Arra számítottam, hogy ki lesz öltözve, de hosszú, vastag kabátja alatt farmert és hozzá bő pulóvert viselt. Észrevettem, hogy a kezén piros kesztyű van.

– Megtaláltad? – kérdeztem.

– Egész idő alatt a szobámban volt – fintorította el az arcát. – Beesett a radiátor mögé. Természetesen csak akkor találtam meg, miután megmondtam mamának, hogy kesztyű nélkül voltam kint. Itthon van a papád és a testvéred? – kérdezte.

– Mr. Cre... mármint a papa nincs itthon, de Evra odabent van. – Kis szünet után hozzátettem: – Van valami, amit tudnod kell Evráról.

– M.i az?

– Nem olyan, mint mások.

– Miért, kicsoda olyan? – nevetett Debbie.

– Tudod – kezdtem magyarázni –, Evra egy...

– Figyelj – szakított félbe. – Nem számít, milyen, csak vezess végre be, és mutass be minket egymásnak.

– Oké – erőltettem magamra egy bátortalan mosolyt, és intettem, hogy menjen beljebb. Debbie magabiztosan belépett a szobába. Amikor meglátta Evrát, megállt.

– Hű! – kiáltott fel. – Ez valami jelmez?

Evra idegesen elmosolyodott. Mellén feszesen keresztbe font karral állt a tévé előtt.

– Debbie – mondtam –, ő Evra, a bátyám. Tudod, ő...

– Azok pikkelyek? – kérdezte, és már indult is, hogy megnézze közelebbről.

– Aha – dünnyögte Evra.

– Megérinthetem?

– Persze – mondta Evra.

Debbie ujjait fölfelé végigfuttatta a rövid ujjú pólót viselő Evra bal karján, majd vissza, le a jobbon.

– Húú! – kiáltotta. – Mindig ilyen voltál?

– Igen – felelte Evra.

– Kígyóember – tettem hozzá magyarázatképpen.

– Ilyet nem szabad mondani! – támadt rám vadul Debbie. – Nem szabad kigúnyolni, csak mert másképpen néz ki!

– Nem gúnyoltam... – próbáltam védekezni, de közbevágott.

– Hogy esne neked, ha valaki kicsúfolna, csak mert ilyen idétlen ruhákat hordasz? – kérdezte magából kikelve. Végignéztem magamon. – Igen – folytatta dühösen –, én is tehettem volna megjegyzéseket a hóbortos öltözékedre, de nem tettem. Gondoltam, ha te úgy akarsz kinézni, mintha A Pemance kalózai lapjairól léptél volna ki, miért ne tehetnéd meg?

– Nincs semmi baj, én valóban kígyóember vagyok – szólalt meg Evra halkan. Debbie elbizonytalanodva nézett rá. – Komolyan – erősködött Evra. – Sok kígyótulajdonságom van: levedlem a bőrömet, hidegvérű vagyok, olyan a szemem, mint a kígyóé.

– Akkor sem szép, hogy kígyóhoz hasonlít – jelentette ki Debbie.

– De az, ha történetesen szereted a kígyókat – nevette el magát Evra.

– Ó – nézett vissza rám félig-meddig szégyenkezve Debbie. – Bocsánat.

– Semmi baj – válaszoltam, s titokban örültem, hogy így reagált. Legalább kiderült, hogy nincsenek előítéletei.

Debbie le volt nyűgözve Evrától, és mindenfélét kérdezgetett tőle. Mit eszik? És milyen gyakran? Tud-e beszélni a kígyókkal? Egy idő után megkértem Evrát, hogy mutassa meg neki a nyelvét – hihetetlenül hosszú nyelve volt, fel tudta dugni az orrába is.

– Ennél őrületesebb dolgot még soha életemben nem láttam! – lelkendezett Debbie, amikor Evra bemutatta neki orrlyuknyaldosó képességét. – Bárcsak én is meg tudnám csinálni! Kinyúlnának tőle a suliban!

Végül eljött az ideje, hogy induljunk a moziba.

– Nem jövök későn – ígértem Evrának.

– Miattam nem kell rohannod – felelte, és kacsintott hozzá.

Egy rövid sétával elértünk a moziba, és még rengeteg idő maradt a film kezdetéig. Vettünk pattogatott kukoricát meg innivalót, és bementünk. A reklámfilmek és az előzetesek alatt mindenféléről beszélgettünk.

– Tetszik nekem a bátyád – mondta Debbie. – Kicsit szégyenlősnek látszik, de gondolom, attól, hogy ilyen a külseje.

– Igen – mondtam, és hozzátettem: – Nem volt könnyű élete.

– Van más, kígyóhoz hasonló tag a családotokban?

– Nincs – feleltem. – Evra az egyetlen.

– A mamátok nem rendkívüli? – Azt meséltem ugyanis neki, hogy a szüleink elváltak, és Evrával együtt félévenként váltjuk őket. – Vagy a papátok?

– A papa külseje is szokadan, de nem olyan, mint Evráé – feleltem mosolyogva.

– Mikor találkozhatok vele? – kérdezte.

– Hamarosan – hazudtam. Debbie hamar elfogadta a kígyófiút, de vajon mit szólna egy vámpírhoz? Volt egy olyan érzésem, hogy Mr. Crepsleyhez nem volna olyan kedves, főleg ha megtudná, valójában mi ő.

A film egy buta romantikus vígjáték volt. Debbie többet nevetett rajta, mint én.

A mozi után visszasétáltunk a térre, és közben a filmről beszélgettünk. Úgy tettem, mintha jobban tetszett volna, mint amennyire valójában. Egy sötét mellékutcában Debbie megfogta a kezem, és belém kapaszkodott, ami csuda jó érzéssel töltött el.

– Nem félsz a sötéttől? – kérdezte.

– Nem – válaszoltam. Az én szememnek a mellékutca is mintha fényesen ki lett volna világítva. – Mitől kellene félnem?

– Tudom, hogy hülyeség, de kicsit mindig tartok tőle, hogy a sötétből előugrik egy vámpír vagy egy farkasember, és rám támad – mondta megborzongva. – Butaság, nem igaz?

– De – nevettem kényszeredetten. – Butaság. Ó, ha tudná...

– Nagyon hosszú a körmöd – jegyezte meg.

– Bocs – mondtam. A körmöm hihetetlenül kemény volt; olló egyáltalán nem fogta. A fogammal kellett lerágnom rövidebbre.

– Nem kell bocsánatot kérned.

Ahogy kiértünk a mellékutcából, éreztem, hogy az utcai lámpa fényénél tüzetesebben szemügyre vesz.

– Mit nézel? – kérdeztem.

– Van benned valami szokadan, Darren – felelte elgondolkodva. – Valami, amit nem tudok megfogalmazni.

Vállat vontam, s megpróbáltam könnyedén felfognia dolgot.

– Talán mert olyan jóképű vagyok – tréfálkoztam.

– Nem – válaszolta komolyan. – Belül van benned valami. A szemedben látom néha.

– Zavarba hozol – mormoltam, és félrefordítottam a tekintetemet.

Megszorította a kezemet.

– A papám gyakran szid miatta. Azt mondja, tapintatlan vagyok. Mindig jár valamin az agyam, és ki is mondom, amit gondolok. Meg kéne tanulnom csendben maradni.

Megérkeztünk a térre. Elkísértem Debbie-t a házuk kapujáig. Félszegen megálltam a lépcsőn, és nem tudtam, mit kell most csinálnom.

Debbie megoldotta helyettem a helyzetet.

– Bejössz? – kérdezte.

– Nincsenek itthon a szüleid? – kérdeztem vissza.

– Miattuk ne aggódj, ők nem fogják bánni. Majd azt mondom nekik, hogy egy barátom barátja vagy.

– Hát... rendben – feleltem. – Ha biztos vagy benne.

– Az vagyok – mondta mosolyogva, majd kézen fogott, és kinyitotta az ajtót.

Majdnem olyan ideges voltam, mint azon az éjszakán, amikor otthon, a szülővárosomban, leosontam a régi színházépület pincéjébe, és elloptam Madame Octát az alvó Mr. Crepsleytől!

Mint kiderült, semmi okom nem volt az izgalomra. Debbie szülei éppoly kedvesek voltak, mint ő. Jesse és Donna nem engedték, hogy Mr. és Mrs. Hemlocknak szólítsam őket, és az első pillanattól kezdve otthon éreztem magam náluk.

– Sziasztok! – szólt Jesse; ő vett észre elsőnek, amikor beléptünk a nappaliba. – Ő kicsoda?

– Mama, papa, ő Darren – mondta Debbie. – Anna barátja. A moziban ismertem meg, és meghívtam. Jól tettem?

– Persze – felelte Jesse.

– Természetesen – bólintott rá Donna. – Épp vacsorához készültünk. Velünk tartasz, Darren?

– Ha nem gond – válaszoltam.

– Csöppet sem – nézett rám derűs mosollyal. – Szereted a rántottát?

– A kedvencem – mondtam némi túlzással, de úgy gondoltam, egy kis udvariasság nem árt.

Miközben ettünk, meséltem magamról ezt-azt. Persze arra vigyáztam, hogy ne derüljön ki a titkom.

– És mi van az iskolával? – kérdezte Jesse, pontosan úgy, ahogy korábban Debbie.

– A papám régebben tanár volt. Evrát és engem ő tanít – hazudtam, mivel tegnap óta gondolkoztam a dolgon.

– Kérsz még tojást, Darren? – tudakolta Donna.

– Igen, köszönöm. Nagyon finom – feleltem. Tényleg az volt; sokkal finomabb, mint azok a rántották, amiket addig ettem. – Mi van benne?

– Néhány különleges füszer – mosolygott büszkén Donna. – Valaha konyhafőnök voltam.

– Bárcsak a szállodában is ilyen lenne a konyhafőnök – sóhajtottam. – Ott nem főznek valami jól.

Felajánlottam, hogy majd én elmosogatok, de Jesse közölte, hogy ő megcsinálja.

– Egy-egy nehéz nap után ezzel tudok a leginkább lazítani – magyarázta. – Kedvenc időtöltéseim közé tartozik néhány piszkos tányér elmosása, a lépcsőkorlát fényesítése és a szőnyegek kiporszívózása.

– Ugrat? – kérdeztem Debbie-től.

– Szó sincs róla – felelte. – Fölmehetünk a szobámba? – kérdezte a szüleitől.

– Menjetek – felelte Donna. – De ne beszéljétek el túlságosan az időt: még hátravan pár fejezet A három testőrből, ugye, emlékszel?

Debbie elfintorította az orrát.

– Egy mindenkiért és mindenki egyért – nyögte. – Mondhatom, nagyon izgalmas.

– Nem szereted A harom testőrt? – néztem rá csodálkozva.

– Miért, te szereted?

– Persze. Legalább nyolcszor láttam a filmet.

– De olvastad egyszer is a könyvet?

– Azt nem, de képregényben olvastam róluk.

Debbie morcos pillantást váltott a mamájával, aztán mindkettőjükből kirobbant a nevetés.

– Minden este olvasnom kell egy úgynevezett klasszikusból – morogta Debbie. – Remélem, neked sohasem kell megtudnod, milyen unalmasak tudnak lenni ezek a könyvek!

– Nemsokára lejövünk – szólt oda a mamájának, aztán intett, hogy kövessem az emeletre.

A szobája a harmadik szinten volt: tágas, szinte üres szoba, hatalmas beépített szekrényekkel. Plakátokat és dísztárgyakat alig láttam.

– Nem szeretem magam körül a zsúfoltságot – magyarázta Debbie, amikor észrevette, hogy körbepillantok a szobában.

Az egyik sarokban csupasz műfenyő állt. Láttam egyet a nappaliban is, és a lépcsőn fölfelé jövet más szobákba bepillantva szintén.

– Miért vannak itt ezek a fák? – kérdeztem.

– Papa ötlete – felelte Debbie. – Szereti a karácsonyfát, ezért a ház minden szobájában tartunk egyet. A díszek alattuk vannak kis dobozokban – mutatott egy dobozra a fa alatt. – Karácsony este kinyitjuk őket, és feldíszítjük a fákat. Ezzel remekül eltelik az este, az ember jól ki is fárad, úgyhogy csak leteszi a fejét a párnára, és már alszik is.

– Jó lehet – mondtam csendes vágyódással, mert eszembe jutott, milyen volt, amikor otthon díszítettük a karácsonytat. Debbie némán figyelte az arcomat.

– Átjöhetsz karácsony este. Evrával együtt. És a papád is. Segíthetnétek feldíszíteni a fákat – mondta.

– Komolyan? – néztem rá nagy szemeket meresztve.

– Persze. Előbb meg kell beszélnem mamával és papával, de nem hiszem, hogy ellenezni fogják. Azelőtt is voltak barátaink, akik segítettek. Szórakoztatóbb, ha többen csináljuk.

Nagyon megörültem az ajánlatának, de nem mertem rögtön beleegyezni.

– Megkérdezzem tőlük? - tudakolta Debbie.

– Nem vagyok benne biztos, hogy itt leszek-e még karácsonykor. Mr. Cre... a papánál sosem lehet tudni. Ő oda megy és akkor, ahová és amikor a munkája szólítja.

– A meghívás mindenesetre áll. Ha itt vagytok, az nagyon jó, de ha nem, magunk is elboldogulunk – szólt Debbie, és rántott egyet a vállán.

Ezután a karácsonyi ajándékokra terelődött a szó.

– Megveszed Evrának a CD-lejátszót? – kérdezte.

– Igen. És hozzá pár lemezt is.

– Akkor már csak a papád van hátra – jelentette ki. – Neki mit fogsz venni?

Eszembe jutott Mr. Crepsley, és hogy vajon minek örülne. Neki semmit sem akartam vásárolni – úgyis csak lefitymált minden ajándékot –, de érdekes volt végiggondolni, vajon egyáltalán mit tudnék venni neki? Mi érdekelhet egy vámpírt?

– Tudom már – mondtam mosolyra ránduló szájjal. – Veszek neki egy kvarclámpát.

– Kvarclámpát? – kérdezte összehúzott szemöldökkel.

– Hadd legyen egy kis színe – mondtam nevetve. – Olyan sápadt szegény. Nem sokat van a napon.

Debbie nem értette, mit kell ezen annyit nevetni. Szerettem volna beavatni – már csak azért is megérné megvenni neki a kvarclámpát, hogy lássam az undort az arcán –, de nem mertem.

– Fura humorod van – mormolta zavartan Debbie.

– Hidd el, ha ismernéd a papámat, értenéd, hogy min nevetek – mondtam. Majd elmesélem Evrának az ödetemet; ő biztosan értékelni fogja.

Még egy órácskát elcsevegtünk erről-arról, aztán úgy gondoltam, ideje hazaindulni.

– És? – kérdezte Debbie, amikor felálltam. – Nem kapok jóéjt-puszit?

Azt hittem, menten elájulok.

– Én... ööö... szóval... – dadogtam összevissza.

– Nem akarsz megcsókolni? – kérdezte Debbie.

– De! – vágtam rá gyorsan. – Csak... én... izé...

– Jól van, nem fontos – vont vállat. – Nekem így is jó, meg úgy is. Kikísérlek. – És ő is felállt.

Gyorsan leszaladtunk a lépcsőn. El akartam köszönni Jesse-től és Donnától, de Debbie nem adott rá esélyt. Egyenesen a bejárati ajtóhoz rnent, és kinyitotta. Még föl sem vettem egészen a kabátomat.

– Átjöhetek holnap? – kérdeztem, miközben megpróbáltam beletalálni a bal kabátujjamba.

– Persze, ha akarsz – felelte.

– Figyelj, Debbie – mondtam. – Ne haragudj, amiért nem csókoltalak meg. Én csak...

– Megijedtél? – kérdezte mosolyogva.

– Igen – vallottam be.

– Oké – nevette el magát. – Átjöhetsz holnap. Szeretném, ha átjönnél. Csak legközelebb légy egy kicsit bátrabb, jó? – És becsukta mögöttem az ajtót.

Nem is tudom, meddig ácsorogtam ott a lépcsőn. Teljesen hülyének éreztem magam. Aztán elindultam a szálloda felé, de rájöttem, hogy nincs kedvem visszamenni – nem akaródzott bevallani Evrának, hogy milyen béna voltam.

Addig kóvályogtam a téren, amíg ki nem tisztult a fejem az éjszakai hideg levegőtől.

Annak ellenére, hogy holnapra beszéltünk meg találkozót Debbie-vel, úgy éreztem, nem tudok várni olyan sokáig. Megálltam a házuk előtt, és körülnéztem, nem figyel-e valaki. Nem láttam senkit, és éles látásomat tekintve biztos, hogy engem sem látott senki.

Kiléptem a cipőmből, és az esőcsatorna mellett felmásztam a ház homlokzatán. Debbie szobájának ablaka három vagy négy méterre volt a csatornától, így amikor egy szintre kerültem vele, körmeimet a téglafalba mélyesztve odamásztam az ablakhoz. Ott lógtam az ablak alatt, és vártam, mikor jelenik meg mögötte Debbie.

Körülbelül húsz perc elteltével felgyulladt a villany Debbie szobájában. Öklöm élével halkan megkocogtattam az üveget, majd megismételtem, kissé erősebben.

Léptek közeledtek.

Debbie rést nyitott a függönyön, és zavart arccal kibámult rajta. Beletelt pár másodpercbe, mire lenézett, és megpillantott. Akkor aztán majdnem összeesett, úgy meglepődött.

– Nyisd ki az ablakot – tátogtam. Bólintott, majd letérdelt, és felhúzta az alsó ablaktáblát.

– Mit művelsz itt? – sziszegte. – Mibe kapaszkodsz?

– Csak úgy lebegek a levegőben – tréfálkoztam.

– Bolond vagy – mondta. – Megcsúszol, és lezuhansz.

– Tökéletes biztonságban vagyok. Első osztályú hegymászó vagyok – nyugtattam meg.

– Megfagysz – intett a szemével a lábam felé. – Hol a cipőd? Gyere be gyorsan, mielőtt...

– Nem akarok bemenni – vágtam a szavába. – Azért másztam föl, mert... szóval, hogy... – Vettem egy mély lélegzetet. – Még áll az ajánlatod?

– Miféle ajánlatom?

– A csókra vonatkozó – mondtam.

Debbie hunyorított, majd elmosolyodott.

– Te tényleg bolond vagy – mondta kuncogva.

– Százszázalékos bolond – hagytam jóvá.

– Csak ezért vállaltál ennyi fáradságot?

Bólintottam.

– Bekopogtathattál volna az ajtón is.

– Ez nem jutott eszembe – nevettem el magam. – Szóval...?

– Azt hiszem, megérdemelsz egyet. De gyorsan, rendben?

– Rendben – egyeztem bele.

Debbie kidugta a fejét az ablakon. Szívdobogva hajoltam előre, és egy puszit nyomtam a szájára.

– Megérte felmászni? – kérdezte mosolyogva.

– Igen – feleltem. Egész testemben reszkettem, de nem a hidegtől.

– Tessék, még egy – mondta. Most ő csókolt meg, de olyan édesen, hogy majdnem elengedtem a falat.

Amikor ellépett tőlem, titokzatos mosoly játszott az ajkán. A sötét üveg tükrében megpillantottam a saját idióta vigyoromat.

– Viszlát holnap, Rómeó – mondta Debbie.

– Holnap – sóhajtottam boldogan.

Mihelyt becsukódott az ablak, és a függöny is a helyére került, lemásztam. Nagyon elégedett voltam magammal. Tánclépésben vonultam vissza a szállodába. Már majdnem az ajtóhoz értem, amikor eszembe jutott a cipőm. Visszarohantam érte, megkerestem, kiráztam belőle a havat, és fölvettem.

Mire a szállodába értem, valamelyest lehiggadtam. Kinyitottam a szobám ajtaját, és beléptem. Evra még mindig a tévét nézte. Annyira rá volt tapadva a képernyőre, hogy jóformán észre sem vett.

– Megjöttem – szóltam, kibújva a kabátomból. Nem válaszolt. – Megjöttem! – ismételtem meg hangosabban.

– Aha – morogta, és szórakozottan intett felém, de még mindig a tévét bámulta.

– Szép kis fogadtatás – húztam fel az orrom. – Azt hittem, érdekelni fog, hogyan zajlott az estém. Legközelebb majd meggondolom. Ezután csak...

– Láttad a híradót? – kérdezte csendesen.

– Lehet, hogy meglepődsz rajta, ifjú Evra Von, de ma már nem adnak híradót a moziban – feleltem gúnyosan. – Szóval, akarod tudni, hogy sikerült a randim, vagy nem?

– Ezt nézd! – mondta Evra.

– Mit nézzek? – kérdeztem ingerülten. Odamentem a háta mögé, és láttam, hogy valami hírműsor megy. – A híradót? Kapcsold ki, Evra, hadd meséljek a...

– Darren! – csattant fel tőle teljesen szokatlan módon. Fölnézett rám; az arca merő aggodalom volt. – Ezt nézd – ismételte meg,, ezúttal lassan és tagoltan, s ebből láttam, hogy nem hülyéskedik.

Leültem, s tekintetemet a képernyőre szegeztem. Egy épület külsejét mutatták, majd a kamera átváltott az épület belsejére, és körbepásztázta a falakat. A képernyőn megjelent felirat szerint archív felvételek voltak, vagyis a képeket régebben vették föl. A riporter közben az épületről nyomta a szöveget.

– Mi akar ez lenni? – kérdeztem.

– Itt találták meg a holttesteket – válaszoka Evra halkan.

– Miféle holttesteket?

– Figyeld!

A kamera pár másodpercre megállapodott egy sötét szobában, amely pontosan úgy nézett ki, mint az összes többi, majd visszaváltott az épület külső képére. A felirat arról tájékoztatott, hogy ezeket az új felvételeket ma, egy korábbi időpontban készítették. Miközben figyeltem, az épületből rendőrök és orvosok jöttek elő kerekes hordágyakat tolva: mindegyiken műanyag lepedővel letakart, mozduladan alak feküdt.

– Azok, amiknek gondolom? – kérdeztem halkan.

– Holttestek – erősítette meg a gyanúmat Evra. – Eddig hat. A rendőrség még kutat az épületben.

– Mi köze mindennek hozzánk? – kérdeztem feszengve.

– Figyeld. – És följebb vette a hangot. Most élőben beszélt egy riporternő, egyenesen a kamerába: azt magyarázta, hogyan találta meg a rendőrség a hullákat – néhány tinédzser botlott beléjük, miközben vakmerősködésből felfedezőútra indultak az elhagyott épületben –, és hogyan folytatták a kutatást. A riporternő arcára kiült a döbbenet.

A stúdióban ülő hírolvasó kérdezett tőle valamit a holttestekről, mire a nő megrázta a fejét.

– Nem – felelte –, a rendőrség nem adja ki a neveket, legalábbis addig, amíg nem értesítették az elhunytak hozzátartozóit.

– Megtudtál valamit a halálesetek természetéről? – kérdezte a hírolvasó.

– Nem – válaszolta a riporternő. – A rendőrség hírzárlatot rendelt el. Pusztán az első jelentésekre hagyatkozhatunk. A jelek szerint a hat személy – azt sem tudjuk, férfiak-e vagy nők – egy sorozatgyilkos vagy valamiféle vallási kultusz áldozata. Az utolsóként megtalált két holttestről nincsenek információink, de az első négyet ugyanolyan állapotban és ugyanazokkal a furcsa sérülésekkel találták meg.

– Elmondanád még egyszer, hogy milyen állapotban voltak? – kérdezte a stúdiós.

A riporternő bólintott.

– Az áldozatoknak – legalábbis az első négynek – elvágták a torkát, és vélhetőleg ez okozta a halálukat. Ezenfelül minden jel szerint – hangsúlyozom, hogy ez egy korai, meg nem erősített értesülés – az utolsó cseppig kiszívták a vért a testükből.

– Kiszívták vagy kivéreztették őket? – faggatózott a hírolvasó.

– Erre e pillanatban a rendőrségen kívül senki sem tud válaszolni – vont vállat a riporternő, s rövid hallgatás után hozzátette: – És, persze, a gyilkos.

Evra levette a hangot, de a képet rajta hagyta.

– Érted? – kérdezte halkan.

– Jaj, ne! – mondtam elakadó lélegzettel. Eszembe jutott Mr. Crepsley, aki amióta csak megérkeztünk, minden este egyedül járta a várost – hogy miért, azt nem árulta el. A hat hoktestre gondoltam, és a riporternő meg a stúdióbeli híradós szavaira: "...az utolsó cseppig kiszívták a vért a testükből." "Kiszívták vagy kivéreztették őket."

– Mr. Crepsley – mondtam. És sokáig bámultam némán a képernyőt. Nem tudtam mit mondani.