Evra maga fejte le a mérget – óriási megkönnyebbülésemre –, majd kivonszoltuk a kígyót a sátorból, és lefektettük a fűbe. Aztán több vödör vízzel és nagyon puha szivaccsal lecsutakoltuk.

Ezután meg kellett etetnünk a farkasembert. Az ő ketrece a táborhely hátsó végében volt. Amikor meglátta, hogy közeledünk, üvölteni kezdett. Olyan dühösnek és veszedelmesnek látszott, mint azon az éjjelen, amikor Steve-vel elmentem a cirkuszba. Rázta a rácsokat, és ránk is csapott volna, ha túl közel merészkedünk – amit persze nem tettünk!

– Miért ilyen dühös? – kérdeztem, miközben behajítottam neki egy darab nyers húst, amit röptében elkapott, és már bele is harapott.

– Azért, mert igazi farkasember – felelte Evra. – Nem egy rettenetesen szőrös valaki, hanem félig ember, félig pedig igazi farkas.

– Nem kegyetlenség így megláncolva tartani? – tudakoltam, egy újabb darab húst dobva be neki.

– Ha nem tennénk, megvadulna, és gyilkolná az embereket. Az embervér és farkasvér keveréke őrjitette meg ennyire. Nem csak akkor ölne, amikor éhes. Ha szabadon kószálhatna, szünet nélkül gyilkolna.

– Nem lehet kigyógyítani belőle? – kérdeztem sajnálkozva.

– Nem, mert ez nem betegség – magyarázta Evra. – Nem olyasmi, amit elkapott; egyszerűen ilyennek született. Ilyen, és kész.

– Hogy történt? – faggattam tovább.

– Tényleg tudni akarod? – nézett rám Evra komoly arccal.

Tágra meresztett szemmel bámultam a ketrecbe zárt szőrös vadállatot, amint úgy tépdesi a húst, mintha vattacukor lenne, aztán nagyot nyelve feleltem:

– Nem, azt hiszem, nem akarom.

A legkülönbözőbb munkákat végeztük el ezután. Krumplit hámoztunk az aznapi vacsorához, segítettük megjavítani az egyik autó tönkrement gumiabroncsát, egy órát töltöttünk el azzal, hogy festettük az egyik lakókocsi tetejét, és kutyát sétáltattunk. Evra szerint a legtöbb nap így telik el: az ember jön-megy a táborban, látja, hol kell valamiben segíteni, és megteszi, amit tud.

Este fogtunk egy halom konzervdobozt és törött üvegcserepet, és elvittük Kétgyomrú Rhamus sátrához. Ő az a rettentően kövér ember, aki mindent meg tud enni. Szerettem volna ott maradni és végignézni, ahogy eszik, de Evra elráncigált onnan. Rhamus nem szereti, ha a színpadon kívül nézik, ahogy eszik.

Rengeteg időnk maradt, amível szabadon rendelkeztünk, és nyugodtabb pillanatainkban az életünkről meséltünk egymásnak – honnan jöttünk, és hogyan neveltek bennünket.

Evra normális szülők gyermekeként született. Ők elszörnyedtek, amikor meglátták. Otthagyták egy árvaházban; ott élt négyéves koráig, amikor egy gonosz cirkusztulajdonos megvásárolta.

– Nagyon komisz idők voltak – mondta csendesen. – Sokszor megvert, és úgy bánt velem, mintha tényleg kígyó volnék. Üvegezett ketrecben tartott, és pénzt szedett az emberektől, akik megbámultak, és nevettek rajtam.

Hét hosszú, nyomorúságos évet töltött abban a cirkuszban; járták a kisvárosokat, s ő mindvégig csúfnak, szörnyszülöttnek és haszontalannak érezte magát.

Végül Mr. Tall sietett a megmentésére.

– Egy éjszaka eljött – mesélte Evra. – Hirtelen jelent meg, mint aki a sötétségből lépett elő, és hosszú ideig állt a ketrecem előtt. Csak nézett, és nem szólt egy szót sem. Én sem szóltam. Jött a cirkusz tulajdonosa. Nem tudta, kicsoda Mr. Tall, de arra gondolt, valami gazdag ember lehet, aki talán meg akar vásárolni. Mondott egy árat, és hátrébb lépve várta a választ.

Mr. Tall erre sem szólt, de pár perc múlva a nyakánál fogva megragadta a cirkuszigazgatót. Egyet szorított rajta, azzal a fickónak vége volt. Holtan rogyott le a földre. Mr. Tall kinyitotta a ketrecem ajtaját, és azt mondta:

"Menjünk, Evra." Azt hiszem, Mr. Tall gondolatolvasó, ezért tudta a nevemet.

Evra ezután sokáig ült csendben, valahová a messzeségbe néző tekintettel.

– Akarsz látni valami különlegeset? – kérdezte nagy sokára, kilépve borongós hangulatából.

– Persze – mondtam.

Akkor szembefordult velem, kidugta a nyelvét, fel a szája fölé, majd fel az orrára!

– Hű! Ez durva! – kiáltottam elragadtatva.

Visszahúzta a nyelvét, és boldogan vigyorgott.

– Nekem van a világon a leghosszabb nyelvem – jelentette ki. – Ha elég nagy lenne az orrom, végig tudnám dugni rajta a nyelvem, aztán le a torkomra, és onnan megint vissza, és ki a számon.

– Ezt már nem hiszem! – nevettem.

– Lehet, hogy nem tudnám – kuncogott –, de így is hatásos!

Újra kiöltötte a nyelvét, és ezúttal körbenyalta az orrlyukait, egyiket a másik után. Undorító volt, de jókedvre derükem tőle.

– Ennél ocsmányabb dolgot még sohasem láttam – dülöngéltem a nevetéstől.

– Fogadok, hogy szeretnéd utánam csinálni – mondta Evra.

– Ha tudnám, se tenném meg – hazudtam. – Nem lett taknyos a nyelved?

– Az én orromban nincsen takony – közölte Evra.

– Micsoda? Nincs benne takony?

– Nincs – mondta a barátom. – Az én orrom más, mint a tietek. Nincs benne se takony, se piszok, se szőrszál. Az orrlyukam a legtisztább hely az egész testemen.

– És milyen ízű? – kérdeztem.

– Nyald meg a kígyóm hasát, és megtudod – felelte. – Egyforma ízük van.

Megint elnevettem magam, és közöltem, hogy annyira azért nem érdekel.

Később, amikor Mr. Crepsley megkérdezte, mit csináltam egész nap, egyszerűen azt feleltem:

– Szereztem egy barátot.

Két nap, két éjszaka voltunk már a cirkuszban. A nappalaimat Evrával töltöttem, segítve őt a munkájában, az éjszakáimat pedig Mr. Crepsleyvel, a vámpírokról szóló ismereteimet gyarapítva.

Eleinte úgy tűnt, hogy korábban fekszem le, mint régebben szoktam, mégis ritkán mentem hajnali egy vagy két óránál előbb aludni.

Szoros barátságot kötöttem Evrával. Idősebb volt nálam, de – talán zaklatott múltja miatt – félénk, visszahúzódó, úgyhogy nagyon jól összeillettünk.

A harmadik nap vége felé azon kaptam magam, hogy úgy tekintek a lakókocsik, autók és sátrak kis csoportjára, mintha évek óta közéjük tartoznék.

Kezdtem megsínyleni, hogy oly régóta élek embervér nélkül. Már nem voltam olyan erős, sem olyan gyors, mint korábban. A látásom elhomályosult, és gyengült a hallásom, valamint a szaglásom is. Még mindig sokkal erősebb és gyorsabb voltam, mint emberkoromban, de éreztem, hogy mindennap kevesebb és kevesebb lesz az erőm. Nem bántam. Inkább legyek gyengébb, mint hogy ember vérét szívjam.

Aznap délután a táborhely szélén üldögéltünk Evrával, amikor észrevettünk egy alakot a bokrok között.

– Ki az? – kérdeztem.

– Egy gyerek a közeli faluból – felelte Evra. – Már korábban is láttam itt ólálkodni.

Figyeltem a bokrok között megbújó fiút. Nagyon igyekezett észrevétlen maradni, de a hozzám hasonló képességű lény számára – még ha ereje gyengülőben volt is – olyan feltűnő volt, mintha egy elefánt lapulna a bokrokban. Kíváncsi lettem, mit akar, ezért azt mondtam Evrának:

– Tréfáljuk meg.

– Mire gondolsz? – kérdezte.

– Hajolj ide, elmondom.

Belesuttogtam a tervemet a fülébe. Széles mosollyal bólintott, majd felállt, és úgy tett, mintha ásítana.

– Megyek, Darren – mondta. – Majd később találkozunk.

– Viszlát, Evra – feleltem hangosan. Megvártam, míg elmegy, aztán felálltam, és visszamentem a táborba.

Amikor a bokrok között lapuló fiú már nem láthatott, a lakókocsik és sátrak fedezékében visszaszaladtam. Száz métert mehettem balra, majd kúszva folytattam az utat tovább, amíg egy vonalba nem kerültem a fiúval. A földhöz lapulva kúsztam feléje.

Tíz méterre tőle megálltam. Kicsit mögéje kerültem, úgyhogy nem láthatott. A szeme még mindig a táborra szegeződött. A feje fölött, a távolban megláttam Evrát, aki még közelebb volt hozzá, mint én. Hüvelyk- és mutatóujjával "okét" intett nekem.

Lelapukam a földre, és nyöszörögni kezdtem.

– Óóóó – nyögtem. – Jjjaaajjjj.

A fiú megmerevedett, és idegesen hátrapillantott. Nem láthatott meg.

– Ki van ott? – kérdezte.

– Hrrrrr – mordult fel a másik oldalon Evra.

A fiú odakapta a fejét.

– Ki van ott? – kiáltotta hangosan.

– Óóó-óóó-óóó – morogtam, mint egy gorilla.

– Nem félek – mondta a fiú, és hátrálni kezdett. – Ez csak valami ócska trükk.

– Híjj-híjj-híjj-híjj – rikoltozott Evra.

Megráztam egy ágat, Evra megzörgetett egy bokrot, majd közvedenül a fiú orra elé dobtam egy követ. Úgy kapkodta a fejét ide-oda, mint valami bábu, s látszott rajta, hogy nem tudja, mi lenne a jobb: elfutni vagy itt maradni.

– Nézzétek, én nem tudom, kik vagytok – kezdte –, de...

Evra odakúszott mögé, és miközben a fiú beszélt, kiöltötte hihetedenül hosszú nyelvét, és sziszegő hangot hallatva végigsimított vele a fiú nyakán. Ez már sok volt neki. Felüvöltött, és elrohant. Evra és én a nevetéstől visítozva, óriási ricsajt csapva a nyomába eredtünk. Ő meg tüskebokrokon, csalánon át rohant lélekszakadva, segítségért kiáltozva.

Pár perc múlva belefáradtunk a játékba, és már hagytuk volna, hadd menjen, de akkor a fiú megbotlott, és elterült a magas füben.

Megálltunk, és próbáltuk kitalálni, hol lehet a nagyra nőtt gazban, de nem láttuk sehol.

– Hol van? – kérdeztem.

– Nem látom – felelte Evra.

– Gondolod, hogy nincs semmi baja?

– Nem tudom – válaszolta aggodalmas arccal Evra. – Beleeshetett valami mély gödörbe.

– Hé, kölyök! – kiáltottam. – Nem esett bajod? – Semmi válasz. – Ne félj, nem bántunk! Csak bolondoztunk. Nem akartunk...

Suhogó nesz hallatszott a hátunk mögött, aztán egy kezet éreztem a hátamon, s valaki előrelökött, be a fűbe. Evra is elesett velem együtt, és amikor döbbenten, köpködve feltápászkodtunk, hallottuk, hogy valaki harsányan nevet mögöttünk.

Lassan megfordultunk, és a kölyköt láttuk ott, amint az oldalát fogva hahotázik.

– Úgy kellett! Úgy kellett! – énekelte, és szökdécsek hozzá. – Kezdettől fogva láttalak benneteket! Csak tettettem, hogy félek. Tőrbe csaltalak benneteket! Ha-ha-ha! Ho-ho-ho! Hi-hi-hi!

Így csúfolódott rajtunk, és bár elég hülyén éreztük magunkat, mégis, ahogy így egymásra néztünk, belőlünk is kirobbant a nevetés. Egy olyan területre csalt minket, amely tele volt valami ragadós zöld terméssel, és tetőtől talpig csupa zöldek lettünk tőle.

– Úgy nézel ki, mint egy két lábon járó zöldség – viccelődtem.

– Te meg mint a nyári Mikulás – vágott vissza Evra.

– Mindketten hülyén néztek ki – jelentette ki a fiú. Rámeredtünk, amitől kicsit lehervadt az arcáról a mosoly. – Ez az igazság – dünnyögte.

– Gondolom, te ezt mulatságosnak tartod – fortyantam fel. Ő némán bólintott. – Van egy hírem a számodra, gyerek! – mondtam, és ádáz képet vágva közelebb léptem hozzá. Fenyegetően megálltam, majd széles vigyorral kiböktem: – Tényleg az!

Boldogan, megkönnyebbülve felnevetett, majd egyik kezét kinyújtotta felénk.

– Sziasztok – mondta, miközben kezet fogtunk. – nevem Sam Grest. Örülök, hogy megismerkedtünk.

– Szervusz, Sam Grest – mondtam, és magamban hozzátettem: "Úgy látom, ő lesz a másik barátom."

És tényleg a barátom lett. Mire a Cirque du Freak továbbindult, teljes szívemből azt kívántam, bárcsak a nevét se hallottam volna soha.

Sam onnan körülbelül egy kilométerre lakott a mamájával, a papájával, két öccsével, kisbaba húgával, három kutyájukkal, öt macskájukkal, két törpepapagájjal, egy teknőssel és egy akváriumra való déltengeri hallal.

– Tisztára mintha Noé bárkájában élnénk – mesélte nevetve. – Amennyi időt csak lehet, megpróbálok házon kívül eltölteni. Anya és apa nem bánják. Szerintük a gyerekeknek szabadon kell kibontakoztatniuk az egyéniségüket. Amíg az esti lefekvés idejére megjelenek otthon, addig boldogok. Azt sem bánják, ha időnként iskolát kerülök. Az a véleményük, hogy az iskola a tanításnak azzal a céllal kiépített zsarnoki rendszere, hogy elpusztítsa a szellemiséget, és megölje a kreativitást.

Sam mindig így beszélt. Fiatalabb volt, mint én, de a beszédét hallgatva nem gondoltad volna.

– Szóval ti ketten a társulathoz tartoztok? – kérdezte, ecetes hagymával a szájában (nagyon szerette az ecetes hagymát, mindig volt nála egy kis műanyag dobozra való). Visszamentünk a tisztás szélére. Evra a fűben heverészett, én egy alacsonyra lenyúló faágon ültem, Sam pedig fölmászott a fejem fölé, a fára.

– És miből áll a műsorotok? - kérdezősködött tovább, még mielőtt az első kérdésre válaszolhattunk volna. – Nincsenek reklámfeliratok az autókon. Először azt hittem, utazó ügynökök vagytok. De aztán figyeltelek benneteket, és arra gondoltam, hogy csak valami előadóművészek lehettek.

– Gyászszertartásmesterek vagyunk – közölte Evra. – Mutáns ügynökök. A valóság fölötti valóság urai. – Azért beszélt így, hogy megmutassa, ő is tud olyan különlegesen bánni a nyelvvel, mint Sam. Szerettem volna, ha én is így tudom ontani magamból a fellengzős kifejezéseket, de a beszéd sohasem volt az erősségem.

– Bűvészmutatványokat adtok elő? - kérdezte izgatottan Sam.

– Szörnyszülötteket mutogatunk – válaszoltam.

– Szörnyszülötteket? – Úgy eltátotta a száját, hogy kiesett belőle a hagyma. Gyorsan el kellett hajolnom, nehogy a fejemre essen. – Kétfejű embereket és hasonló abnormális lényeket?

– Így valahogy – feleltem –, azzal a különbséggel, hogy a mi művészeink nem egyszerűen a normálistól eltérő külsejű emberek, hanem különleges varázserejük is van.

– Szuper! – kiáltotta Sam, és Evrára nézett. – Természetesen kezdettől fogva láttam, hogy te egy különleges dermatológiai eset vagy – Evra bőréről beszélt (utóbb kikerestem a szót egy szótárból) –, de azt nem sejtettem, hogy vannak a társulatotokban más, hozzád hasonló tagok is.

Elnézett a tábor felé, s a szemében izgatott kíváncsiság gyúlt.

– Hű, milyen izgalmas! – sóhajtotta. – És miféle bizarr emberpéldányok vannak még a csapatban?

– Ha arra célzol, hogy milyen művészek lépnek még föl a műsorainkban, akkor a válasz úgy szól, hogy nagyon sokféle – feleltem. – Szakállas nő is van köztük, természetesen.

– És farkasember – tette hozzá Evra.

– És kétgyomrú férfi – folytattam én.

Végigmentünk az egész társulaton; Evra még olyanokat is említett, akiket sohasem láttam. A Cirque du Freak tagjai gyakran cserélődtek. Művészek jöttek és mentek, attól függően, hogy hol mutatták be a műsort.

Samre mély benyomást gyakoroltak a hallottak, annyira, hogy ismeretségünk kezdete óta most először szólni sem tudott. Némán, tágra nyílt szemmel, ecetes hagymáját szopogatva hallgatott, s csak a fejét rázta, valahányszor olyat hallott, ami hihetetlennek tűnt számára.

– Hihetetlen – szólalt meg halkan, amikor a végére értünk. – Ti vagytok a földgolyó legszerencsésebb fickói. Együtt élni eleven, valóságos cirkuszi szörnyekkel, súlyos és nagyszerű titkok birtokában beutazni velük a világot... Mit nem adnék, ha helyet cserélhetnék veletek...

Magamban mosolyogtam. Nem hinném, hogy akkor is szívesen helyet cserélt volna velem, ha mindent tud rólam.

– Hé! – kiáltott fel hirtelen, mint akinek eszébe jutott valami. – Nem tudnátok valahogy elintézni, hogy én is beállhassak közétek? Keményen és szépen tudok dolgozni, és megszoktam, hogy vannak kötelezettségeim. Nyereség lennék a csapat számára. Csadakozhatnék hozzátok? Mint kisegítő? Kérlek...

Evra és én egymásra mosolyogtunk.

– Nem hinném, Sam – válaszolta Evra. – Nem veszünk fel gyerekeket. Más lenne, ha idősebb volnál, vagy ha a szüleid is szeretnének csatlakozni.

– De ők nem bánnák – erősködött Sam. – Örülnének neki. Mindig azt mondogatják, hogy az utazás tágítja az ember látókörét. Tetszene nekik az ötlet, hogy bejárjam a világot, kalandokat éljek át, és csodálatos, titokzatos látványokban legyen részem.

– Ne haragudj – rázta meg Evra a fejét. – Talán majd később, ha idősebb leszel.

Sam elfintorodott, és dühösen belerúgott egy közeli ágba. Levelek hullottak le róla, és kettő megakadt a hajamban.

– Ez nem igazság! – morogta. – Mindig azt mondják: "majd ha idősebb leszel". Hol tartana a világ, ha Nagy Sándor is megvárta volna, míg idősebb lesz? És Szent Johanna? Ha ő is arra várt volna, hogy "majd idősebb lesz", könnyen lehet, hogy az angolok legyőzték és gyarmatosították volna Franciaországot. Ki dönti el, hogy mikor válik az ember elég időssé ahhoz, hogy maga dönthessen a dolgairól? Rá kellene bízni az egyénre.

Így szónokolt tovább még egy darabig: szidta a felnőtteket meg a "nyavalyás, korrupt rendszert", és arról papolt, hogy előbb-utóbb megérik az idő a gyerekek forradalmára. Tisztára olyan volt, mintha egy hülye politikust hallgatnánk a tévében.

– Ha egy gyerek csokoládégyárat akar nyitni, hagyjátok, hadd nyisson – szavalta Sam. – Ha zsoké akar lenni, ám legyen. Ha felfedezőként távoli, kannibálok lakta szigetekre vágyik, hadd menjen! Mi vagyunk a modern generáció rabszolgái. Mi vagyunk a...

– Sam – szakította félbe Evra. – Szeretnéd megnézni a kígyómat?

– Még hogy szeremém-e? – szaladt fülig Sam szája. – Azt hittem, soha az életben nem fogod megkérdezni. Gyerünk! – Leugrott a fáról, s minden szónoklatot feledve vágtázni kezdett a táborhely felé. Mi ketten lassan, egymás közt halkan nevetgélve ballagtunk utána, és sokkalta öregebbnek és okosabbnak éreztük magunkat, mint amilyenek voltunk.