda?

Úgy döntöttem, ideje, hogy beszámoljak neki Debbie-ről. Szó nélkül végighallgatta a magyarázkodásomat.

– Barátnő – mondta végül, és csodálkozva ingatta a fejét. – Miből gondoltad, hogy rosszallni fogom? Semmi ok nincs rá, hogy ne barátkozhass lányokkal. Olykor még a százszázalékos vámpírok is szerelembe esnek emberekkel. Bonyolult és semmiképpen sem ajánlatos, de alapvetően nincs benne semmi rossz.

– Nem haragszik? – kérdeztem.

– Miért kéne? A szívügyeid nem tartoznak rám. Helyesen cselekedtél: semmi olyat nem ígértél, amit ne tudnál megtartani, és mindvégig tudatában voltál annak, hogy a dolog nem lehet tartós. Engem csak az aggaszt, hogy az egész ügy milyen összefüggésben van a vérszipollyal.

– Maga szerint Murlough meg fogja keresni őt?

– Kétlem – felelte a vámpír. – Szerintem nem merészkedik oda. Most már tudjuk: ott járt, így nyilván arra számít, hogy ezentúl szemmel tartjuk a teret. De te azért légy óvatos. Sötétedés után ne menj hozzá. A hátsó ajtón járj ki-be. Maradj távol az ablakoktól.

– Továbbra is találkozhatom vele? – kérdeztem.

– Igen – felelte mosolyogva. – Tudom, afféle ünneprontónak tartasz engem, pedig szándékosan sohasem akarom elrontani a kedvedet.

Hálásan mosolyogtam vissza rá.

– És Evra? – kérdeztem. – Vele mi lesz?

Mr. Crepsley arcáról lehervadt a mosoly.

– Nem tudom. – Pár perc gondolkodás után azt kérdezte: – Tényleg visszautasítottad, hogy az életéért cserébe odaadd az enyémet? – Ezt olyan hangsúllyal mondta, mintha azt gondolná, talán csak kitalákam az egészet, hogy jó pontot szerezzek nála.

– Becsületszavamra.

– De hát miért?

Vallat vontam.

– Megállapodtunk, hogy megbízunk egymásban, emlékszik?

Mr. Crepsley félrefordult, és beleköhögött a markába. Amikor újra rám nézett, szégyenkezés látszott az arcán.

– Csúnyán alábecsültelek, Darren. Nem fordul elő többé. Bölcsebben döntöttem, mint gondoltam, amikor téged választottalak inasomnak. Megtisztelve érzem magam, hogy magam mellett tudhatlak.

Zavarba jöttem a bóktól – nem szoktam hozzá, hogy kedves szavakat halljak a vámpírtól –, ezért elfintorodtam, és igyekeztem kevés jelentőséget tulajdonítani neki.

– Mi lesz Evrával? – kérdeztem újra.

– Minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy megmentsük – jelentette ki Mr. Crepsley. – Kár, hogy nem voltál hajlandó kicserélni őt rám; ha tudtuk volna, hogy Murlough felkínálja ezt a lehetőséget, csapdát állíthattunk volna neki. Mivel hűségesnek bizonyultál hozzám, többé nem fogja fölajánlani ezt. Ezzel elillant a kínálkozó legjobb alkalom, hogy legyőzzük. De van még remény – tette hozzá. – Ma huszonharmadika van. Tudjuk, hogy huszonötödike előtt nem öli meg Evrát.

– Hacsak nem gondolja meg magát – szúrtam közbe.

– Nem valószínű. A vérszipolyokra nem jellemző a határozatlanság. Ha azt mondta, hogy karácsony napjáig nem öli meg Evrát, akkor karácsony napján fogja megölni. Az egész mai és a holnapi éjszaka a rendelkezésünkre áll, hogy felderítsük a búvóhelyét.

– De hiszen bárhol lehet a városban! – kiáltottam kétségbeesve.

– Nem értek egyet veled – jelentette ki Mr. Crepsley. – Nincs a városban – a város alatt van. Az alagúthálózatban dekkol. A szennyvízcsatornákban. A kanálisokban. Ahol nem éri a nap, és szabadon mozoghat, amerre neki tetszik.

– Nem tudhatja biztosan – mondtam. – Lehet, hogy csak ma ment le oda, hogy követhessen engem.

– Ha így van, akkor tehetetlenek vagyunk – felelte Mr. Crepsley. – De ha tényleg odalent rendezte be a rejtekhelyét, akkor van még esélyünk. A föld alatt nincs sok lehetőség a közlekedésre. A zajok forrását is könnyű felkutatni. Nem lesz sima ügy, de nem is reménytelen. Tegnap éjjel még ennyi támpontunk sem volt.

Ha minden igyekezetünk ellenére kudarcot vallunk, és üres kézzel kell följönnünk... – Elhallgatott, és vonásai megkeményedtek. – Nos, akkor odahívom gyilkos unokatestvéremet, és felajánlom neki azt, amit korábban te magad is felajánlottál neki.

– Úgy érti...?

– Igen – válaszolta komoran. – Ha nem találjuk meg Evrát időben, felkínálom érte a saját életemet.

Több hely volt odalent a felszín alatt, mint Mr. Crepsley feltételezte. Végtelen, kanyargós útvesztű nyílt meg előttünk. Csövek és csövek minden irányban, mintha találomra fektették volna le őket. Voltak köztük akkorák, hogy állva is elfértem volna benne, másokban pedig legföljebb hason csúszva. Sok cső tele volt sebesen áramló szennyvízzel, s voltak használaton kívüli, száraz, repedezett darabok is.

A bűz kibírhatadan volt. Egy dolog mindjárt az elején kiderült: csakis akkor van esélyünk, ha véletlenül meghalljuk vagy megpillantjuk Mourlough-t vagy Evrát, mert a szaguk után soha az életben nem találjuk meg őket, az biztos!

Mindenfelé csak úgy nyüzsögtek a patkányok, pókok és különféle férgek. De hamar rájöttem, hogy ha nem törődünk velük, akkor nem bántanak.

– Nem értem, miért kell nekik ennyi alagút – jegyezte meg mogorván többórás hiábavaló barangolás után Mr. Crepsley. Úgy éreztük, a fél várost már bejártuk, de amikor valahol kidugta a fejét, hogy hol vagyunk, látnia kellett, hogy legfeljebb pár száz métert jutottunk előbbre.

– Szerintem különböző időkben mindig másik alagutat ástak – mondtam. A papám egy építési vállalatnál dolgozott, és annak idején mesélt nekem a föld alatti rendszerekről. – Idővel egyes helyeken tönkremegy a rendszer, és sokszor könnyebb új járatot készíteni, mint visszamenni a régihez és felújítani vagy kicserélni a csöveket.

– Micsoda pazarlás – morogta megvetően Mr. Crepsley. – Egy kisebbfajta város elférne azon a helyen, amit ezek a nyavalyás csövek elfoglalnak. – Körülnézett. – Több a lyuk, mint a beton. Csoda, hogy nem omlott még be a város.

Egyszer megállt, és káromkodott.

– Abba akarja hagyni? – kérdeztem.

– Nem – felelte, és sóhajtott. – Folytatjuk. Jobb keresni, mint tétlenül ülve várni. Így legalább részben magunk irányítjuk a sorsunkat.

Az alagutakban természetesen zseblámpát használtunk. Szükségünk volt némi fényre: teljes sötétségben még a vámpírok sem látnak. Így ugyan megnőtt az esélye, hogy Murlough előbb észrevesz bennünket, mint mi őt, de ezt a kockázatot vállalnunk kellett.

– Nincs rá mód, ugye, hogy telepatikus módon találjunk rá? – kérdeztem az egyik pihenő közben. Kimerített a sok mászás és görnyedés. – Nem tudja felkutatni a gondolatait?

– Murlough-val nincs kapcsolatom – rázta meg a fejét a vámpír. – Ahhoz, hogy rá lehessen hangolódni másvalaki mentális jelzéseire, mindkét részről radarszerű sugárzáskibocsátásra van szükség. – Körülbelül fél méter távolságra feltartotta mindkét mutatóujját. – Tegyük fel, hogy ez vagyok én. – És megmozgatta jobb mutatóujját. – Ez meg itt Mr. Tall. – És megmozgatta a balt. – Sok-sok évvel ezelőtt megtanultuk felismerni egymás agyhullámait. Namármost, ha meg akarom találni Mr. Tallt, kibocsátok egy radarszerű hullámsorozatot. – Föl-le hajlítgatta jobb mutatóujját. – Amikor ezek a jelek elérkeznek Hiberniushoz, az agyának egy része automatikusan visszajelez, még akkor is, ha ez nem tudatosul benne.

– Ezek szerint akkor is meg tudja találni, ha ő nem akarja?

Mr. Crepsley bólintott.

– Ezért nem hajlandók a legtöbben osztozni a személyes agyhullámukon. Ezt csak olyasvalaki előtt tanácsos felfedni, akiben valóban megbízol. Nincs tíz ember a földön, ald ilyen módon meg tudna találni, vagy én őket. – Fanyarul elmosolyodott. – Mondanom sem kell, hogy a tíz között nincs egy vérszipoly sem.

Magam sem tudtam, értettem-e mindent az agyhullámokkal kapcsolatban, de annyit felfogtam, hogy Mr. Crepsley nem vetheti be ezt a képességét Evra felkutatására.

Egy újabb reménység ugrott a listáról.

A beszélgetésünk azonban gondolkodóba ejtett. Kell lennie valami módnak, ami javíthatná az esélyeinket. Mr. Crepsley terve – hogy bebarangoljuk az alagutakat, és imádkozunk, hogy rátaláljunk a vérszipolyra – gyenge lábakon állt. Valóban nem tehetünk semmi mást? Nincs rá mód, hogy csapdát állítsunk, és belecsalogassuk Murlough-t?

Közvetlen gondolataimat a keresésre irányítottam – ha váradanul belebotlanánk az őrült vérszipolyba, nem szerettem volna, ha mélyen a gondolataimba merülve lecsapna rám –, de eközben komoly agymunkát végeztem.

Valami, amit a vérszipoly mondott, ott mocorgott az agyam egyik szögletében, de sehogy sem tudtam előbányászni onnan. Gondolatban sorra vettem mindazt, amit mondott. Beszéltünk Evráról, Mr. Crepsleyről, Debbie-ről, kötöttünk egy alkut, és...

Debbie.

Hát persze!

Azzal gyötört, hogy meg fogja ölni, és megissza a vérét. Eleinte üres fenyegetőzésnek véltem az egészet, de minél többet gondolkoztam rajta, annál jobban izgatott, mennyire komolyan keltette fel Debbie az érdeklődését.

Idelent a mélyben megéhezhetett azóta. Megszokta a rendszeres táplálkozást, amíg mi fel nem borítottuk a napirendjét. Azt mondta, előre örül, hogy majd megissza Evra vérét – de valóban örült? A vámpírok nem ihattak kígyóvért, és fogadni mertem volna rá, hogy a vérszipolyok sem. Lehet, hogy Evra vére ihatatlannak bizonyul a számára. Lehet, hogy Murlough meg fogja ölni Evrát karácsony napján, de nem ihat a véréből, ahogy tervezte. Elmondta párszor, milyen ízletesnek látja Debbie-t. Vajon ez arra vall, hogy Evrát nem találta ízletesnek?

Jól meghánytam-vetettem magamban a dolgot. Amikor Mr. Crepsley szólt, hogy vissza kell mennünk a felszínre (vele született képessége révén mindig tudta, mennyi az idő), nem szóltam neki semmit, nehogy Murlough árnyékként követve bennünket, kihallgassa, mit beszélünk. Akkor sem szóltam, amikor kimásztunk az alagútból, végigkutyagoltunk az utcákon, és újra fölkapaszkodtunk a háztetőkre. Tartottam a számat akkor is, amikor besurrantunk a szállodai szobánk ablakán, és fáradtan, csüggedten és búsan ledobtuk magunkat egy-egy karosszékbe.

De akkor félénken köhintettem egyet-kettőt, hogy magamra vonjam a vámpír figyelmét.

– Van egy tervem – mondtam, és szép lassan előadtam, amit kigondoltam.

Jesse vette föl a telefont. Megkérdeztem, beszélhetnék-e Debbie-vel.

– Beszélhetnél, ha ébren lenne – felelte nevetve. – Tudod, hány óra van?

Az órámra pillantottam: pár perc múlva hét.

– Ó – mondtam elszontyolodva. – Bocsánat. Nem is figyeltem. Fölébresztettem?

– Nem – válaszolta. – Be kell ugranom az irodába, úgyhogy nekem ez munkanap. Épp indulóban voltam, már az ajtóból jöttem vissza.

– Karácsony estéjének napján is dolgozik?

– A gonoszok sohasem pihennek – nevetett. – De csak pár órát leszek bent. El kell rendeznem néhány dolgot a karácsonyi vakáció előtt. Vacsoraidőre bőven otthon leszek. Ha már szóba került, számíthatunk rád, vagy sem?

– Igen. Épp azért telefonálok, hogy megmondjam, el tudok jönni – feleltem.

– Nagyszerű! – kiáltotta, s a hangja őszintén örvendezőnek tűnt. – És Evra?

– Ő sajnos nem jöhet. Még nincs jól.

– Kár. Akarod, hogy felébresszem Debbie-t?

– Nem, csak ennyit akartam mondani – feleltem gyorsan. – Tudatni akartam vele, hogy jövök. Két óra jó lesz?

– Remek – mondta Jesse. – Viszontlátásra, Darren.

– Viszlát, Jesse.

Letettem a telefont, és bebújtam az ágyba. Még most is zúgott a fejem a sok beszédtől, ami köztem és Mr. Crepsley között zajlott, de kényszerítettem magam, hogy csukva tartsam a szemem, és csupa kellemes dologra gondoljak. Perceken belül álomba szenderültem, és déli egy óráig úgy aludtam, mint a bunda. Akkor megszólalt a vekker.

Fölkeléskor minden bordám sajgott, a hasam pedig, ahol Murlough megfejelt, csupa kék és lila folt volt. Pár percnyi jövés-menés után egész kibírhatóvá vált, de azért vigyáznom kellett, hogy ne tegyek hirtelen mozdulatot, és lehetőleg minél ritkábban hajoljak le.

Alaposan lezuhanyoztam, és szárítkozás után mindenütt beszórtam magam dezodorral – a csatornaszagtól nem könnyű megszabadulni. Felöltöztem, majd egy üveg borral a kezemben, amit Mr. Crepsley vásárolt, elindultam Debbie-ékhez.

A hátsó ajtón kopogtam be, ahogy Mr. Crepsley tanácsolta. Donna nyitott ajtót.

– Darren! – kiákotta, és kétfelöl puszit nyomott az arcomra. – Boldog karácsonyt!

– Boldog karácsonyt! – viszonoztam a jókívánságot.

– Miért nem elöl jöttél be? – kérdezte.

– Nem akartam bepiszkolni a szőnyeget – feleltem, miközben megtörölgettem a talpamat a lábtörlőben. – Csupa sár a cipőm a piszkos latyaktól.

– Hülyeség – mosolygott a mama. – Mintha bárkit is érdekelne a szőnyeg karácsonykor. Debbie! – kiáltott föl az emeletre. – Egy jóképű kalóz keres!

– Szia – köszönt Debbie lefelé jövet. Ő is megpuszilt jobbról-balról. – Apa mondta, hogy telefonáltál. Mi van a táskában?

Előhúztam az üveg bort.

– A vacsorához. A papám adta, hogy hozzam el.

– Ó, de kedves tőled, Darren – lelkendezett Donna. Átvette a bort, és odaszólt Jesse-nek: – Nézd, mit hozott Darren!

– Ah! Vino! – csillant meg Jcsse szeme. – Jobb, mint az a bor, amit mi vettünk. No lám, milyen jól választottuk ki a vendéget. Gyakrabban kellene meghívnunk. Hol a dugóhúzó?

– Várj még azzal! – nevetett Donna. – Még nincs kész a vacsora. Beteszem a hűtőbe, ti pedig... irány a nappali! Majd szólok, ha itt az idő.

Várakozás közben kibontottunk néhány durranócukrot, és Debbie megkérdezte, eldöntötte-e már a papám, hogy elutazunk-e. Mondtam, hogy igen, ma este indulunk.

– Ma este? – kérdezte döbbenten. – Karácsony este senki nem utazik sehová, legföljebb haza. Nagy kedvem volna átmenni abba a szállodába, kirángatni őt a szobájából, és...

– De hiszen éppen oda megyünk – vágtam közbe. – Haza. A mama és a papa erre az egy alkalomra, karácsony napjára, újra együtt lesznek, hogy örömet szerezzenek Evrának és nekem. Meglepetésnek szánták, de ma reggel hallottam, amint megbeszélték telefonon. Ezért telefonáltam olyan korán... izgatott voltam.

– Ó. Ez csodálatos. Fogadok, hogy ez a legszebb ajándék, amit csak el tudtok képzelni. Még az is lehet, hogy elsimítják a dolgokat, és végleg visszatérnek egymáshoz. – Láttam, hogy Debbie-t felzaklatja a hír, de jó képet vágott a dologhoz.

– Talán – mondtam.

– Akkor hát ez az utolsó együtt töltött délutánotok – jegyezte meg Jesse. – A sors elválasztja egymástól az ábrándos ifjú lelkeket.

– A-a-a-p-a-a-a! – nyögött fel Debbie, és belecsípett az apjába. – Ne mondj ilyeneket! Zavarba hozol!

– Erre valók az apák – vigyorgott Jesse. – A mi dolgunk, hogy zavarba hozzuk a lányainkat a fiúbarátaik előtt.

Debbie összehúzott szemöldökkel nézett rá, de láttam rajta, hogy élvezi a figyelmet.

A kaja felséges volt. Meglátszott rajta Donna sokéves tapasztalata. A pulyka és a sonka szétomlott a számban, a sült krumpli ropogós volt, a zöldborsó pedig édes, mint a cukor. Minden gyönyörűen nézett ki, és az ízük még a látványon is túltett.

Jesse vicceket mesélt, Donna pedig előadta azt a mutatványát, amellyel a vendégeit szokta szórakoztatni: egy zsemlét egyensúlyozott az orrán. Debbie a szájába vett egy korty vizet, és elgargarizálta a Csendes éjt. Ezután rám került a sor, hogy előadjak valamit a mulattatásukra.

– Ez az étel olyan finom – sóhajtottam –, hogy még az evőeszközt is meg tudnám enni. – A többiek nevetése közepette fölvettem egy kanalat, leharaptam a fejét, apróra szétrágtam, és lenyeltem.

A három szempár majd kiugrott a helyéből.

– Ezt hogy csináltad? – visított fel Debbie.

– Aki a világot járja, arra sok minden ráragad a koszon kívül – feleltem, és kacsintottam hozzá.

– Az nem volt igazi kanál! – üvöltötte Jesse. – Átvágott minket!

– Adja ide a magáét – mondtam neki. Ő habozott, majd megnézte a kanalát, hogy tényleg az-e, aminek látszik, aztán odaadta. Nem tartott sokáig megenni: kemény vámpírfogaim egykettőre végeztek vele.

– Ez hihetetlen! – mondta Jesse elakadó lélegzettel, és vadul tapsolt hozzá. – Próbáljuk meg a merőkanállal.

– Elég! – harsant fel Donna hangja, látva, hogy Jesse már nyúl is a merőkanálért. – Ezek mind egy készlet darabjai, és nehéz lesz pótolnom őket. A végén még rászabadítod a nagymamám gyönyörű porceiánjaira is!

– Miért ne? – ugratta Jesse. – Sohasem szerettem azokat az ódivatú tányérokat.

– Vigyázz – csavarta meg Donna a férje orrát –, nehogy aztán veled etessem meg őket.

Debbie mosolygott, és odahajolt, hogy megszorítsa a kezemet.

– Megszomjaztam ezekre a kanalakra – tréfálkoztam. – Ideje, hogy fölbontsuk a bort, amit hoztam.

– Úgy van, úgy van! – helyeselt élénken Jesse.

– Behozom – állt fel Donna.

– Szó se lehet róla! – mondtam, és szelíden visszanyomtam a székére. – Egész délután kiszolgált bennünket, épp ideje, hogy a változatosság kedvéért most magát szolgálják ki.

– Halljátok ezt? – nézett Donna sugárzó arccal a másik kettőre. – Azt hiszem, elcserélem Debbie-t Darren-re. Neki sokkal több hasznát venném a ház körül.

– Na, tessék! – horkant fel Debbie. – Te ne is számíts ajándékra holnap!

Magamban mosolyogva elővettem a bort a hűtőszekrényből, s lehántottam a nyakáról a fémfóliát. A dugóhúzó a mosogatóban volt. Leöblítettem, és kinyitottam vele a palackot. Beleszagoltam – nem sokat tudtam a borokról, de az illatát kellemesnek találtam –, aztán kerestem négy tiszta poharat. Pár másodpercig végigkutattam a zsebeimet, majd elbabráltam három pohárral. Aztán kitöltöttem a bort, és visszamentem az asztalhoz.

– Hurrá! – kiáltotta Jesse, látva, hogy közeledem.

– Mi tartott ilyen sokáig? – kérdezte Debbie. – Már kutatóexpedíciót akartunk küldeni utánad.

– Eltartott egy darabig, míg kihúztam a dugót – feleltem. – Nem vagyok hozzászokva.

– Elég lett volna, ha leharapod a tetejét – tréfálkozott Jesse.

– Erre nem is gondoltam – válaszoltam komoly arccal. – Legközelebb azt teszem. Köszönöm a tanácsot.

Jesse elbizonytalanodva nézett rám.

– Majdnem komolyan vettelek! – nevette el magát váratlanul, és megfenyegetett az ujjával. – Majdnem komolyan vettelek!

Ez a rövidke, megismételt mondat egy pillanatra eszembe juttatta Murlough-t, de gyorsan elhessegettem magamtól a vérszipoly képét, és magasra emeltem a poharamat.

– Pohárköszöntő következik – jelentettem be. – A Hemlock család egészségére. Lehet, hogy a nevük mérgező, de a vendégszeretetük első osztályú. Egészségükre!

Többször is elpróbáltam a pohárköszöntőt, így aztán ment, mint a karikacsapás. Sóhajtozva hallgatták, aztán nevetve emelték a magasba a poharaikat, hogy koccintsanak velem.

– Egészségünkre! – mondta Debbie.

– Egészségünkre! – mondta Donna is.

– Fenékig! – rikkantotta Jesse.

És ittunk.

Karacsony este, később. Odalent az alagútban.

Egy-két órája kutattunk már, de többnek tűnt. Izzadtak és koszosak voltunk, lábunkat és nadrágunkat átitatta a szennyvíz. Amennyire csak tudtunk, siettünk, nem törődve azzal, hogy mekkora zajt csapunk. Továbbra is fájtak a bordáim, de a legrosszabbon már túl voltam, és a sok hajolgatás, görnyedés és forgolódás közepette jóformán észre sem vettem a szúró, sajgó fájdalmat.

– Lassabban – sziszegett rám Mr. Crepsley többször is. – Ha így folytatod, a végén meghall bennünket. Óvatosabbnak kell lennünk.

– Pokolba az óvatossággal! – üvöltöttem vissza. – Ez az utolsó esélyünk, hogy megtaláljuk őt. Akkora területet kell bejárnunk, amekkorát csak bírunk. Nem érdekel, mekkora zajt csapunk.

– De ha Murlough meghallja... – kezdte újra Mr. Crepsley.

– ...Akkor levágjuk a fejét, és kitömjük fokhagymával! – hördültem fel, és még gyorsabban csörtettem előre.

Hamarosan egy különlegesen tágas alagúthoz értünk. A legtöbb alagútban magasabban állt a vízszint, mint a múlt éjjel, mert odafent olvadásnak indult a hó, de ez a járat száraz volt. Amolyan biztonsági leágazás lehetett arra az esetre, ha a többi csatorna megtelne.

– Itt megpihenünk – mondta Mr. Crepsley, és lerogyott. Neki nagyobb megpróbáltatást jelentett a felderítőút, mivel magasabb volt, mint én, ezért többet kellett hajolgatnia.

– Nincs időnk pihenésre – csattantam fel. – Gondolja, hogy Murlough is pihen?

– Csillapodj le, Darren – szólt rám. – Megértem az izgatottságodat, de azzal nem segítünk Evrán, ha pánikba esünk. Elfáradtál, és én is elfáradtam. Pár perc nem számít, akár így, akár úgy.

– Magát nem érdekli, igaz? – szóltam mogorván. – Evra idelent van valahol, kínozzák vagy sütögedk, maga meg csak a fáradt, öreg lábával törődik.

– Ha egyszer tényleg öreg, és tényleg fáradt – mordult vissza Mr. Crepsley. – Ülj le, és ne gyerekeskedj. Ha úgy van megírva, hogy megtaláljuk Evrát, akkor meg fogjuk találni. Ha nem...

Gyűlölettel vicsorogtam a vámpírra, és megálltam előtte.

– Adja ide azt a zseblámpát – mondtam, és megpróbáltam kikapni a kezéből. Az enyémet elejtettem, és összetört. – Majd egyedül megyek tovább. Maga csak üljön itt, és pihenjen. Magam fogom megkeresni Evrát.

– Hagyd abba – mondta Mr. Crepsley, és eltolt magától. – Tűrhetetlen a viselkedésed. Nyugodj meg, és...

Vadul megrántottam a lámpát, amely kirepült Mr. Crepsley kezéből, majd kipenderült az enyémből is, és az alagút falának csapódva darabokra tört. Teljes sötétség borult ránk.

– Te idióta! – ordította Mr. Crepsley. – Most aztán mehetünk vissza másik lámpáért! Egy csomó időveszteség. Tudtam, hogy valami ilyesmi fog történni.

– Hallgasson! – kiáltottam, és mellbe löktem a vámpírt. Ő elesett, én pedig vakon tapogatóztam hátrafelé.

– Darren! Mit csinálsz? – kiáltotta.

– Megyek és megkeresem Evrát! – feleltem.

– Egyedül nem találod meg. Gyere vissza, és segíts fölállni; kificamítottam a bokámat. Visszamegyünk a nagyobb zseblámpákért, és azokkal gyorsabban haladhatunk. Lámpa nélkül nem folytathatod a keresést.

– Hallani így is tudok. És tapogatni is. És tudok kiabálni. Evra! – üvöltöttem el magam, hogy megmutassam. – Evra! Hol vagy? Én vagyok az!

– Hagyd abba! Meghallja Murlough. Gyere vissza, és maradj csöndben!

Hallottam, hogy a vámpír nagy keservesen föláll.

Vettem egy mély lélegzetet, és futásnak eredtem. Jó messzire berohantam az alagútba, majd lelassítottam. Rátaláltam egy kisebb csőre, amely átvezetett egy nagyba. Becsúsztam, és négykézláb mászni kezdtem. Mr. Crepsley kiáltásai mind távolabbról, mind tompábban hallatszottak el hozzám. Aztán bejutottam egy újabb csőbe, aztán megint egy újabba. És megint. Pár perc leforgása alatt elvesztettem a vámpírt.

Egyedül voltam. A sötétben. A föld alatt. Megborzongtam, de aztán emlékeztettem magam, hogy miért is vagyok itt.

– Evra – kiáltottam fojtott hangon, aztán megköszörültem a torkomat, és jó hangosan újra: – Evra! Én vagyok az, Darren! Hallasz engem? Téged kereslek. Kiálts, ha hallod a hangomat! Evra. Evra? Evra!

Így szólongatva, kiáltozva haladtam előre kinyújtott kézzel, minden neszre figyelmes füllel, de semmire se jó szemmel – tökéletes célpontot nyújtva a sötétség minden démonának.

Nem is tudom, mennyi ideig lehettem odalent. Itt ugyanis nem volt mihez mérni az időt. Az irányt sem tudtam megállapítani. Lehet, hogy körbe-körbe járok. Azért csak töredenül kúsztam előre, Evra nevét kiáltozva. Testem minduntalan a falat súrolta, a nyirkos hidegtől pedig lassan megdermedt a lábam.

Olykor-olykor gyenge légáram bizsergette meg az orrlyukamat, eszembe juttatva a fönti világot. Valahányszor éreztem a légáramot, megiramodtam, nehogy megálljak, s a friss levegőt beszippantva elveszítsem a fejem.

Lefelé haladtam, mind mélyebbre a csövek és alagutak rendszerébe. Azon tűnődtem, vajon hány ember fordulhatott meg idelent az évek során. Nem sok. Néhány régebbi csőben évtizedek óta én lehetek az első ember (félember). Ha volna időm, megállnék, és belekarcolnám a monogramomat a falba.

– Evra! Hallasz engem? Evra! – kiáltottam újra meg újra.

Mindeddig nem kaptam választ. Igazából nem is vártam. Ha véletlenül tényleg ráakadnék Murlough búvóhelyére, holtbiztos, hogy addigra beragasztaná Evra száját. A vérszipoly nem az a fajta, aki megfeledkezik egy ilyen apróságról.

– Evra! – károgtam a sok kiabálástól lassan berekedve. – Itt vagy? Hallasz...

Egyszer csak, minden figyelmeztetés nélkül, valaki úgy hátba vágott, hogy arccal előre a földre zuhantam. Fájdalmas üvöltéssel a hátamra fordultam, s vakon meresztettem a szemem a koromsötét alagútba.

– Ki van itt? – kérdeztem remegő hangon. Száraz kuncogás volt rá a válasz. – Ki az? – kérdeztem elakadó lélegzettel. – Mr. Crepsley? Maga az? Utánam jött? Mit...

– Nem – súgta a fíilembe Murlough. – Nem ő az. – És közvetlenül a szemem előtt felkattintott egy zseblámpát. A fény elvakított. Elállt a lélegzetem, és minden védekezésről megfeledkezve gyorsan becsuktam a szemem. A vérszipoly pontosan ezt várta. Mielőtt bármit tehettem volna, odahajolt, kinyitotta a száját, és rám lehelt... az élőhalottak lélegzete... a gáz, amely harcképtelenné teszi az embert.

Igyekeztem elhajolni, de már késő volt. A gáz belém hatolt. Beáramlott az orrlyukaimon, le a torkomon, elárasztotta a tüdőmet, amitől görcsös köhögés fogott el, de úgy, hogy kétrét görnyedtem tőle.

Még arra emlékszem, hogy zuhanok előre, s szemem előtt mind nagyobb és nagyobb lesz Murlough csupasz, lila lába.

És aztán... a semmi. A feketeség.