December huszonkettedikének éjszakáján Mr. Crepsley végre elindult.
Evra vette észre. En egy rövid időre éppen kikapcsoltam: pihentettem a szemem – még egy vámpír szeme is képes elfáradni az órákig tartó koncentrálás után –, amikor Evra váratlanul ijedten talpra ugrott, és megragadta a csuklómat.
– Elindult!
Épp időben szökkentem fel. A vámpír már a vágóhíd tetején járt. Nagy nehezen kinyitotta az egyik ablakot, és gyorsan beugrott.
– Ez az! – nyögtem fel, és futásnak eredtem.
– Várj! – kiáltott utánam Evra. – Én is jövök!
– Nem! Megbeszéltük. Megígérted... – csattantam fel.
– Nem jövök végig veled – mondta. – De nem tudok itt ücsörögni, miközben halálra idegeskedem magam. Odabent a vágóhídon foglak várni.
Nem volt idő arra, hogy leálljak vitatkozni. Csak kurtán biccentettem, és rohantam tovább. Evra amilyen gyorsan csak tudott, futott utánam.
A nyitott ablaknál megálltam, és füleltem. Nem hallottam semmit. Evra a futástól lihegve állt meg mellettem. Bemásztam, Evra pedig jött utánam.
Egy csövekkel teli hosszú helyiségben találtuk magunkat. A porlepte padlón világosan láttam Mr. Crepsley lábnyomait. Egy csempézett folyosóra nyíló ajtóig követtük. Mr. Crepsley poros talpának nyomai végigvezettek a folyosón, majd le egy sor lépcsőn. A vágóhídnak ezen a részén csend honolt – a munkások az épület másik végében csoportosultak –, mi mégis óvatosan lépkedtünk: nem lett volna jó, ha a játszmának ebben a kényes szakaszában elkapnak bennünket.
Látva, hogy a lábnyomok egyre halványabbak, aggódni kezdtem, hogy szem elől tévesztem Mr. Crepsleyt. Nem szerettem volna vaktában keresgélni őt az épületben, ezért megszaporáztam a lépteimet. Evra mindenütt a nyomomban loholt.
Egy sarkon befordulva megpillantottam az ismerős vörös köpenyt, és megtorpantam. Gyorsan visszaléptem, magammal húzva Evrát is.
– Egy szót se – súgtam hangtalanul, majd óvatosan kikukucskákam a sarok mögül, hogy lássam, mit művel Mr. Crepsley.
A vámpír az egyik falnál felállított papírdobozok mögé rejtőzött. Senki mást nem láttam, de lépteket hallottam közeledni.
A szemközti ajtón át belépett a kövér fickó. Fütyörészve lapozgatott a papírjai között, amiket a kezében lévő irattartóból vett ki. A nagyméretű, automata ajtónál megállt, és megnyomott egy gombot a falon. Az ajtó fülsértő csikorgással kinyílt.
A kövér pasi fölakasztotta a dossziét az egyik fali kampóra, és belépett. Hallottam, hogy a túloldalon is megnyomja a gombot. Az ajtó nyikorgott, majd ugyanolyan lassan, ahogy fölment, leereszkedett.
Mr. Crepsley meglódult, és becsúszott az ajtó alatt.
– Menj vissza oda, ahol az a sok cső volt, és bújj el – mondtam Evrának. Tiltakozni akart, de ráparancsoltam: – Csináld, amit mondtam! Itt rögtön észrevenne visszafelé jövet. Menj, és ott várj. Meg foglak keresni, mihelyt sikerül megállítanom őt. Ha nem sikerül... – Keményen megszorítottam a kezét. – Örülök, hogy megismertelek, Evra Von.
– Légy óvatos, Darren – rebegte Evra, és láttam a szemén, hogy fél. Nem magát féltette. Miattam aggódott. – Sok szerencsét.
– Nincs szükségem szerencsére – feleltem bátran, és előhúztam a késemet. – Nálam van ez! – mutattam a fegyveremre. Még egyszer megszorítottam a kezét, majd végigrohantam a folyosón, és besiklottam az ajtó alatt, mely lezárult mögöttem. Ott maradtam bezárva a kövér ember és a vámpír társaságában.
A terem telis-tele volt állattetemmel, amelyek acélkampókon lógtak le a mennyezetről. Ez lehetett a hűtőkamra.
Émelyítő volt a vér szaga. Ugyan tisztában voltam azzal, hogy ezek csak állattetemek, de minduntalan emberi hulláknak képzeltem őket.
A mennyezeti lámpák vakító fényt árasztottak, ezért nagyon óvatosan kellett mozognom: egy idegen árnyék a végemet jelenthette. A padló síkos volt – víztől? vértől? –, figyelnem kellett, hová lépek.
Pár pillanatig nem láttam semmit, csak a tetemeket, de aztán észrevettem Mr. Crepsleyt és a kövér embert. Mögéjük kerülve igyekeztem lépést tartani velük.
A kövér megállt, és szemügyre vette az egyik dögöt. Igencsak fázhatott, mert többször is belelehelt a markába, pedig kesztyűt is viselt. Végül rácsapott egyet – a kampó fülsértően csikorgott, amint a tetem ide-oda himbálódzott rajta –, és újra ugyanazt a dallamot kezdte fütyörészni, amit az imént odakint.
Megint elindult.
Közelebb lopóztam Mr. Crepsleyhez – mivel nem akartam túlságosan lemaradni. Ekkor a kövér fickó hirtelen lehajolt. Mintha keresne valamit a földön. Megálltam és óvatosan hátrálni kezdtem, nehogy meglássa a lábamat, de akkor észrevettem, hogy Mr. Crepsley már mögötte áll.
Magamban szitkozódva előrefutottam. Ha Mr. Crepsley figyel, meg kellett volna hallania, de ő teljes erejéből az előtte lévő emberre összpontosított.
Pár méterrel a vámpír háta mögött megálltam, és előhúztam a rozsdás késemet. Ez lett volna a tökéletes pillanat a támadásra – a vámpír ideális célpontként, mozdulatlanul, figyelmét az emberre összpontosítva, a jelenlétemről mit sem tudva állt előttem –, de nem támadhattam. Az első mozdulatot Mr. Crepsleynek kell megtennie. Amíg valóságosan nem támad, nem gondolhatok róla semmi rosszat. Ahogy Evra mondta, ha megölöm, többé már nem lehet visszahozni az életbe. Ez nem olyan pillanat volt, amikor hibázni lehetett.
A másodpercek óráknak tűntek – a kövér fickó még mindig ott kuporgott, és nézte azt a ki tudja mit, ami fölkeltette a figyelmét. Végül megrándította a vállát, és újra fölállt. Mr. Crepsley felszisszent, és láttam, hogy a teste megfeszül. Fölemeltem a kést.
A kövér meghallhatott valamit, mert fölnézett – rossz irányba; hátra kellett volna néznie –, épp egy pillanattal előzve meg az elrugaszkodó vámpírt.
Én előre láttam a mozdulatot, de még így is lomhának bizonyultam. Ha egyszerre ugrom Mr. Crespleyvel, eltaláltam volna késemmel a célpontot: a nyakát. De úgy esett, hogy a másodperc egy tört részére elbizonytalanodtam, s ennek következtében elvétettem a célt.
Egy ordítással utánavetettem magam, részben, hogy megzavarjam a támadásban, részben mert magam is megrémültem attól, amit teszek.
Az ordításra Mr. Crepsley villámgyorsan hátrafordult. Tágra nyílt szemmel meredt rám. Mivel nem nézett előre, nekiment a kövér pasinak, és mind a ketten elterültek a földön.
Én rávetettem magam Mr. Crepsleyre, és beledöftem a kést. A penge mélyen behatolt a bal felső karjába, rögtön a válla alatt. Felüvöltött a fájdalomtól, és megpróbált lelökni magáról. Én lenyomtam a földre – olyan testhelyzetben volt, amelyben nem használhatta ki súly- és erőfölényét –, és felemeltem a karom, hogy majd teljes erőmből lesújtok rá – az lesz a végső, a halálos szúrás.
A gyilkos vágásra azonban nem került sor. Mert ahogy visszalendítettem a karomat, beleütköztem valakibe. Valakibe, aki épp lefelé szállt. Valakibe, aki föntről ugrott le. Valakibe, aki felrikoltott, amikor a karom nekivágódott, és amilyen gyorsan csak tudott, elhengeredett a közelemből.
Egy pillanatra megfeledkeztem a vámpírról. A vállamon keresztül a guruló alakra néztem. Embernek véltem, de csak addig, míg abba nem hagyta a gurulást, és föl nem pattant.
Amikor álló helyzetből visszanézett rám, csak azt kívántam, bár gurulna tovább, egyenesen ki innen.
Rémséges látvány volt. Magas. Nagydarab. Dagadt. Tetőtől talpig hófehér öltönyben, amelyet az esés közben vér- és piszokfoltok szennyeztek be.
Fehér öltözékével éles ellentétben bőre lila és foltos, haja, szeme, szája és körme pedig rikító piros volt, mintha vérben áztatta volna őket.
Nem tudtam, kicsoda-micsoda lehet ez a lény, de azt rögtön megértettem, hogy a gonosz képviselője. Valósággal rá volt írva: ahogy ott állt, csúfondáros vigyorral a képén, vérben forgó szemében az őrület csillogásával, ahogy rubinvörös ajkát felhúzva kivillantotta éles, vicsorgó fogait.
Mr. Crepsley elkáromkodta magát, és megpróbált felkászálódni.
Mielőtt fölállhatott volna, a fehér ruhás alak elordította magát, és minden emberit felülhaladó sebességgel nekem rontott. Fejét leszegve rohant belém, de olyan erővel, hogy majdnem beszakította a hasfalamat. Úgy éreztem, kiszorítja belőlem a szuszt. Hátra zuhantam, és nekivágódtam Mr. Crepsleynek. Újra ledöntöttem a lábáról.
A fehérbe öltözött lény éleset rikoltott, majd egy pillanatra elbizonytalanodott, támadjon-e vagy sem. Aztán megragadta az egyik dögöt, és egy ugrással fölkapaszkodott rá.
Onnan fölugrott a magasba, belekapaszkodott egy ablakpárkányba – csak most láttam, hogy a teremben odafönt körben ablakok vannak –, bezúzta az ablakot, és kibújt rajta.
Mr. Crepsley újra elkáromkodta magát, és félrelökött az útból.
Fölmászott a legközelebbi tetemen, és fölugrott az ablakpárkányra, a lila bőrű lény után. Összerázkódott a seb okozta fájdalomtól, s egy percig feszülten hallgatózott. Aztán lehorgasztotta a fejét, és a válla megereszkedett.
A kövér ember – aki mindeddig csak hebegett-habogott, mint egy csecsemő – most négykézláb mászni kezdett. Mr. Crepsley meglátta, és miután még egy utolsó, csüggedt pillantást vetett az ablakon túlra, leugrott a földre, és az éppen felállni készülő emberhez sietett.
Tehetetlenül néztem, ahogy fölhúzza a kövér embert, és merőn az arcába néz: ha az volt a szándéka, hogy megöli, semmit sem tehettem, hogy megakadályozzam. Úgy fájt minden bordám, mintha alaposan eldöngettek volna. Sajgott minden lélegzetvételnél, és meg sem bírtam mozdulni.
De Mr. Crepsleynek nem voltak gyilkos szándékai. Mindössze altatógázt lehelt a kövér pasi arcába, aki ettől megmerevedett, és eszméletlenül lerogyott a padlóra.
Ekkor Mr. Crepsley sarkon fordult, és olyan dühös tekintettel, amilyet még sohasem láttam, hozzám lépett. Kezdtem aggódni a saját életemért. Fölrántott, és megrázott, mint valami rongybabát.
– Te idióta! Te eszetlen minden lében kanál! Van fogalmad róla, hogy mit tettél?! – üvöltötte.
– Én... én meg akartam... állítani... – ziháltam. – Azt hittem...
Mr. Crepsley odanyomta a képét az enyémhez, és felhördült:
– Meglépett! Mert te közbeavatkoztál, egy őrült gyilkos sértetlenül meglépett! Végre elkaphattam volna, és akkor te... te...
Olyan düh fogta el, hogy képtelen volt folytatni. Ledobott a földre, sarkon fordult, és a leplezetlen undortól és felháborodástól szitkozódva, nyögve, már-már sírva, lekuporodott.
Néztem a vámpírt, aztán az öntudatlan álomba merült embert, majd a törött ablakot, és ráeszméltem (nem kellett hozzá zseniális elme), hogy valami rettenetes – sőt, talán végzetes – hibát követtem el.

Hosszú, feszült csend támadt. Vánszorogva múltak a percek. Megtapogattam a bordáimat – egyik sem tört el. Álltam ott, és összeszorított foggal tűrtem sajgó fájdalmamat. Az elkövetkező napokban óvatosan kell mozognom. Közelebb merészkedtem Mr. Crepsleyhez, és megköszörültem a torkom.
– Ki volt ez? – kérdeztem.
Dühös szemeket meresztett rám, és rázta a fejét.
– Idióta! – mordult rám. – Mit kerestél te itt?
– Megpróbáltam megakadályozni, hogy megölje – mutattam a kövér emberre. Mr. Crepsley nagy szemeket meresztett rám. – Hallottam a hírekben arról a hat halottról, és azt hittem, maga a gyilkos – magyaráztam. – Követtem, és...
– Azt gondoltad rólam, hogy gyilkos vagyok? – bömbölte Mr. Crepsley. Morcos képpel bólintottam. – Még annál is ostobább vagy, mint hittelek! Olyan kevés a bizalmad irántam, hogy...
– Mi mást gondolhattam volna? – kiáltottam. – Soha nem mond nekem semmit! Minden este bevette magát a városba, és egy szót sem árult el arról, hová megy, és mit csinál. Mit kellett volna gondolnom, amikor azt hallottam, hogy hat embernek az utolsó cseppig kiszívták a vérét?
Mr. Crepsley előbb meghökkent, majd elgondolkozó képet vágott. Végül csüggedten bólintott.
– Igazad van – sóhajtotta. – Az ember tanúsítson bizalmat, ha azt akarja, hogy bízzanak benne. Meg szerettelek volna kímélni a véres részletektől. Hibáztam.
– Minden rendben – mondtam gyorsan; zavarba ejtett, hogy olyan szelíddé vált. – Az az érzésem, hogy nem kellett volna így a nyomába erednem.
– Meg akartál ölni? – pillantott Mr. Crepsley a késre.
– Igen – feleltem zavartan.
Meglepetésemre fanyarul elnevette magát.
– Vakmerő és meggondolatlan fiatalember vagy, Shan úrfi. De hiszen tudtam rólad, amikor az inasommá fogadtalak. – Felállt, és szemügyre vette a karján ejtett vágást. – Azt hiszem, örülnöm kell, hogy nem jártam még rosszabbul.
– Rendbe fog jönni? – kérdeztem.
– Életben maradok – felelte, s a nyálával bekente a sebet, hogy begyógyuljon.
Fölnéztem a bezúzott ablakra.
– Ki volt ez? – kérdeztem újra.
– Nem "ki", hanem "mi" – helyesbített Mr. Crepsley. – Egy vérszipoly. A neve Murlough.
– Mi az a vérszipoly?
– Hosszú. Most nincs rá időnk. Majd később...
– Nem – makacsoltam meg magam. – Ma este kis híján megökem magát, mert nem tudtam, mi történik. Mondja el most, hogy később ne legyen belőle kavarodás.
Mr. Crepsley habozott, aztán bólintott.
– Jól van. Nem hinném, hogy bárki is megzavarna itt bennünket. De nem akarom húzni az időt. Most, hogy az események ilyen szerencsétlen fordulatot vettek, alaposan át kell gondolnom a dolgot, és új terveket kell készítenem. Rövid leszek. Ha lehet, ne tegyél fel fölösleges kérdéseket.
– Megpróbálom – ígértem meg.
– A vérszipolyok... – kereste a megfelelő szavakat. – Hajdan sok vámpír semmibe se vette az embereket: pusztán tápláléknak tekintették őket, ahogy az emberek némely állatokat. Nem volt szokatlan, hogy hetente pár embernek az utolsó cseppig kiszívták a vérét. Idővel úgy határoztunk, hogy ez elfogadhatatlan, s törvénybe foglaltuk: tilos szükségtelenül ölni.
A vámpírok többsége szívesen engedelmeskedett a törvénynek – könnyebb észrevétlenül elvegyülnünk az emberek között, ha nem gyilkoljuk őket –, de egyesek ezt egyenesen árulásnak tekintették. Úgy tartották, hogy az emberek a mi táplálékunk.
– Ez őrültség! – kiáltottam közbe. – A vámpírok is emberként kezdték. Miféle...
– Kérlek – szakított félbe Mr. Crepsley. – Én mindössze azt szeretném elmagyarázni, hogyan gondolkodtak ezek a vámpírok. Nem vagyok elnéző a cselekedeteikkel szemben.
Hétszáz évvel ezelőtt a helyzet megérett a döntésre. Hetven vámpír függetlenítette magát a többiektől, és önálló fajnak kiáltották ki magukat. Elnevezték magukat vérszipolyoknak, saját törvényeket és kormányzó testületet állítottak fel.
Véleményük szerint helytelen úgy táplálkozni egy emberből, hogy nem ölik meg. Nemes dolognak tartják teljesen kiszívni az illető vérét, s ezzel együtt a szellemét – ahogy te is felszívtad Sam Grest szellemének egy részét, amikor megittad a vérét –, és azt hangoztatják, hogy szégyenletes dolog pióca módjára kis mennyiségekben táplálkozni.
– Tehát mindig megölik azt, akinek a vérét szívják? – kérdeztem. Mr. Crepsley bólintott. – Ez rettenetes!
– Egyetértek – felelte a vámpír. – Így volt vele a legtöbb vámpír, amikor a vérszipolyok elszakadtak tőlünk. Iszonyatos háború tört ki. Sok vérszipolyt megöltek. Persze sok vámpír is életét vesztette, de végül győztünk. Mind egy szálig ki akartuk irtani őket, de az emberek, akiket meg akartunk védeni, közbeavatkoztak – mondta keserű mosollyal.
– Hogyhogy? – kérdeztem.
– Sok ember tudott a vámpírok létezéséről. De amíg nem gyilkoltunk, békén hagytak – féltek tőlünk. Ám amikor a vérszipolyok öldösni kezdték őket, az emberek pánikba estek, és felvették a harcot ellenük. Sajnos nem tudták megkülönböztetni a vámpírokat a vérszipolyoktól, így mindkét fajtát üldözték és pusztították.
A vérszipolyokkal el tudtunk volna bánni – folytatta Mr. Crepsley –, de az emberekkel nem. Nem sok híja volt, hogy eltörölnek bennünket a föld színéről. Végül a hercegeink tanácskoztak a vérszipolyokkal, és fegyverszünetet kötöttek: mi nem bántjuk őket, ha ők nem gyilkolnak nyakra-főre, csak akkor, ha táplálékra van szükségük, és akkor is úgy, hogy a gyilkosságaik lehetőleg titokban maradjanak az emberek előtt.
A fegyverszünet sikeres volt. Amikor az emberek felismerték, hogy biztonságban vannak, abbahagyták az üldözésünket. A vérszipolyok messzire utaztak, hogy elkerüljenek minket – ez is részét képezte a megállapodásnak –, és gyakorlatilag nem is volt velük semmi dolgunk az elmúlt néhány évszázadban, leszámítva egy-egy alkalmi összecsapást és párbajt.
– Párbajt? – hüledeztem.
– A vámpírok és vérszipolyok élete kemény – jelentette ki Mr. Crepsley. – Szüntelen harcokban és viadalokban tesszük próbára magunkat. Az emberek és az állatok érdekes ellenfelek, de ha egy vámpír valóban ki akarja próbálni az erejét, akkor egy vérszipollyal küzd meg. Általánosan bevett szokás, hogy vámpírok és vérszipolyok megkeresik egymást, és életre-halálra megvívnak egymással.
– Ez hülyeség – mondtam.
– Így szoktuk – vonta meg a vállát Mr. Crepsley, majd így folytatta: – Az idők során a vérszipolyok megváltoztak. Észrevetted, hogy a hajuk, a körmük és a szemük piros?
– A szájuk is – tettem hozzá. – És ennek lila volt a bőre.
– Azért változtak ilyenné, mert több vért isznak, mint a vámpírok. A legtöbb vérszipoly nem olyan színpompás, mint Murlough – ő veszedelmesen sok vért iszik –, de mindegyiken vannak hasonló jegyek. Kivéve a fiatalokat – kell néhány évtized, mire kialakulnak a végleges színek.
Végiggondoltam a hallottakat.
– Akkor tehát a vérszipolyok gonoszak? Miattuk van a vámpíroknak olyan rossz híre?
Mr. Crepsley elgondolkodva dörzsölte meg arcán a sebhelyet.
– Nem volna maradéktalanul igaz, ha azt mondanánk, hogy igen, gonoszak. Az emberek szemében valóban azok, de mi, vámpírok inkább rossz irányba tévedt unokatestvéreinknek tartjuk őket, semmint javítha:atlan hullacsinálóknak.
– Micsoda? – Nem hittem a fülemnek; mindjárt védelmébe veszi őket.
– Minden azon múlik, hogyan nézzük a dolgot – mondta. – Te megtanultad, hogy ne csinálj nagy ügyet abból, ha egy ember vérét szívod, igaz?
– Igaz, de...
– Emlékszel, kezdetben mennyire ellene voltál?
– Igen,de...
– Sok ember szemében te gonosz vagy. Egy ifjú félvámpír, aki embervért iszik... mit gondolsz, mennyi idő múlva próbálna megölni valald, ha kiderülne, mi vagy valójában?
Alsó ajkamat harapdálva elgondolkoztam a szavain.
– Ne érts félre – folytatta Mr. Crepsley. – Nem értek egyet a vérszipolyokkal és a módszereikkel. De gonosznak sem tartom őket.
– Azt mondja, helyes dolog embereket megölni? – kérdeztem óvatosan.
– Nem – ellenkezett. – Csak azt mondom, hogy megértem az álláspontjukat. A vérszipolyok meggyőződésből ölnek, nem pedig azért, mert élvezik a gyilkolást. Az a katona, aki a háborúban öl, ugye, nem gonosz?
– Ez nem ugyanaz – tiltakoztam.
– De ebben az esetben elmosódnak a határok. Az emberek szemében a vérszipolyok gonoszak, és punktum. De a vámpírok szemében – és most már te is a vámpírok nagy családjába tartozol – nem ilyen egyszerű a dolog. Rokonok vagyunk.
És bennük is vannak nemes vonások – tette hozzá. – Például hűségesek és bátrak. És soha nem szegik meg a szavukat. Ha egy vérszipoly megígér valamit, akkor meg is tartja. Ha hazudik, és az övéi rájönnek, úgy végzik ki, hogy nem kérdeznek semmit. Vannak hibáik, és én a magam részéről nem kedvelem őket, de hogy gonoszak lennének? – Felsóhajtott. – Nehéz lenne megmondani.
– Ezt mégis meg akarta ölni – emlékeztettem rá.
Mr. Crepsley bólintott.
– Murlough nem közönséges vérszipoly. Megőrült. Elvesztette az önuralmát, válogatás nélkül gyilkol, hogy kielégítse eszelős vágyát. Ha vámpír volna, a tábornokok elítélnék, és kivégeznék. A vérszipolyok azonban elnézőbbek szerencsétlenebb társaikkal szemben. Nem szívesen ölik meg a közülük valókat.
Ha egy vérszipoly megőrül, akkor megfosztják a rangjától, és szélnek eresztik. Ha távol tartja magát az övéitől, akkor nem állnak az útjába, és nem bántják. Ilyenkor...
Nyögést hallottunk, és felugrottunk. A kövér pasi mocorogni kezdett.
– Gyere – mondta Mr. Crepsley. – Menjünk föl a tetőre. Útközben folytathatjuk a beszélgetést.
Kimentünk a hűtőkamrából, és elindultunk visszafelé.
– Murlough évekig csavargott a világban – folytatta Mr. Crepsley. – Az őrült vérszipolyok általában nem élnek ilyen sokáig. Ostoba hibákat vétenek, és az emberek hamarosan elfogják és megölik őket. De Murlough ennél sokkal ravaszabb. Még mindig maradt annyi esze, hogy csendben gyilkoljon, és elrejtse a holttesteket. Ismered a mesét arról, hogy a vámpírok nem léphetnek be egy házba, csak ha odabentről hívják őket?
– Persze – feleltem. – Sohasem hittem el.
– Ne is. De mint a legtöbb mese, ez is a valóságban gyökerezik. A vérszipolyok jóformán sohasem ölik meg az embereket az otthonukban. Odakint kapják el a zsákmányukat, ahol megölik és kiszívják a vérüket, s azután a tetemet elrejtik, vagy álcázzák a sebet, hogy úgy tűnjék, az áldozat balesetben halt meg. Az őrült vérszipolyok rendszerint megfeledkeznek ezekről az elemi szabályokról – nem úgy Murlough. Ebből tudtam meg, hogy nem fogja otthon megtámadni ezt az embert.
– Honnan tudta, hogy egyáltalán meg fogja támadni? – kérdeztem.
– A vérszipolyok hagyománytisztelők – magyarázta Mr. Crepsley. – Előre kiválasztják az áldozataikat. Belopóznak a házukba, míg emberük alszik, és megjelölik őket – három apró karcolást ejtenek az arc egyik féltekéjén. Észrevettél ilyen jeleket a kövér ember arcán?
– Nem figyeltem – ráztam meg a fejem.
– Ott vannak – biztosított róla Mr. Crepsley. – Jelentéktelenek – maga az áldozat is azt hihette, hogy álmában megkarmolta magát –, de ha az ember tudja, mit keressen, akkor nem lehet eltéveszteni: mindig azonos helyen vannak, és mindig azonos hosszúságúak.
Így találtam rá erre az emberre. Egészen mostanáig vaktában keresgéltem, jártam a várost, hátha valahol ráakadok Murlough nyomára. Véletlenül szúrtam ki ezt a kövér embert, és a nyomába eredtem. Tudtam, hogy a támadásnak vagy itt, vagy a hazavezető úton kell bekövetkeznie, így nem kellett mást tennem, mint kivárni, amíg Murlough elszánja magát a cselekvésre. – A vámpír arca elsötétedett. – Akkor jelentél meg te a színen – fejezte be elfojthatatlan keserűséggel a hangjában.
– Még egyszer meg tudja találni Murlough-t? – kérdeztem.
Megrázta a fejét.
– Már az is hihetetlenül nagy szerencse volt, hogy ráakadtam a megjelölt emberre. Kétszer nem fog megtörténni. Különben is: Murlough őrült, de nem bolond. El fogja engedni azt az embert, akit már megjelölt, és elmenekül a városból. – Mr. Crepsley keserveset sóhajtott. – Azt hiszem, bele kell nyugodnom.
– Belenyugodni? Nem megy utána? – kérdeztem elhűlve. Mr. Crepsley megrázta a fejét. Megtorpantam a lépcsőfordulóban – már majdnem a csövekkel teli helyiség ajtajánál jártunk –, és döbbenten meredtem rá. – Miért nem? Hiszen őrült! Gyilkolja az embereket! Meg kell...
– Nem rám tartozik. Nem az én dolgom – mondta óvatosan a vámpír.
– Akkor meg minek avatkozott bele? – kiáltottam, s eszembe jutottak mindazok, akiket az őrült vérszipoly még meg fog ölni.
– A vámpírtábornokok keze meg van kötve ilyen ügyekben – válaszolta Mr. Crepsley. – Attól való félelmükben, hogy totális háborút robbantanak ki, nem merik eltenni az útból. Amint mondtam, a vérszipolyok kitartanak egymás mellett. Bosszút állnának egy társuk meggyilkolásáért. Tisztességes harcban megölhetnénk őt, de ha egy tábornok végezne egy őrült vérszipollyal, a szövetségesei kényszerítve éreznék magukat, hogy visszavágjanak.
Azért avatkoztam bele, mert ebben a városban születtem. Itt éltem, amikor ember voltam. Igaz, hogy mindenki, akit akkor ismertem, már régen meghalt, mégis sokkal inkább kötődöm ehhez a városhoz, mint minden más helyhez, mert ezt tekintem az otthonomnak.
Gavner Purl tudta ezt. Amikor rájött, hogy Murlough itt van, megkeresett engem. Gyanította – helyesen –, hogy nem fogom tétlenül végignézni egy őrült vérszipoly öldöklését. Ravasz lépés volt, de nem hibáztatom érte – a helyében én is ezt tettem volna.
– Nem értem – mondtam. – Azt hittem, a vámpírtábornokok el akarják hárítani a háborús veszélyt.
– Így is van.
– De ha maga megölné Murlough-t, akkor nem...
– Nem – vágott közbe. – Én nem vagyok tábornok. Én egyszerű vámpír vagyok, akinek nincs kapcsolata a többiekkel. A vérszipolyok üldözőbe vehetnek, ha megtudják, hogy megöltem őt, de a tábornokokat a dolog nem érintené. Ez az én személyes ügyem lenne, tehát nem vezetne háborúhoz.
– Értem. Most tehát, hogy a városa biztonságban van, már nem érdekli az ügy?
– Pontosan – felelte Mr. Crepsley.
Nem tudtam magamévá tenni a vámpír álláspontját – én a világ végére is követtem volna Murlough nyomát –, de megértettem. Ő a "saját" népét védte. Most, hogy elmúlt a fenyegetés, már nem tekintette a maga gondjának a vérszipolyok ügyét. Jellegzetes vámpírgondolkodás volt.
– És most mi lesz? – kérdeztem. – Visszamegyünk a Cirque du Freakbe, és elfelejtjük az egészet?
– Igen – válaszolta. – Murlough a jövőben el fogja kerülni ezt a várost. Az éj leple alatt kereket old, és ezzel a dolog el van intézve. Mi is visszatérhetünk a megszokott életünkhöz, és ott folytathatjuk, ahol abbahagytuk.
– A legközelebbi esetig – mondtam.
– Csak egy otthonom van – közölte a vámpír. – Minden valószínűség szerint nem lesz legközelebbi eset. Gyere. Ha van még kérdésed, majd később válaszolok rá.
– Jól van – mondtam, majd kis szünet után megkérdeztem: – Amiről korábban beszéltünk – hogy a jövőben nem titkolunk el semmi fontosat –, az továbbra is érvényben van? Ezentúl megbízik bennem, és elmondja a dolgokat?
A vámpír elmosolyodott.
– Meg fogunk bízni egymásban.
Én visszamosolyogtam rá, és követtem a csövekkel teli helyiségbe.
– Hogyhogy nem vettem észre Murlough-t? – kérdeztem, miközben a jeleket kerestük, melyeket befelé jövet tettünk.
– Más úton jött – világosított fel Mr. Crepsley. – Menet közben nem akartam közelebbről követni, nehogy meglásson.
Már éppen ki akartam bújni az ablakon, amikor eszembe jutott Evra.
– Várjon! – kiáltottam Mr. Crepsley után. – Evrát is vinnünk kell!
– A kígyófiú is tudott az egészről? – nevetett a vámpír. – Siess érte. De ne kívánd, hogy az ő kedvéért még egyszer elmondjam az egész históriát. Majd te beavatod a részletekbe.
Elindultam a barátom után.
– Evra – szólítottam halkan. Nem jött válasz, ezért kicsit hangosabban szóltam: – Evra! – Vajon hol rejtőzhet? Lenéztem, és megpillantottam egy pár lábnyomot a porban, amely egy bonyolult csőhalmaz alatt vezetett el.
– Evra! – kiákottam ismét, s megindultam a lábnyomok mentén. Talán észrevette, hogy a vámpírral beszélgetek, és nem tudta, mi történik közöttünk. – Minden rendben! – kiabáltam. – Nem Mr. Crepsley a gyilkos. Egy másik...
Éles reccsenés hallatszott, és ugyanabban a pillanatban éreztem, hogy ráléptem valamire. Hátráltam egy lépést, majd lehajoltam, és felvettem a tárgyat, amelyre rátapostam. Összeszorult a gyomrom, amikor megláttam a mobiltelefon roncsait.
– Evra! – sikoltottam, és megiramodtam. Valamivel távolabb dulakodás nyomait láttam – a vastag porréteg szét volt kenve, mintha valaki hentergett volna a földön. Porszemek ezrei kavarogtak sűrű felhőt alkotva a levegőben.
– Mi az? – kérdezte óvatosan közeledve Mr. Crepsley. Odamutattam neki az összetört telefont. – Evra? – kérdezte.
– Elkaphatta a vérszipoly – nyögtem ki elszörnyedve.
Mr. Crepsley felsóhajtott, és lehorgasztotta a fejét.
– Akkor Evrának vége – mondta ki minden kertelés nélkül, és merőn nézte a földet, miközben én sírni kezdtem.

Mihelyt visszaértünk, Mr. Crepsley kijelentett mindhármunkat a szállodából. Óvatossága érthető, hiszen a személyzet észreveheti Evra eltűnését, de még nagyobb baj, ha a vérszipoly megtudja, hol lakunk.
– És ha sikerül megszöknie? – kérdeztem. – Honnan fogja tudni, hol keressen bennünket?
– Nem hiszem, hogy meg tud szökni – felelte sajnálkozva Mr. Crepsley.
Bejelentkeztünk egy másik szállodába, nem messze a régitől. A portán ülő ember igencsak meglepődött, hogy e késői órán egy sebhelyes arcú, ünnepélyesen komoly külsejű terfiú és egy szemmel láthatóan zaklatott fiú jelentkezik be a szállodába, de gyanakvását megtartotta magának.
Könyörögtem Mr. Crepsleynek, hogy meséljen még a vérszipolyokról.
Végül elárulta, hogy sohasem szívnak vámpírvért – ugyanis a vérük mérgező más vámpírok és vérszipolyok számára. Valamivel tovább élnek, mint a vámpírok, de a különbség elenyésző. Nagyon kevés ételt esznek, inkább vérrel táplálkoznak. Csak végső esetben szívják állatok vérét.
Figyelmesen hallgattam. Könnyebb volt nem gondolni Evrára, ha valami másra összpontosíthattam a figyelmemet. De amikor elérkezett a hajnal, és Mr. Crepsley nyugovóra tért, magamra maradtam, hogy végiggondoljam az éjszaka történteket.
Néztem a napfelkeltét. Fáradt voltam, mégsem tudtam aludni. Hogyan nézhetnék szembe azokkal a lidércnyomásokkal, melyek nyilvánvalóan lesben állva várnak rám? Készítettem magamnak egy kiadós reggelit, de az első falat után elment tőle az étvágyam, úgyhogy az egészet kidobtam a szemétbe. Bekapcsoltam a tévét, váltogattam a csatornákat, de jóformán nem is láttam, mi megy a képernyőn.
Minduntalan arra gondoltam, hogy mindez csak egy rossz álom, Evra nem lehet halott. Bizonyára elaludtam a tetőn, mialatt Mr. Crepsleyt figyeltem, és most álmodom. Mindjárt jön Evra, és felráz. Elmesélem neki az álmomat, és jót fogunk nevetni rajta. Ilyen könnyen nem szabadulsz meg tőlem, mondaná kuncogva.
A valóság azonban más volt. Tényleg ott álltam szemtől szemben az őrült vérszipollyal. Tényleg elrabolta Evrát. Vagy megölte, vagy készül rá. Ezek a tények, ezekkel kellett szembenéznem.
Csakhogy nem mertem szembenézni velük. Féltem, hogy ha megteszem, megbolondulok. Így aztán ahelyett, hogy elfogadtam volna az igazságot és megbirkóztam volna vele, eltemettem jó mélyre, ahol nem háborgathat többé, és elmentem Debbie-hez. Ő talán fel tud vidítani.
Amikor odaértem, Debbie a téren játszott. Erősen havazott az éjjel, és néhány környékbeli gyerekkel hóembert építettek. Meglepte, de örült, hogy ilyen korán bukkantam fel. Bemutatott a barátainak, akik kíváncsian méregettek.
– Nem akarsz sétálni egyet? – javasoltam.
– Tudsz várni, amíg elkészülünk a hóemberrel? – kérdezte.
– Nem – mondtam. – Nyugtalan vagyok. Muszáj sétálnom. Ha akarod, visszajövök később.
– Jól van. Jövök. – Különös pillantást vetett rám. – Jól érzed magad? Fehér vagy, mint a fal, és a szemed... sírtál?
– Nemrég hagymát tisztítottam – hazudtam.
– Sziasztok – köszönt el Debbie a barátaitól, és belém karolt. – Van valami határozott úti célod?
– Tulajdonképpen nincs – válaszoltam. – Vezess, én meg kövedek.
Útközben nem sokat beszéltünk, mígnem Debbie egyszer megrántotta a karomat:
– Van egy jó hírem. Megkérdeztem a mamámat és a papámat, hogy átjöhetsz-e karácsony este segíteni a díszítésben, és azt mondták, hogy átjöhetsz.
– Óriási – válaszoltam. Megpróbáltam mosolyt erőltetni az arcomra.
– Vacsorára is meghívtak – folytatta. – Karácsony napjára is meg akartak hívni, de tudom, hogy azt a szállodában töltöd. Különben sem hinném, hogy a papád szívesen venné, ha el akarnál menni, igaz?
– Igaz – feleltem halkan.
– De karácsony este átjöhetsz, ugye? És Evra is. Korán fogunk enni, délután két-három óra körül, hogy legyen bőven idő a fák feldíszítésére. Ha akarod...
– Evra nem tud eljönni – vágtam közbe.
– Miért nem?
Kétségbeesetten próbáltam valami elfogadható hazugságot kitalálni.
– Megfázott – mondtam végül. – Ágyban fekszik, nem kelhet föl.
– Tegnap még egészségesnek tűnt – mondta Debbie összevont szemöldökkel. – Láttalak benneteket, amikor elmentetek este. Úgy nézett ki...
– Honnan láttál bennünket? – vágtam a szavába.
– Az ablakból – felelte. – Nem először láttam, hogy sötétedés után elmentek otthonról. Nem szóltam róla, mert úgy gondoltam, biztosan elmondanád, mi dolgotok van ilyenkor, ha azt akarnád, hogy tudjak róla.
– Nem szép dolog mások után leskelődni – fortyantam fel.
– Nem leskelődtem! – Debbie-t sértette a vádaskodásom. – Véletlenül láttalak meg benneteket. És hogyha így viselkedsz velem, nem is kell átjönnöd karácsony este. – És megfordult, hogy otthagyjon.
– Várj – kaptam el a karját (óvatosan, nehogy túl erősen markoljam). – Ne haragudj. Nagyon rossz kedvem van. Nem érzem jól magam. Lehet, hogy elkaptam valamit Evrától.
– Tényleg betegnek látszol – állapította meg, és az arca megenyhült.
– Ami az éjszakai útjainkat illeti, csak a papánk elé megyünk. Munka után találkozunk, és elmegyünk enni valamit, vagy esetleg moziba. Meghívtalak volna téged is, de tudod, a papámnál nem olyan egyszerű – mondtam.
– Miért nem mutatsz be neki? – kérdezte. – Lefogadom, hogy megszerettetném magam vele, ha volna rá alkalmam.
Tovább folytattuk a sétát.
– Szóval, mit szólsz a karácsony estéhez? – tért vissza az előbbi témához Debbie.
Megráztam a fejem. Semmi kedvem nem volt arra gondolni, hogy leüljek vacsorázni Debbie-vel és a szüleivel.
– Erről még majd beszélgetünk. Azt sem tudom, itt leszünk-e még. Lehet, hogy tovább kell utaznunk.
– De hiszen holnap lesz karácsony estéje! – fakadt ki. – A papád mostanára már biztosan elmondta, hogy mit tervez!
– Ő nagyon furcsa természet? – feleltem. – Szered a legeslegutolsó pillanatra hagyni a dolgokat. Lehet, hogy mire ebből a sétából hazaérek, már összecsomagolt, és indulásra készen áll.
– Nem indulhat el, ha egyszer Evra beteg – jelentette ki.
– Megteheti, és ha akarja, meg is teszi – válaszoltam.
Debbie összeráncolta a homlokát, és megállt. Nagyjából egy méterre tőlünk egy csatornafedő rácsai közül meleg levegő áramlott fel.
– Ugye, nem mész el úgy, hogy nem is szólsz? – kérdezte.
– Persze hogy nem – feleltem.
– Nagyon rossz lenne, ha csak úgy, szó nélkül eltűnnél – folytatta, és láttam, hogy a szeme sarkában könny csillog.
– Megígérem – mondtam. – Amikor én megtudtam, hogy el kell mennem, akkor te is tudni fogod. Becsületszavamra. – És a szívemre tettem a kezem.
– Gyere ide – mondta, és közelebb húzva magához, szorosan átölelt.
– Ezt miért kaptam? – kérdeztem.
– Muszáj valami okának lenni? – mondta mosolyogva, majd előremutatott. – Forduljunk be a következő sarkon, és visszaérünk a térre.
Karon fogtam és elindultunk. Gondoltam, visszasétálunk, de akkor eszembe jutott, hogy már más szállodában lakunk.
– Én még sétálok – mondtam. – Este vagy holnap reggel felhívlak, és megmondom, el tudok-e jönni, vagy sem.
– Ha a papád máris el akar utazni, vedd rá erőszakkal, hogy maradjon még – javasolta. – Nagyon szeretném, ha átjönnél.
– Megpróbálom – fogadkoztam, és szomorúan néztem utána, míg a sarkon befordulva el nem tűnt a szemem elől.
Ekkor halk kuncogást hallottam a lábam alatt. Lepillantottam a csatornarácsra, de mivel nem láttam senkit, azt gondokam, csak képzelődöm. De ekkor egy hang szólt fel a sötét mélyből.
– Tetszik a barámőd, Darren Shan. – És vihogott hozzá. Rögtön tudtam, ki van odalent. – Ízes falat, épp a fogamra való, nem gondolod? Ízletesebbnek látszik, mint a másik barátod. Sokkal jobb ízűnek, mint amilyen Evra.
Murlough volt – az őrült vérszipoly!
Térdre estem, és hunyorogva lepillantottam a rácsok közé. Odalent sötét volt, de néhány másodperc múlva ki tudtam venni a kövér vérszipoly testének körvonalait.
– Hogy hívják a barátnődet, he? – vigyorgott Murlough. – Anne? Beatrice? Catherine? Diane? Elsa? Franny? Geraldine? Henrietta? Eileen? Josie... – Elhallgatott, és szinte láttam, hogy összeráncolt homlokkal töpreng. – Nem. Várj csak. Eileen "E"-vel kezdődik, és nem "P"-vel. Van egyáltalán női név, amelyik "I"-vel kezdődik? Hamarjában egy sem jut eszembe. Hát neked, Darren Shan? Nincs valami ötleted, he? Valami javaslatod? – Furán ejtette ki a keresztnevemet: mintha csámcsogna.
– Hogy találtál rám? – kérdeztem elakadó lélegzettel.
– Könnyen. – Óvatosan, hogy elkerülje a beeső fénysugarakat, előrehajolt, és meglapogatta a halántékát. – használtam az eszemet – mondta. – A Murlough gyereknek van sütnivalója, de van ám! Kipengettem a barátodon – Kígyó Vonon. El is mondta szépen, hol van a  szálloda. Letáboroztam előtte. Figyeltem. Láttalak a barátnőddel, és  utánatok mentem.
– Mi az, hogy "kipengetted"? – kérdeztem.
A vérszipoly harsányan felnevetett.
– A késemmel – magyarázta. – Kipengettem a pengéjével. Kicsit lepikkelyeztem a Kígyócskát. Érted már? Ohó! Van itt ész, mondtam, nem? Egy ostoba ember sohasem tudna ilyen ravasz tréfat kihagyalni. A Murlough gyereknek olyan agya van, de olyan...
– Hol van Evra? – vágtam közbe, és rácsaptam a rácsra, hogy végre elhallgasson. Meg is rángattam, hogy lássam, lejuthatok-e itt hozzá, de erősen be volt ágyazva a járda kövezetébe.
– Evra? Evra Von? – Murlough fura kis táncmozdulatokat tett a rács alatti homályban. – Evra össze van szíjazva. A bokájánál fogva lóg. A fejébe száll a vér. Visít, mint a malac. Könyörög, hogy engedjem el.
– Hol van? – kiáltottam kétségbeesetten. – Él?
– Mondd meg, hol a szállásotok – kérdezte, mintha meg se hallotta volna a szavaimat. – Elköltöztetek a szállodából, igaz? Ezért nem láttalak kijönni onnan. Mit kerestél egyáltalán a téren? Ne! – rivallt rám, mihelyt szóra nyitottam a számat. – Ne mondd meg, ne mondd meg! Hadd találjam ki. A Murlough gyereknek rengeteg esze van. Egyesek szerint már a fülemen csordul ki a sok ész.
Szünetet tartott, apró szeme ide-oda járt, majd csettintett egyet, és füttyentett hozzá.
– A lány! Darren Shan kis barátnője! A téren lakik, he? Vele akartál találkozni. Melyik ház is az övék? Ne mondd meg, ne mondd meg! Majd én kitalálom. Majd kifigyelem. Zaftos kis leányzó. Sok-sok finom vér, he? Finom, sós vér. Máris a számban érzem az ízét.
– Hozzá ne merj nyúlni! – rikoltottam. – Ha a közelébe merészkedsz, én...
– Hallgass! – rivallt rám a vérszipoly. – Ne fenyegess engem! Nem tűröm, hogy egy ilyen nyamvadt kis félvámpír szájaljon velem! Még egy szó, és itt se vagyok, de akkor Kígyócskának befellegzett!
Önuralmat parancsoltam magamra.
– Ezek szerint még életben van? – kérdeztem remegve.
Murlough vigyorogva megütögette az orrát.
– Talán igen, talán nem. Nem tudhatod biztosan, igaz?
– Mr. Crepsley azt mondta, hogy a vérszipolyok mindig megtartják a szavukat – mondtam. – Ha szavadat adod rá, hogy él, akkor tudni fogom.
Murlough lassan bólintott.
– Él.
– Szavadat adod rá?
– Szavamat adom rá – mondta. – Kígyócska él. Megkötözve és felakasztva. Visít, mint egy malac. Karácsonyra tartogatom. Ő lesz a karácsonyi vacsorám. Pulyka helyett Kígyócska. Szerinted tisztességtelenség tőlem, he? – Nevetett. – Érted, ugye? Szabálytalan. Nem valami szelíd tréfa, de megteszi. Kígyócska énekelt. Kígyócska mindent megtesz, amit csak mondok neki. Te is megtennél a helyében. A bokájánál fogva himbálódzik. Visít, mint a malac.
Murlough-nak megvolt az a bosszantó szokása, hogy folyton ismételgette magát.
– Figyelj – mondtam. – Engedd el Evrát. Kérlek, hiszen ő nem ártott neked.
– Meghiúsította a tervemet! – rikácsolta a vérszipoly. – Lakmározni akartam. Fölséges lakomának ígérkezett. Kiszipolyoztam volna a kövér embert, aztán elevenen megnyúzva fölakasztottam volna a többi közé a hideg szobában. A kannibálok csináltak ilyesmit néhány szerencsétlen, gyanútlan emberrel. Jó buli lett volna, he?
– Evra nem állt az utadban. Mi voltunk ott, én és Mr. Crepsley. Evra odakint várakozott.
– Kint, bent, egyre megy – nem volt velem. De hamarosan ez is bekövetkezik – és megnyalta vérvörös száját. – Velem lesz, sőt idebent a pocimban. Kígyófiút még úgysem ettem. Már előre élvezem. Lehet, hogy megtöltöm, és úgy eszem meg. Igazi karácsonyi fogást csinálok belőle.
– Megöllek! – üvöltöttem, és minden önuralmamat elveszítve nekiestem a rácsnak. – Elkaplak, és ízenként szaggatlak szét!
– Jaj nekem! – kacagott tettetett ijedtséggel Murlough. – Szent egek! Kérlek, ne bánts, ronda kis félvámpír! A Murlough gyerek jó srác! Mondd, hogy nem bántasz.
– Hol van Evra? – ordítottam magamon kívül. – Hozd ide most rögtön, különben...
– Most már elég! – csattant fel Murlough. – Nem azért jöttem ide, hogy üvöltözzenek velem, de nem ám! Rengeteg hely van, ahová mehetek, ha azt akarom, hogy mások kiabáljanak velem. Fogd be a szád, és figyelj.
Komoly erőfeszítésembe került, de végül sikerült lehiggadnom.
– Jó – morogta Murlough. – Így már jobb. Te nem vagy olyan ostoba, mint a legtöbb vámpír. No lám, Darren Shannak is van egy csöpp esze? Persze nem annyi, mint nekem, de hát kinek van annyi? A Murlough gyereknek több sütnivalója van, mint...
Körmeit a rács alatti falba vájta, és pár méterrel följebb kapaszkodott.
– Nagyon figyelj. – Most egészen normális volt a hangja. – Nem tudom, hogyan találtatok rám – Kígyócska nem tudta megmondani, akármennyit skáláztam rajta –, de nem is érdekel. Maradjon a ti titkotok. Tartsátok meg magatoknak. Mindannyiónknak szükségünk van titkokra, he?
Az ember sem érdekel – folytatta. – Csak étel volt, semmi más. Bőven maradt ott, ahonnan ő jött. Bőven van még vér az emberhús tengerében. De a vámpír... Larten Crepsley. – A vérszipoly szemében vad gyűlölet lobbant. – Ő nagyon is érdekel. Neki okosabbnak kellett volna lennie, és nem lett volna szabad kereszteznie az utamat. Vámpírok és vérszipolyok nem vegyülnek egymással! – ordította torka szakadtából. – Ezt még a legostobábbak is tudják. Így szól az egyezség. Nem állunk egymás útjába. Larten Crepsley megszegte a törvényt! Ezért fizetnie kell!
– Nem szegett törvényt – mondtam dacosan. – Te őrült vagy. Városszerte gyilkolod az embereket. Az ilyeneket meg kellett állítani.
– Őrült? – Azt vártam, hogy Murlough dühösen reagál majd a sértésre, de ő csak kuncogott magában. – Ezt mondta neked? Őrült? A Murlough gyerek nem őrült! Olyan normális vagyok, mint bármelyik vérszipoly a földkerekségen. Itt lennék, ha őrült volnék? Volna-e annyi józan eszem, hogy életben hagyom Kígyócskát? Miért, szerinted habzik a szám? Összevissza locsogok, mint valami idióta? He?
Úgy döntöttem, hogy a kedvében járok.
– Talán nem – mondtam. – Ha jól belegondolok, elég okosnak látszol.
– Persze hogy okos vagyok! A Murlough gyereknek van sütnivalója! Nem lehet őrült az, akinek ilyen rengeteg esze van, kivéve, ha megveszett. Láttál már veszett állatot?
– Nem – feleltem.
– Na látod! – kiáltotta diadalmasan. – Őrült állat nincs, tehát őrült Murlough sincs. Tudsz követni?
– Értelek – feleltem nyugodtan.
– Miért avatkozott bele? – kérdezte Murlough zavart és ingerült hangon. – Nem követtem el ellene semmit. Én nem álltam volna az útjába. Miért kellett odajönnie és mindent elrontania?
– Valaha ez volt a szülővárosa – világosítottam fel. – Itt élt, amikor még ember volt. Kötelességének érezte, hogy megvédje az embereket.
Murlough hitetlenkedő arccal bámult rám.
– Úgy érted, értük tette? – rikácsolta. – Az eleven vértömlőkért? – Eszelősen felkacagott. – Hát ez elmebajos! Azt gondoltam, talán magának akarta őket. Vagy hogy megöltem valakit, aki közel állt hozzá. Egy pillanatig sem gondoltam, hogy azért tette, mert... mert...
És újból kitört belőle a nevetés.
– Ez eldönti a dolgot – jelentette ki. – Nem engedhetem, hogy egy ilyen eszelős alak szabadon járjon-keljen. Ki tudja, mire vetemedik legközelebb. Hallgass ide, Darren Shan. Te okos fiúnak látszol. Kössünk alkut. Tegyük rendbe ezt az összekuszált helyzetet, he?
– Miféle alkut? – kérdeztem gyanakodva.
– Cseréljünk – mondta Murlough. – Én tudom, hol van Kígyócska. Te tudod, hol van a vámpír. Egyiket a másikért. Mit szólsz hozzá?
– Szolgáltassam ki Mr. Crepsleyt Evráért? – kérdeztem gúnyosan. – Miféle alku lenne ez? Cseréljem ki egyik barátomat a másikra? Te se hiheted, hogy...
– Miért ne? – vágott a szavamba Murlough. – A kígyófiú ártatlan, he? A legjobb barátod, ő mondta. A vámpír hurcolt el a családodtól, az otthonodból. Evra azt mondta, gyűlölöd őt.
– Ez régen volt – feleltem.
– Mégis, ha választanod kellene kettejük közül, kit választanál? Ha mérlegre kéne tenni az életüket, és csak az egyiket menthetnéd meg, melyik lenne az?
Nem kellett sokáig gondolkodnom a válaszon.
– Evra – feleltem magától értetődően.
– Na látod! – vigyorgott Murlough.
– Csakhogy Mr. Crepsley élete nincs veszélyben. Azt akarod, hogy az ő élete árán akasszam le Evrát a kampóról. – Szomorúan ráztam meg a fejem. – Ilyet nem teszek. Nem árulom el, és nem is csalom csapdába őt.
– Nem kell megtenned – mondta erre Murlough. – Csak mondd meg, hol van. A szálloda nevét és a szobaszámát. A többi az én dolgom. Beosonok, mialatt alszik, elintézem a dolgot, aztán elviszlek Evrához. Szavamat adom, hogy mindkettőtöket elengedlek. Gondold meg, he? Mérlegeld a választási lehetőségeket. A vámpír vagy Kígyócska. Te döntesz.
– Nem – ráztam meg ismét a fejem. – Nincs mit meggondolni. Hajlandó vagyok magam helyet cserélni Evrával, ha ez...
– Te nem érdekelsz! – rikoltotta Murlough. – A vámpírt akarom. Mit kezdjek egy hülye kis félvámpírral? A te véredet nem ihatom. Ha megöllek, semmit nem nyerek vele. Crepsley kell, vagy nincs alku.
– Akkor nincs alku – mondtam. Sírás fojtogatott, mert arra gondoltam, mit jelentenek a szavaim Evrára nézve.
Murlough utálkozva köpött ki felém. A köpés visszapattant a rácsról.
– Bolond vagy – mondta acsarkodva. – Azt hittem, van eszed, de nincs. Legyen hát így. Magam fogom megkeresni a vámpírt. És a barátnődet is. Mindkettőjüket megölöm. Aztán téged is megöllek. Csak várj, és meglátod.
A vérszipoly elengedte a falat, és lehullott a mélybe.
– Jussak eszedbe, Darren Shan – kiáltott vissza, miközben beiramodott egy alagútba. – Jussak eszedbe, amikor majd eljön a karácsony, és beleharapsz a pulykába meg a sonkába. Tudod-e, mibe fogok én akkor beleharapni? Tudod-e? – Nevetése hátborzongatóan visszhangzott az alagút mélyén.
– Igen – feleltem halkan. Pontosan tudtam, hogy mibe fog beleharapni.
Fölálltam, letöröltem arcomról a könnyeket, és elindultam, hogy fölkeltsem Mr. Crepsleyt, és beszámoljak neki a Murlough-val való találkozásomról. Pár perc múlva fölkapaszkodtam egy tűzlétrán, és a háztetőkön keresztül folytattam az utamat – hátha a vérszipoly erre ólálkodik valahol, és lesi, hogy merre megyek haza.