Ökölbe szorított kézzel, dühömben szitkozódva járkáltam föl-alá a hotelszobában. Evra szótlanul figyelt.
– Megölöm. Megvárom a nappalt, széthúzom a függönyöket, nyársat döfök a szívébe, levágom a fejét, elégetem – morogtam.
– Esélyt sem adsz neki, ugye? – jegyezte meg savanyú képpel Evra. – Ha jól sejtem, az agyát is ki fogod kanalazni, és a helyét kitömöd fokhagymával.
– Hogy tudsz ilyenkor viccelődni? – jajdultam fel.
– Nem lehetett ő – mondta Evra elbizonytalanodva.
– Na ne mondd! – förmedtem rá. – Ki más tehette volna?
– Nem tudom.
– Kiszívták a vérüket! – kiabáltam.
– Ezt csak a riporternő gondolja – ellenkezett Evra. – Nem állították biztosan.
– Talán bizony várjunk még? – fortyantam fel dühösen. – Várjuk meg, hátha eltesz még láb alól újabb ötöt vagy hatot?
– Nem tudom, mit kellene tennünk – sóhajtotta Evra. – De azt hiszem, bizonyíték nélkül nem eredhetünk a nyomába. Ha levágod valakinek a fejét, azt már nem lehet visszacsinálni. Mi lesz, ha utóbb kiderül, hogy tévedtünk? Nem ragaszthatjuk vissza a fejét azzal, hogy "bocsánat, nem ér a nevünk, mostantól megint szent a béke".
Igaza volt. Nagy hiba lenne bizonyíték nélkül megölni Mr. Crepsleyt. Pedig csak ő lehetett, senki más! Azok az éjszakai kóborlások, a furcsa viselkedése, hogy nem árulta el, mit művel – minden összevágott!
– Van még valami – mondta Evra. Lepillantottam rá. – Tegyük fel, hogy csakugyan Mr. Crepsley a gyilkos.
– Egy pillanatig sem kétséges – mordultam fel.
– Miért tenne ilyet? – töprengett hangosan Evra. – Ez nem az ő stílusa. Régebben ismerem őt, mint te, és sohasem láttam, nem is hallottam, hogy hasonló dolgot tett volna. Ő nem gyilkos.
– Lehet, hogy akkor gyilkolt, amikor vámpírtábornok volt – mondtam. Elmeséltem Evrának a Gavner Purllel folytatott beszélgetésemet.
– Igen – bólintott rá Evra. – Megölte a gonosz vámpírokat, akik megérdemelték, hogy meghaljanak. Én azt mondom, ha valóban ő ölte meg ezt a hat embert, akkor bizonyára meg kellett ölnie őket. Lehet, hogy vámpírok voltak.
– Már évekkel ezelőtt lemondott a vámpírtábornokságról – mondtam a fejemet rázva.
– Gavner Purl meggyőzhette róla, hogy vegye vissza a rangját – kockáztatta meg Evra a feltételezést. – Semmit sem tudunk se a vámpírtábornokokról, se a módszereikről. Talán ez volt az oka, hogy Mr. Crepsley idejött.
Elég logikusan hangzott, mégsem hittem el.
– Hat szabadon kószáló gonosz vámpír egyetlen városban? Van ennek valami esélye?
– Ki tudja? – tárta szét a karját Evra. – Miért, te tudod, hogyan viselkednek a gonosz vámpírok? Mert én nem. Lehet, hogy bandákba verődnek.
– És Mr. Crepsley egymaga leszámolt velük? A vámpírokat nehéz megölni. Hat embert gond nélkül meg tudna ölni, de hat vámpírt? Kizárt dolog.
– Ki mondta, hogy egyedül tette? Lehet, hogy vele volt Gavner Purl. De az is lehet, hogy egy csomó vámpírtábornok időz jelenleg a városban – gondolkodott hangosan Evra.
– Másodpercről másodpercre gyengülnek az érveid – jegyeztem meg.
– Lehet – felelte –, de ez nem jelenti azt, hogy tévedek. Nem tudjuk, Darren. Egy gyanúra alapozva nem ölheted meg Mr. Crepsleyt. Várnunk kell. Gondolkozz rajta, és be fogod látni, hogy igazam van.
Lecsillapodtam, és végiggondoltam a dolgot.
– Oké – sóhajtottam. – Amíg be nem bizonyosodik, hogy bűnös, addig ártatlan. De akkor is: mit tegyünk? Üljünk ölbe tett kézzel, mintha mi sem történt volna? Jelentsük fel a rendőrségen? Kérdezzük meg tőle magától?
– Ha a Cirque du Freakben volnánk, elmondhatnánk Mr. Tallnak, és rábízhatnánk az egész ügyet – felelte Evra elgondolkodva.
– De nem vagyunk ott – emlékeztettem.
– Nem. Magunk vagyunk. – Ahogy tanakodott magában, keskeny szeme még inkább elvékonyodott. – És mit szólnál ahhoz, ha esténként, amikor elmegy itthonról, a nyomába szegődnénk, megnéznénk, hová megy és miben sántikál. Ha rájövünk, hogy ő a gyilkos, és hogy az áldozatok emberek, megöljük őt.
– Te megteszed? – kérdeztem.
Evra bólintott.
– Még sohasem öltem, és a gondolatától is irtózom, de ha Mr. Crepsley nyomós ok nélkül öldösi az embereket, akkor segítek neked leszámolni vele. Szívesebben hagynám másra, de miután nincs senki...
Elszánt arcát látva megértettem, hogy számíthatok rá.
– De biztosnak kell lennünk benne – figyelmeztetett. – Ha a kétségnek csak egy szikrája is felmerül bennünk, nem szabad megtennünk.
– Egyetértek – feleltem.
– És közös elhatározásnak kell lennie – tette hozzá. – Meg kell ígérned, hogy a beleegyezésem nélkül nem ölöd meg.
– Rendben.
– Komolyan beszélek – mondta. – Ha úgy gondolom, hogy Mr. Crepsley ártadan, és te mégis üldözőbe veszed, mindent megteszek, hogy megállítsalak. Még ha ez azt jelenti is... – Nem fejezte be a fenyegetést.
– Ne félj – siettem megnyugtatni. – Egyáltalán nem örülnék neki, ha kiderülne, hogy ő a gyilkos. Már megszoktam Mr. Crepsleyt. A legkevésbé sem szeretném megölni őt.
Igazat mondtam. Szerettem volna, ha alaptalannak bizonyul a gyanúm. De megvolt bennem az a szörnyű érzés, hogy nem fog.
– Remélem, tévedünk – mondta Evra. – Mondani könnyű, hogy megöljük, de megtenni sokkal nehezebb lenne. Nem az a típus, aki békésen tűri, ha megtámadják.
– Ezen még ráérünk aggodalmaskodni – intettem. – Most add vissza rá a hangot. Ha szerencsénk van, a rendőrség megoldja a rejtélyt, és ki fog derülni, hogy csak egy őrült vok, aki túl sok Drakula-filmet nézett.
Leültem Evra mellé, és az este hátralévő részében a híreket néztük. Néha-néha szóltunk egymáshoz, s közben vártuk a vámpír – a gyilkos? – hazaérkezését.

Nem volt könnyű úgy követni Mr. Crepsleyt, mint az árnyék. Az első éjszakán pár perc alatt a nyomát vesztettük: felszáguldott egy tűzoltólétrán, és mire mi is feljutottunk a tetejére, már nem volt sehol. Órákig bolyongtunk a városban, hátha megpillantjuk valahol, de szűrén-szálán eltűnt.
Tanultunk ebből az esetből. Másnap, mialatt Mr. Crepsley aludt, elmentem, és vettem két mobiltelefont. Ki is próbáltuk Evrával még alkonyat előtt; nagyon jól szuperáltak.
Aznap éjjel, amikor Mr. Crepsley megint célba vette a háztetőket, Evra lent maradt a földön. Ő nem mozgott olyan gyorsan, mint én, ezért föntről folyamatosan tájékoztattam, ő pedig odalent követte a megadott útvonalat.
De még így is nehezen tudtam tartani az iramot. Mr. Crepsley sokkal gyorsabb volt nálam. Szerencsére nem is sejtette, hogy követem: nem ment olyan gyorsan, mint ahogy mehetett volna, mivel nem gondolta, hogy szüksége van rá.
Azon az éjjelen három órán át egyszer sem tévesztettem szem elől. Csak akkor vesztettem el a nyomát, amikor leereszkedett az utcára, és egymás után több sarkon is befordult. A következő éjszakán hajnalig a nyomában voltam. A továbbiakban hol így, hol úgy sikerült a dolog: volt, hogy egy órán belül eltűnt a szemem elől, máskor egész reggelig a sarkában voltam.
Nem sok mindent csinált az idő alatt, míg követtem. Néha időtlen időkre megállt egy-egy helyen, és némán figyelte odafentről az embereket. (A következő áldozatát szemelte ki?) Máskor egyetlen pillanatnyi pihenő nélkül végigbarangolta az egész éjszakát. Utjai kiszámíthatatlanok voltak: előfordult, hogy egymás után három-négy éjszakán is ugyanazt az útvonalat járta be, s az is, hogy minden éjszaka egészen új irányokba indult el. Lehetetlen volt előre megsejteni a szándékait.
Evra minden éjszakai kaland végére kimerült – képtelen voltam megjegyezni, hogy ő nem olyan erős, mint én –, de sohasem panaszkodott. Mondtam neki, hogy ha akar, itthon maradhat pár éjszakát, de csak a fejét rázta: ragaszkodott hozzá, hogy velem tartson.
Talán azt gondolta, ha ő nincs ott, a végén meg találom ölni Mr. Crepsleyt.
Lehet, hogy igaza volt.
A lepusztult házban talált hat holttest óta új áldozatokról nem jött hír. Megerősítették, hogy egyik holttestben sem maradt egy csepp vér sem. Mindannyian fiatalok voltak – a legidősebb is csak huszonhét éves –, és a város különböző pontjairól valók: két fiatalember és négy nő.
Evrának csalódást okozott, hogy az áldozatok közönséges emberek – nagyban leegyszerűsítette volna a helyzetet, ha kiderül, hogy vámpírok voltak.
– Az orvosok meg tudják állapítani, mi a különbség ember és vámpír között? – kérdezte.
– Persze – felekem.
– Hogyan?
– Másfajta a vérük – mondtam.
– De hát kiszívták a vérüket – emlékeztetett.
– A sejtjeik sem ugyanolyanok. A vámpírok sejtjei furcsán működnek – ezért nem lehet őket lefényképezni. És különlegesen erős a körmük és a foguk. Hidd el, Evra, az orvosok meg tudnák állapítani.
Igyekeztem józanul végiggondolni a dolgot. Mr. Crepsley senkit nem ölt meg, amióta követtük, és ez reménykeltő jel volt. Másfelöl az is lehet, hogy csak arra várt, hogy lecsillapodjanak a kedélyek, és csak azután akart újra lecsapni – mert most ha valaki elkésve jött haza az iskolából vagy a munkából, rögtön riadót fújtak.
De az is lehet, hogy ölt. És tudta, hogy követjük, és csak akkor gyilkolt, amikor meggyőződött róla, hogy elveszítettük a nyomát. Ez elég valószínűtlennek tűnt, de teljességgel nem zárhattam ki. Ha akarta, Mr. Crepsley tudott nagyon ravasz lenni. Minden kitelt tőle.
Habár a nappalok nagy részét átaludtam – hogy ébren tudjak maradni éjjel –, úgy intéztem, hogy a napnyugta előtti pár órát Debbie-vel tölthessem. Szerettem vele lenni. Ő volt az első barátnőm.
Tudtam, hogy el kell válnunk, inkább előbb, mint utóbb – nem felejtettem el, hogy mi vagyok –, de semmi olyat nem akartam csinálni, amivel megrövidítem az együtt töltött időt. Az éjszakáimat feladtam, hogy követhessem Mr. Crepsleyt. A nappalaimról nem akartam lemondani.
– Hogyhogy nem jössz többé át sötétedés után? – kérdezte egyik szombaton, amikor kijöttünk egy délutáni mozielőadásról. A szokottnál korábban keltem föl, hogy vele tölthessem a napot.
– Félek a sötétben – mondtam kissé nyafogva, miközben a vállára tettem a kezem, majd óvatosan közelebb húztam magamhoz.
– Komolyan kérdezem – szólt rám, és belecsípett a karomba.
– A papám nem szereti, ha este elmegyek otthonról – hazudtam. – Bűntudata van, amiért napközben nincs velünk. Szereti, ha esténként Evrával leülünk mellé, és elmeséljük, miben törjük épp a fejünket.
– Biztosan nem bánná, ha egyszer-egyszer elmennél otthonról – unszolt Debbie. – Az első találkozásunkkor is elengedett este, nem?
Megráztam a fejem.
– Kiszöktem. Nagyon dühös lett, amikor észrevette. Egy hétre bezárt. Ezért nem vittelek át bemutatni neki – még most is dúl-fúl.
– Igazi undok vénember lehet – mondta Debbie.
– Az – sóhajtottam. – De mit tegyek? Ő az apám. Nem hagyhatom cserben.
Rossznak éreztem magam, amiért hazudok neki, de az igazságot aligha mondhattam volna el. Elmosolyodtam magamban, amikor elképzeltem, hogy előállok neki a hírrel: "A fickó, akiről azt mondtam, hogy az apám, nem az. Vámpír. Ja, és szerintem ő ölte meg azt a hat embert."
– Min mosolyogsz? – kérdezte Debbie.
– Semmin – vágtam rá gyorsan, letörölve a mosolyt az arcomról.
Különös kettős életet éltem – nappal normális fiú, éjszaka elszánt vámpírkövető –, de élveztem. Ha egy évvel korábban alakul így, teljesen összezavart volna; forgolódtam volna álmomban, s nem hagyott volna nyugton a gondolat, hogy vajon mit hoz a következő éjszaka. Nem tudtam volna rendesen enni, és depresszióba estem volna. Valószínűleg egyszerre csak egy dologra tudtam volna összpontosítani, és többé nem találkoztam volna Debbie-vel.
Nem úgy ma. A Mr. Crepsleyvel és a Cirque du Freakben átélt tapasztalataim megváltoztattak. Képes voltam rá, hogy egyszerre két különböző szerepet játsszak. Még tetszett is a változatosság: attól, hogy éjszakánként a vámpír nyomába szegődtem, nagynak és fontosnak éreztem magam – Darren Shan, az alvó város védelmezője! –, a Debbie-vel való délutánonkénti találkozások meg azt az érzést keltették bennem, mintha normális fiú volnék. Mindkét világból a legjobbat kaptam.
Ennek vége lett, amikor Mr. Crepsky ráközelített a következő áldozatra – a kövér fickóra.

Először nem is vettem észre, hogy Mr. Crepsley követ valakit. Egy forgalmas bevásárlóutca fölött dekkolt majd egy óra hosszat, és a vásárlókat figyelte. Aztán, minden figyelmeztetés nélkül, fölmászott annak az épületnek a tetejére, amelynek falán eddig csüngött, és átvágott a tetőn.
Felhívtam Evrát. Ő egyszer sem telefonált nekem: attól félt, hogy a vámpír meghallaná az én telefonomat.
– Elindult – szókam bele halkan.
– Épp ideje – mordult fel Evra. – Utálom, amikor lecövekel valahol. Fogalmad sincs, milyen hideg tud lenni, amikor mozdulatlanul kell ácsorogni idelent.
– Menj, egyél valamit – tanácsoltam. – Elég lassan halad. Szerintem öt-tíz percre szabaddá teheted magad.
– Biztos vagy benne? – kérdezte.
– Igen – felekem. – Ha valami történik, felhívlak.
– Rendben. Most jól esne egy hot dog meg egy csésze kávé. Neked is hozzak valamit?
– Kösz, ne. Majd hívlak. Viszlát. – Kikapcsoltam a telefont, és indultam a vámpír után.
Nem szívesen ettem Mr. Crepsley követése közben olyan kajákat, mint a hot dog, hamburger vagy sült krumpli; ezeket az erős szagokat rögtön kiszúrta. Inkább száraz kenyérrel vertem el az éhemet – ennek szinte egyákalán nem volt szaga –, inni pedig közönséges csapvizet vittem magammal egy üvegben.
Pár perc elteltével úrrá lett rajtam a kíváncsiság. Más éjszakákon vagy egy helyben maradt, vagy csak úgy kóborolt, meghatározott irány nélkül. Ezúttal azonban célegyenesen tartott valahova. De vajon hova?
Úgy döntöttem, közelebb megyek hozzá. A dolog nem volt veszélytelen, mert miután lassan haladt, könnyebben észrevehetett, de meg kellett tudnom, miben mesterkedik.
Egyharmadával csökkentettem a köztünk lévő távolságot – ennél közelebb ugyanis nem merészkedtem. Észrevettem, hogy a fejét a háztető pereme fölött kidugja. Már azt hittem, meglátott, de csak az alatta lévő utcát pásztázta végig.
Lenéztem, de nem láttam, kit szemelt ki. Amikor a tekintete megállapodott az egyik lámpa fölött, már tudtam, kire vár. Egy kövér fickót figyelt, aki épp a cipőfűzőjével bajlódott.
Megvan! Mr. Crepsley a kövér pasast követi! Rögtön láttam abból, ahogyan meresztette a szemét, arra várva, hogy megkösse végre a cipőfűzőt, és folytassa az útját. Amikor végre fölállt és továbbindult, Mr. Crepsley a nyomába eredt.
Pár lépést hátráltam, és felhívtam Evrát.
– Mi van? – kérdezte. Hallottam, hogy tele van a szája a hot doggal. A háttérből hangok szűrődtek be.
– Akció – feleltem kurtán.
– Hű, a mindenit! – A beszűrődő zajokból ítélve arrébb vonult egy csendesebb sarokba. – Biztos vagy benne?
– Teljesen biztos. Láttam a kiszemelt vadat.
– Jól van. – A sóhajtásából kihallottam, hogy ideges. Nem hibáztattam érte, én is az voltam. – Jól van – ismételte meg. – Hol vagy?
Beolvastam neki az utca nevét.
– De ne rohanj – intettem. – Lassan mennek. Két utcával mögöttük haladj. Nem szeretném, ha Mr. Crepsley kiszúrná valamelyikünket.
– Azt én sem szeretném! – horkant fel Evra. – Értesíts a legújabb fejleményekről.
– Úgy lesz – ígértem. Kikapcsoltam a telefont, és elindultam a vámpír nyomában.
Egy nagy épületig kísérte a kövér embert, aki eltűnt az épület belsejében. Mr. Crepsley várt egy félórát, aztán lassan körbejárta a házat, és megvizsgálta az ablakokat meg az ajtókat. Én is ott kutyagoltam a nyomában, tisztes távolságot tartva, de készen arra, hogy nyomban utánaloholjak, ha be találna menni.
Nem ment be. Miután végigvizsgálta az épület külsejét, visszavonult egy közeli háztetőre, ahonnan remekül rálátott az összes bejáratra. Ott leült, és várt.
Elmondtam Evrának, hogy mi történt.
– Csak ott ül és nem csinál semmit? – kérdezte.
– Ül és figyel – feleltem.
– Miféle hely az?
Elolvastam a falon lévő nevet, majd benéztem a legközelebbi ablakon, de a levegőt betöltő állati vér szaga alapján is meg tudtam volna mondani neki, hogy mi zajlik az épület belsejében.
– Ez egy vágóhíd – suttogtam.
Hosszú csend következett.
– Lehet, hogy csak az állati vér miatt ment oda – szólt nagy sokára Evra.
– Nem. Akkor már bement volna. Nem az állatok miatt jött. Az ember miatt.
– Tudni nem tudjuk – figyelmeztetett Evra. – Talán a zárásra vár, és majd csak akkor megy be.
– Akkor sokáig kell várakoznia – nevettem el magam. – Egész éjjel nyitva van.
– Jövök – mondta erre. – Ne mozdulj, amíg oda nem érek.
– Nem maradhatok, ha Mr. Crepsley elindul, akár itt vagy, akár nem – feleltem, de addigra Evra már kikapcsolta a telefont, és nem hallott engem.
Pár perc múlva megérkezett; csak úgy bűzlött a mustártól és a hagymától.
– Mostantól kezdve te is csak száraz kenyeret kapsz – morogtam.
– Gondolod, hogy Mr. Crepsley megérzi a szagomat? Talán vissza kellene mennem, és...
Megráztam a fejem.
– Túl közel van a vágóhídhoz. A vér szaga minden mást elnyom.
– Hol van?
A kezemmel mutattam. Evra hunyorogva nézett arrafelé, s végül meglátta.
– Nagyon csendben kell lennünk. A legkisebb zajra is lecsaphat ránk – mondtam nyomatékosan.
Evra összerázkódott – a hidegtől-e vagy arra a gondolatra, hogy a vámpír megtámadhat bennünket, nem tudom –, és letelepedett mellém. Ezután már csak keveset szóltunk egymáshoz.
A markunkba leheltük ki a levegőt, hogy ne lehessen meglátni messziről. Könnyű dolgunk lett volna, ha havazik – a hó elrejthetné füstként párázó lélegzetünket –, de az éjszaka derült volt, és fagyos.
Hajnali három óráig ültünk ott. Evra hangosan vacogott, és már azon voltam, hogy hazaküldöm, mielőtt halálra fagy, de ekkor kilépett a házból a kövér pasas. Mr. Crepsley abban a pillanatban elindult utána.
Túl későn döbbentem rá, hogy visszafelé jövet a vámpír mellettünk fog elhaladni. Már nem volt idő arra, hogy elbújjunk. Észre fog venni bennünket!
– Maradj teljesen mozdulatlan! Még levegőt se vegyél – súgtam Evrának.
A vámpír egyenletes léptekkel, mezítláb közeledett felénk a jeges háztetőn. Biztos voltam benne, hogy észre fog venni, de egy pillanatra sem vette le a tekintetét az emberről. Öt méterre haladt el mellettünk – árnyéka baljós kísértetként kúszott át rajtam –, aztán eltűnt.
– Azt hiszem, leállt a szívem – mondta egész testében remegve Evra.
Hallottam a kígyófiú szívének ismerős kalapálását (valamivel lassabban vert, mint egy normális emberi szív), és elmosolyodtam.
– Ne félj, nincs semmi bajod.
– Azt hittem, nekünk annyi – sóhajtotta.
– Én is azt hittem. – Felálltam, és megnéztem, merre tűnt el a vámpír. – Jobb, ha most visszasiklasz az utcára – javasoltam.
– Nem megy gyorsan. Tudom tartani az iramot – felelte Evra.
Megráztam a fejem.
– Nem lehet tudni, mikor gyorsul fel. A fickó taxiba szállhat, vagy várhatják valahol kocsival. Különben is, ez után a meleg helyzet után jobb, ha szétválunk; így ha egyikünket elkapja, a másik vissza tud osonni a szállodába, és megjátszhatja, hogy semmiben nem vett részt.
Evra belátta, hogy igazam van. A legközelebbi tűzlétrán lemászott, én pedig a vámpír és a kövér ember nyomába eredtem.
A férfi ugyanarra ment vissza, amerről jött, s elhaladva a kihalt utca mellett, ahol először pillantottuk meg, egyenesen egy nagy bérházhoz ment.
A hatodik emelet egyik középső lakásában lakott. Mr. Crepsley megvárta, míg odabent lekapcsolják a lámpákat, aztán beszállt a liftbe, és fölment. Én a lépcsőn rohantam föl, s a lépcsőforduló túlsó végéből figyeltem.
Azt vártam, hogy kinyitja az ajtót, és bemegy – a zárak nem okoznak gondot egy vámpírnak –, de mindössze az ajtót és az ablakokat ellenőrizte. Aztán megfordult, és visszaszállt a liftbe.
Lesiettem a lépcsőn, és ismét a nyomába szegődtem. Megtelefonáltam Evrának, hogy mi történt, és hogy merre tart. Pár perc múlva csatlakozott hozzám, és ketten ügettünk a baktató Mr. Crepsley után.
– Miért nem ment be? – kérdezte Evra.
– Nem tudom – vontam meg a vállam. – Talán valaki más is volt odabent. Vagy azt tervezi, hogy később visszamegy. Egy biztos: nem azért ment föl, hogy bedobjon egy levelet!
Egy mellékutcába befordulva láttuk, hogy Mr. Crepsley egy mozdulatlanul fekvő nő fölé hajol. Evra fojtott hangon felkiáltott, és meglódult. Elkaptam a karját, és visszarántottam.
– Mit csinálsz? – sziszegte. – Nem láttad? Megtámadta! Meg kell állítanunk, még mielőtt...
– Nincs semmi baj. Nem támadta meg. Csak eszik – szóltam csillapítóan.
Evra abbahagyta a birkózást.
– Biztos? – kérdezte gyanakodva.
Bólintottam.
– A nő karját csapolja meg. A megtalált holttesteknek elvágták a nyakát, nem emlékszel?
Evra tétován bólintott.
– De ha még sincs igazad...
– Igazam van – mondtam határozottan.
Pár perc múlva a vámpír továbbment, otthagyva a földön fekvő nőt. Odasiettünk, hogy megnézzük. Ahogy sejtettem, eszméletlen volt, de élt, s csak a bal karján látható apró, friss karcolás mutatta, hogy az imént a vérét szívták.
– Menjünk – álltam föl. – Pár perc múlva magához fog térni. Jobb, ha akkor nem talál bennünket itt.
– És mi lesz Mr. Crepsleyvel? – kérdezte Evra.
Fölpillantottam az égre; vajon mennyi idő lehet még hajnalig?
– Ma éjjel már nem fog megölni senkit – mondtam. – Túl késő van. Valószínűleg útban van a szálloda felé. Gyerünk – ha nem érünk oda hamarabb, mint ő, nem tudom, mennyi időbe fog telni, mire megmagyarázzuk, hol jártunk.

Másnap, még mielőtt besötétedett volna, Evra visszament a bérházhoz, hogy szemmel tartsa a kövér fickót. Én otthon maradtam, hogy Mr. Crepsley nyomába tudjak szegődni. Ha a vámpír a bérház felé venné az irányt, én is csatlakozom Evrához. Ha viszont máshová megy, akkor megbeszéljük az aktuális helyzetet, és eldöntjük, elhagyja-e Evra az őrhelyét, vagy sem.
A vámpír percre pontosan akkor kelt föl, amikor a nap lenyugodott. Ma este vidámabbnak tűnt, habár most sem rítt volna ki egy temetési menet résztvevői közül.
– Hol van Evra? – kérdezte, miközben jó étvággyal falatozta az általam készített ételt.
– Vásárol – feleltem.
– Egyedül? – nézett föl Mr. Crepsley. Egy pillanatig azt hittem, gyanút fogott, de csak a sót kereste a tekintetével.
– Biztosan karácsonyi ajándékokat vesz.
– Azt hittem, Evra nem foglalkozik ilyen ostobaságokkal. Egyébként milyen nap van ma?
– December huszadika.
– És huszonötödikén van karácsony?
– Igen – feleltem.
Mr. Crepsley elgondolkodva dörzsölgette az arcán lévő forradást.
– Addigra talán végzek itt a dolgommal – mondta.
– Ó! - igyekeztem, hogy a hangom ne tűnjék se kíváncsiskodónak, se izgatottnak.
– Úgy terveztem, hogy mihelyt lehet, továbbmegyünk, de ha te itt szeretnél maradni karácsonyra, megtehetjük. Jól tudom, hogy a személyzet valami ünnepséget kíván rendezni?
– Igen – válaszoltam.
– Szeretnél részt venni rajta?
– Igen – erőltettem magamra egy mosolyt. – Evra és én ajándékot veszünk egymásnak. Együtt fogunk vacsorázni a vendégekkel, lesz zsákbamacska, és megtömjük a hasunkat pulykával. Ha akar, maga is velünk tarthat. – Igyekeztem, hogy szavaim úgy hangozzanak, mintha tényleg hívnám.
Mosolyogva megrázta a fejét.
– Az ilyen butaságok nem illenek hozzám.
– Ahogy gondolja – mondtam erre.
Mihelyt elment, én is utánaeredtem. Meglepetésemre egyenesen a vágóhídhoz ment. Lehet, hogy mégsem a kövér fickót követte? Lehet, hogy egész idő alatt valami – vagy valaki – mást figyelt?
Megtanácskoztam a dolgot telefonon Evrával.
– Tényleg furcsa – mondta. – Talán akkor akarja elkapni, amikor épp munkába érkezik vagy leteszi a lantot.
– Lehetséges – feleltem bizonytalanul. Volt valami különös az egészben. A vámpír nem úgy viselkedett, ahogy vártam tőle.
Evra a helyén maradt, hogy ha úgy adódik, a kövér nyomába szegődhessen. Én kiválasztottam egy biztos rejtekhelyet egy hővezető cső mellett, amely valamelyest védelmet nyújtott a hideg ellen. Nem láttam rá olyan jól a vágóhídra, mint az elmúlt éjszaka, jól láttam viszont Mr. Crepsleyt, és ez volt a lényeg.
A kövér fickó a kellő időben megérkezett, s nem sokkal utána Evra is. Amikor megpillantottam őket, kihúzódtam a tető szélére, hogy rögtön le tudjak ugrani és közbeavatkozhassak, amennyiben Mr. Crepsley cselekvésre szánja el magát. A vámpír azonban nem mozdult.
Így telt el az egész éjszaka. Mr. Crepsley ott ült a maga párkányán, Evra és én kuporogtunk a magunkén, a munkások pedig a legkisebb fordulatszámon működtették a vágóhidat. Hajnali háromkor a kövér fickó kilépett a kapun, és hazament. Mr. Crepsley most is hazakísérte, mi pedig Mr. Crepsleyt kísértük el. Ezúttal nem ment föl, de ez volt az egyetlen változás a tegnapi menetrendhez képest.
Következő éjszaka minden ugyanígy zajlott le.
– Miben mesterkedik? – kérdezte Evra. Nagyon megviselte a hideg: panaszkodott, hogy begörcsöl tőle a lába. Közöltem vele: nyugodtan hazamehet, de eltökélte, hogy mindvégig kitart.
– Nem tudom. Lehet, hogy vár valamire, és csak akkor lép akcióba. Ki kell várnia egy bizonyos holdállást, vagy ilyesmi – válaszoltam.
– Azt hittem, csak a farkasembereket befolyásolja a hold állása – mondta Evra félig tréfásan.
– Én is azt hittem. De nem vagyok benne biztos – feleltem. Annyi mindent nem mondott el nekem Mr. Crepsley arról, hogy mit jelent teljes értékű vámpírnak lenni. Egy egész könyvet meg lehetne tölteni mindazzal, amiről még semmit sem tudok.
– Mit fogunk csinálni, ha támad? – kérdezte Evra. – Gondolod, hogy ha harcra kerül a sor, van esélyünk vele szemben?
– Tisztességes harcban nincs. De tisztességtelenben... - Előhúztam egy hosszú, rozsdás henteskést, odatartottam Evra tágra nyílt szeme elé, majd visszacsúsztattam az ingem alá.
– Honnan szerezted? – kérdezte elakadó lélegzettel.
– Ma körülszaglásztam a vágóhídon, hogy képet kapjak a helyszínről, és hátul, egy rekeszben találtam. Gondolom, olyan rozsdásnak találták, hogy kidobták.
– Használni fogod? – kérdezte Evra halkan.
Bólintottam.
– Elvágom a torkát – suttogtam. – Megvárom, míg megindul, és akkor... – Összeszorítottam az állkapcsomat.
– Gondolod, hogy meg tudod csinálni? Rettentően gyors. Ha előszörre elvéted, nem valószínű, hogy kapsz még egy lehetőséget.
– Nem számít rám. Meg tudom csinálni. – Egyenesen Evra szemébe néztem. – Tudom, hogy megállapodtunk, hogy együtt csináljuk, de ha eljön a pillanat, egymagam akarok utánamenni.
– Szó sem lehet róla! – sziszegte Evra.
– Muszáj – feleltem. – Te nem tudsz olyan csendben, sem olyan gyorsan mozogni, mint én. Csak útban lennél. Különben is, ha rosszul sül el a dolog, és kudarcot vallok, még mindig ott leszel te, aki újabb támadást intézhetsz ellene. Várd meg a nappalt, és lődd le, mialatt alszik.
– Talán ez lenne a legjobb megoldás – vélte Evra. – Talán mindkettőnknek várnunk kellene. Legfőképpen azért vagyunk itt, hogy megbizonyosodjunk róla, gyilkos-e, vagy sem. Ha csakugyan ő az, és bizonyítékunk is van rá, miért ne várhatnánk, és...
– Nem – mondtam halkan, de határozottan. – Nem hagyom, hogy ezt az embert is meggyilkolja.
– Semmit sem tudsz róla – vetette vissza. – Emlékezz, mit mondtam: lehet, hogy azért ölték meg azt a hat embert, mert gonoszak voltak. Lehet, hogy ez a kövér is valami gyalázatos gonosztevő.
– Nem érdekel – makacsoltam meg magam. – Csak azért mentem bele, hogy az inasa legyek, mert meggyőzött, hogy nem gonosz, és nem öldösi az embereket. Ha gyilkos, akkor én is bűnös vagyok, mert hittem neki, és mindvégig segítettem őt. Az első hat gyilkosság megakadályozására nem tehettem semmit, de ha a hetediket kivédhetem, akkor megteszem.
– Jól van – sóhajtotta Evra. – Csináld, ahogy akarod.
– Nem fogsz közbeavatkozni?
– Nem – ígérte meg.
– Még akkor se, ha bajba kerülök, és úgy látod, hogy segítségre szorulok?
Némi tétovázás után bólintott.
– Jól van. Még akkor sem.
– Jó barát vagy, Evra – mondtam, és megszorítottam a kezét.
– Gondolod? – kérdezte keserű mosollyal. – Várj csak, majd ha egymásnak mentek Mr. Crepsleyvel, és a végén kelepcébe esel, és kétségbeesetten kiáltozol segítségért, én pedig úgy teszek, mintha nem hallanám... Majd meglátjuk, hogy akkor milyen barátnak fogsz tartani!