Korán keltünk, és elindultunk, hogy élelmet vadásszunk a törpéknek. Fáradtak voltunk, és mogorvák, és időbe telt, mire magunkhoz tértünk.

Egy idő múlva megkérdeztem Evrától, hogy mit szeretnek enni a törpék.

– Húst – felelte. – Bármilyen állatot, nem számít, milyet.

– Mennyit kell fognunk belőle?

– Hát, tizenketten vannak, de nem esznek sokat. Gondolom, egy nyúl vagy egy sündisznó elég kettőjüknek. Egy nagyobb állattal – rókával vagy kutyával – hárman-négyen is jóllaknak.

– A sündisznót meg lehet enni? – hüledeztem.

– A törpék megeszik – felelte Evra. – Nem válogatósak. Megeszik a patkányt és az egeret is, de abból rengeteget kéne vinnünk, hogy jusson elég mindnyájuknak, ezért nem érdemes vesződnünk velük.

Fogtunk egy-egy zsákot, és elindultunk, ki erre, ki arra. Evra felvilágosított, hogy a húsnak nem szükséges frissnek lennie, úgyhogy ha ráakadok egy döglött borzra vagy mókusra, azt is bedughatom a zsákba, azzal is időt spórolok meg.

Pár percnyi vadászat után megpillantottam egy rókát. Egy csirkét vitt a szájában, és hazafelé tartott. Elindultam a nyomában, és a kellő pillanatban egy bokor mögül rávetettem magam.

Kiejtette a döglött csirkét a szájából, és a fogát vicsorítva kapott felém, hogy megharapjon. De én gyorsabb voltam: megragadtam a nyakát, és villámgyorsan balra csavartam. Hangos reccsenés hallatszott, és ezzel a rókának vége volt.

A csirkét bedobtam a zsákba – nem várt jutalom -, de a rókát pár percig még magamnál tartottam. Szükségem volt vérre, ezért kerestem rajta egy eret, s egy kis vágást ejtve rajta szívni kezdtem.

Énem egy része utálta, amit csinálok – olyan embertelen volt –, de emlékeztettem magam, hogy már nem vagyok ember. Félvámpír vagyok. Az én fajtám így viselkedik. Az első néhány alkalommal rosszul éreztem magam, amikor rókát, nyulat, disznót vagy birkát öltem, de aztán hozzászoktam. Muszáj volt.

Meg tudnám szokni azt is, hogy embervért igyak? Ez volt a kérdés. Reménykedtem benne, hogy el tudom kerülni, de abból ítélve, hogy milyen rohamosan csökkent az erőm, tudtam, végül kénytelen leszek rá... vagy meghalok!

Behajítottam a róka tetemét a zsákba, és folytattam a vadászatot. Rátaláltam egy nyúlcsaládra; épp fület mostak egy közeli tavacska vizében. Amilyen közel csak tudtam, odalopóztam, majd váratlanul lecsaptam. Rémülten ugrottak szét, de éles körmeimmel így is elkaptam három kisnyulat.

Ők is bekerükek a zsákba, és úgy döntöttem, ennyi mára elég is lesz. A róka, a csirke és a három nyuszi akár hat vagy hét kék csuklyásnak is elég lesz reggelire.

A táborhoz visszaérve összefutottam Evrával. Ő talált egy döglött kutyát meg egy borzot, és nagyon elégedett volt magával.

– Nappal még sohasem volt ilyen könnyű a vadászat – mondta. – Ráadásul rábukkantam egy mezőre, amely tele volt tehenekkel. Ma éjjel kimegyünk, és ellopunk egyet. Az legalább egy vagy két napra elég lesz a törpe népségnek.

– A tulajdonosuk nem fogja észrevenni? – kérdeztem.

– Többtucatnyi tehén van ott – legyintett Evra. – Mire hozzáfog, hogy megszámolja őket, mi már rég árkon-bokron túl leszünk.

– A tehenek sokba kerülnek – aggályoskodtam. – Ha vadat kell ölni, azt nem bánom, de paraszttól lopni megint más.

– Majd hagyunk neki pénzt – sóhajtotta Evra.

– Honnan szerzünk pénzt? – kérdezteni.

Evra elmosolyodott.

– A pénz az egyetlen dolog, amiben a Cirque du Freak sohasem szűkölködik – nyugtatott meg.

Később, amikor már elvégeztük a munkánkat, újra csadakoztunk Samhez. Órák óta várt ránk a bozótosban.

– Miért nem jöttél be a táborba? – kérdeztem.

– Nem akartam a nyakatokba akaszkodni – felelte. – Különben is, arra gondoltam, hátha valaki kiengedte a farkasembert. Amikor tegnap találkoztam vele, úgy láttam, hogy nem kedvel különösebben.

– Mindenkivel így viselkedik – mondta Evra.

– Lehet – hagyta rá Sam –, de jobb nem kockáztatni.

Sam kérdezgetős kedvében volt. Nyilván tegnap óta sokat töprengett rajtunk.

– Te sohasem hordasz cipőt? – kérdezte Evrától.

– Soha – felelte Evra. – Nagyon kemény a talpam.

– És ha tövisbe vagy szögbe lépsz?

Evra mosolyogva leült, és Sam kezébe adta a lábát.

– Próbáld megkarcolni egy hegyes ággal.

Sam letört egy gallyat, és belebökte Evra talpába. Érdeklődve néztem őket. Olyan volt, mintha egy kemény bőrt akarna kilyukasztani.

– Lehet, hogy egy éles üvegcserép fölsértené, de ilyesmi nem történik gyakran, és a bőröm minden évben keményebb lesz – magyarázta Evra.

– Bárcsak nekem is ilyen bőröm lenne! – sóhajtotta irigykedve Sam. Aztán felém fordult: – Hogy lehet, hogy mindig ugyanez a ruha van rajtad?

Végignéztem az öltönyön, amelyben élve eltemettek. Már gondoltam rá, hogy kérek valami új öltözéket, de aztán elfelejtettem.

– Nekem tetszik – feleltem.

– Még sohasem láttam, hogy egy gyerek ilyen öltönyben járjon – folytatta Sam. – Legföljebb ha esküvűre vagy ha temetésre megy. Muszáj ezt hordanod?

– Nem – válaszoltam.

– Megkérdezted a szüleidtől, hogy elszegődhetsz-e a cirkuszba? – kérdezte Evra, hogy elterelje Sam figyelmét.

– Nem – sóhajtotta Sam. – Persze meséltem nekik a cirkuszról, de úgy gondoltam, legjobb lesz apránként beadni nekik. Majd csak akkor szólok, mielőtt elmegyek, vagy ha már elmentem.

– Még mindig csatlakozni akarsz hozzánk? – kérdeztem.

– De még mennyire! Tudom, hogy megpróbáltatok lerázni, de valahogy mégis be fogok jutni. Csak várjatok. Mindig el fogok jönni, és elolvasok mindent, amit csak tudni lehet a rémségek cirkuszáról, aztán elmegyek a főnökötökhöz, és előadom neki az ügyemet. Nem fog tudni elutasítani.

Evra és én egymásra mosolyogtunk. Tudtuk, hogy Sam álma sohasem válhat valóra, de nem volt szívünk megmondani neki.

Később elmentünk egy két kilométerrel messzebb található, régi, elhagyott vasútállomásra, amelyről Sam mesélt nekünk.

– Király – mondta. – Régen itt javították a vasúti kocsikat, festették őket meg hasonlók. Akkoriban nagyon forgalmas hely volt. Aztán egy új céget hoztak létre közelebb a városhoz, és ez a hely tönkrement. Nagyon jól lehet játszani benne. Van egy csomó régi, rozsdás vágány, üres raktárak, őrház és egy-két vagon.

– Biztonságos? – kérdezte Evra.

– A mamám szerint nem az – válaszolta Sam. – Kevés olyan hely van, amire azt mondja, hogy ne menjek oda, és ez azok közé tartozik. Szerinte könnyen leeshetek egy vagon tetejéről, vagy elbotolhatok egy sínben meg ilyesmi. De már rengetegszer jártam ott, és semmi nem történt.

Szépen sütött a nap, és lassan bandukoltunk a fák alatt, amikor valami furcsa szag ütötte meg az orromat. Megálltam, és beleszimatoltam a levegőbe. Evra is érezte a szagot.

– Mi ez? – néztem rá.

– Nem tudom – felelte egyet-egyet szippantva a levegőből. – Honnan jön?

– Nem tudom megállapítani – mondtam. Sűrű, nehéz, savanyú szag volt.

Sam nem érzett semmit, csak lépkedett tovább előttünk. Amikor észrevette, hogy lemaradtunk, megállt, és visszafordult, hogy lássa, mi tart vissza bennünket.

– Mi a baj? – kiáltotta. – Miért nem...

– Megvagy! – bődült el egy hang a hátam mögött, és mielőtt megmoccanhattam volna, egy kéz vállon ragadott, és hátrapenderített. Egy hatalmas, szőrös arcot láttam magam előtt, aztán a kéz erejétől egyensúlyomat vesztve hanyatt zuhantam.

Ügyetlenül estem, és megrándítottam az egyik karomat. Fájdalmamban felkiáltottam, és megpróbáltam egész testemmel elfordulni a fölöttem álló szőrös alaktól. Mielőtt megtehettem volna, ő feldúlt arccal lekuporodott mellém.

– Hé, öreg, ugye nem sebesítettelek meg? – Jópofa hangja volt, és mindjárt rájöttem, hogy az életem nem forog veszélyben; arcát nem a düh, hanem az aggodalom torzította el.

– Nem gondoltam, hogy így rád hozom a frászt – mondta. – Csak meg akartalak kicsit ijeszteni, öreg, pusztán a móka kedvéért.

Felültem, és megdörzsöltem a könyökömet.

– Jól vagyok – mondtam.

– Biztos? Nem tört el? Vannak gyógyfüveim, ha szükség lenne rá.

– A gyógyfüvek nem forrasztják össze a törött csontot – közölte Sam, aki visszajött, és most ott állt Evra mellett.

– Azt nem – bólintott rá az idegen –, de olyan tudati szintekre képesek emelni, ahol afféle világi bajok, mint holmi törött csontok, csak aprócska radarjelekként tűnnek fel a kozmikus térképen. – Szünetet tartott, és végigsimított a szakállán. – Na persze, ugyanakkor kiégetik az agysejtjeidet is...

Sam kifejezéstelen arca arról árulkodott, hogy ezt az eszmefuttatást még ő sem értette.

– Jól vagyok – ismételtem meg. Fölálltam, és köröztem egyet a karommal. – Csak megrándult. Pár perc, és teljesen rendbe jövök.

– Hát ez jó hír, öreg – sóhajtott megkönnyebbülten az idegen. – Nagyon nem szeretnék kárt okozni mások testi épségében. A fájdalom okozta kábulatban nincs semmi élvezet, öreg.

Alaposabban szemügyre vettem őt. Nagydarab, vaskos férfi volt, bozontos, fekete szakállal és hosszú, gubancos hajjal. A ruhája csupa kosz, és fürdővizet sem láthatott mostanában, mert orrfacsaró bűz áradt belőle. Ez volt az a furcsa szag, amit éreztem. Olyan barátságosnak tűnt, nem is értettem, hogy ijedhettem meg tőle ennyire.

– Itteni klambók vagytok? – érdeklődött a férfi.

– Én igen – felelte Sam. – Ők ketten a cirkusszal vannak.

– Cirkusz? – mosolygott a férfi. – Van itt egy cirkusz? Hogy lehet, hogy nem vettem észre? Hol van? Szeretem a cirkuszt. A bohócokat például a világért el nem mulasztanám.

– Ez nem olyan cirkusz – mondta Sam. – Ebben szörnyszülöttek lépnek föl.

– Szörnyszülöttek? – nézett döbbenten a férfi Samre, aztán Evrára, akinek a pikkelyei és a színe rögtön elárulták, hogy ő is a fellépők egyike. – Te is a szörnyszülöttek között lépsz fel, öreg? – kérdezte.

Evra szégyenlősen bólintott.

– De ugye, nem bánnak veled durván? – kérdezte tovább az idegen. – Nem korbácsolnak meg, nem éheztetnek, vagy nem kényszerítenek olyasmire, amit nem akarsz megtenni?

– Nem – mosolyodott el Evra.

– Szabad akaratodból vagy ott?

– Igen – mondta Evra. – Mindannyian. Ez az otthonunk.

– Ó. Nos, akkor rendben van – nyugtázta a férfi, és újra mosolygott. – Az ember hall ezt-azt ezekről a kis vándortársulatokról. Ti... – Hirtelen a homlokára csapott. – Öregem, hisz még be sem mutatkoztam, igaz? Hogy én néha milyen ostoba fajankó vagyok! A nevem R. V.

– R. V.? Vicces név – jegyeztem meg.

Zavartan köhécselt.

– Nos – mondta suttogóra véve a hangját -, ez a Reggie Veggie rövidítése.

– Reggie Veggie? – tört ki belőlem a nevetés.

– Igen – fintorította el az arcát. – Reggie az igazi nevem. Az iskolában neveztek el Reggie Veggie-nek, mert vegetáriánus vagyok. Ami azt illeti, nekem nem tetszett ez a név, ezért megkértem őket, hogy hívjanak inkább R. V.-nek. Voltak, akik megtették, de nem sokan. – Egészen elszomorodott az emléktől. – Ha akartok, hívhattok Reggie Veggie-nek – mondta.

– Nekem az R. V. megfelel – bizonygattam.

– Nekem is – csatlakozott Evra.

– És nekem is – tette hozzá Sam.

– Király! – ragyogott fel R. V. arca. – Az én nevem tehát már kiderült. Hát a tiétek?

– Darren Shan – mondtam, és kezet fogtunk.

– Sam Grest.

– Evra Von.

– Evra Von micsoda? – kérdezte R. V., ahogy magam is, amikor megismerkedtem Evrával.

– Csak simán Von – válaszolta Evra.

– Ó – mosolyodott el R. V. – Király!

R. V. ökoharcos volt, azért tartózkodott itt, hogy megakadályozzon egy útépítést. A THV – a Természet Harcos Védelmezői – tagjaként ide-oda utazgatott az országban, hogy erdőket, tavakat, állatokat és nevezetes helyeket védelmezzen. Felajánlotta, hogy megmutatja a táborukat, és mi kapva kaptunk az alkalmon. A vasútállomás várhat. Ilyen lehetőség nem mindennap adódik az életben.

Útközben megállás nélkül beszélt a környezetről. Elmesélte, hogy mi minden aljasságot követnek el Természet Anyánk ellen, hogyan pusztítjuk el az erdőket, szennyezzük el a folyókat, mérgezzük meg a levegőt, és ítéljük kihalásra az állatokat.

– És mindezt egyedül a mi országunkban! – tette hozzá. – Nem beszélek arról, hogy másutt mi történik. Mindezt mi műveljük, a saját földünkön!

A THV azért harcol, hogy megvédje a földet a kapzsi és veszedelmes emberektől, akik nem törődnek azzal, hogy mit művelnek vele. Beutazzák az országot, hogy felhívják az emberek figyelmét a veszélyekre. Röpiratokat és könyveket jelentetnek meg a környezetvédelemről.

– A helyzet tudatosítása azonban még nem elég – szögezte le R. V. – Ez csak a kezdet, ennél többet kell tenni. Meg kell állítanunk a környezet szennyezését és rombolását. Vegyük csak ezt a helyet: egy utat akarnak építeni egy őskori halomsíros temetőn keresztül, ahová évezredekkel ezelőtt a druidák temették a halottaikat. El tudjátok ezt képzelni? Elpusztítanák a múlt egy darabját, csak hogy az autósok tíz vagy húsz percet megspóroljanak!

És szomorúan ingatta a fejét.

– Esztelen kor, én mondom... Amiket ezzel a bolygóval művelünk... Ha majd a jövő – feltéve, hogy lesz – emberei visszatekintenek arra, amit tettünk, idióta barbároknak fognak nevezni bennünket.

Szenvedélyesen érdekelte a környezet, és őt hallgatva kezdtünk mi is ugyanígy érezni. Korábban nem sokat foglalkoztam ezzel a dologgal, de elég volt pár órát együtt töltenem R. V.-vel, rájöttem, hogy foglalkoznom kell vele. Ahogy ő mondta, azok, akik most nem gondolnak erre, és nem tesznek semmit, később se panaszkodjanak, amikor majd a világ összeomlik körülöttük.

A táboruk érdekes hely volt. Az emberek – körülbelül húszan lehettek – leveles ágakból és gallyakból sajátkezűleg épített kunyhókban aludtak. A többség ugyanolyan koszos és büdös volt, mint R. V., de ugyanolyan vidám, kedves és jólelkű is, mint ő.

– Hogyan akadályoztátok meg, hogy megépítsék az utat? – kérdezte Sam.

– Alagutat ástunk a föld alatt – válaszolta R. V. – És megrongáltuk a munkagépeiket. És riasztottuk a médiát. A pénzes palik nem bírják, ha kamerákat szögeznek rájuk. Egyetlen tévéstáb felér húsz aktív ökoharcossal.

Evra megkérdezte R. V.-t, hogy keveredett-e valaha is közelharcba. R. V. azt felelte, a THV nem hisz az erőszakos konfrontációban, de mi láttuk az arcán, hogy ez nem teszi őt boldoggá.

– Ha rajtam múlna – mondta –, én ahhoz tartanám magam, hogy kölcsönkenyér visszajár. Néha túlságosan is szelídek vagyunk. Öregem, ha én lennék a főnök, bizony megmutatnánk, ki a legény a gáton!

Meghívott bennünket ebédre. A kaja nem volt valami jó – hús semmi, csak egy rakás zöldség meg rizs és gyümölcs –, de udvariasságból bőségesen ettünk belőle.

Ők sok gombát is ettek – nagy, színes gombákat –, de R V. nem engedte, hogy azokból is vegyünk.

– Ha majd idősebbek lesztek, öreg – kuncogott.

Ebéd után hamarosan elbúcsúztunk tőlük. A THV tagjainak megvolt a maguk kötelessége és munkája, és nem akartuk ebben megakadályozni őket.

R. V. azt mondta, bármikor eljöhetünk, amikor csak kedvünk tartja, de lehet, hogy pár napon belül továbbállnak.

– Már majdnem megnyertük itt a csatát – mesélte. – Még néhány nap, és üt az óra, amikor új legelőre kell vonulnunk. Csaták jönnek és elmúlnak, öreg, de a háború sohasem ér véget.

Búcsút intettünk, és elindultunk hazafelé.

– Fura alak – jegyezte meg egy idő múlva Sam. – Képzeljétek csak el: mindent feladott, hogy harcba szálljon az állatokért és a vidék épségéért.

– Azt csinálja, amiben hisz – vélekedett Evra.

– Tudom – mondta Sam. – És örülök neki. Szükség van olyan emberekre, mint amilyen ő. Kár, hogy nincs belőlük több. De azért mégis furcsa lehet így élni, nem? Nagyon eltökéltnek kell lenni hozzá. Nem hiszem, hogy belőlem valaha is válhatna harcos környezetvédő.

– Belőlem se – csatlakoztam hozzá.

– Én el tudom képzelni – mondta Evra.

– Te nem lehetnél az! – horkantam fel.

– Miért nem? – húzta fel az orrát. – Magammal vihetném a kígyómat, és együtt élhetnék, együtt harcolhatnék velük.

– Nem tehetnéd – erősködtem.

– Miért nem?

– Mert nem vagy elég büdös! – kiáltottam nevetve. Evra elfintorította az arcát, aztán szélesen elmosolyodott.

– Kicsit olyan volt, mint egy majomketrecben, nem? – ismerte el.

– Büdösebbek voltak, mint a lábam, ha egy hétig nem veszek tiszta zoknit! – pukkadozott Sam.

– De még így sok rosszabb dolgot el tudok képzelni, amivel felnőttkoromban eltölthetem az időt – szögezte le Evra. – Ha idősebb leszek, szeretnék olyan lenni, mint R. V.

– Én is – mondta Sam.

Vállat vontam.

– Azt hiszem, meg tudnám szokni – mondtam egyetértően.

Jó hangulatban tettük meg a táborba visszavezető utat, és mindvégig a THV-ről és R. V.-ről beszélgettünk. Egyikünk sem sejtette, hogy a derék ökoharcos micsoda bajt zúdít ránk hamarosan... és hogy tudtán kívül milyen tragédia okozójává válik.

A következő pár nap ráérősen telt el. Evra és én végeztük a napi munkát, és enni adtunk a törpe népségnek. Egyszer-kétszer megpróbáltam szót váltani a hallgatag kék csuklyásokkal, de még csak rám se néztek, amikor szóltam hozzájuk.

Lehetetlen volt megkülönböztetni őket. Volt ugyan egy (férfi? nő? vagy más?), aki magasabbra nőtt, mint a többi, egy másik meg alacsonyabbra, egy harmadik pedig bicegett a bal lábára. De a többi tökéletesen egyformának tűnt.

Sam egyre többet segédkezett a táborban. Vadászni nem vittük el magunkkal, de minden más munkánkban megengedtük, hogy segítsen. Keményen dolgozott, nagyon meg akart felelni. Azt hiszem, szerette volna elérni, hogy teljes értékű munkása lehessen a cirkusznak.

Mr. Crepsleyt nem sokat láttam. Tudta, hogy korán kell kelnem, hogy húst vadásszak a törpék élelmezésére, így legtöbbször magamra hagyott. Ennek nagyon örültem; nem akartam mindig azt hallgatni, hogy mikor iszom már embervért.

Aztán egy hajnalon megérkezett Végtag Cormac, nagy izgalmat váltva ki mindenkiből.

– Ezt a pasit látnod kell – mondta Evra, és már húzott is magával. – Olyan száma van, amilyet még életedben nem láttál!

Mr. Tall lakókocsijánál (mert mondták, hogy oda érkezett) már nagy sokaság vette körül Cormacot. Az emberek barátságosan hátba veregették, s kérdezgették, hogy mi járatban van, meg hogy hol járt eddig. Ő mindenkire rámosolygott, mindenkivel kezet rázott, és minden kérdésre válaszolt. Lehet, hogy sztár volt, de egyáltalán nem volt beképzelt. Bármilyen helyzet adódott is, mindig normálisan viselkedett.

– Evra Von! – kiáltotta, amikor meglátta a kígyótestű fiút. Odahúzta magához, és megölelte Evrát. – Hogy van az én kedvenc kétlábú csúszómászóm?

– Jól – felelte Evra.

– Levedletted a bőröd mostanában? – tudakolta Cormac.

– Mostanában nem – felelte Evra.

– Ne felejtsd el – figyelmeztette Cormac –, kell nekem. Értékes holmi. Az emberi kígyóbőr egyes országokban többet ér még az aranynál is.

– Annyit kapsz belőle, amennyit csak akarsz – ígérte Evra. Aztán maga elé tolt. – Cormac, ez itt Darren Shan, a barátom. Új fiú a cirkuszban, és még sohasem látott téged.

– Még sohasem látta Végtag Cormacot?!? – kiákotta Cormac, mint aki nem tud hová lenni a döbbent csodálkozástól. – Hát ez meg hogy lehet? Azt hittem, hogy a világon már mindenki látta a csodálatos Végtag Cormac mutatványát.

– Soha még csak nem is hallottam rólad – tódítottam.

Összekulcsolt kezét a mellére szorította, mintha szívroham kerülgetné.

– Mit adsz elő? – kérdeztem.

Cormac körbenézett a sokaságon.

– Tartsak egy bemutatót?

– Ó! Igen! – kiáltozták lelkesen az emberek, miközben ütemesen tapsoltak.

Cormac ránézett a tömegben hátul álló Mr. Tallra. Ő felsóhajtott, és bólintott.

– Megteheted éppen – mondta. – Addig úgysem hagynak békén.

– Jól van – mondta Cormac. – Húzódjatok hátrébb, és hagyjatok helyet.

A tömeg azon nyomban hátrébb húzódott. Én is mentem velük, de Cormac a vállamra tette a kezét, és felszólított, hogy maradjak.

– Hát – szólt oda a sokaságnak –, nagyon régóta úton vagyok már, szörnyen elfáradtam, úgyhogy most nem adom elő az egész műsoromat, csak egy kis részlettel kedveskedek nektek.

Jobb kezét ökölbe szorította, majd kinyújtotta a mutatóujját.

– Darren! Bevennéd ezt az ujjamat a szádba? – kérdezte.

Evrára néztem, aki intett, hogy tegyem meg.

– És most – folytatta Cormac –, harapd meg, légy szíves.

Gyengén beleharaptam az ujjába.

– Erősebben – mondta Cormac.

Kicsit keményebben ráharaptam.

– Rajta, fiú – kiáltotta Cormac. – Adj bele apait-anyait! Dolgozzon az az állkapocs! Mi vagy te: cápa, vagy kisegér?

Oké. Harapjak rá erősebben? Ha csak az kell!

Kinyitottam a számat, és hogy ráijesszek, jó erősen megharaptam. De én ijedtem meg, mert leharaptam az ujját!

Rémületemben hátrahőköltem, és kiköptem az ujját a számból.

Azt vártam, hogy Végtag Cormac üvölteni fog az iszonyú fájdalomtól, de ő csak nevetett, és a magasba emelte a kezét.

Ott, ahol leharaptam az ujját, vért nem láttam, mindössze egy fehér, egyenetlen szélű csonkot. Miközben néztem, ámulatomra az ujj kezdett visszanőni!

Azt gondoltam, biztosan képzelődöm, de ahogy múltak a másodpercek, egyre csak nőtt és nőtt, és csakhamar teljesen kinőtt. Cormac néhány pillanadg még mereven tartotta, de aztán behajlította, majd újra kiegyenesítette, hogy mutassa: éppolyan jó, mint amilyen új.

A tömeg felujjongott, s én éreztem, hogy a szívem nagyot dobban. Lenéztem a földre, ahová az ujjat kiköptem, és láttam, hogy kezd elrothadni. Egy perc sem telt belé, és mindössze egy szürke kis penészkupac maradt a helyén.

– Ne haragudj, hogy így rád ijesztettem – mondta Cormac, megpaskolva a fejemet.

– Semmi baj – feleltem. – Mostanára már meg kellett volna tanulnom, hogy itt a legváratlanabb dolgokra kell számítani. Megfoghatom az új ujjadat?

Bólintott.

Nem éreztem, hogy különbözne a többitől.

– Hogy csinálod? – kérdeztem döbbenten. – Illúzió?

– Nem illúzió – felelte. – Ezért hívnak Végtag Cormacnak. Kisfiúkorom óta képes vagyok új végtagokat növeszteni – ujjakat, lábfejet, kart, lábat. A szüleim akkor fedezték fel ezt a képességemet, amikor egy balesetben egy konyhakés lemetszett az orromból egy darabot. Gyakorlatilag bármelyik testrészemet újra tudom növeszteni. Kivéve a fejemet. Azt még nem próbáltam levágni. Jobb, ha az ember nem hívja ki maga ellen a sorsot.

– Nem fáj? – érdeklődtem.

– Egy kicsit – felelte -, de nem nagyon. A levágott végtag helyén szinte azonnal nőni kezd az új, így aztán csak egy-két pillanatig érzem a fájdalmat. Egy kicsit olyan, mint...

– Elég, elég! – bődült el Mr. Tall, félbeszakítva Cormacot. – Részletes beszámolóra most nincs időnk. Túl sokáig henyéltünk, ideje, hogy újra közönség elé lépjünk, mielőtt még elfelejtenének bennünket, vagy azt hinnék, hogy nyugalomba vonultunk. – Emberek! – kiáltotta, és összecsapkodta a tenyerét. – Terjesszétek a hírt. A pihenő véget ért. A játék ma este folytatódik!