A tábor egész délután úgy nézett ki, mint egy nyüzsgő hangyaboly. Sokan dolgoztak például a nagysátor felállításán. Ezt most láttam először. Amikor elkészült, tiszteletet parancsoló látvány volt: magas, kerek és piros, és körös-körül a fellépők képei díszítették.

Evrával együtt kivettük a részünket a munkából: bevertük a sátorcövekeket a földbe, elrendeztük bent a székeket, felállítottuk a színpadot, előkészítettük a fellépő művészek kellékeit (konzervdobozokat, szögeket és csavarokat kellett keresnünk, hogy legyen mit ennie Kétgyomrú Rhamusnak, segítenünk kellett bevinni a sátorba a farkasember ketrecét és hasonlók).

E nagyszabású hadműveletet hiheteden gyorsasággal hajtottuk végre. A tábor minden lakója tudta, hol a helye, és hogy mit várnak el tőle, és soha semmiféle riadalom nem támadt a dolgok kimenetelét illetően. Mindenki egy csapat tagjaként végezte a maga feladatát, és a végén minden szépen összeállt.

Sam kora délután bukkant fel a táborban. Én magunk mellett akartam tartani, hogy kéznél legyen, ha segítség kell, de Evra azt mondta, csak útban lenne, ezért elküldtük. Nagyon rosszul esett neki; rosszkedvűen elkullogott egy üres konzervdobozt rugdosva. Megsajnáltam, és ki is találtam rögtön, hogyan vidíthatnám föl.

– Sam! Várj egy kicsit! – kiáltottam utána. – Mindjárt jövök – szóltam oda Evrának, és elrohantam Mr. Tall lakókocsijához.

Épp csak egyet koppantottam az ajtaján, máris kinyílt. Mr. Tall állt ott, és mielőtt egy szót is szólhattam volna, odanyújtott két belépőjegyet a Cirque du Freak előadására.

Elképedve bámultam a jegyekre, majd Mr. Tallra.

– Honnan tudta...?

– Vannak módszereim – felelte mosolyogva.

– Nincs pénzem – figyelmeztettem.

– Majd levonom a béredből – válaszolta.

– Hisz maga semmit sem fizet nekem – néztem rá értetlen arccal.

– Bölcs dolog tőlem – szaladt fülig Mr. Tall szája. Kezembe nyomta a jegyeket, és mielőtt megköszönhettem volna, becsukta az orrom előtt az ajtót.

Visszasiettem Samhez, és átadtam neki a jegyeket.

– Mik ezek? – kérdezte.

– Jegyek a ma esti műsorra – feleltem. – Egy neked, egy pedig R. V.-nek.

– Hű, ez remek! – Sam gyorsan zsebre vágta, mintha attól félne, elfüjja a szél, vagy kámforrá válnak. – Kösz, Darren.

– Szóra sem érdemes – feleltem. – Csak az a bökkenő, hogy nagyon későn, éjjel tizenegykor kezdődik, és hajnali egy előtt ritkán ér véget. Menni fog?

– Persze – felelte Sam. – Majd ellógok. A mamám és a papám minden este fél tízkor fekszenek le. Mindketten koránkelők.

– Ha elkapnak, ne mondd meg nekik, hová mész – figyelmeztettem.

– Lakat lesz a számon – ígérte, s futott, hogy megkeresse R. V.-t.

Ezután egy gyors vacsorát leszámítva meg sem álltunk műsorkezdésig. Mialatt Evra oda volt, hogy ellássa a kígyóját, én gyertyákat helyeztem el a cirkuszsátorban. Volt még öt hatalmas csillár is, négy a nézőtér, egy pedig a színpad fölött, de azokat a törpék szerelték föl.

Mags – az egyik csinos lány, aki játékot és édességet árult a szünetekben – megkért, hogy segítsek neki a tálcák elkészítésében, úgyhogy egy órán keresztül rakosgattam a cukor pókhálókat, ehető "üveg"-figurákat és a farkasember szőrcsomóit. Volt egy újdonság is, amit még nem láttam: kis Végtag Cormac-szobrocskák. Ha az ember letört róluk egy darabkát, új darab nőtt a helyébe.

Megkérdeztem Magset, hogy működik, de nem tudta.

– Mr. Tall egyik találmánya ez is – mondta. – Azok közül, amiket itt látsz, sokat ő maga készít.

Leharaptam a modell fejét, aztán belekukucskáltam a nyakába, hogy lássam, mi van benne, de addigra már ki is nőtt az új fej.

– Nem tartanak örökké – jegyezte meg Mags. – Néhány hónap múlva elrohadnak.

– Megmondod az embereknek, amikor megveszik? – kérdeztem.

– Persze – felelte. – Mr. Tall szerint a vevőknek tudniuk kell, hogy mit vásárolnak. Nem helyesli, ha átejtjük az embereket.

Mr. Crepsley fél órával a műsorkezdés előtt üzent értem. Amikor beléptem, már a fellépőruhájában várt.

– Fényesítsd ki Madame Octa ketrecét – utasított –, aztán keféld ki az öltönyödet, és mosakodj meg.

– Minek? – kérdeztem.

– Jössz velem – felelte.

– Úgy érti, én is fellépek a számban? – kérdeztem felcsillanó szemmel.

– Lesz egy kis szereped – válaszolta. – Te hozod be a ketrecet, és te fogsz fuvolázni, amikor az a rész jön, hogy Madame Octa hálót sző a számra.

– Ezt Mr. Tall szokta csinálni, nem?

– Ő szokta – bólintott Mr. Crepsley –, de ma este kevés a szereplő, ezért ő maga is saját számmal lép fel. Különben is, hozzád jobban illik ez a szerep, mint hozzá.

– Hogyhogy?

– Hátborzongatóbb a külsőd – felelte. – A sápadt arcoddal meg ezzel a szörnyű öltönnyel olyan vagy, mintha egy horrorfilmből léptél volna ki.

Ez felért egy kisebbfajta megrázkódtatással. Sohasem gondoltam volna, hogy hátborzongató a külsőm. Megnéztem magam egy tükörben, és láttam, hogy csakugyan ijesztően nézek ki. Mivel nem ittam embervért, sokkal sápadtabb voltam, mint kellett volna, a piszkos öltönyben pedig még kísértetiesebb látványt nyújtottam. El is határoztam, hogy reggel kerítek magamnak valami más ruhát.

A műsor pontban tizenegykor kezdődött. Nem számítottam valami nagy tömegre – a pusztaság kellős közepén vertünk tábort, és nem sok időnk volt értesíteni az embereket az esti show-műsorról –, de a sátor zsúfolásig megtelt.

– Honnan jött ez a sok ember? – kérdeztem Evrától súgva, miközben Mr. Tallt figyeltük, aki éppen a farkasembert mutatta be.

– Mindenhonnan – felelte csendes, nyugodt hangon Evra. – Az emberek mindig megtudják, ha valahol fellépünk. Egyébként pedig attól, hogy nekünk csak ma szólt róla, Mr. Tall valószínűleg azóta tudja, amióta letáboroztunk itt, hogy ma este műsort adunk.

A színfalak mögül figyeltem az előadást, s mivel már ismertem a szereplőket és valósággal úgy éreztem, hogy egy nagy család vagyunk, talán még jobban élveztem, mint amikor először láttam.

A farkasember után Kezes Hans következett, utána pedig Kétgyomrú Rhamus. Ezután jött az első szünet, majd Mr. Tall jelent meg a színpadon és mindenütt – de úgy, hogy sohasem láttuk mozogni, csak azt, hogy hol itt bukkan föl, s tűnik el, hogy a következő pillanatban egy egészen más helyen bukkanjon fel. Őt Triska követte, utána pedig nekem kellett színre lépnem Mr. Crepsleyvel és Madame Octával.

A fények egészen elhalványultak, de vámpírképességemnél fogva jól ki tudtam venni a tömegben Sam és R. V. arcát. Döbbenten ismertek rám a színpadon, és mindenki másnál hangosabban tapsoltak. Kénytelen voltam elrejteni boldog mosolyomat: Mr. Crepsley meghagyta, hogy vágjak szerencsétlen és komor képet, hogy ezzel is hassak a közönségre.

Félreálltam, mialatt Mr. Crepsley arról szavalt, hogy milyen veszedelmes lény Madame Octa, majd kinyitottam a ketrece ajtaját, miközben egy segéd fölvezetett egy kecskét a színpadra.

Egy hangos, dühös kiáltás hallatszott, amikor Madame Octa megölte a kecskét... R. V.-től származott. Ekkor már tudtam, hogy nem lett volna szabad meghívni őt – elfelejtettem, mennyire odavan az állatokért –, de túl késő volt, a meghívást már nem lehetett visszavonni.

Kicsit ideges lettem, amikor eljött a pillanat, hogy fuvolajátékommal irányítsam Madame Octát – éreztem, hogy a sátorban minden tekintet rám szegeződik. Soha nem léptem még föl ilyen sok ember előtt, és pár pillanatig attól féltem, hogy meg se bírom mozdítani a számat, vagy elfelejtem a dallamot. De mihelyt belefogtam, és gondolataimat közölni kezdtem Madame Octával, rögtön belelendültem.

Miközben a pók a hálóját szőtte Mr. Crepsley szája fölött, hirtelen belém vágott, hogy ha akarnám, most megszabadulhatnék tőle.

Ha hagynám, hogy a pók megmarja.

Az ötlet megrémített. Azelőtt is gondoltam rá, hogy megölöm, de ez sohasem volt komoly, és azóta nem jutott eszembe, amióta csatlakoztunk a cirkuszhoz. Most itt van: az élete a kezemben volt. Elég egy másodpercnyi "kihagyás". Nyugodtan mondhatom, hogy baleset volt. Senki sem tudná rám bizonyítani az ellenkezőjét.

Néztem, hogyan mozog a pók ide-oda, föl-le, s hogyan csillan meg a csillár fénye a méregfogain. A gyertyák lángja csak úgy ontotta a hőséget. Dőlt rólam a veríték. Eszembe jutott, mondhatnám azt is, hogy az izzadságtól megcsúsztak az ujjaim.

A pók Mr. Crepsley száján szőtte a hálóját. Avámpír két keze az oldalánál, úgyhogy meg se tudná állítani... elég lenne egy fals hang a fuvolán... egy rosszul eltalált hang, amely megszakítaná a gondolatáramlást kettőnk között, és...

Nem tettem meg. Tökéletesen és nagy biztonsággal játszottam végig a dallamot. Magam sem tudtam, miért kíméltem meg a vámpír életét. Talán mert Mr. Tall tudná, hogy én öltem meg. Talán mert szükségem volt Mr. Crepsleyre, hogy megtanítsa, hogyan maradjak életben. Talán mert nem akartam gyilkossá válni. Vagy talán – de csak talán – mert kezdtem megkedvelni a vámpírt. Végtére is behozott engem a cirkuszba, és felléptetett a saját számában. Ha ő nincs, Evrával és Sammel sem találkoztam volna. Kedves volt hozzám, már amennyire kedves tudott lenni.

Akármi volt is az oka, nem engedtem, hogy Madame Octa megölje a gazdáját, és a szám végén együtt hajoltunk meg, majd együtt mentünk le a színpadról.

– Eljátszottál a gondolattal, hogy megölsz – szólalt meg Mr. Crepsley, amikor a színfalak mögé értünk.

– Hogy érti ezt? – játszottam az ostobát.

– Tudod jól, hogy értem – felelte. Kis szünet után hozzátette: – Nem sikerült volna. A fellépés előtt a méreg nagy részét lefejtettem. Csak annyi mérge maradt, amennyi a kecske megöléséhez kellett.

– Ez valami próba volt? – néztem rá újra feltámadó gyűlölettel. – Én meg azt hittem, hogy rendes hozzám! – kiáltottam. – Pedig egész idő alatt csak vizsgáztatott!

– Meg kellett tudnom – felelte halálosan komoly arccal. – Meg kellett tudnom, hogy számíthatok-e rád.

– Hát ide figyeljen – mordultam fel, és lábujjhegyre álltam, hogy a szemünk egy vonalba kerüljön. – A nyavalyás tesztje fabatkát sem ér. Ezúttal nem öltem meg, de ha még egyszer az életben alkalmam nyílik rá, meg fogom tenni!

Dühömben kiviharzottam; még ahhoz is túl feldúlt voltam, hogy megnézzem Végtag Cormac számát, vagy megvárjam az előadás végét. Úgy éreztem, elárultak, jóllehet a lelkem mélyén tudtam, hogy amit mondott, nem volt butaság.

Még másnap reggel is zaklatott voltam. Evra egyre kérdezgette, mi bajom, de nem árultam el neki. Nem akartam, hogy tudja: arra gondoltam, megölöm Mr. Crepsleyt.

Evra elmesélte, hogy az előadás után találkozott Sammel és R. V.-vel.

– Samnek tetszett – mondta –, különösen Végtag Cormac. Bent kellett volna maradnod, hogy lásd Cormacot. Amikor például lefűrészelte a lábát...

– Majd megnézem legközelebb – vágtam közbe. – Hogy fogadta R. V.?

– Nem volt tőle túl boldog – felelte a homlokát ráncolva Evra.

– A kecske miatt?

– Igen, de nem csak amiatt – hangzott Evra válasza. – Mondtam neki, hogy a kecskét egy mészárostól vettük, úgyhogy mindenképpen megölték volna. Leginkább a farkasember, a kígyó és Mr. Crepsley pókja zavarták őt.

– Hát ezekkel meg mi baja volt? – néztem rá értetlenül.

– Attól tart, hogy nem bánunk jól velük. Kifogásolta, hogy ketrecben tartjuk őket. Megnyugtattam, hogy a pókot kivéve nincsenek bezárva. Azt mondtam, hogy színpadon kívül a farkasember olyan szelíd, mint egy bárány. És megmutattam neki a kígyómat és azt is, hogyan alszunk együtt.

– Elhitte, amit a farkasemberről mondtál? – tudakoltam.

– Azt hiszem, igen – felelte Evra –, ámbár még akkor is látszott rajta, hogy gyanakszik, amikor elmentek. És nagyon, de nagyon érdekelték a táplálkozási szokásaik. Tudni akarta, hogy mivel és milyen gyakran etetjük őket, és hogy honnan szerezzük be az élelmet. R. V.-vel vigyáznunk kell – okozhat még gondokat nekünk. Szerencsére egy vagy két napon belül lelépnek, de addig is: fő az óvatosság!

Nyugodtan telt a napunk. Sam csak késő délután jelent meg, és egyikőnknek sem volt kedve játszani. Borús nap volt, és mindnyájan kicsit nyomott hangulatban voltunk. Sam mindössze fél órát maradt, aztán ismét hazaügetett.

Röviddel napnyugta után Mr. Crepsley a sátrához rendelt. Nem akartam menni, de gondoltam, jobb lesz, ha nem ingerlem fel túlságosan. Végtére is ő a gyámom, és ha minden igaz, akár ki is rúgathat a Cirque du Freakből.

– Mit akar? – kérdeztem dühösen, amint megérkeztem.

– Állj ide, ahol jobban látlak – mondta a vámpír. Csontos ujjaival hátrabillentette a fejemet, és felhúzta a szemhéjamat, hogy megnézze a szemem fehérjét. Rám szólt, hogy nyissam ki a számat, és belenézett a torkomba. Aztán ellenőrizte a pulzusomat és a reflexeimet.

– Hogy érzed magad? – kérdezte.

– Fáradtan – íeleltem.

– Gyengeség? – faggatott. – Rosszullét?

– Kicsit.

– Mennyi vért ittál mostanában?

– Amennyit kellett – mondtam.

– De embervért nem?

– Nem – szóltam halkan.

– Jól van – mondta erre. – Készülj. Elmegyünk.

– Vadászni? – kérdeztem.

Megrázta a fejét.

– Meglátogatjuk egy barátomat.

A sátor előtt felugrottam a hátára, és máris futásnak eredt. A táboron kívül átváltott suhanásra, és a világ képe összefolyt körülöttünk.

Nem nagyon figyeltem, merre megyünk. Túlságosan aggasztott a ruhám. Megfeledkeztem arról, hogy újat szerezzek, és most minél jobban szemügyre vettem, annál rosszabbnak láttam. Tele volt apró lyukakkal és szakadásokkal, a színe pedig a sok portól és piszoktól hamvas árnyalatúra vált. Itt-ott lógott belőle a cérna, vagy az anyag feslett ki, és valahányszor megráztam a karomat vagy a lábamat, olyan volt, mintha hajszálak potyognának róla.

Soha nem adtam valami sokat az öltözködésre, de azért azt sem akartam, hogy úgy nézzek ki, mint egy csavargó. Holnap mindenképpen szerzek valami új holmit.

Beértünk egy városba, és Mr. Crepsley lelassított, majd megállt egy magas épület hátsó bejáratánál. Szerettem volna megkérdezni, hol vagyunk, de a szájára tett ujjával jelezte, hogy maradjak csendben.

A hátsó ajtó be volt zárva, de Mr. Crepsley rátette a kezét, a másikkal csettintett, mire az ajtó nyomban kinyílt. Végigvezetett egy hosszú, sötét folyosón, majd föl egy lépcsőn, végül egy kivilágított előcsarnokba érkeztünk. A közepén egy fehér íróasztal árválkodott. Mr. Crepsley körülnézett, hogy valóban egyedül vagyunk-e, majd megnyomta az egyik csengőt. Az íróasztal mögötti üvegfal túloldalán egy alak jelent meg. Kinyílt az üvegfalban az ajtó, és kilépett rajta egy vörösesszőke hajú, fehér egyenruhát és zöld maszkot viselő férfi. Úgy nézett ki, mint egy orvos.

– Hogyhogy... – kezdte, majd hirtelen elhallgatott. – Larten Crepsley! Mi a poklot keresel itt, te sátánfajzat?

Lehúzta a maszkját, és láttam, hogy teli szájjal vigyorog.

– Helló, Jimmy – köszöntötte Mr. Crepsley. Mosolyogva ráztak kezet egymással. – Régóta nem láttalak.

– Nem olyan régóta, mint amilyen hosszúnak ígérkezett – felelte a Jimmy nevű ember. – Azt hallottam, hogy megöltek. Hogy egy régi ellenséged felnyársalta azt az odvas szívedet, vagy valami ilyesmi.

– Nem kellene mindent elhinned, amit mondanak – felelte Mr. Crepsley. Egyik kezét a vállamra tette, és előbbre terelt. – Jimmy, ez itt Darren Shan, az útitársam. Darren, ő Jimmy Ovo, régi barátom, és a világ legjobb patológusa.

– Helló – mondtam.

– Örülök, hogy megismertelek – mondta Jimmy, és megrázta a kezemet. – Te nem vagy... úgy értem, a klubhoz tartozó vagy?

– Vámpír – közölte Mr. Crepsley.

– Csak félig – szóltam közbe ingerülten. – Nem vagyok teljesen az.

– Kérlek – mondta Jimmy, és összerezzent –, ne használjátok ezt a szót. Tudom, hogy mik vagytok, és nincs is vele semmi bajom, de ez a vé betűs szó mindig halálra rémít. – Mókásan megborzongott. – Gondolom, a sok horrorfilm miatt van, amiket gyerekkoromban láttam. Tudom, hogy nem vagytok olyanok, mint azok a moziszörnyek, de nehéz megszabadulni az emléküktől.

– Mit csinál egy patológus? – érdeklődtem.

– Felnyitom a holttesteket, hogy lássam, miben haltak meg – magyarázta Jimmy. – Nem sok holttesten végzem el ezt a műveletet, csak azokon, akik gyanús körülmények között haltak meg.

– Ez a városi hullaház, Darren – mondta Mr. Crepsley. – Azoknak a tetemeit tárolják itt, akik kórházba szállítás közben vagy már bent a kórházban haltak meg.

– Ott tartjátok őket? – kérdeztem Jimmytől, az üvegfal mögötti helyiség felé mutatva.

– Aha – felelte vidáman. Fölcsapta az asztallap egyik szélét, és beinvitált bennünket.

Ideges lettem. Arra számítottam, hogy asztalok tucatjain hevernek majd felvágott hasú hullák. De nem mindössze egyetlen tetem volt ott, azt is egy hosszú lepel takarta. A hatalmas, jól megvilágított terem falain nagyméretű, beépített iratszekrények sorakoztak, és mindenfelé orvosi műszerek sokaságát lehetett látni.

– Hogy megy az üzlet? – érdeklődött Mr. Crepsley, miközben leültünk, nem messze az asztalon fekvő holttesttől. Jimmy és Mr. Crepsley ügyet sem vetettek a hullára, és mivel nem akartam kilógni a sorból, én is így tettem.

– Elég vontatottan – felelte Jimmy. – Jó az idő, nincs sok közlekedési baleset. Nincsenek ismeretlen eredetű járványok, se ételmérgezések, és épületek sem dőltek össze. Jut eszembe... pár éve itt járt nálam egy régi barátod.

– Nocsak – mondta udvarias érdeklődéssel Mr. Crepsley. – Ki volt az?

Jimmy erőteljesen megszívta az orrát, majd megköszörülte a torkát.

– Gavner Purl? – kurjantotta vidáman Mr. Crepsley. – Hogy van a vén csibész – még most is olyan kétbalkezes?

Beszélgetni kezdtek közös barátjukról, Gavner Purlról. Eközben én kíváncsian körbepillantottam, hogy vajon hol tartják a hullákat. Végre, amikor egy lélegzetvételnyi szünetet tartottak, megkérdeztem Jimmytől. Ő felállt, és hívott, hogy menjek utána. Odavezetett a nagy iratszekrényekhez, és kihúzta az egyik fiókot.

Sziszegő hang hallatszott, és a fiók belsejéből fagyos pára gomolygott ki. Amikor szétoszlott, megpillantottam egy lepedővel letakart testet, és megértettem, hogy ezek nem iratszekrények, hanem fagyasztókoporsók!

– Itt tároljuk a tetemeket, amíg el nem készülünk velük – magyarázta Jimmy –, vagy amíg a legközelebbi hozzátartozójuk el nem jön értük.

Körbepillantva gyorsan összeszámoltam a fiókok sorait.

– Mindben van holttest? – kérdeztem.

Jimmy megrázta a fejét.

– Pillanatnyilag csak hatan vendégeskednek nálunk, leszámítva azt, aki az asztalon fekszik. Ahogy említettem, csendes időszak van. Mellesleg még a legnagyobb forgalom idején is üres a legtöbb férőhely. Még a félház is ritkaság. De szeretünk felkészülni a legrosszabbra.

– Egyetlen friss hullátok sincs? – kérdezte Mr. Crepsley.

– Várj egy pillanatra, mindjárt megnézem – válaszolta Jimmy. Belenézett egy vastag könyvbe, és lapozott benne egyet-kettőt. – Van egy harmincas férfi – mondta. – Alig több mint nyolc órája halt meg autóbalesetben.

– Frissebb nincs? – kérdezte Mr. Crepsley.

– Sajnos nincs – felelte Jimmy.

– Akkor be kell érnünk ezzel – sóhajtotta Mr. Crepsley.

– Várjon csak – szóltam közbe. – Ugye, nem akarja egy hulla vérét szívni?

– Nem – nyugtatott meg Mr. Crepsley. Benyúlt a köpenyébe, és jó néhány olyan kis üveget varázsolt elő, mint amilyenekben a tartalék embervért raktározta. – Ezeket akarom újratölteni.

– Nem teheti! – szóltam elakadó lélegzettel.

– Miért nem? – nézett rám érdeklődve.

– Nem rendes dolog. Nem való halottból vért inni. Különben is már biztosan megromlott.

– Tényleg nem lesz már olyan finom – bólintott Mr. Crepsley –, de tartaléknak megteszi. És nem értek veled egyet: egy holttest ideális alany, hiszen neki már nincs szüksége a vérre. Sok kell ám ezeknek az üvegeknek a megtöltéséhez. Túl sok lenne egy élő embertől.

– Akkor nem, ha több embertől venne el egy keveset – tiltakoztam.

– Ez igaz – hagyta rá. – De túl sok időt, erőfeszítést és kockázatot igényelne. Így könnyebb.

– Darren nem úgy beszél, mint egy vámpír – jegyezte meg Jimmy.

– Még csak tanulja – mordult fel Mr. Crepsley. – Kérlek, akkor vezess el ahhoz a holttesthez. Nem időzhetünk itt egész éjjel.

Tudtam, hogy a további vitatkozásnak semmi értelme; becsuktam hát a számat, és némán ballagtam utánuk.

Jimmy kihúzott egy magas, szőke hajú férfitetemet, és felhajtotta a lepedőt. A fején csúnya sérülés éktelenkedett, s a teste fehér volt, de ettől eltekintve úgy nézett ki, mintha aludna.

Mr. Crepsley mély vágást ejtett a férfi mellén, feltárva a szívét. A kis palackokat sorba rendezte a test mellett, majd elővett egy csövet, és az egyik végét beledugta az első palack nyakába. A cső másik végét bevezette a halott szívébe, majd a markába vette, és pumpálni kezdte a szívet.

A csövön át lassan csörgedezni kezdett a vér az üvegbe. Amikor már majdnem tele volt, Mr. Crepsley kihúzta belőle a csövet, és dugót nyomott az üveg nyakába. A cső végét beledugta a második palackba, és hozzáfogott, hogy azt is megtöltse.

A szájához emelte az első üveget, ivott egy kortyot, s megforgatta a szájában, ahogy a bort szokták.

– Jó – morogta, megnyalva a szája szélét. – Tiszta. Használható.

Nyolc kis üveget töltött tele, majd komoly arccal hozzám fordult:

– Darren – mondta –, tudom, hogy nem akarsz embervért inni, de ideje, hogy legyőzd a félelmedet.

– Nem – vágtam rá habozás nélkül.

– Rajta, Darren – mordult rám. – Ez az ember halott. A vére már semmit sem ér neki.

– Nem tudom megtenni – mondtam. – Egy hullából nem.

– De amikor élő emberből nem akarsz inni! – robbant ki a düh Mr. Crepsleyből. – A végén mindenképpen innod kell embervért. Kezdetnek ez a legjobb.

– Figyeljetek, gyerekek – szólt Jimmy –, ha most itt táplálkozni akartok, akkor szerintem én most ki...

– Csend legyen! – förmedt rá Mr. Crepsley. Égő tekintetét valósággal belém furta. – Innod kell – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. – Vámpírinas vagy. Ideje, hogy ahhoz méltón viselkedj.

– Ma éjjel még ne – könyörögtem. – Majd máskor. Ha vadászni megyünk. Eleven emberből. Hullából nem tudok. Olyan gusztustalan.

Mr. Crepsley sóhajtva ingatta a fejét.

– Eljön az az éjszaka, amikor rá fogsz jönni, milyen buta vagy. Remélem, hogy nem lesz túl késő, és nem bizonyulsz menthetedennek.

Mr. Crepsley megköszönte Jimmy Ovónak a segítségét, és újra a múlt meg a közös barátok került terítékre. Míg ők csevegtek, én magamba roskadva ültem, s azon töprengtem, vajon meddig húzhatom anélkül, hogy embervért igyak.

Amikor befejezték az eszmecserét, lementünk a lépcsőn. Jimmy kikísért, és integetett utánunk. Kedves ember volt, sajnáltam, hogy ilyen nyomasztó körülmények között kellett megismerkednünk egymással.

Mr. Crepsley hazafelé menet egy szót sem szólt, de amikor visszaérkeztünk a Cirque du Freakbe, dühösen ledobott a hátáról, és mutatóujját rám szegezve azt mondta:

– Nem az én hibám lesz, ha meghalsz.

– Oké – feleltem.

– Ostoba kölyök – morogta, és elviharzott a koporsója irányába.

Én még fönt maradtam, és megnéztem, hogyan kel föl a nap. Sokat gondolkoztam a helyzetemen, és hogy mi fog történni, ha elfogy az erőm, és elkezdek haldokolni. Egy félvámpír, aki nem akar vért inni; muris volna, ha nem lenne olyan szörnyű.

Mit tegyek? Ez a kérdés tartott ébren jóval napfelkelte után is. Mit tegyek? Adjam fel az elveimet, és igyak embervért?, vagy maradjak hű ember voltomhoz, és... haljak meg?

A nap nagy részét a sátramban töltöttem, és még Sam üdvözlésére se mentem ki, amikor megérkezett a táborba. Olyan rossz kedvem volt, mint még soha. Úgy éreztem, nem tartozom többé sehová. Nem tudnék ember lenni, de vámpír sem akarok lenni. Itt álltam a kettő között, tanácstalanul.

Azon az éjszakán nagyot aludtam, úgyhogy másnap már jobban éreztem magam. A nap magasan járt, és noha mdtam, hogy a problémám nem oldódott meg, egyelőre túl tudtam tenni magam rajta.

Evra kígyója rossz bőrben volt. Elkapott valami vírusfertőzést, és Evrának mellette kellett maradnia, hogy ápolhassa.

Sammel elhatároztuk, hogy elmegyünk arra a régi, elhagyott vasútállomásra, amelyről régebben mesélt. Evra nem bánta, hogy otthon hagyjuk. Majd máskor ő is velünk jön.

A vasútállomás szuper volt. Egy hatalmas, kör alakú, kővel kirakott udvar, egy kétemeletes ház, amelyben régen a pályaőr lakott, pár fészer, barakk és jó néhány elhagyott vasúti kocsi. És amerre néztünk, mindenféle irányba gyommal meg fűvel benőtt vágányok futottak.

Végiglépdeltünk a vágányokon, és közben úgy tettünk, mintha a magasban kifeszített köteleken lépkednénk. Valahányszor lecsúszott a lábunk a sínről, nagy üvöltéssel zuhanást tettetve elvágódtunk a földön. Ebben a játékban sokkal jobb voltam, mint Sam, mert vámpírerőmnél fogva az emberekénél fejlettebb volt az egyensúlyérzékem.

Felfedezőútra indultunk néhány kimustrált vagonba. Voltak köztük siralmas állapotban lévők is, de a legtöbb hibátlannak tűnt. Igaz, hogy belül por és piszok lepett mindent, de amúgy rendben voltak. Nem is értettem, miért hagyták itt őket ebek harmincadjára.

Felmásztunk az egyik vagon tetejére, és elnyújtózva élveztük a napsütést.

– Tudod, mit kéne csinálnunk? – kérdezte egy idő múlva Sam.

– Mit?

– Vértestvérséget kellene kötnünk.

Felhúztam magam félkönyékre, és rábámultam.

– Vértestvérséget? – kérdeztem. – Minek? És hogy kell azt csinálni?

– Jó buli volna – felelte. – Mindketten ejtünk egy kis vágást valamelyik kezünkön, aztán egymáshoz illesztjük, és megesküszünk, hogy mindörökre barátok maradunk.

– Jól hangzik – mondtam erre. – Van nálad kés?

– Üvegcserepet is használhatunk – javasolta Sam.

Odakúszott a vagontető szélére, lenyúlt, és lepattintott egy darabka üveget az egyik kitört vonatablakból. Amikor visszamászott, kis vágást metszett vele a tenyere húsos részébe, aztán odanyújtotta nekem.

Már épp bele akartam vágni a tenyerembe, amikor eszembe jutott, hogy vámpírvér csordogál az ereimben. Nem gondoltam, hogy ez a kis mennyiség árthatna Samnek, de mégis...

Leeresztettem az üvegcserepet, és megráztam a fejem.

– Nem. Nem akarom.

– Na! – unszolt Sam. – Nincs mitől félni. Egy apró vágás az egész.

– Nem – mondtam újra.

– Gyáva! – horkant fel Sam. – Félsz! Dedós! Gyáva kukac! Félős kisbaba, nem lesz katona – énekelte csúfolódva.

– Rendben van, gyáva vagyok – mondtam nevetve. Könnyebb volt hazudni, mint megmondani az igazat. – Mindenki fél valamitől. A múltkor például nem láttam, hogy rohantál volna lecsutakolni a farkasembert.

– Az más – húzta el a száját Sam.

– Üres hordó nagyot kong! – mondtam önelégülten.

– Ez mit jelent? – kérdezte.

– Nem tudom biztosan – vallottam be. – Apám szokta mondani.

Még elsoroltunk pár tréfás mondást, aztán leugrottunk, és az udvaron átvágva a pályaőr házához mentünk.

Az ajtók már évekkel ezelőtt elkorhadtak, és az ablakokból is nagyrészt hiányzott az üveg. Két kisebb szobán át egy nagyobba jutottunk, amely valaha nappaliként szolgált.

A padló közepén egy hatalmas lyuk tátongott, azt gondosan kikerültük.

– Nézz föl! – kiáltott Sam.

A plafon helyett egyenesen a tetőig láttam. Az évek során ugyanis a szobák padlói szétmállottak, és csak a szélek mentén maradt belőlük valami. A tető lyukain keresztül besütött a nap.

– Gyere utánam – mondta Sam, és egy lépcsőhöz vezetett a szoba mellett. Elindult fölfelé. En lassan lépkedtem utána; nem voltam biztos benne, hogy okos dolog-e fölmenni – a lépcső vészesen recsegett-ropogott, és úgy nézett ki, mintha bármelyik pillanatban leszakadhatna –, de nem szerettem volna, ha megint gyáva kukacnak nevezne.

A lépcső a harmadik szintre vezetett. Itt megálltunk – a kezünkkel innen már el tudtuk érni a tetőt; meg is tettük.

– Ki lehet innen mászni a tetőre? – kérdeztem.

– Ki – felelte Sam. – De túl veszélyes. A palák ki vannak lazulva, könnyen lecsúszhat az ember. De van idefent valami, ami sokkal jobb, mint a tető.

Elindult a legfelső szoba szélén húzódó körülbelül fél méter széles padlómaradványon. Én hátamat a falnak vetve lépkedtem utána.

– Ugye, nem fog leszakadni? – kérdeztem idegesen.

– Eddig még sohasem szakadt le – válaszolta Sam. – De az is igaz, hogy mindig van egy legelső alkalom.

– Kösz, hogy így megnyugtattál – morogtam.

Sam röviddel ezután megállt. A nyakamat nyújtogatva igyekeztem ellátni fölötte; nem túl messze tőle hat vagy hét gerenda átnyúlt a szoba egyik szélétől a másikig.

– Ez volt a padlás – mondta Sam.

– Sejtettem – vágtam rá.

Visszanézett rám, és elvigyorodott.

– És azt is sejted, hogy most mit fogunk csinálni?

Először ránéztem, aztán le, a gerendákra.

– Csak nem azt akarod mondani... Csak nem akarsz... Itt akarsz átmenni oda?

– Úgy van – felelte, és a bal lábát ráhelyezte a gerendára.