Jóllehet a vámpírvérem juttatott bajba a szarufákon, az mentette meg az életemet is.

Zuhanás közben kinyújtottam az egyik karomat – merőben csak egy reménykedő mozdulatként –, és a kezemmel elkaptam a gerendát. Ha közönséges fiú lettem volna, nem lett volna erőm megkapaszkodni. De nem voltam az; félvámpír voltam. Így minden kábultságom ellenére el tudtam kapni, s ott maradtam lógva a gerendán.

Csukott szemmel, öt vékony ujjal csimpaszkodva himbálóztam a négyemeletnyi mélység fölött.

– Darren! Tarts ki! – üvöltötte Sam. Fölösleges volt mondania – nem volt szándékomban elengedni a gerendát.

– Jövök – mondta Sam. – Amilyen gyorsan csak tudok, jövök! El ne engedd. És ne ess pánikba!

Ilyeneket mondott, miközben elindult felém a szarufán, hogy megnyugtasson: meglátom, minden rendben lesz, meg fog menteni, én csak lazítsak, és ne féljek semmitől.

Szavai jó hatással voltak rám. Elterelték a figyelmemet a félelemről, hogy lezuhanok. Ha ő nincs, nekem annyi.

Sam súlya alatt meg-megreccsent a gerenda, s egy szörnyű pillanatig azt hittem, mindjárt leszakad, s mindketten a mélybe zuhanunk. De a fa kitartott, és ő gyors, de óvatos kúszással már meg is érkezett hozzám.

Akkor megállt.

– Most megfogom a csuklódat a jobb kezemmel – mondta. – Lassan fogom csinálni. Közben ne mozogj, és ne is akarj elkapni a másik kezeddel. Rendben?

– Rendben – feleltem.

Éreztem, amint az ujjai átfogják a csuklómat.

– Ne engedd el a gerendát – figyelmeztetett.

– Nem engedem el – ígértem meg.

– Annyi erőm nincs, hogy felhúzzalak, ezért hintáztatni foglak – magyarázta. – Nyújtsd ki a szabad kezedet, és próbáld elkapni a gerendát. Ne rémülj meg, ha elvéted, mert foglak. Ha sikerült elkapnod, maradj veszteg pár másodpercig, és pihenj. Utána együttes erővel föltornásztatunk a gerendára. Értesz mindent?

– Értettem, kapitány – feleltem idegesen vigyorogva.

– Oké. Akkor kezdjük. És ne felejtsd el: minden rendben lesz. Menni fog. Túl fogod élni.

Hintáztatni kezdett, előbb csak könnyedén, aztán kicsit erősebben. Pár lengés után erős kísértést éreztem, hogy elkapjam a gerendát, de kényszerítettem magam, hogy várjak. Amikor már úgy éreztem, hogy elég magasra lendülök, kinyújtottam az ujjaimat, figyelmemet a deszkapallóra összpontosítottam, és megragadtam.

Sikerült!

Rövid időre megpihentem, és próbáltam ellazítani a jobb karom izmait.

– Mit gondolsz, fel tudod magad húzni? – kérdezte Sam.

– Igen – felekem.

– Segítek felhozni a felsőtestedet – mondta. – Ha már a hasadat biztonsággal meg tudod támasztani a gerendán, akkor elmegyek az útból, hogy legyen hely fölraknod a lábadat.

Sam jobb kezével megragadta az ingem és a zakóm gallérját – hogy megtartson, ha le találnék csúszni –, és segített fölhúzódzkodni.

Fölhorzsokam a mellem és a hasam, de nem bántam, sőt még örültem is a fájdalomnak. Azt jelentette, hogy élek.

Amikor már biztonságban voltam, Sam hátrébb vonult, és én fölraktam mindkét lábamat. A szokottnál lassabban mászva megindultam utána. A párkányhoz érve sem álltam föl, mint addig, csak amikor elértünk a lépcsőig. Ott aztán nekivetettem a hátamat a falnak, és hosszan, remegőn felsóhajtottam a megkönnyebbüléstől.

– Azannyát! – szólalt meg Sam a bal oldalamon. – Ez aztán buli volt! Megcsinálod még egyszer?

Szerintem viccnek szánta.

Később, miután már lebotorkáltam a lépcsőn – az egyensúlyérzékem még mindig ki akart fogni rajtam, de már javulóban volt –, visszamentünk a vagonokhoz, és elhevertünk az egyik árnyékában.

– Megmentetted az életemet – szólaltam meg halkan.

– Szóra se érdemes – mondta erre Sam. – Te is megtetted volna értem.

– Lehet – feleltem. – De tőlem nem kértek segítséget. Nem nekem kellett használni az eszemet és hidegvérrel cselekedni. Megmentettél, Sam. Neked köszönhetem az életemet.

– Tartsd meg – nevetett Sam. – Én mit kezdenék vele?

– Komolyan beszélek, Sam. Őrülten hálás vagyok neked. Ha bármikor akarsz valamit, vagy szükséged van valamire, csak szólj, és én eget-földet megmozgatok, hogy megszerezzem neked.

– Komolyan?

– Becsszavamra – esküdtem.

– Van egyvalami... – bökte ki.

– Mi az?

– Szeretnék csatlakozni a Cirque du Freakhez.

– Saaaammmmm... – nyögtem.

– Azt mondtad, amít csak akarok, én tehát megmondtam – nézett rám.

– Ez nem olyan egyszerű – ellenkeztem.

– Dehogynem – vágott vissza. – Beszélj a tulajjal az érdekemben. Na, Darren! Komolyan gondoltad, amit mondtál, vagy nem?

– Jól van – sóhajtottam. – Megkérdezem Mr. Tallt.

– Mikor?

– Ma – ígértem. – Mihelyt visszaértünk.

– Hurrá! – És beleöklözött a levegőbe.

– De ha nemet mond, akkor belenyugszol, rendben? – aggályoskodtam. – Megteszem, ami rajtam múlik, de ha Mr. Tall azt mondja: nem, akkor nem.

– Jól van – egyezett bele. – Elfogadom.

– Talán nekem is akad ott valami állás – mondta valaki a hátam mögött.

Villámgyorsan hátrafordukam – R. V. állt ott, arcán különös mosollyal.

– Hogy jut eszébe így idelopakodni? – förmedtem rá. – A frászt hozta rám!

– Bocs, öreg – mondta R. V., de nem látszott rajta, mintha különösebben sajnálkozna.

– Mit keres itt? – kérdezte Sam.

– Darrent kerestem – válaszolta R. V. – Még meg se tudtam köszönni neki a jegyet.

– Részemről rendben – mondtam erre. – Sajnálom, hogy a végén nem találkozhattunk, de másutt volt dolgom.

– Persze – bólintott rá R. V., és leült mellém a sínre. – Megértem. Egy ekkora társulatnál bizonyára rengeteg meló van, mi? Fogadok, hogy mindig rád lőcsölnek valamit, igaz, öreg?

– Igaz – feleltem.

R. V. sugárzó arccal nézett ránk. Volt valami a mosolyában, ami szorongást keltett bennem. Nem volt valami rokonszenves mosoly.

– Mondd csak – szólt R. V. –, hogy van a farkasember?

– Jól – feleltem.

– Állandóan láncon tartjátok, ugye? – kérdezősködött tovább.

– Nem – válaszoltam, visszagondolva Evra figyelmeztetésére.

– Nem? – adta R V. a meglepettet. – Ezt a vad és veszedelmes állatot?

– Nem annyira veszedelmes – mondtam. – Ez csak egy szerep. Valójában eléggé szelíd. – Láttam, hogy Sam elkerekült szemmel bámul rám. Ő tudta, mennyire vad a farkasember, és nem értette, miért hazudok.

– Mondd csak, öreg, mit eszik egy ilyen? – faggatózott R. V.

– Marhahúst. Disznóhúst – soroltam kényszeredett mosollyal. – A szokásos kajákat. Boltban vesszük.

– Komolyan? És mi van a pókcsípéstől elpusztult kecskével? Azt ki eszi meg?

– Nem tudom.

– Evra azt mondta, hogy a kecskét ti ketten vásároltátok egy helybéli farmertől. Sokba került?

– Tulajdonképpen nem – feleltem. – Elég beteges jószág volt, úgyhogy...

Hirtelen észbekaptam. Evra azt mondta R. V.-nek, hogy a kecskét egy mészárostól vettük, nem pedig egy farmertől.

– Helyszíni vizsgálatot tartottam, öreg – mondta R. V. halkan. – A táboromban mindenki más a táborbontással volt elfoglalva, én azonban kimentem, megszámoltam a birkákat és a teheneket, kérdezősködtem, csontok után kutattam a földben. Állatok tűntek el – folytatta. – A farmerek nem sokat törődnek az ilyesmivel – nem bánják, ha egynek vagy kettőnek nyoma vész –, engem azonban csodálkozásra késztet. Szerinted ki vihette el őket?

Nem válaszoltam.

– És még valami – folytatta. – Végigsétáltam a patakparton, amerre táboroztok, és mit gondolsz, mit láttam? A víz mindenütt apró csontokat, hús- és bordarabkákat sodor magával. Szerinted honnan jöhetnek, Darren?

– Nem tudom – feleltem, és fölálltam. – Most már mennem kell. Várnak a cirkuszban. Vannak még elvégzendő munkáim.

– A világért sem akarlak fekartani – mosolygott R. V.

– Mikor mentek tovább? – kérdeztem. – Lehet, hogy átugrom elköszönni.

– Kedves tőled – mondta. – De emiatt ne fájjon a fejed, öreg. Én egyhamar nem megyek sehová.

– Mintha azt mondtad volna, hogy továbbmentek – mondtam összehúzott szemöldökkel.

– A THV továbbmegy, sőt már el is mentek. Tegnap este. – Arcán fagyos mosoly jelent meg. – De én még maradok egy ideig. Van itt néhány dolog, aminek utána akarok járni.

– Ó. – Magamban hangosan káromkodtam, de közben úgy tettem, mintha örülnék. – Ez aztán a jó hír. Hát akkor, viszlát.

– Úgy-úgy – bólogatott energikusan R. V. – Sokszor fogunk még találkozni, öreg, erre mérget vehetsz. Hu, de még mennyit!

Félszegen vigyorogtam.

– Akkor addig is, viszlát.

– Viszlát – mondta R. V.

– Várj – szólt utánam Sam. – Veled megyek.

– Nem – mondtam. – Gyere holnap. Addigra megszerzem a választ Mr. Talltól.

És mielőtt bármelyikük egy szót is szólhatott volna, nyakamba szedtem a lábamat.

ElŐször nyugtalanított, hogy R. V. ennyire érdeklődik az állatok eltűnése iránt, de ahogy közeledtem a táborhoz, egyre inkább megnyugodtam. Végtére is ő csak egy ártalmatlan szőrmók figura, míg mi, a Cirque du Freak tagjai, különleges és erős lények vagyunk. Ugyan mit árthatna ő nekünk?

Egyenesen Mr. Tallhoz akartam menni, hogy beszámoljak neki R. V.-ről, de ahogy a kocsija felé siettem, Truska – az a nő, aki azt a hihetetlen szakállat tudta növeszteni – megragadta a karomat, és jelekkel a tudomásomra hozta, hogy kövessem.

Bevezetett a sátrába. Ez díszesebben volt berendezve, mint a többiek sátra és lakókocsija. A falakon mindenütt tükrök és festmények lógtak. Hatalmas szekrényeket láttam, öltözőasztalkákat, és egy óriási baldachinos ágyat.

Truska mondott valamit a maga különös fókahangján, majd beállított a szoba közepére, és intett, hogy ne mozduljak. Akkor fogott egy mérőszalagot, és levette a méreteimet.

Amikor ezzel végzett, elbiggyesztette a száját, gondolkodott pár pillanatig, majd pattintott az ujjaival, és az egyik szekrényhez sietett.

Miután alaposan feltúrta, talált benne egy nadrágot. Egy másik szekrényből inget kerített, megint egy másikból zakót s egy jókora ládából egy pár cipőt. Atlétát, alsónadrágot és zoknit magam választhattam az egyik öltözőasztal fiókjaiból.

Egy selyemmel behúzott paraván mögött öltöztem át. Nyilván Evra beszélt neki arról, hogy szeretnék új ruhát. Jól tette, hogy szólt, mert én valószínűleg megint elfelejtettem volna.

Amikor kiléptem a paraván mögül, Truska összecsapta a kezét, és gyorsan odatolt egy tükör elé. A ruhák tökéletesen illettek rám, és legnagyobb meglepetésemre jól néztem ki. Az ing világoszöld volt, a nadrág sötétlila, a zakó pedig arany és kék. Truska talált egy hosszú, piros selyemanyagot, és a derekamra csavarta: hajszálra úgy festettem, mint egy kalóz!

– Hát ez király! – mondtam neki. – Csak az a baj, hogy ez egy kicsit szorít – mutattam a cipőmre.

Truska visszavitte a cipőt, és hozott egy másik párt. Ez puhább volt, mint az előző, és az orra felkunkorodott, mint Szindbádé, a Hajósé. Azonnal megtetszett.

– Köszönöm, Truska – mondtam, és indukam kifelé. Ő felemelte a kezét, mire megálltam. Odahúzott egy széket az egyik magas szekrény elé, ráállt, s levett a szekrény tetejéről egy nagy, kerek dobozt. Lepottyantotta a földre, aztán kinyitotta, s kivett belőle egy kis barna, tollas kalapot, olyat, amilyet Robin Hood viselhetett.

Mielőtt a fejembe nyomhattam volna a kalapot, Truska leültetett, fogott egy ollót, és levágta a hajamat. Már nagyon esedékes volt.

A hajnyírás és a kalap már csak a hab volt a tortán. Alig ismertem magamra, amikor ismét belenéztem a tükörbe.

– Ó, Truska – kiáltottam –, én... én... – nem talákam a szavakat, ezért inkább átöleltem, és egy túláradóan érzelmes csókot nyomtam az arcára. Zavartan engedtem el, és boldog voltam, hogy egyik barátom se látott bennünket. Truska azonban ragyogott az örömtől.

Kirobogtam, hogy megmutassam Evrának új külsőmet. Az öltözék szerinte is szuper volt, de megesküdött, hogy nem kérte meg Truskát semmire. Azt mondta, vagy nem bírta már tovább nézni, hogy ilyen gondozatlan a külsőm, vagy Mr. Crepsley kérte meg, hogy hozzon rendbe, vagy azért csinálta, mert belém zúgott.

– Nem zúgott belém! – tiltakoztam.

– Truska szerelmes Darrenbe! Truska szerelmes Darrenbe! – hajtogatta Evra.

– Fogd már be, te csenevész kígyóutánzat! – mordultam rá.

Nem sértődött meg, csak nevetett.

– Két szerelmes pár, mindig együtt jár, egy tányérból esznek, mindig összevesznek! – kántálta. – Mi kell jobban, Darren? Házasság vagy vámpírság?

Nagyot ordítva rávetettem magam, leszorítottam a földre, és el sem engedtem, amíg kegyelemért nem könyörgött.

Amikor ezt elintéztük, Evra visszament a kígyójához, én pedig utánanéztem, hogy mi van még hátra az aznapi teendőimből. Ettől kezdve nem volt megállásom, mert Evra munkáját is nekem kellett elvégeznem, úgyhogy kettő helyett dolgoztam. Így esett, no meg az új ruha miatti izgalmak következtében, hogy tökéletesen megfeledkeztem R. V.-ről és arról, hogy beszámoljak Mr. Tallnak az ökoharcos fenyegetéséről, miszerint utána fog nézni, hová tűntek el az állatok.

Ha nem vagyok ilyen feledékeny, talán másként alakulnak a dolgok, és itt-tartózkodásunk nem végződik vérontással és könnyekkel.