Elszoktam a várostól. Az első napokban majd megőrültem a zajtól és a bűztől; kifinomult érzékszerveim miatt úgy éreztem, mintha egy működésben lévő turmixgépben csücsülnék. Nappal vastag párnával a fejemen feküdtem az ágyamban, de a hét végére lassan hozzászoktam az éles hangokhoz és szagokhoz, s megtanultam figyelmen kívül hagyni őket.

Egy csendes kis tér sarkán álló szállodában laktunk. Esténként, amikor már csillapodott a forgalom, a közelben lakó gyerekek összegyűltek a téren, és fociztak. Szerettem volna beállni közéjük, de nem mertem – amilyen erős voltam, merő véletlenségből eltörhettem volna valamelyikük csontját, vagy még rosszabb is történhetett volna.

A második hét kezdetére életünk kényelmessé és megszokottá vált. Evra és én reggelenként felkeltünk – Mr. Crepsley egyedül járt el éjszakánként, nem árulta el, hová –, és alaposan bereggeliztünk. Utána nekivágtunk, hogy felfedezzük a várost, amely nagy volt, régi és telis-tele látnivalókkal. Estére visszamentünk a szállodába, hátha Mr. Crepsleynek szüksége van ránk, aztán tévéztünk vagy számítógépes játékokat játszottunk. Általában tizenegy és tizenkettő között bújtunk ágyba.

Egyévnyi Cirque du Freak-beli élet után izgalmas volt megint úgy élni, mint egy normális ember. Nagyon élveztem, hogy későn kelhetek fel, hogy nem kell aggódnom, találok-e ennivalót a törpe népségnek, hogy nincsenek sürgős munkák, nem küldözgetnek lóhalálában ide-oda a  fellépésre készülők, hogy esténként nyugodtan hátradőlhetek a fotelban, s édességet majszolva nézhetem a tévét – mennyei volt!

Evra is jól érezte magát. Ő soha életében nem ismerte ezt a fajta életet. Amióta az eszét tudta, a cirkusz világa volt az otthona: először egy gonosz mutatványosnál, utána pedig Mr. Tall vándorcirkuszában élt. Szerette a cirkuszt – akárcsak én –, és várta, mikor térhet vissza, de elismerte, hogy néha nem árt egy kis kikapcsolódás.

– Nem is gondoltam, hogy a tévé így magához tudja láncolni az embert – mondta egy este, miután öt szappanoperát néztünk végig egyhuzamban.

– A mamám és a papám sohasem engedte meg, hogy túl sokat nézzem – mondtam. – De ismertem a suliban olyan fiúkat, akik naponta öt-hat órát ís ültek a tévé előtt!

– Nekem ennyi nem kéne belőle - felelte tűnődve Evra –, de kis adagokban igazán szórakoztató. Lehet, hogy veszek egy hordozható tévét, ha majd visszamegyünk a Cirque du Freakbe.

– Amióta a cirkuszhoz kerültem, még egyszer sem gondoltam rá, hogy kéne egy tévé – vallottam be. – Ott annyi minden történt, hogy ez végképp nem hiányzott. De igazad van – jó lenne, ha volna, ha másért nem, hát A Simpson család miatt. – Ez volt a kedvenc sorozatunk.

Néha elfogott a kíváncsiság, hogy vajon miben mesterkedik Mr. Crepsley – mindig is hajlamos volt a titkolódzásra, de ennyire azért nem –, az igazat megvallva azonban nem sokat foglalkoztam vele: örültem, hogy végre békén hagy.

Valahányszor kitettük a lábunkat, Evrának alaposan föl kellett öltöznie. Nem feltétlenül a hideg miatt – bár csakugyan cudar idő volt: alighogy megérkeztünk, pár napra rá leesett az első hó –, sokkal inkább a külseje miatt. Nem mintha zavarta volna, ha az emberek megbámulják – megszokta már –, de mégis könnyebben tudott elvegyülni, ha közönséges embernek nézték. Így nem kellett lépten-nyomon megállni s egy-egy kíváncsiskodó idegennek elmagyarázni, kicsoda-micsoda ő.

A testét, a lábát és a kezét könnyű volt elfedni – megtette a nadrág, a dzseki és a kesztyű –, de az arcával már bajok voltak. Ha nem is volt olyan feltűnően pikkelyes vagy zöldes, mint a teste többi része, mégsem lehetett normális emberi arcnak tekinteni. Hosszú, sárgászöld haját vastag sapka alá rejtettük, egy sötét szemüveg pedig jótékonyan eltakarta arca felső részét, de a többi...

Próbálkoztunk kötéssel és testszínű festékkel, de aztán rátaláltunk az igazi megoldásra: az álszakállra! Egy mókás jelmezeket árusító üzletben bukkantunk rá, és bár elég hülyén nézett ki – mindenki látta, hogy nem igazi! –, a célnak megfelelt.

– Jól illünk egymáshoz – jegyezte meg kuncogva Evra, amikor épp egy állatkertben sétáltunk. – Te a kalózöltözékedben, én meg az álszakállammal. Az emberek azt gondolhatják, hogy a bolondokházából szabadultunk el.

– A szálloda lakói biztos, hogy ezt gondolják – nevettem el magam én is. – Hallottam, amikor a szobalányok egymás között beszélgetve arra tippeltek, hogy Mr. Crepsley lehet a diliorvos, mi pedig az ápoltjai.

– Tényleg! – nevetett Evra. – Képzeld, mi lenne, ha megtudnák az igazságot – hogy ti ketten vámpírok vagytok, én meg kígyóember!

– Nem hiszem, hogy számítana valamit – feleltem. – Mr. Crepsley busás borravalókat osztogat, és ez a lényeg. "Akinek pénze van, annak mindent szabad", ahogy az egyik szállodavezető mondta, amikor valamelyik szobalány panaszkodott egy vendégre, mert pucéran mászkált a folyosókon.

– Láttam azt a fickót! – kiáltotta Evra izgatottan. – Azt hittem, kizárta magát a szobájából.

– Dehogy! – mosolyogtam fölényesen. – Négy vagy öt napig járkált anyaszült meztelenül. A szállodavezető szerint minden évben eljön egy-két hétre, és ez idő alatt végig meztelenül járkál az épületben.

– Engedik neki? – kérdezte hitedenkedve Evra.

– Akinek pénze van, annak mindent szabad!

– És én még azt hittem, hogy csak a Cirque du Freakben élnek különös lények – mormolta Evra. – Az emberek sokkal furcsább teremtmények, mint mi vagyunk!

A napok múlásával a városban érezhetően fokozódott a karácsonyi hangulat: az emberek egyre jobban belelovalták magukat az ünnepvárásba. Megjelentek a karácsonyfák, esténként fénybe és pompába öltöztek az utcák és a házak ablakai. A Mikulás földet ért, megkapta az utasításokat, s az üzletek polcait a mennyezetig megtöltötték a legkülönbözőbb formájú és méretű játékok.

Én is vártam a karácsonyt: a tavalyi úgy múlt el, hogy észre sem vettem, hiszen aligha juthatott bárkinek is az eszébe, hogy a karácsonyt épp a Cirque du Freakben ünnepelje meg.

Evra nem is értette, mire való ez a nagy felhajtás.

– Mi értelme van? – kérdezte újra meg újra. – Az emberek egy halom pénzt elköltenek olyan ajándékokra, amikre nincs semmi szükségük. Az őrületbe kergetik magukat azzal, hogy milyen legyen az ünnepi vacsora. Ijesztő, hogy micsoda tömegben tenyésztik és mészárolják le a fákat és a pulykákat. Nevetséges!

Megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy ez a szeretet ünnepe, amikor a családok együtt vannak és örvendeznek egymásnak, de semmit sem fogott fel belőle. Szerinte az egész másra sem jó, mint eszeveszett költekezésre.

Mr. Crepsley természetesen csak bosszúsan horkant egyet, valahányszor szóba került a téma. "Ostoba emberi szokás" – ez volt róla a véleménye, és semmi módon nem óhajtott részt venni benne.

Ez a karácsony is magányosnak ígérkezett a családom nélkül – ezekben a hetekben még jobban hiányoztak, mint máskor, különösen Annie –, mindezek ellenére várakozással tekintettem elébe. A szálloda személyzete nagyszabású estélyt készült adni a vendégeknek – pulykával és sonkával és karácsonyi pudinggal és pukkanó cukorkákkal. Eldöntöttem, ha kell, erővel is megismertetem Evrával az ünnep lényegét: biztos voltam benne, hogy megváltozik a véleménye, ha személyesen éli át.

– Eljössz velem vásárolni? – kérdeztem tőle egy fagyos délutánon, miközben sálat csavartam a nyakamra. (Nem volt rá szükségem, a vámpírvérem átmelegített, ahogy nem kellett volna a vastag kabát, a gyapjúpulóver sem; csak azért vettem fel őket, hogy ne keltsek feltűnést.)

Evra kinézett az ablakon. Nemrégen havazott, hó és jég borított odakint mindent.

– Hagyj békén – mondta. – Nincs kedvem újból magamra húzni azt a sok nehéz göncöt. – Aznap reggel ugyanis már jártunk odakint hógolyózni.

– Oké – felekem. Örültem, hogy nem jön: neki akartam ajándékot keresni. – Egy-két óra, és jövök.

– Visszaérsz sötétedés előtt? – kérdezte Evra.

– Talán – feleltem.

– Igyekezz. – És a szoba felé biccentett, ahol Mr. Crepsley aludt. – Tudod, hogy szokott lenni: ha egy este nem vagy itt, amikor felébred, tuti, hogy épp akkor fog keresni.

– Na és? – nevettem. – Hozzak neked valamit? – Evra megrázta a fejét. – Jól van. Viszlát.

Fütyörészve ballagtam a hóban. Szerettem a havat: elfedte a szagokat, és letompította a város zaját. A téren lakó gyerekek közül néhányan hóembert építettek. Megálltam. Elnéztem őket, de aztán továbbmentem, mielőtt odaszóltak volna, hogy álljak be én is: egyszerűbb volt, ha nem kerülök kapcsolatba emberekkel.

Egy nagy áruház kirakata előtt lecövekeltem, s miközben azon tűnődtem, mit vegyek Evrának, megállt mellettem egy lány. Sötét bőrű, hosszú fekete hajú lány volt, nagyjából velem egyidős, kicsit alacsonyabb nálam.

– Ahoj, kapitány! – mondta, és szalutált.

– Tessék? – néztem rá meglepődve.

– A ruhád – felelte fülig érő szájjal, és szétnyitotta a kabátomat. – Szerintem király! Úgy nézel ki, mint egy kalóz. Bemész, vagy csak nézelődsz?

– Nem tudom – feleltem. – Ajándékot keresek egy barátomnak, de nem tudom, mit vegyek neki.

– Értem – bólintott. – Hány éves?

– Kicsit idősebb nálam – válaszoltam.

– Aftershave – mondta határozottan.

– Még nem borotválkozik – ráztam meg a fejem. És nem is fog soha: Evra pikkelyein nem nőnek szőrszálak.

– Oké – mondta erre. – És mit szólna egy CD-hez?

– Nemigen hallgat zenét – feleltem. – Ámbár ha vennék neki egy CD-lejátszót, lehet, hogy elkezdené.

– Az drága – vetette ellene a lány.

– Jó barátom az illető – magyaráztam. – Megérdemelné.

– Akkor menjünk be. – És nyújtotta a kezét. A hideg ellenére nem volt rajta kesztyű. – Engem Debbie-nek hívnak.

Kezet fogtam vele – sötét bőre mellett egészen fehérnek látszott a kezem –, és bemutatkoztam.

– Darren és Debbie – mondta mosolyogva. – Jól hangzik. Mint Bonnie és Clyde.

– Te mindig szóba állsz az idegenekkel? – kérdeztem.

– Nem – válaszolta. – De mi nem vagyunk idegenek.

– Nem? – néztem rá összehúzott szemöldökkel.

– Szoktalak látni – mondta. – A téren lakom, pár háznyira a szállodától. Innen ismerem a kalózruhádat. Azzal a fura, szemüveges, álszakállas sráccal szoktál lófrálni.

– Evrával. Neki szeretnék ajándékot venni. – Próbáltam felidézni a lány arcát, de nem emlékeztem, hogy láttam volna a többi kölyök társaságában. – Én eddig nem vettelek észre – vallottam be.

– Nem sokat jártam kint – felelte. – Megfáztam, és ágyban kellett maradnom. Ezért szúrtalak ki titeket – egész nap az ablakból bámészkodtam kifelé a térre. Nagyon unalmas, ha az ember ágyhoz van kötve.

Debbie belelehelt mindkét tenyerébe, majd egymáshoz dörzsölte őket.

– Kesztyűt kéne hordanod – jegyeztem meg.

– Még te beszélsz? – húzta el az orrát. Elfelejtettem indulás előtt fölvenni a kesztyűmet. – Egyébként épp ezért vagyok itt – elvesztettem a kesztyűmet, és most járom az üzleteket, hogy találjak egy pontosan ugyanolyat. Nem szeretném, ha a szüleim megtudnák, hogy már másnap, miután fölkeltem az ágyból, elveszítettem.

– Milyen volt? – tudakoltam.

– Piros, a csuklórészén műszőrme szegéllyel – válaszolta. – A nagybátyámtól kaptam pár hónapja, de nem árulta el, hol vette.

– Itt megnézted már?

– Épp be akartam menni, amikor észrevettelek.

– Bejössz velem? – néztem rá kérdőn.

– Persze. Utálok egyedül vásárolni. Ha akarod, segíted kiválasztani a CD-lejátszót. Elég jól ismerem őket.

– Rendben – mondtam. Benyomtam az ajtót, és megvártam, míg bemegy.

– Hé, Darren – nevetett Debbie. – Azt fogják gondolni, hogy belém vagy zúgva.

Éreztem, hogy elvörösödök, és megpróbáltam kitalálni valami elfogadható választ – de hiába. Debbie vihogva bevonult, én meg kulloghattam utána.

Debbie vezetékneve Hemlockvolt (Bürök), amit utált.

– Képzeld csak el, hogy egy mérges növényről vagy elnevezve! – mondta méltadankodva.

– Miért, nem olyan rossz – ellenkeztem. – Nekem tetszik.

– Ebből is látszik, hogy milyen az ízlésed – húzta el az orrát.

Debbie csak nemrégiben költözött ide a szüleivel. Nem voltak testvérei. Az apja profi szoftveres volt, aki a munkája miatt rendszeresen körberöpdöste a világot. Amióta Debbie megszületett, már ötször költöztek új helyre.

Felfigyelt rá, hogy én is járom a világot. A Cirque du Freakről ugyan nem meséltem neki, inkább azt mondtam, hogy sokat utazgatok a papámmal, aki ügynök. Megkérdezte, miért nem látta még a téren a papámat.

– Téged és a testvéredet már sokszor láttalak, de a papádat még soha. – A testvéremnek gondolta Evrát, és én nem világosítottam fel.

– Koránkelő – hazudtam. – Hajnal előtt szokott felkelni, és legtöbbször csak sötétedés után ér haza.

– Egyedül hagy benneteket a hotelban? – húzta el a száját. – És mi van az iskolával?

– Ilyen kesztyűre gondoltál? – tértem ki a kérdés elől, lekapva egy pár piros kesztyűt az állványról.

– Majdnem – nézte meg alaposabban. – Az enyém egy árnyalattal sötétebb volt.

Átmentünk egy másik üzletbe, és megnéztünk egy halom CD-lejátszót. Nem volt nálam sok pénz, így nem vettem semmit.

– Karácsony után persze leviszik az árakat – sóhajtotta Debbie –, de mit tehetsz? Ha kivárod, azt fogják gondolni, hogy smucig vagy.

– A pénz nálam nem számít – feleltem. Pénzt mindig kaphattam Mr. Crepsleytől.

Miután több üzletben járva sem találtunk rá a megfelelő kesztyűre, csak úgy sétálgattunk, és néztük, hogyan gyulladnak ki a fények az utcákon és a házak ablakaiban.

– Szeretem az estéket – mondta Debbie. – Olyan, mintha az egyik város aludni menne, egy új pedig épp akkor ébredezne.

– Az éjjeli csavargók városa – tettem hozzá, Mr. Crepsleyre gondolva.

– Hmmm – dünnyögte, és furcsán nézett rám. – Honnan való vagy? Nem ismerem fel a kiejtésedet.

– Innen is, meg onnan is – feleltem tétován. – Sokfelöl.

– Nem akarod megmondani, igaz? – szögezte nekem kertelés nélkül.

– A papám nem szereti, ha elmondom – feleltem.

– Miért nem? – szorongatott tovább a kérdéseivel.

– Nem mondhatom meg – vigyorogtam félszegen.

– Hmmm – mordult fel, de nem forszírozta tovább.

– Milyen a szállodátok? – tért át más témára. – Nekem valahogy ósdinak tűnik. Tényleg az?

– Nem – feleltem. – Jobb, mint a legtöbb hely, amit ismerek. A személyzet nem szól ránk, ha a folyosón játszunk. És vannak vendégek... – Elmesékem neki azt a fickót, aki meztelenül mászkál a szállodában.

– Na ne! – kiáltotta. – Ugye, csak viccelsz?

– Becsszavamra.

– És nem dobják ki?

– Fizet. Ezért oda megy, ahová jólesik neki.

– Egyszer át kéne mennem – szaladt fülig a szája.

– Amikor csak akarsz – feleltem mosolyogva. – Kivéve napközben – tettem hozzá gyorsan, mert eszembe jutott, hogy olyankor Mr. Crepsley alszik. Még csak az kellene, hogy Debbie beállítson, amikor a vámpír szunyókál!

Ráérősen visszaindultunk a tér felé. Jó volt Debbie-vel együtt lenni. Tudtam, hogy nem volna szabad emberekkel barátkoznom – túl veszélyes –, de nehezemre esett volna visszautasítanom. Amióta félvámpír lettem, Evrán kívül nem ismertem senki, nagyjából velem egyidős gyereket. Leszámítva Sam barátomat...

– Mit fogsz mondani a szüleidnek a kesztyűről? – kérdeztem, amikor megálltunk a házuk előtti lépcsőn.

– Az igazat – mondta, és megvonta a vállát. – És majd elkezdek köhögni. Remélhetőleg megsajnálnak, és nem lesznek túl dühösek.

– Csavaros észjárásod van – nevettem el magam.

– Meglepőnek találod egy ilyen névvel? – kérdezte mosolyogva, majd hozzátette: – Bejössz egy kicsit?

Az órámra pillantottam. Mostanra Mr. Crepsley már felébredhetett, és talán el is ment. Nem akartam Evrát túl sokáig egyedül hagyni; még azt hinné, hogy elhanyagolom, és úgy döntene, hogy visszamegy a cirkuszba.

– Inkább nem – válaszoltam. – Késő van. Várnak otthon.

– Ahogy akarod – mondta Debbie. – De ha gondolod, holnap is átugorhatsz. Vagy bármikor. Itthon leszek.

– Nem mész iskolába? – kérdeztem.

Megrázta a fejét.

– Nemsokára itt a téli szünet, mama azt mondta, majd csak az új évben kezdjek újra suliba járni.

– Kesztyűt vásárolni meg kiengedett?

Debbie zavarában az ajkába harapott.

– Nem tudja, hogy gyalog vagyok kint az utcán – vallotta be. – Taxival mentem, és azt mondtam, hogy egy barátnőmhöz megyek. Úgy volt, hogy taxival jövök haza is.

– Aha! Már látom, mivel lehet téged megzsarolni!

– Azt próbáld meg! – horkant fel. – Kotyvasztok egy varázsszert, és békává változtatlak vele! – Előhalászott egy kulcsot a táskájából, és rám nézett. – Ugye, átjössz majd? Olyan unalmas egymagamban! Még nincs sok barátom itt.

– Szívesen átjövök – feleltem –, de hogy magyarázod meg a mamádnak? Azt mégse mondhatod neki, hogy egy taxiban ismerkedtünk össze.

– Igazad van – húzta össze a szemét. – Erre nem gondoltam.

– És nem is vagyok valami jóképű – jegyeztem meg.

– Ha még csak a képedről lenne szó! – nevette el magát Debbie. – És mit szólnál ahhoz, ha én mennék át a szállodába? Onnan aztán elmehetnénk moziba, és mondhatnám a mamának, hogy ott ismerkedtünk össze.

– Jó – feleltem, és megmondtam a szobaszámomat.– De ne gyere túl korán – figyelmeztettem. – Várj ötig vagy hatig, amikor már jól besötétedik.

– Oké – mondta, és föllépett a küszöbre. – Na?

– Mi az, hogy na? – néztem rá értetlenül.

– Hát nem akarsz megkérni?

– Mire?

– Hogy menjek el veled moziba – mondta.

– De hiszen épp most mondtad...

– Darren – sóhajtotta Debbie. – A lányok sohasem hívják el a fiúkat.

– Nem? – kérdeztem zavartan.

– Nem érted, ugye? – kérdezte kuncogva. – Csak kérdezd meg tőlem, hogy elmegyek-e veled moziba, jó?

– Jó – sóhajtottam. – Debbie... eljössz velem moziba?

– Majd gondolkozom rajta – felelte, s a kulccsal kinyitotta az ajtót, és eltűnt.

Lányok!

Amikor beléptem, Evra épp tévét nézett.

– Van valami újság? – kérdeztem.

– Nincs – felelte.

– Mr. Crepsley nem keresett?

– Jóformán észre sem vette, hogy elmentél. Ujabban nagyon sűrű lehet a programja.

– Tudom – jegyeztem meg. – Már esedékes volna, hogy embervért szívjak, de eddig nem említette. Máskor nagyon izgatja, hogy időben jussak hozzá.

– Megcsinálod nélküle? – érdeklődött Evra.

– Lehet. Késő éjjel belopózok valamelyik szobába, és az ott alvó vendégtől veszek vért. Majd viszek magammal fecskendőt. – Még nem tudtam a nyálammal összeforrasztani a sebet, mint a felnőtt vámpírok.

Nagy utat tettem meg egy év alatt. Még nem is olyan régen kapva kaptam azon, ha kihagyhattam egy "étkezést"; most azért táplálkoztam, mert akartam, nem pedig azért, mert felszólítottak rá.

– Légy óvatos – figyelmeztetett Evra. – Ha elkapnak, Mr. Crepsley botrányt fog csapni.

– Elkapnak? Engem? Képtelenség! Úgy fogok be- és kiosonni, mint egy szellem!

Meg is tettem, hajnali két óra tájban. Aki olyan képességekkel rendelkezik, mint én, annak könnyű: csak rátapasztottam a fülemet egy ajtóra, s a benti hangok alapján meg tudtam mondani, hányan vannak a szobában, és hogy felületesen avagy mélyen alszanak-e. Ha olyan szobára találtam, amelynek ajtaja nem volt kulcsra zárva, és csak egy férfi hortyogott benne, mint valami medve, oda bementem, és levettem a kívánt vérmennyiséget. Visszatérve a szobámba, kitöltöttem a vért egy pohárba, és megittam.

– Ez életben tart – mondtam, miután kiürítettem a poharat. – Átvészelem vele a holnapi napot, és ez a lényeg.

– Mi olyan különleges a holnapban? – tudakolta Evra.

Elmeséltem neki, hogy megismerkedtem Debbie-vel, és megbeszéltük, hogy elmegyünk moziba.

– Szóval randid van! – nevetett harsányan.

– Nem randi! – fortyantam fel. – Csak elmegyünk moziba.

– Csak? – vigyorgott Evra. – A lányoknál nem létezik olyan, hogy csak. Ez egy szabályos randi.

– Oké – vontam vállat. – Olyan randiféleség. Nem vagyok hülye. Tudom, hogy nem bonyolódhatok bele.

– Miért nem?

– Mert ő egy normális lány, én meg csak félig vagyok ember.

– Ettől még nyugodtan elmehetsz bárhová. Nem fog rájönni, hogy vámpír vagy, hacsak nem kezded el harapdálni a nyakát.

– Haha – nevettem fanyarul. – Nem erről van szó. Öt év múlva ő egy kész nő lesz, én meg ugyanekkora leszek.

– Te csak a következő öt nappal törődj, és ne azzal, hogy mi lesz öt év múlva – csóválta meg a fejét Evra. – Túl sokat vagy együtt Mr. Crepsleyvel... kezdesz ugyanolyan búvalbélelt lenni, mint ő. Semmi okod nincs rá, hogy ne járhass együtt lányokkal.

– Lehet, hogy igazad van – sóhajtottam.

– Persze hogy igazam van.

– Ha ez tényleg randi, akkor mit kell tennem? – kérdeztem, idegesen harapdálva a szám szélét. – Még soha életemben nem randiztam.

– Én sem – vonta meg a vállát Evra. – De szerintem viselkedj normálisan, ahogy szoktál. Beszélgess vele. Mondjál vicceket. Bánj vele úgy, mint a barátoddal. Aztán... – elhallgatott.

– Aztán...? – kérdeztem.

Elbiggyesztette a száját.

– Smárold le! – kuncogott.

Hozzávágtam egy párnát.

– Bánom, hogy elmondtam! – morogtam.

– Csak ugrattalak. De megmondom, mit tegyél – mondta komolyra fordítva a szót. – Ne mondd el Mr. Crepsleynek. Lehet, hogy azon nyomban átvinne bennünket egy másik városba, de legalábbis egy másik szállodába.

– Igazad van – bólogattam. – Hallgatni fogok előtte Debbie-ről. Nem lesz nehéz: alig találkozom vele. És amikor együtt vagyunk, akkor is leginkább csak hallgat. Olyan, mintha a maga külön világában élne.

Még nem tudhattam, de olyan világ volt ez, amelynek hamarosan én és Evra is a részévé váltam... és Debbie is.

A következő nap ólomlassúsággal telt. A gyomrom görcsbe ugrott az idegességtől. Meleg tejet kellett innom, hogy megnyugtassam. Evra nem könnyítette meg a dolgomat: egyfolytában az órát nézte, és fennhangon közvetített:

– Még öt óra! Még négy óra! Három és fél...

Szerencsére az öltözékem nem okozott gondot: ez az egy ruhám volt, így nem kellett azon törnöm a fejem, hogy mit vegyek fel. Ennélfogva csak két órát töltöttem a fürdőszobában, hogy makulátlanul tiszta legyek.

– Nyugodj meg – szólt végül Evra –, nagyon jól nézel ki. Kezdek magam is kedvet kapni hozzá, hogy veled járjak.

– Fogd be, te idióta! – horkantam fel, de akaratlanul is elvigyorodtam.

– De tényleg, felszívódjak, mielőtt Debbie megérkezik?

– Miért? – kérdeztem.

– Esetleg nem akarod, hogy itt legyek – motyogta Evra.

– Be akarlak mutatni neki. Azt hiszi, hogy testvérek vagyunk. Fura lenne, ha nem volnál itt, amikor megjön.

– Én csak... szóval... hogy fogod megmagyarázni?

– Megmagyarázni? Mit?

– A külsőmet – felelte, végigsimítva pikkelyes karján.

– Ja! – Végre megértettem. Debbie nem tudta, hogy Evra kígyóember. Ő normális fiúra számít.

– Megijedhet tőlem – tette hozzá. – Sokan halálrarémülnek, ha szemtől szembe találkoznak egy hozzám hasonló fickóval. Talán az lenne a legjobb, ha...

– Ide figyelj – vágtam el a szavát határozottan. – Te vagy a legjobb barátom, nem?

– De – mosolyodott el halványan Evra. – De...

– Nincs semmi "de". Én nagyon kedvelem Debbie-t, de ha nem bírja lenyelni, hogy te így nézel ki, akkor nagyon sajnálom.

– Kösz – mondta Evra csendesen.

Eljött az este, és Mr. Crepsley fölkelt. Megviseltnek látszott. Készítettem neki ennivalót – szalonnát, kolbászt, sertéskotlettet –, hogy mielőbb egye meg, és tűnjön el, mire Debbie megérkezik.

– Jól érzi magát? – kérdeztem, miközben ő mohón falt.

– Jól – morogta tele szájjal.

– Szörnyen néz ki – közöltem vele kertelés nélkül. – Ivott vért mostanában?

Megrázta a fejét.

– Nem volt rá időm. Talán ma éjjel.

– Én a múlt éjjel vettem vért egy vendégtől - közöltem. – Most egy hétig elvagyok.

– Helyes – felelte szórakozottan. Ez volt az első eset, hogy önállóan táplálkoztam, és elvártam volna valami dicséretet, de őt mintha nem is érdekelte volna. Úgy tűnt, mintha rám unt volna.

Amikor elment, rendet csináltam, aztán leültem Evra mellé tévét nézni, és vártuk Debbie-t.

– Nem fog jönni – mondtam, mert úgy éreztem, órák teltek el. – Átvágott.

– Nyugi – nevetett Evra. – Csak tíz perce ültél le. Még korán van.

Ránéztem az órámra – igaza volt.

– Én ezt nem bírom – siránkoztam. – Még sohasem jártam lánnyal. El fogom szúrni. Unalmas alaknak fog tartani.

– Ne izgulj már annyira – csillapított Evra. – Akarsz járni vele, és fogsz is, nem? Akkor hát mit idegeskedsz?

Már épp válaszolni akartam, de ebben a pillanatban Debbie kopogott az ajtón. Feledve minden idegességemet felpattantam, hogy ajtót nyissak neki.