Az utolsó pillanatban két kéz nyúlt ki a sötétből, és megragadta a farkasember állkapcsát. A két kéz oldalra csavarta a fejét, amitől a farkasember felüvöltött, és lefordult rólam.

Támadója a hátára mászott, és leszorította a földre. Két ökle gyorsabban járt, semhogy a szemem követni tudta volna, és végül a farkasember eszméletét vesztve lent maradt a földön. Támadója fölállt, és engem is talpra állított. Azon kaptam magam, hogy Mr. Crepsley felhevült, sebhelyes arcába bámulok fölfelé.

– Amilyen gyorsan csak tudtam, jöttem – mondta a vámpír a levegőt kapkodva, s közben gyengéden jobbra-balra forgatta a fejemet, hogy lássa, nem esett-e bajom. – Evra meghallotta a farkasember üvöltését. Rólad és a fiúról nem tudott. Ő csak azt gondolta, hogy kiszabadult a fenevad.

Akkor szólt Mr. Tallnak, aki lefújta az előadást, és kutatócsoportot szervezett. Akkor jutottál az eszembe. Amikor láttam, az üres ágyad, terepszemlét tartottam, és megtaláltam a nyomodat.

– Azt hittem... meg fogok... halni – nyöszörögtem. Csupa zúzódás voltam, és még nem tértem magamhoz sokkos állapotomból. – Biztos voltam benne. Azt hittem... nem jön senki. Én...

Ép karommal átöleltem Mr. Crepsleyt.

– Köszönöm – zokogtam. – Köszönöm. Köszönöm. Köszö...

Hirtelen elhallgattam. Eszembe jutott elesett barátom.

– Sam! – kiáltottam kétségbeesetten. Elengedtem Mr. Crepsleyt, és odarohantam, ahol a barátom feküdt.

A farkasember felszakította Sam hasát, és sokat megevett már a belső részeiből. Sam meglepő módon még életben volt, amikor odaértem hozzá. A szemhéja megrebbent, és gyengén pihegett.

– Sam, jól vagy? – kérdeztem. Idióta kérdés volt, de csak ez jött ki megviselt számon. – Sam! – Ujjaimmal végigsimítottam a homlokán, de nem adta jelét, hogy hallana vagy érezné a kezem érintését. Végtelenül békésnek látszott, deréktól felfelé legalábbis.

M.r. Crepsley letérdelt mellé, és szemügyre vette.

– Meg tudja menteni? – kérdeztem. Lassan ingatta a fejét. – Meg kell tennie! – kiabáltam. – Be tudja forrasztani a sebeket! Hívjunk orvost. Itassa meg valamivel. Kell hogy legyen valami módja...

– Darren – szólalt meg halkan –, semmit sem tudunk tenni. Haldoklik. Túl nagy a sérülése. Még néhány perc, és... – Felsóhajtott. – Legalább nem fog érezni semmit. Nem lesznek fájdalmai.

– Nem! – sikoltottam, és ráborultam Samre. Olyan keservesen zokogtam, hogy fájt.

– Sam! Nem halhatsz meg! Sam! Maradj életben! Csatlakozhatsz a cirkuszhoz, és bejárhatod velünk a világot! Jöhetsz... velünk jöhetsz...

Nem tudtam többet mondani, csak lehajtottam a fejem, odasimultam Samhez, és sírtam. Az elhagyott, hajdani vasútállomáson, valahol a hátam mögött hevert az eszméleden farkasember. Mr. Crepsley némán ült mellettem. Alattam Sam Grest – a barátom, aki megmentette az életemet – feküdt teljes mozdulatlanságban, és lassanként mindjobban belecsúszott abba az utolsó álomba, amely nem más, mint a rettenetes és időtlen halál.

Egy idő múlva éreztem, hogy gyengéden megrángatják a bal ingujjamat. Odanéztem. Mr. Crepsley állt mellettem, és szánni való képpel nézett le rám.

– Darren – mondta –, látszatra nem ez a legalkalmasabb pillanat, de mégis meg kell tenned valamit. Sam kedvéért. És a sajátodért.

– Miről beszél? – Letöröltem a könnyeimet, és fölnéztem rá. – Meg tudjuk menteni? Mondja meg. Mindent megteszek!

– Semmit sem tehetünk, hogy megmentsük a testét – mondta Mr. Crepsley. – Haldoklik, és ezen semmi sem változtat. De van valami, amit megtehetünk a lelkéért. Darren – mondta –, ki kell szívnod Sam vérét.

Csak néztem rá mereven, de már nem reménykedve, hanem mint aki nem hisz a fülének.

– Hogy képes erre? – kérdeztem halk, fojtott hangon. – Haldoklik a legjobb barátom, és maga csak erre gondol... Maga beteg! Elfajzott, beteg lelkű szörnyeteg. Magának kéne haldokolnia, nem Samnek. Gyűlölöm magát. Menjen innen!

– Nem értettél meg – mondta.

– De igen, megértettem! – kiáltottam. – Sam haldoklik, de maga tovább gyötör engem. Tudja, mi maga? Egy elvetemült...

– Emlékszel, amikor arról beszélgettünk, hogy a vámpírok magukba tudják szívni az ember lelkének egy részét? – kérdezte.

Éppen valami szörnyuségnek akartam nevezni, de a kérdésétől összezavarodtam.

– Hogy jön ez ide? – néztem rá.

– Ez most nagyon fontos, Darren. Emlékszel?

– Igen – feleltem halkan. – És?

– Sam a halálán van – mondta Mr. Crepsley. – Perceken belül elmegy. Örökre. De egy részt belőle életben tarthatsz önmagadban, ha most kiszívod a vérét, és véget vetsz az életének, mielőtt a farkasember okozta sebek végeznének vele.

Nem hittem a fülemnek.

– Azt akarja, hogy én öljem meg Samet? – üvöltöttem magamon kívül.

– Nem – sóhajtotta. – Samet már megölték. De ha te most végzel vele, mielőtt megtennék ezt a farkasember harapásai, megőrizhetnél valamennyit az emlékeiből és az érzéseiből. Benned ő is tovább élhetne.

– Nem tudom meginni a vérét – ráztam meg a fejem. – Samét nem. – Lenéztem szétmarcangolt, törékeny kis testére. – Nem tudom megtenni – suttogtam.

– Nem kényszeríthedek rá – sóhajtott ismét Mr. Crepsley. – De gondold át alaposan. Ami ma éjjel történt, az olyan tragédia, amely nagyon sokáig kísérteni fog, de ha iszol a véréből, és magadba szívod lénye egy részét, a halálát is könnyebb lesz feldolgoznod. Nehéz elveszítenünk azt, akit szerettünk. Így nem kellene mindent elveszítened belőle.

– Nem tudom meginni a vérét – zokogtam. – A barátom volt.

– Azért kell meginnod, mert a barátod volt – mondta Mr. Crepsley, majd megfordult, és magamra hagyott, hogy meghozzam a döntést.

Lenéztem Samre. Olyan élettelennek tűnt, mintha máris elszállt volna belőle az, ami emberivé, elevenné, egyedülálló személyiséggé tette. Visszagondoltam a tréfáira, az előszeretettel használt hosszú szavaira, a reményeire és álmaira, s hogy milyen szörnyű lenne, ha a halával együtt mindez csak úgy, egyszerűen eltűnne a semmibe.

Letérdeltem, és bal kezem ujjait rátettem vörös nyakára. – Bocsáss meg, Sam – nyöszörögtem, majd éles körmeimet belevájtam a húsába, és előrehajolva rátapasztottam a számat a sebek nyílására.

A vér vastag sugárban ömlött a számba. Émelygés fogott el, föl akartam ugrani, de minden erőmet összeszedve ott maradtam, és lenyeltem a vért. Sam forró, sós vére sűrű, olvasztott vajként csúszott le a torkomon.

Miközben ittam, Sam pulzusa egyre gyengült, majd teljesen eltűnt. Én csak ittam tovább, míg az utolsó cseppig ki nem szívtam a vérét. Akkor elfordukam Samtől, és vonítani kezdtem az égre, ahogy a farkasember tette. Sokáig nem is tudtam mást csinálm, csak vonítani, jajgatni és sírni, mint az éjszaka vadjai, amivé magam is váltam.

Valamivel később megérkezett Mr. Tall és még néhányan a cirkuszból, köztük négy törpe is. Én ott ültem Sam mellett; már a vonításhoz is fáradt voltam, csak bámultam a semmibe, azt figyelve, hogy a vére hogyan telepszik le a gyomromban.

– Mi történt? – kérdezte Mr. Tall Mr. Crepsleyt. – Hogy szabadult ki a farkasember?

– Nem tudom, Hibernius – felelte Mr. Crepsley. – Nem kérdeztem, és nem is akarom megkérdezni, legalábbis még pár napig nem. Darren nincs abban az állapotban, hogy kérdéseket tegyünk fel neki.

– Kimúlt? – kérdezte Mr. Tall.

– Nem – felelte Mr. Crepsley. – Csak leütöttem.

– Hála legyen az égnek ezekért az apró szívességekért – sóhajtotta Mr. Tall. Csettintett az ujjával, mire a törpék megláncolták az eszméletlen farkasembert. Odagördült a cirkusz egyik furgonja, és bedobták a hátuljába.

Arra gondoltam, hogy követelnem kéne a farkasember halálát, de mit használt volna az? Hiszen nem volt gonosz, csak természettől fogva vérszomjas. Értelmetlen és kegyetlen dolog lett volna megölni.

Amikor a törpe népség végzett a farkasemberrel, figyelmük Sam szétmarcangolt földi maradványaira terelődött.

– Várjanak – mondtam, amikor lehajoltak, hogy fölnyalábolják és elszállítsák. – Mit fognak csinálni Sammel?

Mr. Tall kínosan köhécselt.

– Nos hát... én úgy képzelem, hogy az a szándékuk hogy elintézzék.

Beletelt kis időbe, mire rájöttem, mit jelent ez.

– Meg akarják enni őt? – rikoltottam.

– Nem hagyhatjuk itt – próbált érvelni Mr. Tall -, arra pedig nincs időnk, hogy eltemessük. Ez a legegyszerűbb...

– Nem – mondtam ellentmondást nem tűrő hangon.

– Darren – szólalt meg Mr. Crepsley is –, nem kellene beleavatkoznunk a...

– Nem! – kiáltottam, s már ugrottam is, hogy ellökdössem a törpéket. – Ha meg akarják enni Samet, előbb engem kell megenniük!

A törpék némán bámultak rám. Zöld szemük éhesen villogott.

– Azt hiszem, ezt a kívánságodat boldogan teljesítenék – jegyezte meg fanyarul Mr. Tall.

– Komolyan beszélek – mordultam rá. – Nem engedem, hogy megegyék Samet. Kijár neki a tisztességes temetés.

– Miért, a férgek megehetik? – kérdezte Mr. Tall, de szúrós, vasvillatekintetem láttán felsóhajtott, és bosszúsan megrázta a fejét.

– Hagyd, Hibernius, hadd tegye a fiú, ahogy ő akarja – szólalt meg csendesen Mr. Crepsley. – Visszamehetsz a cirkuszba a többiekkel együtt. Én itt maradok, és segítek megásni a sírt.

– Jól van – rántott egyet a vállán Mr. Tall. Füttyentett, és ujjával a törpékre bökött. Azok tétováztak, majd hátrébb vonultak, és körülvették a Cirque du Freak tulajdonosát. Magamra maradtam a halott Sam Gresttel.

Mr. Tall és segítői elmentek. Mr. Crepsley leült mellém.

– Hogy vagy? – kérdezte.

Megráztam a fejem. Erre a kérdésre nem volt egyszerű válasz.

– Erősebbnek érzed magad?

– Igen – válaszoltam halkan. Jóllehet nem sok idő telt el azóta, hogy Sam vérét ittam, máris éreztem a különbséget. A látásom megjavult, akárcsak a hallásom, és összevert testem sem sajgott úgy, ahogy illett volna.

– Sokáig nem kell újra innod – mondta Mr. Crepsley.

– Nem érdekel. Nem magamért tettem. Samért.

– Dühös vagy rám?

– Nem – sóhajtottam.

– Darren, remélem, hogy...

– Nem akarok beszélni róla! – rivalltam rá. – Fázom, rosszkedvem van, szerencsétlen és magányos vagyok. Samről akarok gondolkodni, és magára egy szót sem óhajtok vesztegetni.

– Ahogy akarod – mondta, és ásni kezdett a kezével. Én pár percig némán ástam mellette, majd megálltam, és ránéztem.

– Most már igazi vámpírinas vagyok, ugye? – kérdeztem.

– Igen, az vagy – bólintott szomorúan.

– Ez magát boldoggá teszi?

– Nem – felelte. – Szégyellem magam miatta.

Miközben zavartan bámultam rá, egy alak jelent meg fölöttünk. A bicegő törpe volt az.

– Ha azt képzeled, hogy elviheted Samet... – szóltam rá szigorúan, és még földtől fekete kezemet is fölemeltem, de mielőtt tovább mondhattam volna, beugrott a sekély gödörbe, és szürke bőrű lapátujjait a földbe mélyesztve nagy rögöket kezdett kiemelni.

– Segít nekünk? – kérdeztem zavartan.

– Úgy látszik – felelte Mr. Crepsley, és a vállamra tette a kezét. – Pihenj – mondta. – Ketten gyorsabban tudunk ásni. Majd szólok, ha már beletehetjük a barátodat.

Beláttam, hogy jobb lesz így. Bólintottam, kimásztam a gödörből, és lefeküdtem a szélére halmozot földkupac mellé. Egy idő múlva itt is útban voltam úgyhogy arrébb húzódtam, és a régi állomásépület árnyékában ülve várakoztam. Itt magamra maradhattam gondolataimmal. És Sam sötétpiros vérével a számon és az ínyemen.

Minden különösebb felhajtás nélkül eltemettük Samet – nem jutott eszembe semmi alkalomhoz illő szöveg –, és betemettük a sírt. Nem álcáztuk, hogy a rendőrség felfedezze, és egykettőre temessék el annak rendje és módja szerint.

Azt akartam, hogy a szülei el tudjanak tőle búcsúzni, és ezáltal annak is elejét vegyük, hogy az állatok (és a törpe népség) martalékává váljék.

Még hajnal előtt tábort bontottunk. Mr. Tall mindenkivel közölte, hogy hosszú út áll előttünk. Sam eltűnése nagy botrányt fog kavarni, ezért el kell tűnnünk innen, amilyen messze csak lehet.

Indulás közben eszembe jutott, vajon mi történhetett R. V.-vel. Elvérzett valahol az erdőben? Vagy sikerült időben eljutnia egy orvoshoz? Vagy azóta is fut, rohan valahol, üvöltve, hogy "A kezem! A kezem!"?

Nem érdekelt. Habár jót akart, az egész az ő hibájából történt. Ha nem kezdi babrálni a farkasember ketrecének a zárját, Sam még most is élne. Nem kívántam R. V. halálát, de egy fohászt sem voltam képes mondani érte. Az volt a véleményem, hogy szenvedje el, ami a sors rámér.

Evra mellettem ült az egyik furgon hátuljában. Valamit elkezdett mondani, de aztán elhallgatott. Megköszörülte a torkát. Aztán egy hátizsákot tett az ölembe.

– Találtam – motyogta. – Gondoltam, hátha meg akarod tartani.

Égő szemmel olvastam a címkén – "Sam Grest" – aztán könnyekben törtem ki, és keserves sírással ráborultam. Evra átkarolt, szorosan magához ölelt, és együt sírt velem.

– Mr. Crepsley elmondta, mi történt – szólalt meg végül, amikor valamelyest magához tért, és megtörölte könnyes arcát. – Azt mondta, kiittad Sam vérét, hogy életben tartsd a lelkét.

– Nyilván azért – hagytam rá nem sok meggyőződéssel.

– Figyelj – mondta Evra –, én tudom, mennyire nem akartál embervért inni, de megtetted, mert Samről volt szó. Jó cselekedet volt, és nem gonoszság. Nem kell rossznak érezned magad, amiért a vérét szívtad.

– Talán – nyögtem, majd a feltoluló emlék hatásár megint sírtam egy sort.

Eltelt a nap, a Cirque du Freak továbbvonult, de én semmi másra nem tudtam gondolni, mint Samre. Eljött az éjjel, s egy rövid pihenőre lehúzódtunk az út szélére. Evra elment, hogy valami ennivalót és frissítőt szerezzen.

– Hozzak neked valamit? – kérdezte.

– Ne – válaszoltam, arcomat a szélvédő üvegéhez nyomva. – Nem vagyok éhes.

Evra elindult.

– Várj csak – hívtam vissza.

Valami különös ízt éreztem. Sam vére még mindig forrón, sósan és rémítően égette a számat, de nem ez az bizsergette a nyelvem tövén elhelyezkedő ízlelőbimbóimat. Valami olyasmire vágytam, amire korábban még soha. Zavarba ejtő pillanatok teltek el így, hogy nem tudtam, mi lehet az. Aztán egyszer csak felismertem e különös sóvárgást, és halvány mosoly ült ki az arcomra. Feltúrtam Sam hátizsákját, de a doboz valahová elkeveredhetett a táborbontáskor.

Fölnéztem Evrára, letöröltem a könnyeimet, megnyaltam a számat, és olyan hangon, amely nagyon emlékeztetett egy furcsa, okoskodó kiskölyökére, akit ismertem, megkérdeztem tőle:

– Van nekünk ecetes hagymánk?