BEVEZETŐ

Émelyítő a vér szaga. Állattetemek százai lógnak ezüstkampókon, merev testükön csillog a rájuk fagyott vér. Tudom, hogy csak állatok – marhák, disznók, birkák –, mégis mindig arra gondolok, hogy emberek.

Óvatosan előrelépek egyet. Az erős felső világítás nappali fényt áraszt. Vigyázva kell lépkednem. Az állati hullák mögé rejtőzve. Lassan mozogva. A padló síkos a víztől és a vértől, s ez még inkább megnehezíti a haladást.

Ott, elöl végre meglátom... a vámpírt... a mentoromat... Mr. Crepsleyt. Olyan csendesen mozog, mint én, tekintetét az előtte nem messze lépkedő kövér emberre szegezve.

A kövér ember. Miatta vagyok itt, ezen a jéghideg vágóhídon. Ő az az ember, akit Mr. Crepsley meg akar ölni. Ő az, akit meg kell mentenem.

A kövér ember megáll, és szemügyre veszi az egyik lecsüngő darabot. Pufók, vörös arca van. Átlátszó műanyag kesztyűt visel. Megpaskolja a dögöt – a kampó csikorog, amikor a tetem meglódul, s a hangtól vacogni kezd a fogam –, majd fütyörészni kezd. Aztán továbbmegy. Mr. Crepsley a nyomában. Én is.

Evra valahol messze, hátul van. Kint hagytam. Semmi értelme, hogy ketten tegyük kockára az életünket.

Gyorsítok, s mind közelebb érek. Egyikőjük sem tudja hogy itt vagyok. Ha minden a terv szerint történik, nem is fogják tudni, amíg Mr. Crepsley meg nem indul. Amíg kénytelen nem leszek akcióba lépni.

A kövér ember megint megáll. Lehajol, hogy megnézen valamit. Gyorsan visszalépek, nehogy észrevegyen, de ekkor meglátom, hogy Mr. Crepsley közelít hozzá. A fenébe! Nincs idő elbújni. Ha ezt a pillanatot választotta ki a támadásra, akkor közelebb kell mennem.

Előreiramodok pár métert, megkockáztatva, hogy meghallja a lépteim zaját. Szerencsére Mr. Crepsley minden figyelmét a kövér emberre összpontosítja.

Most mindössze három vagy négy méterre vagyok a vámpírtól. Fölemelem a hosszú henteskést, melyet eddig az oldalamnál tartottam. A szemem mágnesként tapad Mr. Crepsleyre. Cselekedni csak akkor fogok, amint ő – minden esélyt megadok neki, hogy megcáfolja szörnyű gyanúmat –, de mihelyt észreveszem, hogy izmai megfeszülnek...

Erősebben markolom a kés nyelét. Egész álló nap a mozdulatot gyakoroltam. Hajszálpontosan tudom, hol kell lesújtanom. Egyetlen villámgyors mozdulat, és elvágtam Mr. Crepsley nyakát. Volt, nincs vámpír. Egy újabb tetem – ennyi az egész.

Lassan vánszorognak a másodpercek. Nem merek odanézni, mit vizsgál ennyi ideig a kövér ember. Hát már sohasem fog felállni?

És akkor bekövetkezik. A kövér ember feltápászkodik. Mr. Crepsley sziszegő hangot hallat. Felkészül a támadásra. Én beállítom a kést a megfelelő szögbe, és minden idegszálamat megfeszítem. A kövér ember már áll. Hall valamit. Fölnéz a mennyezetre – nem arra, te bolond! –, s ebben a pillanatban Mr. Crepsley meglódul. A vámpírral egy időben hangos rikoltással, gyilkolásra készen, felé suhintva a késsel, én is ugrom...