EGY hónappal korábban...

Ugyan kell vadászni és táplálkozni úgy, hogy ne kapjanak el; hogyan kell épp csak annyi vért inni, hogy életben maradjak; hogyan kell elvegyülni az emberek között. Idővel megszabadultam emberi félelmeimtől, és valódi éjszakai lénnyé váltam.

Egy hónappal korábban...

A nevem Darren Shan. Félvámpír vagyok. Egészen addig ember voltam, amíg el nem loptam egy vámpír pókját. Ettől fogva örökre megváltozott az életm. Mr. Crepsley – a vámpír – arra kényszerített, hogy legyek az inasa, s vele együtt elszegődtem a Cirque du Freak nevű cirkuszhoz, ahol csupa hátborzongatóan rémséges lény lépett föl.

Nehezen tanukam bele új életembe. Még ennél is nehezebben ment a vérszívás, sokáig nem is voltam hajlandó rá. Végül ráfanyalodtam, de csak azért, hogy megőrizzem egy haldokló barátom emlékeit (a vámpírok képesek elraktározni egy ember emlékeit, ha az utolsó cseppig kiszívják a vérét).

Nem esett jól – hetekig rettenetes lidércnyomások gyötörtek –, de ezután már nem volt visszatérés. Elfogadtam vámpírinas mivoltomat, és megtanultam élni a benne rejlő lehetőségekkel.

A rákövetkező évben Mr. Crepsley megtanított, hogyan kell vadászni és táplálkozni úgy, hogy ne kapjanak el; hogyan kell épp csak annyi vért inni, hogy életben maradjak; hogyan kell elvegyülni az emberek között. Idővel megszabadultam emberi félelmeimtől, és valódi éjszakai lénnyé váltam.

Néhány lány odaállt, és tágra nyílt szemmel nézte Végtag Cormacot, aki megnyújtotta a karját és a lábát, körbecsavarta a nyakát, meglazította az izmait, majd a lányokra kacsintva bekapta jobb keze három középső ujját, és leharapta őket.

A lányok sikoltozva elmenekültek. Cormac jóíűen kuncogva megmozgatta a kézfejéből kinövő vadonatúj ujjait.

Nevettem. Az ember hozzászokik az efféle mutatványokhoz, ha a Rémségek Cirkuszában dolgozik. Az utazó társulat tele volt ilyen különleges emberekkel, akik a természet szeszélyéből csodálatos és nemegyszer ijesztő képességekkel rendelkeztek.

Végtag Cormacon kívül fellépett még Kétgyomrú Rhamus, aki meg tudott enni egy felnőtt elefántot vagy akár egy tankot is; Vasfogú Gertha, aki kettéharapta az acélrudat; a farkasember, ez a félig ember, félig farkas fenevad, aki megölte a barátomat, Sam Grestet; a gyönyörű és titokzatos nő, Truska, aki szakállat tudott növeszteni magának; és Mr. Tall, aki olyan gyorsan mozgott, mint a villám, és a jelek szerint olvasott mások gondolataiban. Mellesleg ő volt a cirkusz tulajdonosa és igazgatója.

Egy kisvárosban léptünk fel, s egy régi malom mögött vertünk tábort: ebben a malomban tartottuk esténként az előadást. Lepusztult környék volt, de már hozzászoktam az efféle helyekhez. A világ legnagyobb színházaiban léphettünk volna fel, luxusszállókban lakhattunk volna (a cirkusz rengeteg pénzt keresett), de biztonságosabb volt elkerülni a felhajtást és ragaszkodni azokhoz a helyekhez, amelyeket a rendőrség és az egyéb hivatalos szervek csak ritkán tüntetnek ki figyelmükkel.

Nem sokat változtam, amióta közel másfél éve Mr. Crepsley társaságában elhagytam az otthonomat. Félvámpír lévén, ötször olyan lassan öregedtem, mint az emberek, ami azt jelentette, hogy az eltelt tizennyolc nap alatt a testem mindössze három-négy hónappal lett idősebb.

Ha külsűre nem is változtam valami sokat, belül egészen más személyiséggé váltam. Erősebb voltam, mint bármelyik korombeli fiú, gyorsabban is futottam, messzebbre tudtam ugrani, és különlegesen erős, éles körmeimmel a téglafalat is ki tudtam vájni. A hallásom, a látásom és a szaglásom rendkívüli módon kiélesedett.

Miután nem számítottam teljes értékű vámpírnak, sok dologra még nem voltam képes. Például Mr. Crepsley szupersebességgel tudott futni, amit ő suhanásnak nevezett. Olyan gázt tudott kilehelni, amitől az emberek elveszítették az öntudatukat. És gondolatban tudott érintkezni a többi vámpírral és néhány más személlyel, például Mr. Tall-lal.

Én ilyesmikre majd csak teljes értékű vámpír koromban leszek képes. Nem is bántam különösebben, mert a félvámpírságnak megvoltak a maga előnyei: nem kellett sok embervért innom, és – ami még ennél is jobb – nappal is tudtam közlekedni.

Akkor is nappal volt, amikor Evrával, a kígyófiúval, a szeméttelepen keresgéltünk élelmet a törpe népségnek: a kék csuklyát viselő némáknak. Senki sem tudta – legföljebb talán Mr. Tall –, kik vagy mik ők, honnan jöttek, sem hogy miért tartanak a cirkusszal. Mr. Tiny, a gazdájuk, nyugtalanító személyiségű ember volt (előszeretettel evett gyerekeket!), de szerencsére nem sűrűn találkoztunk vele a cirkuszban.

– Talákam egy döglött kutyát – kiáltotta Evra, és a tetemet a feje fölé emelte. – Kicsit büdös. Szerinted jó lesz nekik?

Beleszimatoltam a levegőbe – Evra messze volt tőlem, de így is olyan tisztán éreztem a kutya szagát, mint egy ember közvetlen közelről –, és bólintottam.

– Jó lesz – mondtam. A törpe népség jóformán mindent megevett, amit vittünk nekik.

Az én zsákomban egy róka és néhány patkány lapult. A patkányokat rossz lelkiismerettel öltem meg – ők barátságosan viszonyulnak a vámpírokhoz, és hívásunkra rendszerint engedelmes háziállatokként viselkednek –, de hiába: a munka az munka. Az életben mindnyájan kenytelenek vagyunk olyasmiket is csinálni, amihez nem fűlik a fogunk.

Sok törpe szegődött el a cirkuszhoz – voltak vagy húszan –, és egyikőjük eljárt velünk vadászni. Nem sokkal Mr. Crepsley és énutánam érkezett a cirkuszba.

Azért tudtam megkülönböztetni a többitől, mert a bal lábára bicegett. Evra és én el is neveztük Ballábnak.

– Hé, Balláb! – kiáltottam. – Mi legyen?

A kék csuklyás, köpenyt viselő kis alak nem válaszolt – ilyet ő sohasem tett –, csak megpaskolta a hasát, ami azt jelentette, hogy még több élelmet kell keresnünk.

– Balláb azt mondja, hogy folytassuk – szóltam Evrának.

– Gondoltam – sóhajtotta a barátom.

Miközben újabb patkányra lestem, egy apró ezüstkeresztet láttam megcsillanni a sok kacat között. Fölvettem, és megtisztogattam. A keresztet nézegetve elmosolyodtam. Ha elgondolom, hogy valaha azt hittem, a vámpírokat el lehet riasztani keresztekkel! A legtöbb ilyen dolog a régi filmekben és könyvekben nem több olcsó hatásvadászatnál! Kereszt, szenteltvíz, fokhagyma: valójában egyik sem jelent veszélyt a vámpírokra. Át tudunk kelni a folyóvízen. Ahhoz, hogy belépjünk egy házba, nincs szükségünk hívó szóra. Van árnyékunk és tükörképünk (habár egy teljesen kifejlett vámpírt nem lehet lefényképezni: a dolog nyitját az atomok mozgásában kell keresni). Nem tudunk alakot váltani, sem repülni.

Ha nyársat döfnek a szívébe, a vámpír meghal. De megteszi egy jól irányzott golyó, vagy a tűz, vagy egy lezuhanó nehéz tárgy is. Ha nehezebb is megölni minket, mint az embereket, nem vagyunk halhatatlanok. Szó sincs róla.

Letettem a keresztet a földre, és hátrébb léptem. Akaratomat összpontosítva megpróbáltam elérni, hogy fölugorjon a bal tenyerembe. Egy teljes percig néztem rá merőn, majd csettintettem.

Nem történt semmi.

Megint megpróbáltam, de most sem sikerült. Már hónapok óta kísérleteztem, de eredménytelenül. Pedig olyan egyszerűnek tűnt, ahogy Mr. Crepsley csinálta, mégsem voltam képes utánozni.

Egyébként egészen jól kijöttem Mr. Crepsleyvel. Nem is olyan rémes alak.

Nem voltunk éppen barátok, de elfogadtam tanítómesteremnek, és már nem utáltam annyira, mint amikor félvámpírrá változtatott.

Zsebre vágtam a keresztet, és folytattam a vadászatot. Egy kidobott, ócska mikrosütőben ráakadtam egy félig éhen döglött macskára. Ő is patkányra vadászott.

A csont és bőr macska fújt rám, és a nyakán felállt a szőr. Először úgy tettem, mintha hátat fordítanék neki, de aztán villámgyorsan visszafordultam, megragadtam a nyakánál fogva, és megcsavartam. Egy elfojtott nyikkanással kiadta a páráját. Bedobtam a zsákba, és indultam. Kíváncsian vártam, hogy mit fogott Evra.

Nem szerettem állatokat öldösni, de a vadászat benne volt a véremben. A macskákkal amúgy sem rokonszenveztem.

Mellesleg a vérük mérgező a vámpírokra. És nem elhanyagolható, hogy a macskák is vadászok. Tapasztalatból tudtam, hogy minél kevesebb a macska valahol, ott annál több a patkány.

Aznap este a táborban újra megpróbáltam a gondolat erejével megmozdítani a keresztet. A nappali munkáimmal már végeztem, az előadás kezdetéig meg jócskán volt agyonütni való időm.

Hűvös november végi este volt. Még nem esett le a hó, de vastag hófelhők gyülekeztek. A színes kalózöltözékemben feszítettem: világoszöld ing, sötétlila nadrág, arany és kék zubbony, a derekamon piros selyemsál, a fejemen barna, tollas kalpag, a lábamon pedig elöl felkunkorodó, puha cipő.

Kerestem egy félreeső helyet a cirkuszi autóktól és sátraktól távolabb, a régi malom oldalánál. Letettem magam elé, egy farönkre a keresztet, nagy levegőt vettem, erősen összpontosítottam rá és arra, hogy hipp-hopp, teremjen ott a kinyújtott kezemben.

Nem ment.

Közelebb húzódtam, annyira, hogy a kezem csak centiméterekre volt a kereszttől.

– Megparancsolom, hogy mozdulj meg – mondtam, és csettintettem. – Megparancsolom, hogy mozdulj meg. – Csettintés. – Mozdulj. – Csettintés. – Mozdulj!

Az utolsó szót már hangosan kiáltottam, és mérgesen dobbantottam hozzá a lábammal.

– Mit csinálsz? – kérdezte a hátam mögött egy ismerős hang.

Mr. Crepsley lépett elő a sötétből.

– Semmit – feleltem, és megpróbáltam elrejteni a keresztet.

– Mi az ott? – kérdezte. A szemén láttam, hogy mindent észrevett.

– Csak egy kereszt. Vadászat közben találtam. – És odatartottam elé.

– Mit csináltál vele? – nézett rám gyanakodva.

– Meg akartam mozdítani – feleltem, s arra gondoltam, eljött a pillanat, hogy végre kifaggassam titkos varázstudománya felől. – Maga hogy csinálja?

Mr. Crepsley szája mosolyra húzódott, amitől a bal arcán végighúzódó sebhely összegyűrődött.

– Szóval ez az, ami nem hagy nyugton – kuncogott.

Kinyújtotta az egyik kezét, és csettintett egyet, amitől pislognom kellett. Aztán már csak azt láttam, hogy a kereszt az ő kezében van.

– Hogy csinálta? – kérdeztem. – Csak a teljes értékű vámpírok képesek rá?

– Még egyszer megmutatom. De most nagyon jól figyelj!

Visszatette a keresztet a farönkre, hátrébb lépett, és csettintett. A kereszt előbb eltűnt, majd ott termett a tenyerében.

– Láttad?

– Mit? – néztem rá zavartan.

– Még egyszer, utoljára – mondta. – De most ne pislogj!

Erősen összpontosítottam a kis ezüstkeresztre. Hallottam a csettintést és – mivel ezúttal mindvégig tágra meresztettem a szemem – mintha egy alig észrevehető homályos foltot láttam volna ugrani.

Amikor Mr. Crepsley felé fordultam, már az egyik markából a másikba dobálta a keresztet.

– Kapiskálod már? – kérdezte mosolyogva.

– Úgy rémlett, mintha... Olyan volt, mintha... – próbáltam megfogalmazni összehúzott szemöldökkel. Egyszer csak minden megvilágosodott. – Nem a keresztet mozgatta! – kiáltottam izgatottan. – Maga mozdult érte!

Elégedett mosollyal nézett rám.

– Nem is vagy olyan ostoba, mint amilyennek látszol – bókolt a tőle megszokott gúnyos modorban.

– Csinálja meg még egyszer – kértem. Ezúttal nem a keresztet – a vámpírt figyeltem. Nem tudtam mindvégig nyomon követni a mozgását – túl gyors volt –, de amolyan pillanatfelvételeket elkaptam róla: előreszökken, felragadja a keresztet, majd visszaugrik.

– Ezek szerint nem is tud tárgyakat mozgatni a gondolata erejével? – álmélkodtam.

– Persze hogy nem – válaszolta nevetve.

– Akkor miért csettint?

– Hogy odavonzzam a tekintetet – világosított fel.

– Tehát csak egy trükk – állapítottam meg. – Semmi köze a vámpírsághoz.

– Ha ember volnék, nem tudnék ilyen gyorsan mozogni, de amúgy tényleg csak trükk – vonta meg a vállát. – Mielőtt vámpír lettem, belekontárkodtam a bűvészmesterségbe, és azóta nem akarok kijönni a gyakorlatból.

– Én is meg tudnám tanulni? – kíváncsiskodtam.

– Talán – felelte. – Ugyan te nem tudsz olyan gyorsan mozogni, mint én, de ha kellőképpen a kezed ügyébe helyezed a tárgyat, akkor meg tudnád csinálni. Szorgalmasan kell gyakorolnod – de ha ez a vágyad, megtaníthatlak rá.

– Mindig is szerettem volna bűvész lenni – sóhajtottam. – De várjunk csak... – Eszembe jutott valami... korábban előfordult, hogy Mr. Crepsley bezárt ajtókat nyitott ki hasonló módszerrel. – És mi a helyzet a zárakkal?

– Az más. Tudod, mi az a statikus energia? – Kifejezéstelen arcomat látva tovább kérdezett: – Előfordult már, hogy többször végighúztál egy fésűt a hajadban, aztán odatartottad egy selyempapírdarabhoz?

– Persze! – válaszoltam felcsillanó szemmel. – Hozzáragadt a papír!

– Na, ez a statikus energia – magyarázta. – Amikor egy vámpír suhan, erős statikus energia halmozódik fel benne. Megtanultam hasznosítani ezt az energiát. Így ki tudok nyitni mindenféle zárat, ahogy voltál keves megemlíteni.

Elgondolkodtam a hallottakon.

– És a csettintés?

– A megcsontosodott szokásokat nehéz kiirtam – molygott a mesterem.

– A megcsontosodott vámpírokat viszont könnyű! – mordult fel egy hang a hátunk mögött, és mire feleszmélhettem volna, valaki hátulról egy-egy borotvaéles pengét illesztett a nyakunkhoz!

A penge érintésére és a fenyegető hang hallatán megdermedtem, de Mr. Crepsley meg se rezzent. Szelíden félretolta a kést, és a kezembe nyomta az ezüstkeresztet.

– Gavner, Gavner, Gavner – sóhajtotta. – Fél mérföld távolságból meghallom, hogy közeledsz.

– Nem igaz! – felelte durcásan a hang, és levette a kést a torkomról. – Nem hallhattad.

– Még hogy nem? A világon senki nem szuszog olyan hangosan, mint te. Ezer közül, bekötött szemmel is felismernélek.

– Várj csak, Larten – morogta az idegen –, egy éjszaka rajtad ütök. Majd meglátjuk, milyen fürge leszel akkor!

– Azon az éjszakán szégyenszemre nyugdíjba fogok vonulni – kuncogott Mr. Crepsley.

Mr. Crepsley egy szemöldökrándulással rám nézett – láthatóan jól szórakozott azon, hogy még nem sikerült teljesen magamhoz térnem az ijedtségből, jóllehet már rájöttem, hogy az életünk nem forog veszélyben.

– Szégyelld magad, Gavner Purl – korholta az idegent Mr. Crepsley. – Megijesztetted a fiút.

– Úgy látszik, én csak erre vagyok jó – morogta az idegen. – Gyerekeket és kis öreg hölgyeket ijesztgetni.

Lassan megfordulva szembenéztem a Gavner Purlnek nevezett fickóval. Nem volt magas, de annál szélesebb: amolyan birkózóalkat. Az arca merő sebhely és sötét folt, s a szeme alatt fekete karikák. Rövidre nyírt barna haja volt, közönséges farmernadrágot és bő, fehér zubbonyt viselt. Szélesen mosolygó szájában sárga fogak csillogtak.

Csak ekkor pillantottam le az ujjbegyeire: a tíz heg nyomban elárulta, hogy ő is vámpír. A legtöbben ezen a módon válnak vámpírrá: az ujjvégek lágy húsán keresztül pumpálják beléjük a vámpírvért.

– Darren, bemutatom Gavner Purlt, régi, megbízható, de kissé lomha mozgású barátomat. Gavner, ő Darren Shan – mutatott be egymásnak bennünket Mr. Crepsley.

– Örülök, hogy megismertelek – mondta a vámpír, miközben kezet ráztunk. – Ugye, te nem hallottad, hogy jövök?

– Nem – feleltem őszintén.

– Na, tessék! – kiákotta büszkén Gavner. – Látod?

– Gratulálok – jegyezte meg fanyarul Mr. Crepsley. – ha valaha felkérnek rá, hogy lopózz be egy óvodába, gond nélkül megteheted.

– Látom, az idő nem tett kedvesebbé – fintorgott Gavner. – Éppolyan csípős a nyelved, mint régen. Hány éve is már? Tizennégy? Tizenöt?

– Jövő februárban lesz tizenhét – vágta rá Mr. Crepsley.

– Tizenhét! – füttyentett Gavner. – Több, mint gondoltam. Tizenhét éve, és ugyanolyan savanyú vagy, mint régen. – Oldalba bökött. – Most is úgy zsörtölődik, ha fel kell kelni, mint egy mogorva vénasszony?

– Igen – kuncogtam.

– Éjfélig sohasem tudtam egyetlen értelmes szót se kihúzni belőle. Egyszer négy teljes hónapig közös koporsóban kellett aludnom vele.

Megborzongott az emléktől.

– Életem leghosszabb négy hónapja volt.

– Egy koporsóban aludtak? – kérdeztem elképedve.

– Muszáj volt – válaszolta. – Vadásztak ránk. Össze kellett tartanunk. De még egyszer nem csinálnám végig. Inkább tegyenek ki a napra!

– Nem csak neked van okod panaszra – mordult fel Mr. Crepsley. – A horkolásodtól legszívesebben kimenekültem volna a napra. – A szája meg-megrándult, s ebből tudtam: csak nehezen tudja megállni, hogy el ne mosolyodjék.

– Miért vadásztak magukra? – kérdeztem kíváncsian.

– Nem érdekes – csattant fel Mr. Crepsley, mielőtt Gavner szóra nyithatta volna a száját, és szúrós pillantást vetett hajdani társára.

Gavner megint vágott egy grimaszt.

– Majdnem hatvan éve volt, Larten – mondta. – Nem :udtam, hogy bizalmas közlésnek minősül.

– A fiút nem érdekli a múlt – közölte Mr. Crepsley határozottan. (De még mennyire, hogy érdekelt!) – Itt én vagyok a főnök, Gavner Purl, úgyhogy légy szíves, tartsd tiszteletben az óhajaimat.

– Nagyképű vén denevér – morgott Gavner, de egy biccentéssel megadta magát. – És te, Darren, mit csinálsz a Cirque du Freakben? – fordult hozzám.

– Alkalmi munkákat – feleltem. – Ennivalót szerzek a törpe népségnek, segítek a fellépőknek, hogy fel tudjanak készülni a...

– A törpe népség még mindig együtt utazgat a cirkusszal? – vágott a szavamba Gavner.

– Többen vannak, mint eddig bármikor – válaszolta Mr. Crepsley. – Jelenleg húszan kísérnek bennünket.

A két vámpír sokat tudó pillantást váltott egymással, de erről nem szóltak többet. Gavner gondterhelt arcán összecsomósodtak a hegek, s ebből láttam, hogy nyugtalan.

– Hogy jössz ki a tábornokokkal? – érdeklődött Mr. Crepsley.

– A régi, megszokott gyakorlat szerint – válaszoka Gavner.

– Gavner vámpírtábornok – fordult felém Mr. Crepsley. Ez felkeltette az érdeklődésemet. Hallani már hallottam a vámpírtábornokokról, de hogy kik vagy mik ők, azt senki nem mondta el nekem.

– Bocsánat, de mi az, hogy vámpírtábornok? – kérdeztem. – Mit csinálnak?

– Szemmel tartjuk az ilyen gazfickókat, mint ez itt – bökte oldalba Gavner nevetve Mr. Crepsleyt. – Megnézzük, nem rosszalkodnak-e.

– A vámpírtábornokok ellenőrzik a vámpírnemzetség viselkedését – tette hozzá Mr. Crepsley. – Biztosítják, hogy egyikünk se öldöshessen ártatlanokat, illetve hogy ne használjuk gonosz célra a hatalmunkat.

– Hogy tudják ezt elérni? – kérdeztem.

– Ha találnak olyan vámpírt, aki gonosszá vált, azt megölik – jelentette ki Mr. Crepsley.

– Ó. – Bámész szemeket meresztettem Gavner Purlre. Nem látszott gyilkosnak, másrészről viszont ott díszelegtek azok a sebhelyek az arcán...

– Többnyire unalmas munka – jegyezte meg Gavner. – Sokkal inkább hasonlítok egy falusi rendőrre, mint katonára. Sohasem szerettem a "vámpírtábornokok" elnevezést. Túlságosan nagyképű.

– A tábornokok nemcsak a gonosz vámpírokra csapnak le – jegyezte meg Mr. Crepsley. – Az ostoba vagy gyenge vámpírok ráncba szedése is az ő dolguk. – Felsóhajtott. – Számítottam erre a látogatásra. Vonuljunk vissza a sátramba, Gavner, és beszéljük meg ott ezt a dolgot.

– Számítottál rám? – nézett rá megrökönyödve Gavner.

– Várható volt, hogy a hír előbb-utóbb ki fog szivárogni – felelte Mr. Crepsley. – Meg sem kíséreltem elrejteni a fiút, sem letagadni az igazságot. Jegyezd meg, kérlek: ezt fel fogom használni a bírósági tárgyalásomon, amikor majd felszólítanak, hogy adjam elő a védekezésemet.

– Bírósági tárgyalás? Igazság? A fiú? – ámuldozott Gavner. Lenézett a kezemre, és észrevette az ujjaim hegyén a vámpírjegyeket. Leesett az álla. – A fiú vámpír? – rikoltotta.

– Persze – nézett rá összevont szemöldökkel Mr. Crepsley. – De nyilván te is tudtad.

– Semmit nem tudtam róla! – tiltakozott Gavner. Egyenesen a szemembe nézett, és látszott rajta, hogy erősen összpontosít. – Gyenge benne a vér – mondta, mint aki hangosan gondolkodik. – Csak félvámpír.

– Természetesen – szólt Mr. Crepsley. – Nem szokásunk teljes értékű vámpírt csinálni az inasainkból.

– Sem pedig inast csinálni gyerekekből! – szólt ingerülten és a korábbinál tekintélyt parancsolóbb hangon Gavner Purl. – Mi nem jutott az eszedbe? Még hogy egy fiú! És mikor történt? Miért nem szóltál róla senkinek?

– Hamarosan másfél éve lesz, hogy vért adtam Darrennek – felelte Mr. Crepsley. – Hogy miért tettem, az hosszú história. Hogy miért nem szóltam róla senkinek, arra egyszerű a válaszom: te vagy az első fajtánkbeli, akivel találkoztam. Szándékomban állt magammal vinni a legközelebbi haditanácsba, de most, hogy összefutottam egy tábornokkal, erre nem lesz szükség.

– Hogy a csudába ne lenne? – horkant fel Gavner.

– Miért? – csodálkozott Mr. Crepsley. – El tudod bírálni, hogy mit tettem, és magad is meghozhatod a döntést.

– Még hogy én ítélkezzem feletted? – kacagott Gavner. – Köszönöm, nem. Majd a haditanács. Semmi szükségem rá, hogy ilyesmibe üssem az orrom.

– Bocsánat – szóltam ismét –, de miről van szó? Miért beszélnek ítéletről? És egyébként is, mi az a haditanács?

– Majd elmondom később – hárította el a kérdéseimet Mr. Crepsley, majd kíváncsi tekintettel visszafordult Gavner felé. – Ha nem a fiú miatt, akkor miért jöttél? A legutóbbi találkozásunkkor világosan megmondtam, nem akarom, hogy bárrni közöm legyen a tábornokokhoz.

– Megmondtad – bólogatott Gavner. – Talán csak azért jöttem, hogy elbeszélgessünk a régi időkről.

Mr. Crepsley cinikusan elvigyorodott.

– Miután tizenhét éven át a sorsomra hagytál? Ezt nem hiszem, Gavner.

A vámpírtábornok halkan krákogott.

– A helyzet nyugtalanító, Larten. A dolognak semmi köze a tábornokokhoz – tette hozzá sietve. – Személyes természetű ügy. Azért jöttem, mert úgy érzem, van itt valami, amiről tudnod kellene. – Elhallgatott.

– Folytasd – sürgette Mr. Crepsley.

Gavner rám nézett, és megköszörülte a torkát.

– Nincs kifogásom az ellen, hogy Darren jelenlétében beszéljek, de amikor az imént a múltról beszélgettünk, úgy láttam, mintha meg akarnád kímélni őt bizonyos dolgoktól. Lehet, hogy amit el kell mondanom, nem az ő fülének való.

– Darren – szólt nyomban Mr. Crepsley –, Gavner és én a szállásomon, négyszemközt folytatjuk a beszélgetést. Kérlek, keresd meg Mr. Tallt, és szólj neki, hogy ma este nem tudok fellépni.

Nem voltam túl boldog – szerettem volna hallani, mi mondanivalója van Gavnernek: ő volt az első vámpír, akit Mr. Crepsleyn kívül megismertem –, de mesterem zord arckifejezéséből megértettem, hogy döntése megmásíthatatlan. Megfordultam, és máris indultam.

– Darren! – hívott vissza Mr. Crepsley. – Tudom, milyen kíváncsi természetű vagy, ezért figyelmeztetlek: ne próbálj hallgatózni. Ha megteszed, nem sok jót várhatsz tőlem.

– Mit gondol, mi vagyok én? – csattantam fel. – Úgy bánik velem, mint egy...

– Darren! – szólt rám erélyesen. – Semmi hallgatózás!

– Rendben – bólintottam mogorván.

– Ne búsulj – szólt utánam Gavner Purl, látva, milyen kedvetlenül ballagok el. – Mihelyt Larten hátat fordít, mindent el fogok mesélni neked!

Mr. Crepsley villámló szemmel nézett rá, mire a vámpírtábornok nevetve emelte a magasba mindkét kezét.

– Csak tréfáltam!