Ezúttal egyenesen Mr. Tallhoz mentem, és mindent elmondtam neki R. V.-ről. figyelmesen végighallgatott, majd azt mondta:

– Jól elbántál vele.

– Azt tettem, amit tennem kellett – válaszoltam. – Nem vagyok büszke rá. Nem szeretem bántalmazni vagy megfélemlíteni az embereket, de nem volt más választásom.

– Tulajdonképpen meg kellett volna ölnöd – mondta Mr. Tall. – Akkor semmit sem árthatna nekünk.

– Nem vagyok gyilkos – jelentettem ki.

– Tudom – mondta sóhajtva. – Én sem. Kár, hogy valamelyik törpe nem volt veled. Ők habozás nélkül kitekerték volna a nyakát.

– Mit gondol, mit tegyünk? – kérdeztem.

– Nem hinném, hogy sok bajunk lesz vele – töprengett hangosan Mr. Tall. – Túlságosan inába szállhatott a bátorsága, hogysem egyenesen a rendőrséghez fordulna. Ha mégís, akkor sem bizonyíthat rád semmít. Csak felesleges bonyodalmat okozna, de mivel a múltban már rengeteg ügyünk volt a törvény képviselőivel, megbirkóznánk a helyzettel.

Az egészségügyisektől már jobban félek. Megtehetjük, hogy felkerekedünk, és meglógunk előlük, de ha egyszer a tisztiorvosi szolgálat emberei megérezték a szagodat, akkor nem nyugszanak addig, míg le nem csapnak rád.

Holnap elmegyünk – döntötte el a dolgot. – Ma este még fellépünk, mert ki nem állhatom, ha az utolsó pillanatban le kell mondani egy előadást. Legkorábban hajnalra érhet ide az egészségügyi felügyelő, nekünk tehát addigra fel kell szednünk a sátorfánkat.

– Nem haragszik rám? – kérdeztem.

– Nem – felelte. – Nem ez az első alkalom, hogy összeütközésbe kerülünk a közönséggel. Nem a te hibád.

Segítettem Mr. Tallnak kihirdetni a táborban, hogy elmegyünk innen. Mindenki természetesnek vette a dolgot. A legtöbben még örültek is, hogy szóltam; gyakran mindössze egy vagy két órával az indulás előtt értesülnek a táborbontásról.

Így hát egy újabb munkával teli nap következett számomra. Nem csak a műsor előkészítésében, hanem az induláshoz való felkészülésben is segítenem kellett az embereknek. Felajánlottam Truskának, hogy segítek összepakolni a holmijait, de mire odaértem, a sátra már üres volt. Csak kacsintott, amikor megkérdeztem, hogy tudott ilyen szélsebesen összecsomagolni.

Amikor fölébredt, Mr. Crepsleynek is elmondtam, hogy reggel továbbindulunk. Nem látszott meglepettnek.

– Elég sokáig voltunk már itt – jegyezte meg.

Megkértem, hogy az esti műsorból hagyjon ki, mert nem érzem magam jól.

– Korán le kell feküdnöm – mondtam –, hogy jól kialudhassam magam.

– Nem érsz vele semmit – figyelmeztetett Mr. Crepsley. – Csak egyetlen dolog van, amitől jobban éreznéd magad, hogy mi, azt te is tudod.

Eljött az este, közeledett a műsorkezdés ideje. Megint rengetegen gyűltek össze. Az utakat minden irányban autók sokasága torlaszolta el. A cirkuszban nagy volt a nyüzsgés: ki a fellépésére készült, ki a közönséget ültette le, ki pedig a már ismert tárgyakat ánisította. Csak ketten viselkedtek úgy, mint akiknek semmi dolga: én és Evra, aki a beteg kígyója miatt ma este nem lépett fel. Pár percre magára hagyta, hogy láthassa a műsorkezdést. A színpad egyik oldalán álltunk, miközben Mr. Tall a labdát gurította, és a farkasembert mutatta be.

Az első szünetig ott ácsorogtunk, aztán kiténferegtünk, és a csillagokat bámultuk az égen.

– Hiányozni fog ez a hely – mondta Evra. – Megszerettem ezt a vidéket. Egy városban nem lehet ilyen jól látni a csillagokat.

– Nem is tudtam, hogy ennyire érdekel a csillagászat – mondtam erre.

– Nem erről van szó – felelte –, csak szívesen bámulom őket.

Egy idő után szédülni kezdtem, ezért le kellett ülnöm.

– Nem vagy valami jól, igaz? – nézett rám Evra.

– Voltam már jobban is – mosolyodtam el halványan.

– Még most sem iszol embervért?

Megráztam a fejem. Evra leült mellém.

– Sohasem árultad el, hogy tulajdonképpen miért is nem akarod meginni – mondta. – Nem lehet annyira más, mint az állatvér...

– Nem tudom – válaszoltam. – És nem is akarom kideríteni. – Kis szünet után így folytattam: – Félek, hogy ha embervért iszom, gonosszá válok. Mr. Crepsley azt állítja, hogy a vámpírok nem rosszak, de szerintem azok. Azt hiszem, az, aki úgy néz az emberekre, mintha állatok volnának, nem lehet más, mint gonosz.

– De ha ez tart életben...

– Ez csak a kezdet lenne – mondtam. – Azt mondanám magamnak, hogy azért csinálom, hogy életben maradjak. Megesküdnék, hogy sohasem iszom többet, mint amennyire szükségem van. De mi lesz, ha nem tudok megálljt parancsolni magamnak? Ahogy egyre idősebb és nagyobb lennék, mind többre lenne szükségem. És ha nem tudnék uralkodni a szomjúságomon? És ha megölnék valakit?

– Nem hiszem, hogy képes lennél rá – rázta meg a fejét Evra. – Te nem vagy gonosz, Darren. Nem hiszem, hogy az, aki jó, tudna gonoszságokat művelni. Amíg úgy bánsz az emberi vérrel, mint valami orvossággal, nem lesz semmi baj.

– Lehet – mondtam, de nem hittem el. – Mindenesetre pillanatnyilag jól vagyok így. Egy-két napig még nem kell végső elhatározásra jutnom.

– Inkább meghalnál, de nem iszol? – kérdezte Evra.

– Nem tudom – vallottam be becsületesen.

– Ha meghalsz, hiányozni fogsz nekem – mondta szomorúan.

– Hát, talán nem fajulnak idáig a dolgok – mondtam némi nyugtalansággal. – Talán adódik valami más megoldás, hogy életben maradjak; talán csak Mr. Crepsley nem akarja elárulni, amíg már nem lesz más választása.

Evra morgott valamit. Ő ugyanolyan jól tudta, mint én, hogy nincs más megoldás.

– Megyek, megnézem a kígyómat – mondta. – Jössz te is? Elüldögélünk még odabent egy darabig?

– Nem – válaszoltam. – Jobb, ha lefekszem. Holnap korán kelünk, és nagyon kimerült vagyok.

Jó éjszakát kívántunk egymásnak, s azzal elváltunk. Nem indultam egyenesen Mr. Crepsley sátra felé; a táborban sétálgattam, miközben az Evrával folytatott beszélgetésünkön gondolkodtam, s azon, hogy milyen érzés lesz meghalni. Egyszer már "meghaltam", el is temettek, de ez nem volt ugyanaz. Ha igazából meghalnék, akkor egyszer s mindenkorra halott lennék. Vége szakadna az életemnek, a testem porrá válna, és aztán...

Fölnéztem a csillagokra. Oda mennék csakugyan? A világegyetem túloldalára? A vámpírok Paradicsomába?

Gyötrelmes pillanat volt. Amíg otthon éltem, nemigen gondoltam a halálra; úgy véltem, csak az öreg emberek halnak meg. És most itt voltam én, jóformán szemtől szemben a halállal. Bárcsak valaki más dönthetne helyettem! Nekem az iskola miatt kellene idegeskedtem, meg hogy bekerülök-e a helyi futballcsapatba, nem pedig azon törni a fejemet, hogy igyak-e embervért, vagy inkább törődjek bele, hogy meghalok. Ez nem tisztességes dolog. Túl fiatal vagyok. Nem lenne szabad, hogy...

Láttam, hogy egy árny surran el az egyik közeli sátor előtt, de nem sokat törődtem vele. Csak akkor lettem kiváncsi, hogy ki lehet az, amikor egy éles csattanást hallotam. Senkinek sincs itt semmi keresnivalója. A műsorban részt vevők mind a nagysátorban voltak. Talán a nézőtérről jött ki valaki?

Úgy döntöttem, utánajárok a dolognak.

Arrafelé vettem az irányt, amerre az árny ment. Sötét volt az éjszaka, ezért néhány forduló után elveszítettem a nyomát. Már azon voltam, hogy nem követem tovább, amikor egy újabb éles csattanást hallottam, ezúttal közelebbről.

Egy villámgyors körbepillantás után meggyőződtem arról, hogy hol vagyok, és rögtön tudtam, honnan jönnek a különös hangok: a farkasember ketrecétől!

Egy mély lélegzetvétellel lecsillapítottam felzaklatott idegeimet, és amilyen gyorsan csak tudtam, siettem, hogy megnézzem, mi történik ott.

A nedves fű meghajolt a lépteim alatt, így nem csaptam zajt. Amikor a farkasember ketrecéhez legközelebb eső lakókocsihoz értem, megálltam, és hallgatóztam.

Halk csörgést hallottam, mint amikor enyhén megráznak valami súlyos láncot.

Kiléptem a kocsi takarásából.

A farkasember ketrecétől jobbra és balra halvány fények égtek, így mindent láttam a legapróbb részletekig. Ide gurították vissza a jelenete után, mint minden éjjel.

Egy nagy darab hús volt a ketrecében, amit rendszerint a műsor után fogyasztott el. Most azonban érintetlen volt. Ma éjjel valami másra összpontosította a figyelmét. Termetes férfi állt a ketrece előtt. Egy jókora fogóval már elvágta az ajtón lévő vaslánc néhány szemét. Épp a láncot próbálta kibogozni, nem sok sikerrel. Halkan szitkozódva emelte a fogót, hogy még egy szemet átvágjon.

– Mit csinál itt? – kiáltottam.

A férfi ijedtében ugrott egyet, eldobta a fogót, és megpördült.

R. V. volt az, ahogy sejtettem.

Először bűntudatosnak és ijedtnek mutatkozott, de amikor látta, hogy egyedül vagyok, visszatért az önbizalma.

– Ne gyere közelebb! – szólt fenyegetően.

– Mit csinálsz itt? – ismételtem meg a kérdésemet.

– Kiszabadítom ezt a szerencsétlen teremtést – mondta. – Még egy vadállatot sem tartanék ilyen ketrecben. Embertelenség. Kiengedem. Telefonáltam a rendőrségre – reggel kijönnek –, de úgy döntöttem, addig is megteszem, ami tőlem telik.

– Nem teheted – mondtam levegő után kapkodva. – Megőrültél? Ez egy vadállat! Ha kiengeded, öt kilométeres körzetben mindent elpusztít!

– Mondod te – vigyorgott csúfondárosan R. V. – Csakhogy én nem hiszek neked. Én azt tapasztaltam, hogy az állatok aszerint viselkednek, ahogyan bánnak velük. Ha fenevadakként kezelik őket, akkor úgy is fognak viselkedni. Ha viszont tisztelettel, szeretettel és emberséggel vannak irántuk...

– Nem tudod, mit művelsz – vágtam a szavába. – A farkasember nem olyan, mint a többi állat. Gyere el onnan, mielőtt valami nagy bajt csinálsz. Beszéljük meg ezt a dolgot. Hátha...

– Nem! – rikoltotta. – Elegem van a sok beszédből!

Azzal visszafordult a lánchoz, és megint azzal kezdett viaskodni. Benyúlt a ketrecbe, úgy rángatta ki a rácsok között a legvastagabb láncszemeket. A farkasember némán figyelte.

– Hagyd abba, R. V.! – kiáltottam, és odarohantam, hogy megakadályozzam az ajtó kinyitásában. Megragadtam a vállát, és megpróbáltam elhúzni onnan, de nem volt elég erőm hozzá. Néhányszor a bordái közé öklöztem, de erre csak felmordult, és kettőzött erővel folytatta a ténykedését.

El akartam kapni a lánccal foglalatoskodó kezét, de a rácstól nem fértem hozzá.

– Hagyj békén! – üvöltötte R. V. Rám nézett, így jól láttam tébolyult tekintetét. – Nem tudsz megállítani! – rikácsolta. – Nem akadályozol meg abban, hogy teljesítsem a kötelességemet. Kiszabadítom embertelenségetek áldozatát. Igazságot szolgákatok neki. Senki sem tarthatja bezárva! Megmutatom...

Hirtelen félbehagyta bombasztikus szónoklatát. Az arca halottsápadttá vált, testén remegés futott át, majd mozdulatlanná merevedett.

Úgy hallottam, mintha valaki ropogtatna, rágcsálna, csámcsogna és tépdesne, és amikor benéztem a ketrecbe, láttam, hogy a farkasember mozgásba lendült.

Mialatt egymással vitáztunk, előreszökkent a ketrecében, megragadta R. V. mindkét karját, begyömöszölte szájába, s mindkettőt leharapta könyékig!

R. V. eleinte szólni sem bírt. Döbbenettől sokkos állapotban támolygott el a rácstól. Fölemelte megrövidült karjait, és nézte, amint a vér ütemesen folyik ki roncsolt könyökcsonkjaiból.

Megpróbáltam kirántani két alkarját a farkasember szájából – ha sikerül, vissza lehetett volna forrasztani –, de ő gyorsabb volt nálam: hátraugrott, és enni kezdte. Másodpercek alatt teljesen szétroncsolta, úgyhogy tudtam, már nem használhatók.

– Hol a kezem? – kérdezte R. V.

Figyelmemet ismét a szakállas ember felé fordítottam. Arcán különös kifejezéssel meredt a csonkokra, melyek a karjából maradtak – még nem érezte a hamarosan beléhasító fájdalmat.

– Hol a kezem? – kérdezte újra. – Eltűntek. Egy perce még itt voltak. Honnan jön ez a rengeteg vér? Miért látom a saját csontomat? Hol a kezem? – üvöltötte torka szakadtából.

– Gyere velem – léptem hozzá közelebb. – El kell látnunk a sebed, mielőtt elvérzel.

– Ne közelíts hozzám! – ordította. Már emelte volna a karját, hogy ellökjön magától, de eszébe jutott, hogy nincs többé keze. – Te vagy a hibás! – üvöltötte. – Te tetted ezt velem!

– Nem, R. V., a farkasember volt – mondtam, de meg se hallotta.

– A te hibád! – hajtogatta. – Elvetted a kezemet. Gonosz kis szörnyeteg vagy, elloptad a kezemet! A kezem! Jaj, a kezem!

Megint rákezdte a jajveszékelést. Nyújtottam felé a kezem, de félrelökött, megfordult és rohanni kezdett. Sikoltozva, torkaszakadtából üvöltve, véráztatta karcsonkjait a feje fölé emelve rohant végig a táboron, s végül eltűnt az éjszaka sötétjében.

Utána akartam rohanni, de féltem, hogy rám támad. Elindultam, hogy megkeressem Mr. Crepsleyt és Mr. Tallt – ők tudni fogják, mit tegyünk –, de a hátam mögött felhangzó nyugtalanító mordulás féibeszakította a mozdulatomat.

Lassan megfordultam. A farkasember ott állt a ketrec ajtajában, amely tárva-nyitva volt! Valahogy elmozdította az utolsó láncszemet, és kiszabadult!

Mozdulatlanná merevedve álltam szemben a gonoszul vigyorgó fenevaddal, melynek hosszú, éles fogai csillogtak a rájuk eső halvány fényben. Először jobbra, majd balra nézett, aztán kinyújtotta a kezét, kétoldalt megragadta a rácsot, előregörnyedt, és megfeszítette a lábát.

Elrugaszkodott. Egyenesen felém vette az irányt!

Becsuktam a szemem, és vártam a véget.

Hallottam és éreztem, hogy tőlem alig egy méterre dobbant le a földre. Belekezdtem a búcsúimámba.

De ekkor elzúgott a fejem fölött, és ebből rájöttem, hogy szabályosan átugrott. Két szörnyű másodpercig vártam, hogy mikor mélyeszti a fogát a tarkómba és harapja le a fejemet.

De nem tette.

Zavartan pislogva megfordultam. Egyre távolodott tőlem! Megpillantottam egy alakot, amely lélekszakadva, a lakókocsikat kerülgetve rohant előtte, és rájöttem, hogy a farkasember valaki mást vett üldözőbe. Az ízesebb falat reményében hagyott faképnél engem. Néhány botladozó lépést tettem a távolodó farkasember felé, majd mosolyogva hálát adtam az isteneknek. Fel sem fogtam, mennyire közel jártam a halálhoz. Amikor felugrott a levegőbe, biztos voltam...

A lábam beleütközött valamibe. Megálltam. Lenéztem a földre, és megpillantottam egy hátizsákot. Biztosan az ejtette el, akit a farkasember üldözőbe vett. Most először gondoltam arra, vajon ki után rohanhatott a szörny. Fölemeltem a hátizsákot. Az a fajta volt, amit félvállra akasztva szoktak hordani. Kívülről kitapogatva ruhanemű lehetett benne. Ahogy megfordítottam, egy kis műanyag doboz esett ki belőle. Fölvettem, lepattintottam a tetejét, és valami átható illat csapta meg az orromat... ecetes hagyma!

Elállt a szívverésem. Dühödten kotorászni kezdtem a zsákban, hátha ráakadok egy névre, s közben egyre azon imádkoztam, hogy az ecetes hagyma ne jelentse azt, amitől féltem. Imám nem nyert meghallgatást. A kézírás, melyet megtaláltam, gyerek műve volt.

"Ez a hátizsák Sam Grest tulajdona", és alatta a lakáscíme. 'El a kezekkel!" – így szólt a figyelmeztetés, ami – tekintve hogy mi történt egy-két perce R. V.-vel – úgy hatott, mint valami csúfolódás. De nem volt időm nevetni e sötét tréfán.

Sam! Valami oknál fogva ideszökött ma éjjel – talán titokban kereket akart oldani a cirkusszal –, és nyilván meglátott, és a nyomomba szegődött. Sam volt az, akit a farkasember mélyen ülő, apró szeme megpillantott a hátam mögött. Sam volt az, aki, hogy mentse az életét, ott rohant a lakókocsik között.

A farkasember Samet vette üldözőbe!

Nem kellett volna egymagamban követnem őket. Segítségért kellett volna futnom. Őrültség volt, hogy egyedül rohantam bele a sötét éjszakába.

Igen ám, de a farkasember Samet üldözte. Samet, aki csatlakozni akart a cirkuszhoz. Samet, aki arra kért, hogy legyek a vértestvére. Az ártalmatlan, barátságos, bőbeszédű Samet. Azt a fiút, aki megmentette az életemet.

Nem gondoltam a saját biztonságommal. Sam bajban volt, és nem volt idő mások segítségét kérni. A halálomat is jelenthette volna, de akkor is utánuk kellett mennem, hogy legalább megpróbáljam megmenteni a barátomat. Tartoztam neki ezzel.

Egykettőre kijutottam a táborból. A felhők szétoszlottak a fejem fölött, és láttam, amint a farkasember eltűnik a fák között. Utánairamodtam, amilyen gyorsan csak tudtam.

Valamivel később hallottam az ordítását, amit jó jelnek vettem: ezek szerint még mindig csak üldözi Samet. Ha már elkapta volna, az evés annyira lefoglalná, hogy nem tudna ordítani. – Nem értettem, hogyhogy még nem kapta el. Habár még nem láttam nyílt terepen futni, biztos voltam benne, hogy gyorsabb, mint Sam. Talán csak játszik vele, incselkedik, mielőtt rávetné magát, hogy megölje.

Jól ki lehetett venni lábnyomaikat a nyirkos éjszakai földön, de a hangjuk alapján is képes lettem volna követni őket. Nehéz dolog némán rohanni egy erdőben, különösen éjszaka.

Perceken át futottunk így, Sam és a farkasember messze előttem, számomra láthatatlanul, én pedig a nyomukban. A lábam kezdett fáradni, de tovább kényszerítettem magam.

Arra gondoltam, vajon mit fogok csinálni, ha utolérem őket. Semmi esélyem nem volt rá, hogy tisztességes küzdelemben legyőzhetem a farkasembert. Talán egy bottal vagy ilyesmivel fejbe tudnám csapni, de ez sem tűnt valószínűnek. Gyors és erős volt, és ráadásul már megérezte az embervér ízét. Szinte biztos, hogy nem lehet megállítani.

A legtöbb, amiben reménykedhetek, hogy közéjük vetem magam. Ha felkínálkozom Sam helyett, talán engem terít le, és ő megmenekülhet.

Nem bántam volna, ha meghalhatnék Samért. Egy barátomért már föladtam az emberségemet; nem jelentett sokkal nagyobb kérést, hogy odaadjam az életemet egy másikért.

Egyébként pedig, így, ha meghalok is, jó ügyért halok meg. Többé nem kell azon gyötrődnöm: vagy megiszom az embervért, vagy éhen halok. Harc közben lelhetném halálomat. Pár perc múlva kijutottam egy tisztásra, és már tudtam, hová "vezetett" bennünket Sam: a régi, elhagyott vasútállomásra. Ez arra vallott, hogy nem vesztette el a fejét. Ennél jobb helyre ugyanis nem jöhetett volna: itt rengeteg búvóhelyet, és közelharc esetén számtalan kézifegyvert – fém- és üvegdarabot – lehetett találni. Még az is előfordulhat, hogy egyikünknek sem kell meghalni – talán van rá esély, hogy megnyerjük ezt a csatát.

Láttam, hogy a farkasember megáll az állomás közepén, és beleszimatol a levegőbe. Ismét felüvöltött, de úgy, hogy borsódzott tőle a hátam, és elinduit az egyik rozsdás vagon felé. Amilyen halkan csak tudtam, a vagon háta mögé kerültem, és füleltem. Nem hallottam semmit. Fölegyenesedtem, és benéztem a vagon egyik ablakán: semmi. Újra lehajoltam, és elosontam a harmadik vonatablakig. De amikor benéztem rajta, ott sem láttam semmit. Fölhúzódzkodtam, hogy bekukucskáljak a következő ablakon, s láttam, hogy egy fémrúd közeledik nagy sebességgel az arcomhoz.

– Sam, ne! Én vagyok! – sziszegtem, visszahuppanva a földre. Egy pillanatig csend volt, aztán Sam arca jelent meg a vonatablakban.

– Darren? – kérdezte. – Mit keresel itt?

– Téged követtelek – feleltem.

– Azt hittem, te vagy a farkasember. Meg akartalak ölni.

– Majdnem sikerült.

– Ne haragudj.

– Az Isten szerelmére, Sam, ne vesztegesd az időt bocsánatkérésekre – szóltam rá ingerülten. – Óriási veszélyben vagyunk. Ki kell találnunk valamit. Gyere ki onnan gyorsan.

Ellépett az ablaktól. Halk csoszogás hallatszott, aztán megjelent a kocsi ajtajában. Körülkémlelt, nincs-e a közelben a farkasember, majd leugrott, és odasurrant hozzám.

– Hol van? – kérdezte.

– Nem tudom – súgtam vissza. – De valahol itt, a közelben. Láttam, hogy errefelé tart.

– Talán másik zsákmánya akadt – reménykedett Sam. – Birka vagy tehén.

– Nem tartom valószínűnek – morogtam. – Nem azért loholt ennyit, hogy a végén kieressze a karma közül a zsákmányt.

Egészen közel húzódtunk egymáshoz; Sam a jobb oldalt tartotta szemmel, én a balt.

Éreztem, hogy minden ízében reszket, és biztos voltam benne, hogy ő is ugyanezt érzi rajtam. Percekig némán figyeltünk, csak szapora lélegzetünk törte meg a csendet.

– Mit csináljunk? – kérdezte.

– Nem tudom – válaszoltam. – Nincs valami ötleted?

– Van néhány – felelte. – Becsalhatnánk az őrházba. Talán lezuhanna a korhadt padlódeszkák között, és akkor odalent csapdába ejthetnénk.

– Talán – mondtam. – De mi van akkor, ha mi is lezuhanunk? Az lenne számunkra az igazi csapda! Akkor vetné ránk magát, s falna föl bennünket, amikor csak akarna.

– És mit szólsz a szarufákhoz? – kérdezte Sam. – Kimászhatnánk az egyik gerenda közepére, és a hátunkat egymásnak vetve megkapaszkodnánk ott. Magunkkal vinnénk valami bunkósbotot, és leütnénk vele, ha meg akarna támadni. Oda föl csak egyetlen úton jöhetne utánunk.

– És előbb-utóbb biztosan jön valaki a Cirque du Freakből – mondtam, átgondolva a helyzetünket. – De mi van, ha úgy dönt, hogy az egyik oldalon kettéroppantja a gerendát?

– Jó mélyen beépítették őket a falba – válaszolta Sam. – Nem hinném, hogy puszta kézzel el tudja törni őket.

– Elbírná egy gerenda mindhármunk súlyát? – faggattam tovább.

– Nem tudom – vallotta be Sam. – De ha abból a magasságból lezuhannánk, legalább hamar vége lenne az egésznek. Ki tudja: még olyan szerencsénk is lehet, hogy ráesünk a farkasemberre. Ő felfogná az ütközést, és eközben szörnyethalna.

– Túl sok rajzfilmet néztél – nevettem el magam fáradtan. – De ötletnek nem rossz. Jobbat én sem tudnék kitalálni. Még egy gerendán sem lesz könnyű kivédeni a támadását, de mindenesetre megnehezítjük a dolgát.

– Szerinted mennyi idő múlva érnek ide a cirkuszból? – kérdezte Sam.

– Attól függ, mikor jönnek rá, hogy mi történt – feleltem. – Ha szerencsénk van, meghallották az üvöltését, és pár percen belül itt lesznek. Amúgy meg kell várnunk a műsor végét, ami még egy óra, vagy annál is több.

– Van fegyvered?

– Nincs – válaszoltam. – Nem volt időm rá, hogy fölkapjak valamit.

Átadott egy rövid vasrudat.

– Tessék – mondta. – Nem túl jó, de több a semminél.

– Semmi jel a farkasemberről? – kérdeztem.

– Semmi – felelte. – Még semmi.

– El kéne indulnunk, mielőtt megérkezik – javasoltam, majd rövid szünet után megkérdeztem: – De hogy jutunk el az őrházig? Elég messze van, és a farkasember akárhol elrejtőzhetett az út mentén.

– Futunk, ahogy csak bírunk, s közben reménykedünk, hogy sikerülni fog – hangzott Sam válasza.

– Külön megyünk? – érdeklődtem.

– Inkább ne – felelte. – Szerintem jobb, ha együtt vagyunk.

– Szerintem is. Felkészültél?

– Adj még pár másodpercet – kérte.

Néztem, ahogy a levegőt veszi. Az arca fehér volt, a ruháját megszaggatta és összepiszkolta a vad rohanás az erdőn át, de látszott rajta, hogy készen áll a dologra. Kemény kis fickó volt.

– Miért jöttél vissza ma éjjel, Sam? – kérdeztem halkan.

– Hogy csatlakozzam a Cirque du Freakhez – válaszolta.

– Mindazok után, amiket elmondtam neked?

– Úgy döntöttem, hogy megkockáztatom – felelte. – Úgy gondolom, a barátom vagy. Az embernek ki kell tartania a barátja mellett, nem? Amikor az első ijedtségemből magamhoz tértem, a történet, amit elmondtál magadról, még elszántabbá tett, hogy csatlakozzam hozzátok. Így talán tudok neked segíteni. Olvastam könyveket a személyiségzavarokról. Lehet, hogy meg tudnálak gyógyítani.

Nem tehettem róla, muszáj volt vigyorognom.

– Idióta vagy, Sam Grest – mondtam.

– Tudom – felelte mosolyogva. – Te is. Ezért illünk össze ilyen jól.

– Ha ezt ép bőrrel megússzuk, szabadon közénk állhatsz – mondtam. – És nem kell félned attól, hogy megeszlek: csak azért meséltem, hogy elriasszalak.

– Komolyan?

– Komolyan.

– Hű! – És megtörölte a homlokát. – Végre megnyugodhatok.

– Majd ha megmenekültünk a farkasembertől – bólogattam. – Akkor hát felkészültél?

– Kész vagyok. – Feljebb rántotta a nadrágját, és felkészült a futáshoz. – Háromra – mondta.

– Rendben – feleltem.

– Egy – kezdte.

Beálltunk arccal az őrház felé.

– Kettő.

Rajtállásba helyezkedtünk.

– Há...

Mielőtt kimondhatta volna, két szőrös kéz nyúlt ki a vagon alól, ahol – csak most jöttem rá, amikor már késő volt – a farkasember rejtőzködött. Az ujjak rákulcsolódtak Sam alsó lábszárára, megragadták a bokájánál, és lerántották a földre!

Sam sikoltozni kezdett, amikor az ujjak ráfonódtak a bokájára. A zuhanástól egy pillanatra elhallgatott, de egy vagy két másodperc múlva újra rákezdte. Én térdre estem, elkaptam Sam karját, és húzni kezdtem magam felé.

Láttam, hogy a farkasember ott fekszik a szőrös hasán elnyúlva a vagon alatt, és vadul vicsorgat. Állán lecsurgott a nyála.

Erősen magam felé rántottam Samet, de jött vele a farkasember is; miközben ide-oda kígyózó testtel kibújt a kocsi alól. Egy másodpercre sem engedett a szorításából. Abbahagytam a húzást, és elengedtem Samet. Felkaptam a hosszú vasrudat, melyet az imént ejtett el, s fölugorva ütni kezdtem vele a farkasember kinyújtott karjait, aki dühösen felordított.

Egyik szőrös mancsával elengedte Samet, és felém sújtott. Kitértem az ütés elől, és rávágtam a Samet fogó másik kezére. A fájdalomtól felüvöltött, és ujjai elernyedtek.

– Fuss! – rikoltottam Samnek, és fölrántottam a földről.

Egymás mellett rohantunk az őrház felé. Hallottam, hogy a farkasember kimászik a vagon alól. Az előbb még játszott velünk, de most már dühös volt. Tudtam, hogy teljes erőbedobással fog ránk támadni. Ajáték véget ért. Semmi módon nem érhettük el az őrház menedékét; félútig se érünk, és utol fog érni.

– Fuss... tovább! – lihegtem, és megállva szembefordultam a mögöttem loholó farkasemberrel.

Viselkedésem úgy meglepte, hogy egyenesen belém rohant. Csupa szőr teste izzadt volt, és súlyos. Az ütközéstől mindketten a földre zuhantunk. Karunk és lábunk egymásba gabalyodott, de hamar kiszabadítottam magam, és ütöttem-vertem a rúddal, ahol értem. A farkasember dühödt ordítással rácsapott a karomra. Ezúttal sikerült épp a vállízületem alatt eltalálnia. Az ütés ereje megbénította a karomat, amely olyan érzékedenné vált, mint egy darab fa. Kiesett belőle a vasrúd. Utánanyúltam az ép bal kezemmel. De a farkasember gyorsabb volt nálam. Fölkapta és messzire elhajította a rudat, mely kongva ért földet valahol a sötét pályaudvaron. Gonoszul vigyorogva, lassan felállt. Kiolvastam a szeméből, hogy ha tudna beszélni, valami ilyesmit mondana: – "Na, Darren Shan, most az enyém vagy! Eleget szórakoztál, eleget játszottál, épp ideje, hogy megöljeiek!" Kétoldalt megragadott, és nagyra tátott szájjal felém hajolt, hogy leharapja a fejem. Éreztem bűzös leletét, és sárgás fogai között láttam az R. V. karjából ottragadt hús- és ingfoszlányokat. Mielőtt összecsaphatta volna az állkapcsát, valami eltalálta oldalt a fejét, és ettől egy pillanatra elveszítette az egyensúlyát. Samet pillantottam meg a háta mögött, kezében egy nehéz farönkkel. Ismét lesújtott vele a farkasemberre, aki az ütéstől végre elengedett.

– Úgy látom, ez beválik – rikokotta Sam, és harmadszor is odacsapott. – Gyerünk! Ideje, hogy...

A szavait már nem hallottam. Mert ahogy elindultam, a farkasember vaktában meglódította az egyik öklét, s egyenesen az arcomba talált, amitől hátratántorodtam. Mintha ezer darabra robbant volna szét a fejem. Vakító fényeket, óriási csillagokat láttam – aztán ájultan lerogytam a földre.

Amikor pár pillanattal vagy perccel később magamhoz tértem – nem tudtam, mennyi idő telhetett el –, baljós csend honolt a vasútállomáson. Nem hallottam se fútó lépteket, se sikoltozást, se küzdelem zaját. Csak valami egyenletes csámcsogást, tőlem nem messze, valamivel előrébb.

Nyámm-nyámm-nyámm.

Lassan, nem törődve a fejemben lüktető fájdalommal, felültem. Eltelt néhány másodperc, rmre a szemem újra hozzászokott a sötétséghez. Amikor visszanyertem a látásomat, ráeszmékem, hogy a farkasember hátát bámulom. Négykézláb állva hajolt valami fölé. Ő adta ki azokat a csámcsogó hangokat. Az ütés okozta kábultság miatt időbe telt, mire rádöbbentem, hogy nem valamit eszik... hanem valakit.

SAM!!

Minden fájdalmamat feledve felszökkentem, és odarohantam. De elég volt egy pillantást vetnem a farkasember előtt heverő véres valamire, hogy megértsem: elkéstem.

– NEM! – sikoltottam, és ép kezemmel ész nélkül ütni kezdtem a farkasembert.

Az felmordult, és ellökött magától. Én azonban visszaugrottam, és már nemcsak ütöttem, hanem rugdostam is. Morogva próbált félrelökni, de nem hagytam magam: nekiestem a hajának meg a fülének, s rángattam, cibáltam veszettül.

Felüvöltött, és végre fölemelte a fejét. Vörös volt a szája: ijesztően sötétvörös, és tele volt zsigerekkel, vérrel, hús- és csontdarabokkal.

Rám ugrott, letepert a földre, és egyik hosszú, szőrös karjával valósággal odaszögezett. Hátraszegte a fejét, és hosszan vonított az éjszakai égboltra. Aztán egy ördögi vicsorgással a torkomnak ugrott, hogy egyetlen villámgyors harapással végezzen velem.