Estére össze tudtam volna esni a fáradtságtól. Kimerített a sok tennivaló. Evra intett, hogy ma éjjel ne aludjak a sátrában; a kígyóját megviseli a vírus, és előfordulhat, hogy megmar. Így aztán Mr. Crepsleynél vetettem ágyat a földön, Madame Octa ketrece mellett.

Percekkel azután, hogy lefeküdtem, már aludtam is.

Valamivel később, éppen egy álom közepén, éreztem, hogy valami megakad a torkomban, s fölkavarodik tőle a gyomrom. A köhögésemre fölébredtem.

Egy alak hajolt fölém: egy kis üveget tartott a számhoz, és erőnek erejével meg akart itatni. Az első furcsa, rémült gondolatom ez volt: "Mr. Tiny!"

Leharaptam az üveg nyakát, ami persze elvágta a számat, és kiköptem a folyadékot. Az alak szitkozódva megragadta az államat, szétfeszítette a számat, és megpróbáka a folyadék utolsó cseppjeit belém diktálni. Azt is kiköptem.

Az illető újfent káromkodott egy sort, de aztán elengedett, és leroskadt a földre. Őrült szívverésem csillapodtával arra is rájöttem, hogy nem Mr. Tiny az.

Hanem Mr. Crepsley.

– Mi a fenét akart csinálni? – kiáltottam dühödten.

Olyan indulat fogott el, hogy nem is éreztem felhasított szám fájdalmát. Felmutatta a kis palack maradványát... az egyiket, amelyben az embervért tartalékolta.

– Meg akarta itatni velem! – kiáltottam elszörnyedve.

– Meg kell innod – felelte Mr. Crepsley. – Egyre jobban legyengülsz, Darren. Ha így folytatod, egy héten belül meghalsz. Ha nincs bátorságod meginni, muszáj beléd diktálnom.

Olyan bősz tekintettd néztem rá, hogy nem állta a pillantásomat: félrefordult.

– Segíteni akartam – mondta.

– Ha még egyszer megpróbálja, megölöm – mondtam lassan. – Megvárom a nappalt, aztán belopódzok, és lecsapom a fejét.

Nyilván elhitte, hogy komolyan beszélek, mert gyászos képpel bólintott.

– Nem teszem többet – ígérte. – Tudtam, hogy nem fog menni, de meg kellett próbálnom. Ha csak egy kicsit is ittál volna belőle, valamivel tovább bírtad volna erővel, és ha megérezted volna az ízét, talán nem félnél annyira, hogy újra megkóstold.

– Sohasem akarom érezni az ízét! – ordítottam. – Nem iszom embervért! Nem érdekel, ha meghalok is! Nem iszom belőle.

– Jól van – sóhajtotta. – Én megtettem, ami tőlem telt. Ha mindenáron ostoba akarsz maradni, hát csak menj a magad feje után.

– Nem vagyok ostoba... ember vagyok – morogtam.

– Nem vagy ember – mondta erre halkan.

– Tudom – válaszoltam. – De az akarok lenni. Olyan akarok lenni, mint Sam. Családot akarok, és rendes barátokat. A megszokott ütemben akarok fejlődni és öregedni. Nem akarom azzal tölteni az életemet, hogy emberek vérét iszom, bujkálok a napfény meg a vámpírvadászok elől.

– Kár – mondta erre Mr. Crepsley.

– Gyűlölöm magát! – mordultam rá.

– Kár – mondta ismét. – Hozzám vagy kötve. Ha ez kicsit is megvigasztal, én sem rajongok érted – tette hozzá. – Életem legnagyobb tévedését követtem el azzal, hogy téged félvámpírrá tettelek.

– Akkor miért nem szabadul meg tőlem? – jajdultam fel.

– Nem tehetem – hangzott a válasz. – Ha lehetne, megtenném. Természetesen te bármikor szabadon elmehetsz.

– Tényleg? – néztem rá gyanakodva.

– Tényleg – felelte. – Én nem bánom. Ami azt illeti, szeretném is. Így nem lennék többé felelős érted. Nem kellene végignéznem a haldoklásodat.

– Egyáltalán nem értem magát – mondtam a fejemet csóválva.

– Én se téged – felelte egy akár gyengéd mosollyal.

Ezen elnevettük magunkat, és a dolgok visszatértek a megszokott medrükbe. Nem tetszett, amit Mr. Crepsley csinált, de megértettem, miért tette. Az ember nem gyűlölhet valakit, aki a javát akarja.

Elmeséltem neki, mivel telt el a napom; hogy Sammel kimentünk az elhagyott vasútállomásra, és hogy hogyan mentette meg az életemet. Azt is elmeséltem, hogy majdnem Sam vértestvérévé váltam.

– Jól tetted, hogy akkor megálltál – mondta Mr. Crepsley.

– Mi történt volna, ha nem teszem? – kíváncsiskodtam.

– A véred megfertőzte volna az övét. Mindig nyers húsra vágyakozott volna. Szüntelenül a hentesüzletek körül ólálkodott volna, a kirakatokat bámulva. A normálisnál valamivel lassabban öregedett volna. Nem sok különbséget tapasztalna, de az a kevés is épp elég lenne.

– Elég? Mire? – kérdeztem.

– Hogy megőrjítse – válaszolta Mr. Crepsley. – Nem értette volna, mi történik vele. Azt gondolta volna, hogy ő a gonosz. Nem tudta volna, miért változott meg az élete. Tíz év leforgása alatt kész idegronccsá vált volna.

Megborzongtam a gondolatra, hogy milyen közel jártam ahhoz, hogy tönkretegyem Sam életét. Éppen az ilyen dolgok miatt kellett megmaradnom Mr. Crepsley mellett, amíg meg nem tanulok mindent arról, hogy mit jelent félvámpírnak lenni.

– Mit gondol Samről? – kérdeztem.

– Nem sokat láttam belőle – válaszolta Mr. Crepsley. – rendszerint nappal jön ide. De rendes gyereknek látszik. Nagyon jó eszű fiú.

– Sokat segít Evrának és nekem a napi munkánkban – mondtam.

– Tudom.

– Ügyesen dolgozik.

– Én is így hallottam.

Idegességemben megnyaltam a szám szélét.

– Be akar állni a cirkuszhoz – mondtam. Mr. Crepsley arca elborult. – Meg akartam kérdezni Mr. Tallt, de elfelejtettem. Holnap megkérdezem. Maga szerint mit fog válaszolni?

– Azt, hogy kérdezz meg engem. Gyerek csak akkor csatlakozhat a Cirque du Freakhez, ha egy önálló tag hajlandó a gyámjául szegődni.

– Lehetnék én a gyámja – javasoltam.

– Te nem vagy elég idős. Csak én lehetnék az. Nekem kellene engedélyt adnom rá. De én nem járulok hozzá.

– Miért nem? – kérdeztem.

– Mert őrült ödetnek tartom – felelte. – Egy gyerek is épp elég teher. Szó sem lehet róla, hogy egy másodikat is a nyakamba vegyek. Különben is a barátod ember. Töled nem szabadulhatok, mivel vámpírvér folyik az ereidben, de miért tenném kockára a nyakam egy emberért?

– Ő a barátom – mondtam. – Nekem is lenne társaságom.

– Madame Octa elég társaságnak – horkant fel Mr. Crepsley.

– Az nem ugyanaz – nyűgösködtem.

– Mondd csak, mi történne, ha rájönne, hogy vámpír vagy? – kérdezte Mr. Crepsley elgondolkodva. – Szerinted megértené? Gondolod, hogy nyugodtan tudna aludni abban a tudatban, hogy a legjobb barátjának nincs hőbb vágya, mint hogy elvágja a torkát, és az utolsó cseppig kiszívja a vérét?

– Soha nem tennék ilyet! – üvöltöttem felháborodva.

– Tudom – bólintott Mr. Crepsley. – De én vámpír vagyok, és tudom, hogy valójában milyen vagy. Tudja Mr. Tall, Evra és a többiek is. De mit gondolsz, milyennek fog látni egy közönséges ember?

– Tehát nem engedi, hogy csadakozzon hozzánk? – sóhajtottam bánatosan.

Mr. Crepsley megrázta a fejét, majd hirtelen abbahagyta, és bólintott.

– Jól van – mondta. – Csatlakozhat.

– Tényleg? – néztem rá döbbenten. Noha Sam érdekében győzködtem őt, valójában egy percig sem gondoltam, hogy beengedik közénk.

– Igen – felelte Mr. Crepsley. – Csatlakozhat hozzánk, utazgathat velünk, és segíthet neked és Evrának a munkában. Egy feltétellel. – Mr. Crepsley egészen közel hajolt hozzám, és a leggonoszabb vigyorával sziszegte az arcomba: – Neki is félvámpírrá kell válnia.

Nehéz volt a szívem, amikor másnap kora reggel láttam, hogy Sam berobog a táborba. Nagyon rossz érzés volt, hogy csalódást kell okoznom neki, de tudtam, hogy ezt kell tennem. Nem engedhettem, hogy Mr. Crepsley félvámpírrá változtassa.

Sokat töprengtem a dolgon az éjszaka, és az egészben az volt az ijesztő, hogy szerintem, ha választási lehetőséget kínálnék neki, Sam belemenne a félvámpírságba. Akármilyen okos volt is, nem hiszem, hogy végiggondolná, milyen magányos és szörnyűséges élete van egy vámpírnak.

Amikor meglátott, odarohant hozzám – olyan izgatott volt, hogy észre sem vette az új ruhámat és a lenyírt hajamat.

– Megkérdezted? Igen? – kérdezte lelkendezve, izgalomtól ragyogó arccal.

– Igen – feleltem szomorúan mosolyogva.

– És?

– Sajnálom, Sam – ráztam meg a fejem. – Nemet mondott.

Sam arca megnyúlt.

– De miért? – kiáltotta.

– Túl fiatal vagy – válaszoltam.

– Te sem vagy nálam sokkal idősebb! – csattant fel.

– De nekem nincsenek szüleim – hazudtam. – Nem volt saját otthonom, amikor csatlakoztam a Rémségek Cirkuszához.

– Nem érdekelnek a szüleim – húzta el az orrát.

– Ez nem igaz – mondtam. – Hiányoznának.

– Hazamehetnék a vakációkra.

– Nem lenne jó. Te nem vagy alkalmas a Cirque du Freak-beli életre. Talán később, majd ha idősebb leszel.

– Nem érdekel a "később"! – kiabálta. – Én most akarok csatlakozni hozzátok! Keményen dolgoztam. Bizonyítottam. Hallgattam, amikor tegnap hazudtál R. V.-nek a farkasemberről. Ezt is elmondtad Mr. Tallnak?

– Mindent elmondtam neki – sóhajtottam.

– Nem hiszek neked – közölte Sam. – Azt sem hiszem el, hogy egyáltalán beszéltél vele. Én magam akarok elmenni hozzá.

Vállat vontam, és a kezemmel odamutattam Mr. Tall lakókocsijára.

– Ott megtalálod – mondtam.

Sam meg is lódult hirtelen haragjában, de pár lépés után lelassított, majd megállt. Szerencsétlenül rugdosta cipője orrával a földet, majd visszajött, és leült mellém.

– Ez nem járja – mondta elkeseredve. Láttam, hogy könnyek gördülnek le az arcán. – Már eldöntöttem, hogy beállok közétek. Olyan jó lett volna. Már mindent szépen elterveztem.

– Lesznek még más alkalmak is – mondtam.

– Mikor? Azelőtt sohasem hallottam, hogy ilyen rémcirkusz járt volna ezen a környéken. Mikor találok újra egy ilyet?

Nem válaszoltam.

– Egyébként nem is tetszene neked – próbálkoztam. – Nem olyan jó buli, mint gondolod. Képzeld csak el, milyen lehet a tél kellős közepén, amikor hajnali ötkor kell kelni, jéghideg vízben kell mosdani, és jeges hóviharban is kint kell dolgozni a szabadban.

– Az engem nem zavar – jelentette ki Sam. Hirtelen abbahagyta a sírást, és ravasz pillantással nézett rám.

– Lehet, hogy mégiscsak veletek jövök – mondta. – Besurranok az egyik lakókocsiba, és elrejtőzöm valahol. Akkor Mr. Tall kénytelen lesz magával vinni.

– Meg ne próbáld! – csattantam fel. – Ezt nem szabad!

– Ha akarom, miért ne? – szaladt fülig a szája. – Nem akadályozhatsz meg benne.

– De igen – mordultam rá.

– Hogyan? – kérdezte csúfondárosan.

Vettem egy mély lélegzetet. Eljött a pillanat, hogy örök időre elijesszem Sam Grestet. Nem mondhattam el az igazságot magamról, de kitalálhattam egy majdnem olyan rémítő mesét, amelynek hallatán biztosan el fog menekülni.

– Ugye, Sam, még nem meséltem el neked, hogy mi történt a szüleimmel? – kérdeztem halk és színtelen hangon.

– Nem – felelte nyugodtan Sam. – Gyakran tűnődtem rajta, de nem akartam megkérdezni.

– Megöltem őket, Sam.

– Micsoda? – S az arca elfehéredett.

– Néha dühöngő őrültté változom. Mint a farkasember. Senki sem tudja, mikor vagy miért jön rám. Kisebb koromban kórházban is voltam, de aztán úgy látszott, hogy jobban vagyok. A szüleim hazahoztak karácsonyra. Vacsora után, miközben a papárnmal egy durranócukron huzakodtunk, hírtelen begurultam. Darabokra téptem őt. A mamám megpróbált elvonszolni, de őt is megöltem. A kishúgom elrohant segítségért, de elkaptam. Úgy téptem ketté, mint a durranócukor papírját. Miután mindhármukat megöltem... – pillantásomat belefúrtam Sam szemébe. Jól kell alakítanom, hogy elhiggye – megettem őket.

Sam döbbenten meredt rám.

– Nem igaz – suttogta. – Ez nem lehet igaz.

– Megöltem és megettem őket, aztán elszöktem – hazudtam. – Mr. Tall talált rám, és hajlandó volt elrejteni. Van egy különleges ketrecük, abba szoktak bezárni, ha rám jön a roham. Csak az a baj, hogy senki se tudja, mikor jön rám. A legtöbben ezért nagy ívben elkerülnek. Evrával nincs gond, mert ő erős. Ugyanez a helyzet a cirkusz néhány más tagjával is. De a közönsés emberek... Egy szempillantás alatt meg tudom ölni őket.

– Hazudsz – mondta Sam.

Fölkaptam a földről egy vastag botot, megforgattam, majd betettem a számba, és kettéharaptam, mint egy répát.

– Úgy rágnám szét a csontjaidat, mintha csak porcok volnának – jelentettem ki. – Nem tudnál megakadályozni, mert ha velünk jönnél, egy sátorban laknánk, így te lennél az első, akit megtámadnék. Ezért nem csatlakozhatsz a Cirque du Freakhez. Pedig szeretném ha lenne, ha volna egy barátom –, de nem lehet. Előbb-utóbb megölnélek.

Sam válaszolni akart, de nem mozgott a szája. Elhitte ezt a rémtörténetet. Eleget látott a műsorból, hogy tudja: ilyen dolgok itt csakugyan megeshetnek.

– Menj el, Sam – mondtam szomorúan. – Menj el, és soha többé ne gyere vissza. Ez a biztos. Jobb lesz így. Mindkettőnknek.

– Darren, én... én... – Tétován megrázta a fejét.

– Menj! – üvöltöttem, és két kézzel döngettem a földet. Fogamat kivicsorítva morogtam. Sokkal jobban el tudtam mélyíteni a hangomat, mint egy ember, úgyhogy vadállati morgásra emlékeztetett.

Sam ijedt kiáltással szökött talpra, és hátra sem pillantva elinalt a fák oltalmazó sűrűjébe.

Nehéz szívvel néztem utána. Biztos voltam benne, hogy sikerült a csel, nem fog visszajönni, soha többé nem látom viszont. Útjaink elváltak, többé nem találkozunk.

Ha tudtam volna, mekkorát tévedek – ha fogalmam lett volna az előttünk lévő borzalmas éjszakáról –, utánarohanok, és soha többé nem térek vissza ebbe a véres cirkuszba, ebbe a halálosan rettenetes cirkuszba.

Ott üldögéltem leverten, búslakodva, amikor az egyik törpe megveregette a hátamat. A bicegő volt.

– Mit akarsz? – kérdeztem.

A kék csuklyás ruhát viselő apró ember – ha ember volt – két kezével megdörzsölte a hasát. Ez volt a jele, hogy ő és fivérei éhesek.

– Csak most reggeliztetek – mondtam.

Újra megdörzsölte a hasát.

– Még korán van az ebédhez.

Újra megdörzsölte a hasát.

Tudtam, hogy ha hagyom, ez így fog menni órákon át. A nyomomban lesz, akárhová megyek, s addig fogja dörzsölgetni a hasát, míg megunom, és elmegyek vadászni neki valamit.

– Jól van, na! – csattantam fel ingerülten. – Megyek, és keresek neked valamit. De ma egész nap egyedül vagyok, úgyhogy ne várd, hogy teli zsákkal jövök vissza.

Újra megdörzsölte a hasát.

Dühösen felhorkantam, és otthagytam. Nem kellett volna vadásznom, ugyanis nagyon gyenge voltam. Még mindig gyorsabban futottam, mint az emberek, és erősebb voltam, mint a velem egykorú gyerekek túlnyomó többsége, de már korántsem voltam jó erőben. Mr. Crepsley megmondta, hogy egy héten belül meghalok, ha nem iszom embervért, és tudtam, hogy igazat mond. Magam is éreztem, hogy fogy az erőm. Még néhány nap, és az ágyból sem leszek képes fölkelni.

Megpróbáltam elkapni egy nyulat, de nem voltam elég gyors. Míg hajszoltam, kivert a veríték, és pár percre le kellett ülnöm. Aztán az úton elgázolt állatokat kerestem, de nem találtam egyet sem. Végül, mivel elfáradtam, és kicsit tartottam tőle, hogy mi lesz, ha üres kézzel megyek vissza (a törpék majd engem akarnak megenni.), utamat egy birkáktól hemzsegő legelő felé vettem.

Békésen legelésztek, amikor odaértem. Hozzá voltak szokva az emberekhez, és jóformán a fejüket sem emelték fel, amikor elvegyültem közöttük.

Egy öreg juhot kerestem, vagy olyat, amelyiken látszik, hogy beteg; így nem kell olyan gonosznak éreznem magam, amiért megölöm. Végül találtam is egy sovány, reszkető lábú és bamba tekintetű birkát, s úgy döntöttem, ez megteszi. Úgy nézett ki, mint akinek már amúgy sincs sok hátra.

Ha erőm teljében lettem volna, elég, ha odacsapok a nyakára, és az állat egy pillanat alatt, minden fájdalom nélkül, kimúlik. Csakhogy gyenge voltam, és nehézkes mozgású, ezért elsőre nem tudtam végezni vele. A birka fájdalmasan bégetni kezdett.

Megpróbált elfütni, de a lába nem engedelmeskedett. Elesett, s ott feküdt szerencsétlen bégetve.

Újra megpróbáltam eltörni a nyakát, de nem sikerült. A végén felkaptam egy követ, és azzal tettem pontot a dolog végére. Szörnyű hentesmunka így megölni egy állatot; szégyenkezve ragadtam meg a hátsó lábánál fogva, és kivonszoltam a nyájból.

Már majdnem a sövényhez értem, amikor észrevettem, hogy valaki a tetején ül. Elejtettem a birkát, és fölnéztem – fel voltam készülve rá, hogy a dühös gazda vár rám.

De nem.

R. V. volt az.

Örjöngve a dühtől.

– Hogy tehetted? – kiáltotta. – Hogy tudtál ilyen kegyedenül lemészárolni egy szegény, ártatlan állatot?

– Megpróbáltam gyorsan végezni vele – szabadkoztam. – El akartam roppantani a nyakcsigolyáját, de nem tudtam. Aztán meg nem akartam otthagyni, mert láttam, hogy kínlódik. Gondoltam, jobb, ha végzek vele, mint ha hagyom szenvedni.

– Te aztán nagylelkű vagy, öreg – mondta gúnyosan. – Gondolod, hogy ezzel kiérdemelted a Nobel-békedíjat?

– Kérlek, R. V., ne haragudj rám – mondtam. – Ez a birka már beteg volt. A gazdája így is, úgy is levágta volna. Ha életben marad, a végén akkor is elviszik a mészároshoz.

– Ettől még nem volt jogod ezt tenni vele – közölte mérgesen. – Csak mert mások aljasak, neked még nem muszáj aljasnak lenned.

– Az állatok megölése nem aljasság – ellenkeztem. – Ha élelem céljára történik, akkor nem.

– Mi bajod a növényekkel? – kérdezte harciasan. – Nem muszáj húst ennünk, öreg. Nem muszáj gyilkolnunk.

– Bizonyos embereknek szükségük van húsra – emeltem föl a hangom. – Van, aki nem lehet meg nélküle.

– Az ilyen haljon éhen! – mennydörögte R. V. – Ez a juh soha életében nem bántott senkit. Szerintem nagyobb galádság őt megölni, mint egy embert. Gyilkos vagy, Darren Shan!

Szomorúan csóváltam meg a fejem. Nem volt értelme vitába szállni egy ilyen makacs emberrel. R. V. a maga szemével látta a világot, én meg a magaméval.

– Nézd, R. V. – mondtam. – Nekem nem élvezet a gyilkolás. Felőlem aztán a világon mindenki lehetne vegetáriánus. De az emberek nem azok. Mit tegyünk, ha egyszer szeretnek húst enni? Én csak azt teszem, amit tennem kell.

– Jól van, majd meglátjuk, mit mondanak erre a rendőrségen – jelentette ki R. V.

– A rendőrségen? – húztam össze a szemöldökömet. – Nekik meg mi közük ehhez?

– Megölted valakinek a birkáját – nevetett hidegen. – Azt képzeled, hogy ezt megúszod szárazon? Nyulak és rókák öldökléséért nem tartóztatnak le – sajnos –, de egy birka legyilkolásáért bizony felelned kell a bíróság előtt. Úgy rád szabadítom a rendőrséget és a közegészségügyiseket, mint a sicc! – És gonoszul vigyorgott hozzá.

– Ezt nem teheted! – kapkodtam levegő után. – Ki nem állhatod a rendőröket. Mindig is harcban állsz velük.

– Ha kénytelen vagyok rá – bólogatott. – De ha a saját oldalamra állíthatom őket... – És megint gunyorosan nevetett. – Előbb téged tartóztatnak le, aztán felforgatják a táborodat. Alaposan megnéztem, mi folyik ott. Láttam, hogyan bántok azzal a szerencsétlen szőrmók emberrel.

– A farkasemberrel?

– Igen. Bezárva tartjátok, mint valami állatot.

– Mert az – mondtam.

– Nem – ellenkezett R. V. – Te vagy az állat, öreg.

– Figyelj ide, R. V. – mondtam. – Nem muszáj ellenségekké válnunk. Gyere velem vissza a táborba. Beszélj Mr. Tall-lal és a többiekkel. Nézd meg, hogyan élünk. Nincs szükség arra, hogy...

– Kár a gőzért! – vágott közbe dühösen. – Megyek a rendőrségre. Nem tudsz olyat mondani, amivel megakadályoznál ebben.

Vettem egy nagy levegőt. Kedveltem R. V.-t, de tudtam, nem engedhetem meg, hogy tönkretegye a Cirque du Freaket.

– Jól van – mondtam. – Ha abból, amit mondok, semmi nem állíthat meg, akkor talán majd arra reagálni fogsz, amit teszek.

Minden maradék erőmet összeszedtem, és hozzávágtam a birkatetemet. A mellén találta el, s az ütéstől leröpült a sövény tetejéről. Előbb meglepetésében, majd fájdalmában felüvöltött. Mielőtt mozdulhatott volna, átugrottam a sövényen, és már rajta voltam.

– Hát ezt hogy csináltad, öreg? – kérdezte a döbbenettől elakadó lélegzettel.

– Ne törődj vele! – förmedtem rá.

– Kölykök nem szoktak birkákkal dobálózni. Hogyan...

– Pofa be! – rivalltam rá, és megütöttem szakállas arcát. Megrettenve bámult rám. – Ide figyelj, Reggie Veggie – morogtam, szándékosan használva azt a nevet, amelyet gyűlölt –, de nagyon jól figyelj. Nem fogsz elmenni sem a rendőrségre, sem az egészségügyisekhez. Mert ha igen, nem a birkáé lesz az egyetlen tetem, amelyet ma el fogok vonszolni a Cirque du Freakbe.

– Mi vagy te? – kérdezte remegő hangon, és a szeme megtelt rémülettel.

– Én vagyok a te gyászos véged, ha szembeszállsz velem – jelentettem ki baljósan, majd ujjaimat kétoldalt az arcába mélyesztve összenyomtam a fejét, csak annyira, hogy érezze, milyen erős vagyok. – Tűnj el innen, Reggie – mondtam. – Menj, és keresd meg a THV-s barátaid. Ti csak tiltakozzatok az új utak és hidak építése ellen. Itt nincs semmi keresnivalód. Én és a cirkuszbeli barátaim szörnyszülöttek vagyunk, és a szörnyszülöttek nem ugyanazoknak a törvényeknek engedelmeskednek, mint a többi ember. Érted?

– Te őrült vagy – mondta halkan.

– Igen – sóhajtottam. – De nem annyira, amennyire te leszel, ha itt maradsz, és beleavatkozol a dolgainkba.

Felálltam, és a vállamra dobtam a birkatetemet.

– Egyébként is hiába mennél a rendőrségre – mondtam. – Mire kiérnek a táborba, ez a birka szőröstül-bőröstül eltűnik. Tégy, amit akarsz, R. V. Döntsd el: mész vagy maradsz. Jelents föl a rendőrségen, vagy tartsd a szád. Döntsd el, mit akarsz. Én csak annyit mondok: nekem és a fajtámbelieknek te csak annyi vagy, mint ez a birka itt. Nekünk édes mindegy, hogy téged ölünk-e meg, vagy a mezőn legelő állatok közül valamelyiket.

– Te szörnyeteg vagy! – nyögte zihálva R. V.

– Igen – hagytam rá. – Vagyis még csak szörnyeteg palánta. Látnod kellene, milyenek vannak közöttünk. – Gonoszul vigyorogtam rá, s közben utáltam magam, hogy ilyen ocsmányul viselkedem vele, de tudtam, hogy így kell lennie. – Viszlát, Reggie Veggie – mondtam, és elballagtam.

Nem néztem hátra. Nem volt rá szükség. Gyakorlatilag egész úton, vissza a táborig, hallottam rémült fogvacogását.