Sam szerint a kígyó a legcsodálatosabb állat volt, amit valaha látott. Egy cseppet sem ijedt meg tőle, s minden további nélkül a nyaka köré csavarta, mint valami sálat. Mindenféléket kérdezett: milyen hosszú, mit eszik, milyen gyakran vedli le a bőrét, honnan való, milyen fajtájú, milyen gyorsan tud kúszni?

Evra rendre megválaszolta Sam kérdéseit. Mint egy kígyószakértő. Nem létezett olyan dolog, amit ne tudott volna a kígyók világáról. Még azt is meg tudta mondani Samnek, hogy körülbelüi hány pikkelye van a kígyójának!

Ezután körbevezettük Samet a táborban. Megmutattuk neki a farkasembert (nagyon csöndesen viselkedett a bozontos farkasember lakókocsija közelében; láthatóan megrettent a rács mögött fogvicsorgatva morgó fenevadtól). Bemutattuk Kezes Hansnak. Aztán belebotlottunk a számát gyakorló Kétgyomrú Rhamusba. Evra megkérdezte, nem nézhetjük-e, miközben gyakorol, és Rhamus megengedte. Sam szeme majd kiugrott a helyéből, amikor látta, hogy Rhamus apró darabokra rág egy serleget, lenyeli, a gyomrában ismét összerakja, majd újra kiköpi egészben.

Ki akartam hozni Madame Octát, hogy megmutassak vele pár trükköt Samnek, de nem éreztem magamban elég erőt hozzá.

Az étrendemből hiányzott az embervér, s ennek kezdtek megmutatkozni a jelei: gyakran kordult meg éhesen a gyomrom, akármennyit ettem is, néha meg elfogott a rosszullét, vagy hirtelen le kellett ülnöm. Nem akartam elájulni vagy hányni, mialatt a pók kint van a ketrecéből; tapasztalatból tudtam, milyen halálos veszedelmet jelent, ha csak pár másodpercre is elveszítem fölötte az uralmamat.

Sam maradt volna még, ki tudja, meddig, de már sötétedett, és tudtam, hogy Mr. Crepsley hamarosan föl fog ébredni. Evrának és nekem volt még dolgunk, úgyhogy közöltük vele: ideje volna hazamennie.

– Nem maradhatnék még? – könyörgött.

– Vár otthon a vacsora – figyelmeztette Evra.

– Ehetek veletek is – felelte Sam.

– Nincs elég ennivalónk – füllentettem.

– Igazság szerint nem is vagyok nagyon éhes – erősködött Sam. – Elképesztő, hogy milyen laktató tud lenni az ecetes hagyma.

– Talán maradhatna – töprengett hangosan Evra.

Meglepődve néztem rá, de a kacsintásából megértettem, hogy csak úgy tesz, mintha.

– Maradhatok? – derült fel Sam arca.

– Persze – felelte Evra. – De segítened kell a munkánkban.

– Bármit megteszek – bizonygatta Sam. – Nem számít, mi az. Miben segítsek?

– A farkasembert kell megetetni, lemosdatni és megkefélni – mondta Evra.

Sam arcáról lehervadt a mosoly.

– A fa-farkas-e-embert? – kérdezte idegesen.

– Nem jelent gondot – mondta Evra. – Ha kapott enni, akkor többnyire megnyugszik. Nagyon ritkán harapja meg a gondozóit. Ha mégis megtámadna, tartsd távol a fejedet a szájától, és dugd le a torkán az egyik karodat. Mégis jobb, ha azt harapja le, mint ha...

– Tudod – vágott a szavába Sam –, azt hiszem, tényleg haza kell mennem. A mamám említette, hogy valami vendégek jönnek hozzánk ma este.

– Ó, de kár – vigyorgott Evra.

Sam a farkasember ketrece felé sandítva, hátrálni kezdett. Szomorúnak látszott, amiért mennie kell, hát utánaszóltam:

– Mit csinálsz holnap?

– Semmit – felelte.

– Átjössz délután?

– De még mennyire! – kurjantotta Sam, majd kis szünet után azt kérdezte: – Nem kell segítenem megetetm és lecsutakolni a...? – Akkorát nyelt, hogy hallani lehetett.

– Nem – kiáltotta mosolyogva Evra.

– Akkor jövök! Viszlát, fiúk, holnap!

– Viszlát, Sam – feleltük egyszerre.

Integetett, aztán megfordult, és elment.

– Rendes srác ez a Sam, ugye? – fordultam Evrához.

– Jó fej – bólogatott Evra. – Kár, hogy mindig ezt a beképzelt szöveget nyomja, meg hogy olyan könnyen begyullad, de különben nincs vele semmi baj.

– Szerinted be tudna illeszkedni közénk? – kérdeztem.

– Mint egy egér egy macskáktól hemzsegő házba! – hördült fel Evra.

– Hogy érted ezt?

– Ez az élet nem való mindenkinek – magyarázta. – Legyen csak pár hétig távol a családjától, s közben pucoljon vécét, és főzzön harminc-negyven fő számára... jajgatva, ész nélkül futna világgá.

– Mi egész jól bírjuk – jegyeztem meg.

– Mások vagyunk – mondta Evra. – Nem hasonlítunk a többi emberre. Erre lettünk teremtve. Mindenki számára van egy hely, ahová tartozik. Mi idetartozunk. Az a dolgunk, hogy...

Elhallgatott, és a szemét összehúzva elnézett a fejem fölött, valahová a távolba. Megfordultam, hogy lássam, mi vette el a szavát. Néhány pillanatig semmit sem láttam, de aztán a fák között égő fáklya pislákoló fényét véltem fölfedezni.

– Ki lehet az? – kérdeztem.

– Nem vagyok benne biztos – felelte Evra.

Pár percig figyeltük. A fáklya egyre közelebbről világított. Láttam, hogy a fák védőernyője alatt alakok mozognak. Nem tudtam volna megmondani, hányan vannak, de legalább hatan-heten lehettek. Aztán, ahogy kiértek a fák takarásából, azt is megláttam, kicsodák, és a tarkómon meg a karomon felállt a szőr.

Azok az apró, kék csuklyás alakok közeledtek, akiket Steve és én azon az éjszakán láttunk a cirkuszban – ők voltak, akik segítettek cukorkát meg ajándéktárgyakat árulni a közönségnek, és akik a műsorszámoknál segédkeztek. Már meg is feledkeztem e különös népségről. Hónapok teltek el ama bizonyos éjszaka óta, és más dolgokkal voltam elfoglalva.

Egymás után, kettesével jöttek elő az erdőből. Összesen tizenkettőt számoltam össze, de volt egy tizenharmadik is: magasabb, mint a többi, és leghátul jött. Nála volt a faklya.

– Honnan jönnek? – kérdeztem halkan Evrától.

– Nem tudom – felelte. – Néhány hete elhagyták a társulatot. Fogalmam sincs, hová mentek. Többnyire senkivel sem érintkeznek.

– Kik ezek? – kérdeztem.

– Ezek a... – Evra a mondat közepén elhallgatott. Szeme kerekre tágult a rémülettől.

A sort utolsóként záró tizenharmadik, a többinél magasabb és immár jól látható alak rémítette meg Evrát.

A kék csuklyások néma csendben vonultak el előttünk. Ahogy a titokzatos tizenharmadik közelebb ért, észrevettem, hogy másképpen van öltözve, mint a többi. Nem volt nagyon magas, csak a kék csuklyásokhoz képest tűnt annak. Rövidre nyírt, fehér haja volt, vastag kesztyűje, vakítóan sárga öltözéke, és magas szárú, zöld csizmája. Kifejezetten kövér volt, és furcsán, kicsit kacsázó léptekkel járt.

Elhaladtában szívélyesen ránk mosolygott. Én visszamosolyogtam, de Evra csak állt ott földbe gyökerezett lábbal, és még a száját sem tudta mosolyra rándítani.

A kék csuklyások és a fáklyát vivő ember bementek a táborba, annak is a túlsó végébe, ahol talákak egy jókora üres térséget. A csuklyások nyomban neki is láttak sátrat állítani – a hozzávalókat nyilván a köpenyük alatt hozták –, a fáklyás pedig elindult Mr. Tall lakókocsija felé.

Figyeltem Evrát. Egész testében remegett, és bár az arca a természetes bőrszíne miatt nem tudott elfehéredni, fakóbb volt, mint amilyennek valaha is láttam.

– Mi a baj? – kérdeztem.

Némán rázta a fejét. Nem jött ki hang a torkán.

– Mi van? Miért vagy úgy megijedve? Ki volt ez az ember?

– Ő... Ez... – Evra megköszörülte a torkát, és vett egy nagy levegőt. Amikor megszólalt, halk, remegő hangjából dermesztő rémület érződött. – Ez Mr. Tiny – mondta, és ezután nagyon sokáig egy szót se tudtam kihúzni belőle.

Az est előrehaladtával Evra félelme valamelyest enyhült, de nagyon lassan nyerte vissza a normális kedélyét, és egész este szokatlanul idegesnek tűnt. Ki kellett vennem a kezéből a kést, és az összes krumplit nekem kellett meghámoznom a vacsorához – féltem ugyanis, hogy a végén még levágja valamelyik ujját.

Miután ettünk, és segítettem elmosogatni, megkérdeztem Evrát, ki ez a titokzatos Mr. Tiny. Bent voltunk a sátorban, és Evra a kígyójával játszott.

Nem válaszolt azonnal, és már azt hittem, nem is fog, de a végén sóhajtott egyet, és beszélni kezdett.

– Mr. Tiny a törpe népség vezére – mondta.

– A kék csuklyás kicsikre gondolsz? – kérdeztem.

– Igen. Ő hívja őket törpe népségnek. Ő a főnökük. Nem jön gyakran – két éve láttam utoljára –, de elég, ha látom, már libabőrös leszek. Nála kísértetiesebb emberrel még soha életemben nem találkoztam.

– Én nem találtam benne semmi kivetnivalót – jegyeztem meg.

– Első látásra én se – bólogatott Evra. – De várj, még nem beszéltél vele. Nehéz ezt elmagyarázni, de mindig úgy néz rám, mintha az járna a fejében, hogy megöl, lenyúzza a bőrömet, és parázson megsüt.

– Emberevő? – kérdeztem elborzadva.

– Nem tudom – felelte Evra. – Lehet, hogy az, lehet, hogy nem. Mindenesetre úgy érzed, hogy meg akar enni. És ne hidd, hogy csak én hülyültem meg; beszéltem másokkal is a cirkuszban, és ők is ugyanezt érzik. Senki sem szereti őt. Még Mr. Tall is nyugtalan lesz, ha itt van.

– De a törpe népség bizonyára szereti, nem? – kérdeztem. – Követik és engedelmeskednek neki, igaz?

– Lehet, hogy félnek tőle – vélekedett Evra. – Talán kényszeríti őket az engedelmességre. Még az is lehet, hogy a rabszolgái.

– Megkérdezted már tőlük?

– Nem beszélnek – mondta Evra. – Nem tudom, azért-e, mert nem tudnak, vagy mert nem akarnak, de itt a cirkuszban soha senki sem tudott kihúzni belőlük egyetlen szót sem. Nagyon segítőkészek, mindent megcsinálnak, amit csak kérsz tőlük, de olyan némák, mintha fából lennének faragva.

– Láttad már az arcukat? – tudakoltam.

– Egyszer – válaszolta Evra. – Nagyon vigyáznak, nehogy a csuklyájuk hátracsússzon, de egyszer segítettem néhányuknak egy súlyos gépet megmozdítani. Az rázuhant az egyik törpére, és a földhöz szögezte. Egy árva hangot nem szólt, pedig nagy fájdalmai lehettek. A csuklyája félrecsúszott, és egy pillanatra megláttam az arcát. Szörnyű volt – mesélte Evra halkan, miközben gyengéden simogatta a kígyóját. – Telis-tele sebhelyekkel és hegekkel, de amúgy is olyan torz volt, mintha egy óriás összenyomta volna. Hiányzott a füle és az orra, a száján meg valami maszkot viselt. A bőre szürke volt, és élettelen, a szeme pedig legfölül az arcán, mint két zöld csésze. Haja nem volt.

Evra megborzongott az emléktől. Ahogy magam előtt láttam a képet, magam is szinte fázni kezdtem.

– Mi történt vele? – kérdeztem. – Meghalt?

– Nem tudom – válaszolta Evra. – A fivérei közül páran – mindig úgy gondolok rájuk, mint testvérekre, pedig lehet, hogy nem azok – odajöttek, s egy talicskán elszállították.

– Nem is láttad többé?

– Mindnyájan egyformák – mondta Evra. – Néhányan kicsit kisebbek vagy nagyobbak, mint a többi, de igazából nem lehet megkülönböztetni őket. Higgyél nekem: megpróbáltam.

Egyre különösebbnek tűnt számomra az egész. Most már igazán érdekelni kezdett Mr. Tiny és a törpéi. Mindig is szerettem a rejtélyeket. Talán ezt meg tudom fejteni. A vámpírhatalmam segítségével megtalálhatnám a módját, hogy beszédbe elegyedjek az egyik csuklyás lénnyel.

– Honnan jönnek? – folytattam a kérdezősködést.

– Senki sem tudja – felelte Evra. – Rendszerint négyen vagy hatan vannak a társulatnál. Néha többen. Előfordul, hogy Mr. Tiny újakkal állít be. Furcsa, hogy egy sem tartózkodott itt, amikor megérkeztél.

– Gondolod, hogy van valami köze ahhoz, hogy én és Mr. Crepsley megjöttünk? – kérdeztem.

– Kétlem – válaszolta Evra. – Talán csak véletlen. Vagy a végzet műve. – Kis szünetet tartott. – Es ez a másik dolog: Mr. Tiny keresztneve Desmond.

– Na és?

– Mindenkit felszólít, hogy hívják Desnek.

– Na és?

– Kösd össze a vezetéknevével – mondta Evra.

Megtettem. Mr. Des Tiny. Mr. Des-Tiny. Mr. ...

– Mr. Destiny – suttogtam. Mr. Végzet. Evra komoly arccal bólintott.

Majd szétvetett a kíváncsiság. Egyre-másra tettem föl az újabb és újabb kérdéseket Evrának, melyekre ő csak hellyel-közzel válaszolt. Jóformán semmit sem tudott Mr. Tinyről, és csak alig valamivel többet a törpe népségről. Húsevők voltak. Fura szaguk volt. Többnyire lassan mozogtak. Vagy nem éreztek fájdalmat, vagy nem mutatták. És nem volt humorérzékük.

– Hát ezt meg honnan tudod? – csodálkoztam.

– Nyújtó Bradley – válaszolta komoran Evra. – Régebben ő is fellépett a cirkuszban. Gumiból voltak a csontjai, és meg tudta nyújtani a karját meg a lábát. Nem volt valami kedves fickó. Otrombán viccelődött velünk, és kárörvendőn nevetett rajtunk. Nem elég, hogy bolondot csinált belőlünk, de bolondnak is éreztük magunkat.

Egy arab palotában léptünk fel egy sejk vendégeiként. A sejknek minden szám nagyon tetszett, de különösen Bradley bűvölte el. Beszédbe is elegyedtek, és Bradley elpanaszolta a sejknek, hogy nem tud ékszert viselni, mert mindig lecsúszik, vagy szétpattan, attól függően, hogy hogyan változik a teste.

A sejk akkor elsietett, és egy kis arany karpereccel tért vissza. Odaadta Bradleynek azzal, hogy húzza fel a csuklójára. Bradley engedelmeskedett. Akkor a sejk felszólította, hogy próbálja lerázni a csuklójáról.

Bradley megnyújtotta és összezsugorította, megnövesztette és megkurtította a karját, de sehogy sem tudta lecsúsztatni a karperecet. A sejk elárulta, hogy ez egy bűvös karperec, csak akkor lehet levenni, ha a viselője is úgy akarja. Nagyon, sőt felbecsülhetetlenül értékes, és hogy kifejezze tiszteletét, odaajándékozta Bradleynek.

Visszatérve a törpe népségre – folytatta Evra –, Bradley különös élvezettel ingerelte, bosszantotta őket. Mindig kitalált valamit, csak hogy rászedje őket. Csapdát állított nekik, amitől fejjel lefelé lógva találták magukat a levegőben. Meggyújtotta a köpenyüket. Folyékony mosószert fröcskölt a kötelekre, amelyeket használtak, hogy elcsússzon rajta a kezük, máskor meg ragasztót, hogy odaragadjon a tenyerükhöz. Rajzszöget szórt az ételükbe, összedöntötte a sátrukat, bezárta őket egy szállítókocsiba.

– Miért viselkedett ilyen aljasul? – kérdeztem.

– Azt hiszem, azért, mert sohasem reagáltak rá – felelte Evra. – Szerette látni, amint mások kiborulnak, de a törpék sohasem kiabáltak, sohasem jajveszékekek, és sohasem vágtak vissza. Mintha észre sem vették volna a csínyeit. Legalábbis mindenki azt gondolta, hogy nem vették észre...

Evra valami fura, félig nevető, félig síró hangot hallatott.

– Egy reggel aztán arra ébredtünk, hogy Bradley eltűnt. Sehol nem találtuk. Kerestük, kutattuk, de hogy nem került elő, továbbálltunk. Nem aggódtunk miatta; a művészek tetszésük szerint csatlakoznak hozzánk, vagy hagynak el bennünket. Nem ez volt az első eset, hogy valaki az éj leple alatt odébbáll.

Eleinte nem is gondoltam rá, körülbelül egy hét múlva azonban történt valami.

Előző napon beállított Mr. Tiny, és két csuklyás kivételével magával vitte az összes törpét. Mr. Tall meghagyta nekem, hogy segítsek be az itt maradt kettő munkájába. Kitakarítottam a sátrukat, és felgöngyöltem a függőágyaikat – tudni kell, hogy mindegyikük függőágyban alszik. Innen van az enyém is. Ezt már mondtam neked?

Nem mondta, de nem akartam másfelé terelni a beszélgetést, ezért nem szóltam semmit.

– Ezután – folytatta – nekiálltam, hogy kimossam a főzőedényüket. Nagy, fekete fazekat használtak, és a sátor közepén égő tűzön főztek benne. Valahányszor főztek, a helyiség megtelhetett füsttel, és a fazék is csupa korom és mocsok lett.

Kivittem a szabadba, és kiürítettem belőle az utolsó néhány étel maradványait – hús- és csontdarabokat – a fűre. Alaposan kisúroltam, majd újra bevittem a sátorba. Azután arra gondoltam, összeszedem a fűből a húsdarabokat, és bedobom a farkasembernek. Több nap, mint kolbász, ahogy Mr. Tall szokta mondani. És ahogy szedegettem a hús- és csontdarabkákat, valami csillogóra lettem figyelmes...

Evra elfordult, és benyúlt a függőágya alá. Amikor újra szembenézett velem, egy kis arany karperecet tartott a kezében. Hagyta, hogy egy darabig elidőzzön rajta a tekintetem, aztán felhúzta a bal kezére. Rázni kezdte a kezét, amilyen hevesen csak tudta, de a karperec meg se moccant.

Amikor abbahagyta, levette és átnyújtotta nekem. Elvettem és alaposan megnéztem, de nem húztam föl.

– Ez az a karperec, amelyet a sejk Nyújtó Bradleynek adott? – kérdeztem.

– Az – felelte Evra.

Visszaadtam neki.

– Nem tudom, azért történt-e, mert valami különlegesen gonosz dolgot művelt – mondta, az ujjai között forgatva a karperecet –, vagy csak mert elegük lett az örökös bosszantásaiból. De én azóta nagyon igyekszem udvariasan viselkedni a csuklyásokkal.

– Mit csináltál a... szóval a húsdarabokkal? – kérdeztem. – Eltemetted?

– A fenét! – kiáltotta. – Megetettem a farkasemberrel, ahogy terveztem. – Aztán, látva elszörnyedt ábrázatomat, hozzátette: – Több nap, mint kolbász, nem emlékszel?

Csak bámultam rá némán, aztán kirobbant belőlem a nevetés. Evra is kuncogott. Egy percen belül a hasunkat fogva dőltünk a nevetéstől.

– Nem volna szabad nevetnünk – kapkodtam levegő után. – Szegény Nyújtó Bradley. Meg kellene siratnunk.

– A nevetéstől nem tudok sírni – kuncogott Evra.

– Vajon milyen volt az íze?

– Nem tudom – mondta Evra. – De fogadok, hogy a gumihoz hasonló...

Úgy nevettünk, hogy a könnyünk végigfolyt az arcunkon. Szörnyű, hogy ilyesmin nevetünk, de képtelenek voltunk uralkodni magunkon.

Nevetőrohamunk tetőfokán félrecsapódott a sátor ajtója, és Kezes Hans kíváncsi arca jelent meg.

– Mitől van ilyen jó kedvetek? – lépett be, de nem tudtuk elmondani neki. Én megpróbáltam, de valahányszor nekikezdtem, újra elfogott a nevetés.

Látva, milyen ostobák vagyunk, mosolyogva megrázta a fejét. Aztán, amikor valamelyest lecsillapodtunk, elmondta, miért jött.

– Üzenetem van számotokra – mondta. – Mr. Tall kéri, hogy amint lehet, jelentkezzetek a lakókocsijában.

– Mi történt, Hans? – kérdezte még mindig nevetős hangon Evra. – Miért akar látni bennünket?

– Nem ő akar – válaszoka Hans. – Mr. Tiny van lála. Ő akar látni benneteket.

Abban a pillanatban mintha elfújták volna a nevetésünket. Hans egy szót sem szólt többet, csak elment.

– Mr. Ti-ti-ti-Tiny látni akar minket – kapkodott levegő után Evra.

– Hallottam – mondtam. – Szerinted mit akarhat?

– Nem tu-tu-tu-tudom – dadogta Evra, de én láttam, mi villan át az agyán. Ugyanaz, ami az enyémen. Eszünkbe jutott a törpe népség, Nyújtó Bradley és a nagy fekete fazék, tele hús- és csontdarabokkal.

Mr. Tall, Mr. Crepsley és Mr. Tiny már együtt voltak a kocsiban, amikor beléptünk. Evra úgy reszketett, mint egy nyárfalevél, én viszont nem voltam különösebben ideges. Jelzem, amikor észrevettem az aggódó pillantásokat Mr. Tall és Mr. Crepsley szemében, kicsit nyugtalanná váltam.

– Kerüljetek beljebb, fiúk – üdvözölt bennünket Mr. Tiny, mintha ez az ő kocsija lenne, és nem Mr. Tallé. – Foglaljatok helyet, érezzétek magatokat otthon.

– Ha lehet, én inkább állnék – mondta Evra, és nagyon igyekezett, hogy ne halljuk meg fogai vacogását.

– Én is állva maradok – csatlakoztam Evrához.

– Ahogy tetszik – hagyta ránk Mr. Tiny. A társaságból egyedül ő ült.

– Sokat hallottam rólad, ifjú Darren Shan – kezdte.

Valamit forgatott a két keze között: egy szív alakú órát. Valahányszor szünetet tartott a beszédben, mindig hallottam a ketyegését.

– Legény vagy a talpadon, akárhogy vesszük is – folytatta Mr. Tiny. – Igen kiváló fiatalember, aki mindent feláldozott, hogy megmentse a barátját. Nem sokan tenék meg ezt. Az emberek oly önzőek manapság. Nagyszerű látni, hogy a világ még ma is tud hősöket teremni.

– Én nem vagyok hős – mondtam fülig vörösödve a bóktól.

– De az vagy – erősködött. – Ki a hős, ha nem az, aki lemond mindenről egy másik ember javára?

Büszkén elmosolyodtam. Nem értettem, miért fél annyira Evra ettől a kedves és különös embertől. Semmi ijesztőt nem találtam Mr. Tinyben. Egészen megkedveltem.

– Larten azt mondja, nem akarsz embervért inni – mondta Mr. Tiny. – Nem hibáztatlak érte. Kellemetlen, undorító dolog. Ki nem állom. Kivéve persze a kisgyerekekét. Az ő vérük igazi nyalánkság, valóságos csemege.

– Tőlük nem szabad vért inni – mondtam rosszalló arccal. – Ők még túl kicsik. Ha kisgyerek vérét szívja, azzal megölheti őt.

A szeme tágra nyílt, a mosolya szélesebbé vált.

– Na és? – kérdezte halkan.

Hideg futott végig a hátamon. Ha tréfának szánta, nagyon rossz tréfa volt, de erre sem szólhattam volna semmit (nem az imént nevettem magam is a szegény Nyújtó Bradleyn?). Az arckifejezéséből ítélve azonban tökéletesen komolyan gondolta.

Egyszerre megértettem, miért volt ez az ember annyira félelmetes. Gonosz volt. Nem egyszerűen rosszindulatú vagy hitvány, hanem ördögien gonosz. Olyan ember, akiről el tudtam volna képzelni, hogy ezerszám gyilkolja az embereket, csak hogy hallja a sikoltozásukat.

– Tudod – mondta Mr. Tiny –, az arcod ismerősnek tűnik. Találkoztunk már valahol, Darren Shan?

Megráztam a fejem.

– Biztos vagy benne? – kérdezte. – Nagyon ismerősnek tűnsz.

– Én... én emlékeznék... rá – feleltem, nehezen kapkodva a levegőt.

– Az emlékezet nem mindig megbízható – mosolygott Mr. Tiny. – Tud álnok szörnyeteg is lenni. Na de mindegy. Lehet, hogy összetévesztelek valakivel.

Abból, ahogy a szája csúf vigyorra rándult (hogy is láthattam ezt a vigyort kedves mosolynak?), tudhattam, hogy magában nem ezt gondolja. De én biztosan tudtam: téved. Semmiképpen sem felejtettem volna el, ha valaha is találkoztam volna egy ilyen alakkal.

– Most pedig térjünk a tárgyra – mondta Mr. Tiny.

Két kezével szorosabbra fogta a szív alakú órát, és ujjai egy pillanatra mintha felizzottak és ráolvadtak volna az óra számlapjára. Pislantottam, és megdörzsöltem a szemem. Amikor ismét odanéztem, a káprázat – mert csak az lehetett – már elmúlt.

– Ti, fiúk, láttatok, amikor megérkeztem a törpe népségemmel – kezdte Mr. Tiny. – Ők újonnan váltak híveimmé, ügyem pártfogóivá, és még nincsenek teljesen tisztában a dolgokkal. Általában itt szoktam maradni, hogy megtanítsam őket, miként boldoguljanak, de most másutt van dolgom. De okosak, és biztos vagyok benne, hogy megtanulják, amit kell.

Mialatt azonban a tanulmányaikat végzik, szeretném, ha ti ketten, akik rendes, jóravaló fiúk vagytok, segítenétek nekik, hogy könnyebben belezökkenjenek a rendes kerékvágásba. Nem lesz sok dolgotok velük. Elsősorban azt kérem tőletek, hogy szerezzetek élelmet számukra. Rettentő nagy étvágyúak. Mit szóltok hozzá, fiúk? Már megkaptam az engedélyt a pártfogóitoktól. – Fejével intett Mr. Tall és Mr. Crepsley felé, akik nem látszottak túl boldognak a rendelkezéstől, de úgy tűnt, hogy beletörődtek. – Akartok segíteni szegény öreg Mr. Tinynek és az ő törpéinek?

Evrára pillantottam. Láttam rajta, hogy nem szívesen tesz eleget a kérésnek, mégis rábólint. Magam is így tettem.

– Nagyszerű! – kiáltotta sugárzó arccal Mr. Tiny. – Az ifjú Evra Von tudni fogja, mit szeretnek az én kicsikéim. Ha bármi problémátok adódik, jelentsétek Hiberniusnak, majd ő segít megoldani őket.

Mr. Tiny intett, hogy elmehetünk. Evra nyomban hátrálni is kezdett, én azonban ott maradtam a helyemen.

– Bocsánat – mondtam, összeszedve minden bátorságomat –, de miért nevezi őket törpe népségnek?

Mr. Tiny lassan körülhordozta a tekintetét. Ha meglepte is a kérdésem, nem mutatta, jóllehet láttam, hogy Mr. Tall és Mr. Crepsley álla leesett.

– Mert kicsik – felelte nyájasan.

– Azt tudom – mondtam erre én. – De nincs más nevük? Rendes nevük? Ha valaki törpe népséget emleget nekem, én arra gondolok, hogy manókról vagy koboldokról beszél.

– Azok is: manók és koboldok – mosolygott Mr. Tiny. – Az egész világ tele van az apró termetű, varázserejű népről szóló mesékkel és legendákkal. A legendáknak valahol meg kell születniük. Ezek a legendák az én kis barátaimmal indultak útjukra.

– Azt mondja, hogy ezek a kék köpönyeges kis gnómok igazából tündérek? – kérdeztem hitetlenkedve.

– Nem – válaszolta. – Tündérek nincsenek. Ezeket a kis gnómokat – ahogy tapintatlanul nevezted őket – valaha régen a tudatlan nép hol manóknak, hol tündéreknek, hol meg koboldoknak nevezte. Mindenféle meséket költött arról, hogy kik ők és mi mindenre képesek.

– És mire képesek? – tudakoltam kíváncsian.

Mr. Tiny arcáról eltűnt a mosoly.

– Hallottam róla, hogy szeretsz sokat kérdezősködni – morogta –, de azt nem mondták, hogy ennyire kotnyeles vagy. Ne felejtsd el, Darren Shan, hogy aki kíváncsi, hamar megöregszik.

– Az még odébb van – jegyeztem meg hetykén.

Mr. Tiny előrehajolt, és az arca elsötétült.

– Még egy kérdés, és az "odébb" idébb kerül – sziszegte. – Az életben semmi sem örökkévaló, még az ifjúság sem.

Újra felizzott az óra a kezében, vörösen, mint egy hús-vér szív, és beláttam, hogy jobb lesz távoznom.

– Most menj, feküdj le, és aludd ki magad – szólt Mr. Crepsky. – Ma éjszaka nem tanulunk.

– És keljetek föl korán, fiúk – intett búcsút Mr. Tiny. – A törpéim reggel mindig nagyon éhesek. Nem okos dolog éhesen hagyni őket. Az ember sohasem tudhatja, mi juthat eszükbe – és a fogukra –, ha túl sokáig nem adnak enni nekik.

Kisiettünk az ajtón, és rohantunk egyenesen vissza a sátrunkba, ahol végigdőltünk a földön, és percekig némán hallgattuk a szívünk vad dobogását.

– Megőrültél? – támadt rám Evra, amikor végre meg tudott szólalni. – Csak egy őrült beszélhet így Mr. Tinyvel! És te még kérdezgetted is!

– Igen – feleltem, visszagondolva a jelenetre, mert magam sem értettem, honnan vettem a bátorságot. – Biztos, hogy megőrültem.

Evra felháborodottan csóválta meg a fejét. Korán volt még, ennek ellenére bemásztunk az ágyunkba. Aztán csak feküdtünk ébren, a sátor mennyezetét bámulva, ki tudja, meddig. Amikor nagy sokára elnyomott az álom, Mr. Tinyvel álmodtam, és a szív alakú órájával. De álmomban nem óra volt. Valódi emberi szív. Az enyém.

És amikor megszorította...

Gyötrelmes volt.