Minél tovább beszélgettünk róla, annál jobban megtetszett az ötlet.

Mr. Crepsley elmondta, hogy a cirkusz tagjai tudni fogják, mi vagyok, és akkor elfogadnak. A műsor felépítése gyakran változott, és szinte mindig akadt valaki, aki hasonló korú volt, mint én. Így majd nekem is lehet barátom.

– És ha rosszul érzem magam a cirkuszban? – kérdeztem.

– Akkor elmegyünk – felelte. – Én nagyon szerettem a cirkusszal utazni, de nem esem kétségbe, ha ott kell hagynom. Ha tetszik neked, akkor maradunk. Ha nem, akkor megint útra kelünk.

– És nem tartanak majd koloncnak a nyakukon? – kérdeztem.

– Ki kell majd venned a részed a munkából – világosított fel Mr. Crepsley. – Mr. Tall megköveteli, hogy mindenki csináljon valamit. Segíteni fogsz a székek felállításában, a világításban, az emléktárgyak árusításában.

– És mi a helyzet a mennyországgal? – kérdezősködtem tovább.

– Hiszünk egy csillagokon túli Paradicsomban. Ha jó életet éltünk, halálunk után a lelkünk a testünkből kiszabadulva elhagyja a földet, s a csillagok és galaxisok terét átszelve végül eljut a világegyetem túloldalán lévő csodálatos világba – a Paradicsomba.

– És akik nem éltek jó életet?

– Azok itt maradnak – felelte. – Szellemekként élnek tovább a földhöz láncolva, és a világ végezetéig itt kell kóborolniuk.

Elgondolkodtam ezen.

– Mit jelent a jó élet egy vámpír számára? – kérdeztem végül. – Hogyan lehet eljutni a Paradicsomba?

– Rendesen kell élni – hangzott a felelet. – Nem szabad ölni, ha nem szükséges. Nem szabad bántani az embereket. Nem szabad tönkretenni a világot.

– A vérivás nem gonosz dolog? – kérdeztem.

– Nem, ha nem ölöd meg azt, akinek a vérét iszod – válaszolta Mr. Crepsley. – És olykor még az is lehet jó dolog.

– Megölni valakit lehet jó dolog? – hökkentem meg.

Mr. Crepsley komolyan bólintott.

– Az embereknek van lelkük, Darren. Amikor meghalnak, a lelkük fölmegy a mennybe vagy Paradicsomba. De lehetséges, hogy egy részt belőlük itt marasztaljunk a földön. Amikor kis mennyiségeket iszunk a vérükből, semmit sem veszünk el abból, ami lényeges egy személyben. De ha sokat iszunk, akkor lényük egy részét életben tartjuk önmagunkban.

– Hogyan? – kérdeztem összehúzott szemöldökkel.

– A vérrel együtt magunkba szívjuk az illető személy emlékeinek és érzéseinek egy részét is – magyarázta. – Ezek a mi személyiségünk részévé válnak, amitől olyannak láthatjuk a világot, ahogyan ő látta, és olyan dolgokra emlékezünk, melyek másképpen feledésbe merültek volna.

– Mint például?

Egy pillanatra elgondolkodott.

– Az egyik legkedvesebb barátomat Paris Skyle-nak hívják – mondta. – Már nagyon öreg. Sok évszázaddal ezelőtt barátok voltak William Shakespeare-rel.

– Azzal a William Shakespeare-rel? Azzal, aki a színdarabokat írta?

– A színdarabokat és szonetteket – bólogatott Mr. Crepsley. – De nem minden Shakespeare-költeményt jegyeztek fel; a leghíresebbek közül néhány elveszett. Amikor Shakespeare haldoklott, Paris ivott a véréből – Shakespeare kérte meg rá –, és így átömlesztette magába az elveszett költeményeket, később pedig leírták őket. Nélkülük szegényebb volna a világ.

– De... – elakadtam, majd újrakezdtem. – De csak olyanokkal teszik ezt meg, akik kérik, és akik a halálukon vannak?

– Igen – felelte Mr. Crepsley. – Gonosz dolog volna egy egészséges embert megölni. Olyan barátaink vérét inni azonban, akik már közel járnak a halálhoz, és így életben tartani az emlékeiket és az élményeiket... – Elmosolyodott. – Ez valóban dicséretes cselekedet. No, de ezen útközben is eltöprenghetsz – mondta aztán. – Most indulnunk kell.

Amikor készen álltunk az indulásra, felpattantam Mr. Crepsley hátára, és már suhantunk is. Azóta sem magyarázta el, hogy tud ilyen gyorsan mozogni. Nem mintha sebesen futott volna; inkább a világ látszott tovasiklani futó lába alatt. Azt mondta, minden igazi vámpír tud suhanni.

Jó volt látni, hogyan sodródik tova mögöttünk a vidék. Hegyekre iramodtunk föl, és a szélnél is gyorsabban keltünk át hatalmas síkságokon. Míg suhantunk, tökéletes volt körülöttünk a csend, és soha senki sem látott meg bennünket. Olyan volt, mintha valami bűvös gömbben utaznánk.

Suhanás közben elgondolkodtam azon, amit Mr. Crepsley mondott: az emberek emlékeit életben lehet tartani azáltal, hogy vért szívunk belőlük. Nem nagyon értettem, hogyan működik ez a dolog... majd ezt is megkérdezem tőle.

A suhanás kimerítő dolog volt; a vámpírról ömlött az izzadság, és láttam rajta, hogy egyre jobban kínlódik. Hogy segítsek rajta, elővettem egy palack embervért, kinyitottam, és odatartottam a szája elé.

Egy bólintással némán megköszönte, majd letörölte az izzadságot a homlokáról, és folytatta az utat.

Nagysokára világosodni kezdett az ég alja, s akkor megállt. Leugrottam a hátáról, és körülnéztem. Egy országút közepén voltunk, körülöttünk, amerre a szem ellátott, sehol egy ház, csak mezők, rétek és erdők.

– Hol van a Cirque du Freak? – kérdeztem.

– Pár kilométerre innen – mutatta az irányt. Letérdelt a földre, és zihálva kapkodta a levegőt.

– Kifogyott magából a szusz? – kérdeztem, és nem tudtam megállni, hogy ne vigyorogjak.

– Nem – vigyorgott vissza. – Meg tudtam volna csinálni, csak nem akartam kimelegedve megérkezni.

– Jó lesz, ha nem húzza sokáig a pihenést – figyelmeztettem. – Nemsokára hajnalodik.

– Nagyon jól tudom, hogy mennyi az idő! – csattant fel. – Többet tudok a reggelekről és hajnalokról, mint bárki élő emberfia. Még rengeteg időnk van. Teljes negyvenhárom perc.

– Ha maga mondja.

– Én mondom. – Bosszúsan felállt, és elindult gyalog. Vártam, míg egy kicsit távolabb ér, aztán utánaszaladtam.

– Nyomás, öreg – szóltam rá csúfolódva. – Még a végén lemarad.

– Fogd be – morgott vissza. – Különben könnyen kijárhat egy füles meg egy farba rúgás.

Pár perc múlva megszaporázta a lépteit, és így ügettünk egymás mellett. Jó kedvem volt, hónapok óta először éreztem jól magam. Örültem, hogy végre van valami, amit várhatok.

Elhaladtunk egy szakadt külsejű táborozó társaság mellett. Épp akkor ébredeztek. Egy pár integetett is nekünk. Furán néztek ki: hosszú volt a hajuk, különös ruhákat viseltek, és tele voltak fülbevalókkal meg karkötőkkel.

A sátrak között zászlókat meg táblákat lehetett látni. Megpróbáltam elolvasni, mi áll rajtuk, de fütás közben nem tudtam kibetűzni, megállni meg nem akartam. Amennyire ki tudtam venni, a táborozók egy új elterelő út megépítése ellen tiltakoztak.

Az út tele volt kanyarokkal. Az ötödik kanyar után végre egy folyóparti tisztáson megpillantottuk a Cirque du Freaket. A tábor körül csend honolt – gondoltam, alszanak –, és ha autóval haladtunk volna el mellette, és nem figyeljük, hol bukkannak fel a kocsik és a sátrak, könnyen elsiklott volna felettük a tekintetünk.

Szinte érthetetlen volt, hogy egy cirkusz ezen a helyen üsse fel a sátrát. Nem volt itt semmiféle előadóterem vagy nagysátor, ahol a rémségek felléphettek volna. Gondoltam, bizonyára itt pihennek meg két város között félúton.

Mr. Crepsley magabiztosan kanyarodott hol ide, hol oda a személyautók és furgonok között. Pontosan tudta, hová tart. Én követtem, igaz, sokkal kevesebb önbizalommal: emlékeztem arra az éjszakára, amikor a szörnyek mellett elosonva elloptam Madame Octát.

Mr. Crepsley megállt egy hosszú, ezüstszínű lakókocsi mellett, és bekopogott. Szinte azon nyomban kinyílt, és megjelent Mr. Tall hórihorgas alakja. Szeme a hajnali szürkületben még feketébbnek tűnt, mint valaha. Ha nem tudom, akár megesküdtem volna, hogy nincs is szemgolyója, csak két fekete üreg tátong a helyén.

– Ó, ti vagytok – mondta halk, mély hangján, alig mozduló szájjal. – Úgy éreztem, mintha keresnél – hajolt Mr. Crepsley felé, majd lepillantott oda, ahol én álltam remegve. – Látom, magaddal hoztad a fiút is.

– Bejöhetünk? – kérdezte Mr. Crepsley.

– Persze. Mit felelhet erre az ember nektek, vámpíroknak? – tette hozzá mosolyogva. – Lépjetek be saját szabad akaratotokból?

– Valami ilyesmit – hagyta rá Mr. Crepsley, és az arcára terülő mosolyból megértettem, hogy ez valami régi tréfa lehet közöttük.

Beléptünk a lakókocsiba, és leültünk. Elég gyér volt a berendezés: néhány polc, rajtuk a cirkuszt reklámozó plakátok és szórólapok, a vörös cilinder és a kesztyűk, amelyeket már láttam rajta, néhány csecsebecse és egy felcsapható ágy.

– Nem reméltem, hogy ilyen hamar visszajössz, Larten – szólt Mr. Tall. Még így ülve is hatalmasnak látszott.

– Nem volt napirenden a gyors visszatérés, Hibernius.

Hibernius? Milyen különös név. Mindazonáltal illett rá. Hibernius Tall. Volt valami furcsa csengése.

– Bajba kerültél? – érdeklődött Mr. Tall.

– Nem – felelte Mr. Crepsley. – Darren volt boldogtalan. Úgy határoztam, jobb lesz neki itt, ahol a maga fajtája között lehet.

– Értem. – Mr. Tall kíváncsian szemügyre vett. – Hosszú utat tettél meg, amióta utoljára láttalak, Darren Shan – mondta.

– Jobban szerettem ott, ahol voltam – morogtam.

– Akkor miért mentél el onnan? – kérdezte.

Rábámultam.

– Tudja, hogy miért – feleltem hidegen.

Lassan bólintott.

– Akkor hát maradhatunk? – kérdezte Mr. Crepsley.

– Természetesen – vágta rá rögtön Mr. Tall. – Örömmel látunk viszont benneteket. Pillanatnyilag megcsappant kicsit a létszámunk. Bordás Alexander, Sive és Seersa, valamint Vasfogú Gertha szabadságon vagy üzleti úton vannak. Végtag Cormac úton van hozzánk, de csak később fog megérkezni. Larten Crepsley és idomított pókja nagyban fogja emelni előadásunk fényét.

– Köszönöm – mondta Mr. Crepsley.

– És velem mi lesz? – kérdeztem vakmerően.

– Te nem vagy olyan értékes – mosolyodott el Mr. Tall –, de azért téged is szívesen látunk.

Felhorkantam, de nem szóltam semmit.

– Hol fogunk fellépni? – hangzott Mr. Crepsley következő kérdése.

– Itt – felelte Mr.Tall.

– Itt? – csipogtam bele meglepetten.

– Miért, zavar téged? – érdeldődött Mr. Tall.

– Itt semmi sincs, csak a nagy pusztaság – mondtam. – Azt hittem, csak városokban lépnek fel, nagy nézőközönség előtt.

– Nekünk mindig nagy nézőközönségünk van – jelentette ki Mr. Tall. – Mindegy, hol játszunk, az emberek eljönnek, hogy megnézzék. Rendszerint sűrűn lakott helyeken ütünk tábort, de az évnek ebben a szakában lassúbbra szoktuk venni az iramot. Mint említettem, néhány kiválóságunk távol van, akárcsak... társulatunk bizonyos más tagjai.

Lopva különös pillantást váltottak egymással, és én éreztem, hogy most valamiből kimaradtam.

– Egyszóval most pihenünk – folytatta Mr. Tall. – Pár napig nem tartunk előadást. Kifújjuk magunkat.

– Útközben elhaladtunk egy sátorozó csapat mellett – jegyezte meg Mr. Crepsley. – Nem okoznak semmi gondot?

– A THV gyalogosai? – nevetett Mr. Tall. – Túlságosan lefoglalja őket a fák és kövek védelmezése, nem érnek rá velünk törődni.

– Mi az a THV? – kérdeztem.

– A Természet Harcos Védelmezői – válaszolta Mr. Tall. – Ökoharcosok. Körberohangálják az országot, s próbálják leállítani az új utak és hidak építését. Itt vannak már pár hónapja, de hamarosan tovább kell menniük.

– Igazi katonák? – kérdeztem. – Vannak puskáik, kézigránátjaik meg tankjaik?

Mindketten a hasukat fogták nevettükben.

– Néha tényleg nagyon hülye tud lenni szegénykém – nyögte ki Mr. Crepsley két nevetőroham között –, de azért nem olyan buta, mint amilyennek látszik.

Éreztem, hogy az arcom elvörösödik, de nem szóltam semmit. Tapasztalatból tudtam, hogy nincs értelme, ha az ember dühös lesz a felnőttekre, amikor azok kinevetik; ettől csak még jobban nevetnek rajtad.

– Katonáknak nevezik magukat – magyarázta Mr. Tall –, de valójában nem azok. Fákhoz láncolják magukat, homokot szórnak a munkagépek motorjába, rajzszögeket a kocsik kereke elé meg ilyesmiket.

– Miért... – kezdtem, de Mr. Crepsley közbevágott:

– Kérdésekre most nincs időnk. Pár perc, és fölkel a nap. – Fölállt, és kezet fogott Mr. Tall-lal. – Köszönöm, hogy visszafogadsz minket, Hibernius.

– Örömmel – válaszolta Mr. Tall.

– Bízom benne, hogy vigyáztál a koporsómra...

– Természetesen.

Mr. Crepsley boldogan elmosolyodott, és összedörzsölte a két kezét.

– Ez hiányzik a legjobban, ha távol vagyok. De jó lesz megint kényelmesen aludni!

– Mi legyen a fiúval? – kérdezte Mr. Tall. – Akarod, hogy neki is összeüssünk egy koporsót?

– Eszébe ne jusson! – kiáltottam. – Még egyszer be nem fekszem egy ilyenbe! – Visszaemlékeztem, milyen volt koporsóban feküdni mint élő halott, és összerázkódtam.

– Költöztessétek össze Darrent valamelyik előadóművésszel. Ha lehet, egy vele egykorú gyerekkel – mondta mosolyogva Mr. Crepsley.

Mr. Tall rövid ideig gondolkodott.

– Mit szólnál Evrához?

A mosoly szétterült Mr. Crepsley arcán.

– Igen. Szerintem remek megoldás volna összeköltöztetni őt Evrával.

– Ki az az Evra? – kérdeztem idegesen.

– Rá fogsz jönni – ígérte Mr. Crepsley, és kinyitotta a kocsi ajtaját. Most itthagylak. Mr. Tall majd gondodat viseli. Nekem mennem kell.

Azzal eltűnt, hogy megkeresse kedvenc koporsóját. Hátrapillantottam. Ott találtam Mr. Tallt, közvetlenül a hátam mögött állt. Nem is tudom, hogy termett ott ilyen hirtelen a helyiség másik végéből. Még azt sem hallottam, hogy felállt volna.

– Menjünk? – kérdezte.

Nyeltem egyet, és bólintottam.

Mutatta az utat a táboron át. Most, hogy hajnalodott, egy-két cirkuszkocsiban és sátorban felkapcsolták a villanyt. Mr. Tall egy öreg, szürke sátorhoz vezetett, amely akkora volt, hogy öten-hatan is elférhettek benne.

– Itt van néhány takaró – mondta, és átnyújtott egy halom gyapjútakarót. – És egy párna. – Nem tudom, honnan szedte őket – semmi ilyesmi nem volt nála, amikor kiléptünk a lakókocsiból –, de túl fáradt voltam ahhoz, hogy megkérdezzem. – Addig alhatsz, ameddig csak akarsz. Érted jövök, ha már felébredtél, és elmondom, mi lesz a dolgod. Addig Evra fog vigyázni rád.

Felemekem a sátorlapot, és benéztem. Sötét volt odabent, nem láttam semmit.

– Ki az az Evra? – kérdeztem, visszafordulva Mr, Tallhoz. De ő addigra már eltűnt, a maga megszokott, hangtalan és villámgyors módján.

Felsóhajtottam, és az ágyneműt a mellemhez szorítva beléptem a sátorba. Visszaengedtem a sátorlapot, aztán csak álltam ott, és vártam, hogy a szemem hozzászokjon a sötétséghez. Hallottam, hogy valaki könnyedén szuszog, és a sátor túlsó végében megláttam egy hálózsákos alak körvonalait. Körülnéztem, hogy hová vessem meg a magam fekhelyét. Nem szerettem voba, ha a hálótársam felébredve elbotolna bennem.

Vaktában előbbre mentem pár lépést. Hirtelen valami felém siklott a sötétben. Megálltam, és kétségbeesetten meredtem a sötétbe (a csillagok vagy a hold fénye nélkül még egy vámpír sem látja a körülötte lévő tárgyakat).

– Helló! – mondtam halkan. – Te vagy Evra? Én Darren Shan vagyok. Én vagyok az új...

Elhallgattam. A csusszanás nesze odaért a lábamhoz. Ahogy ott álltam földbe gyökerezett lábbal, valami puha és síkos dolog csavarodott a lábamra. Rögtön tudtam, hogy mi az, de nem mertem lenézni, míg félig föl nem kúszott a testemre. Végre, amikor már a mellem köré kezdte csavarni magát, összeszedtem a bátorságomat, és odafordítottam a tekintetemet. Pillantásom találkozott egy hosszú, vastag, sziszegő... kígyóéval!

A félelemtől mozdulatlanná dermedve álltam ott több mint egy óráig, szememet a kígyó jéghideg, hullamerev szemére szegezve, s várva, hogy mikor csap le rám. Végre, amikor a reggeli nap fényes sugarai áthatoltak a sátor vastag vásznán, megmozdult a hálózsákban alvó ásított, felült, és körülnézett.

A kígyótestű fiú volt. Nagyon megijedt, amikor meglátott. Nyomban visszabújt a hálózsákba, s mintha védekezne, még a cipzárt is behúzta rajta. Aztán meglátta a körém tekeredett kígyót, és láthatóan megkönnyebbült.

– Ki vagy te? – kiáltotta éles hangon. – Mit keresel itt?

Lassan ingattam a fejem. Nem mertem megszólalni, hátha a levegővételtől megmozduló mellkasom támadásra ingerli a kígyót.

– Jó lesz, ha válaszolsz – figyelmeztetett –, különben szólok neki, hogy vájja ki a szemedet.

– Én... é-én... Da-Darren Sh-Sh-Shan va-vagyok – dadogtam. – Mr. Ta-Tall mondta, hogy jö-jö-jöjjek be... Azt mondta, én le-le-leszek az új lala-la-lakótársad.

– Darren Shan? – ráncolta a kígyófiú a homlokát, majd rám mutatott, mint aki már érti. – Te vagy Mr. Crepsley inasa, ugye?

– Igen – mondtam halkan.

A kígyófiú elvigyorodott.

– És tudta, hogy Mr. Tall velem fog összeköltöztetni? – Bólintásomra elnevette magát. – Ahány vámpírt ismertem életemben, mindnek ilyen rémítő humorérzéke volt.

Kiugrott a hálózsákból, odasietett hozzám, s a kígyót a fejénél megragadva kezdte letekerni rólam.

– Biztonságban vagy – mondta megnyugtatóan. – Az az igazság, hogy eddig sem voltál veszélyben. A kígyó egész idő alatt aludt. Arra sem ébredt volna föl, ha lecibálod magadról. Nagyon mélyen szokott aludni.

– Alszik? – kérdeztem elvékonyodott hangon. – De hát... akkor hogy tudott rám csavarodni?

– Alvamászó – mondta a fiú mosolyogva.

– Alvamászó! – Döbbenten meresztettem a szemem Evrára, majd a kígyóra. Meg sem mozdult, mialatt a fiú letekerte rólam. Végre az utolsó gyűrű is lekerült rólam, és én egy lépéssel arrébb tudtam lépni. A lábam megmerevedett, és milliónyi tűszúrás helye zsiborgott benne. – Alvamászó kígyó! – nevettem el magam kényszeredetten. – Még jó, hogy nem alvaevő kígyó!

A kígyófiú bedugta egy sarokba kedvencét, és gyengéden végigsimított a fején.

– Akkor sem evett volna meg, ha történetesen fölébred – adta tudtomra. – Tegnap evett meg egy kecskét. A hozzá hasonló méretű kígyókat nem kell sűrűn etetni.

A kígyót magára hagyva Evra felhajtotta a sátor lapját, és kilépett. Én gyorsan követtem, nehogy egyedül kelljen maradnom a csúszómászóval.

Odakint alaposabban megnéztem. Pontosan olyan volt, ahogy az emlékezetemben élt: pár évvel idősebb nálam, nagyon vékony, hosszú haja sárgászöld, a szeme keskeny vágású, kéz- és lábujjai között különös hártya feszült, testét pedig zöld, arany, sárga és kék pikkelyek borították. Csak egy sort volt rajta, semmi más.

– Engem különben Evra Vonnak hívnak. – Nyújtotta a kezét, én pedig megráztam. A tenyere síkos volt, de száraz. Néhány pikkelye leesett, és a kezemre ragadt. Színes, száraz bőrlemezkére hasonlított.

– Tudom – bólintottam.

– Nem vagy éhes?

– De – feleltem, és elindultam Evrával, hogy együnk valamit.

A tábor nyüzsgött az élettől.

Mivel előző este nem volt előadás, a szörnyek és idomáraik korán nyugovóra tértek, így a rendesnél korábban is ébredtek.

Elbűvölt a zsivaj és a sürgés-forgás. Nem is tudtam, hogy ilyen sok ember dolgozik a cirkuszban. Azt hittem, csak a fellépők és azok a kiszolgáló alkalmazottak élnek itt, akiket azon az éjszakán láttam, amikor Steve-vel eljöttem megnézni az előadást. De most, ahogy körülnéztem, rájöttem, hogy az csak a jéghegy csúcsa volt. Legalább két tucat olyan ember jött-ment, társalgott, mosott vagy főzött, akiket még sohasem láttam.

– Kik ezek az emberek? – kérdeztem.

–A Cirque du Freak motorja – felelte Evra. – Ők azok, akik az autókat vezetik, a sátrakat felverik, ők mosnak, főznek, javítják a fellépőruhákat, ők takarítanak az előadások után. Ez egy nagyüzem.

– Normális emberek?

– Legtöbbjük.

– Hogy jöttek ide dolgozni?

– Néhányan az előadóművészek rokonai, néhányan pedig Mr. Tall barátai. Van olyan is, aki csak betévedt, megtetszett neki, amit látott, és itt maradt.

– Ilyet is lehet? – álmélkodtam.

– Ha Mr. Tall rokonszenvesnek találja az illetőt – válaszoka Evra. – A Cirque du Freakben mindig van üresedés.

Evra megállt egy nagy tábortűz mellett, így aztán én is megálltam. Kezes Hans (az a férfi, aki a kezén is tud járni, sőt gyorsabban fut rajta, mint a világ leggyorsabb sprintere) egy fatönkön ült, miközben Truska (a szakállas asszony, aki akkor növesztette ki a szakállát, amikor csak akarta) nyárson kolbászt sütött. Körülöttük emberek ültek vagy hevertek a földön.

– Jó reggelt, Evra Von – mondta Kezes Hans.

– Neked is, Hans – viszonozta a köszöntést Evra.

– Kit tiszteljünk ifjú barátodban? – kérdezte Hans, és gyanakodva méregetett.

– Ő Darren Shan – válaszolta Evra.

– Az a Darren Shan? – húzta föl Hans a szemöldökét.

– Senki más – vigyorgott Evra.

– Hogy érted azt, hogy... "Az a Darren Shan"? – kérdeztem.

– Híres ember vagy ebben a társaságban – felelte Hans.

– Miért? Mert én... – lehalkítottam a hangom – félvámpír vagyok?

Hans jóízűen elnevette magát.

– A félvámpírok a mi számunkra nem jelentenek újdonságot. Ha annyi aranypénzem lenne, ahány félvámpírt láttam életemben, akkor lássuk csak... – összeráncolt homlokkal gondolkozott. – Huszonkilenc aranyam lenne. De hogy valaki fiatalon legyen félvámpír... Sohasem láttam, még csak nem is hallottam arról, hogy egy olyan idős fiú, mint te, bebocsáttatást nyerjen a két lábon járó holtak közé. Mondd csak: eljöttek már a vámpírtábornokok, hogy megnézzenek maguknak?

– Kik azok a vámpírtábornokok? – kérdeztem.

– Ők azok...

– Hans! – mordult fel egy asszony, aki valami ruhát mosott éppen. Hans elhallgatott, és bűntudatosan nézett körül. – Gondolod, hogy Larten örülni fog, ha meghallja, miket fecsegsz? – hangzott a szigorú kérdés.

– Bocsánat – mondta Hans megnyúlt képpel. – A friss reggeli levegő teszi. Nem vagyok hozzászokva, ezért beszélek olyasmiket, amiket nem kellene.

Szerettem volna, ha mesél a vámpírtábornokokról, de udvariadanság lett volna megkérni rá.

Truska megszemlélte a kolbászokat, majd kettőt lehúzott a nyársról, és átnyújtotta nekem. Mosolyogva kérdezett valamit a maga különös, idegen nyelvén.

Evra elnevette magát.

– Azt kérdezi, szereted-e a kolbászt, vagy vegetáriánus vagy.

– Ez jó! – kuncogott Hans. – Egy vegetáriánus vámpír!

– Te beszélsz az ő nyelvén? – fordultam Evrához.

– Igen – válaszolta büszkén. – Még tanulom... a legnehezebb nyelv, amit valaha próbáltam megtanulni, de a táborban én vagyok az egyetlen, aki érd, amit mond. Kiváló nyelvérzékem van – tette hozzá hencegőn.

– És hogy hívják ezt a nyelvet? – tudakoltam.

– Azt nem tudom – felelte a homlokát ráncolva. – Nem akarja elárulni.

Ez különösnek tűnt, de nem akartam semmi olyat mondani, amivel megbánthatnám. Inkább elvettem az egyik kolbászt, és mosolyogva megköszöntem. Beleharaptam, de azon nyomban el is kaptam a számat: tűzforró volt! Evra hahotázva nyújtott oda egy bögre vizet. El se vettem a számtól, míg le nem hűtötte teljesen, s utána is sokáig fújtam a kolbászt.

Egy darabig ott ültünk Hansszal és Tmskával: ettünk, beszélgettünk, és élveztük a reggeli napsütést.

A fű még nedves volt a harmattól, de egyikünk sem bánta. Evra sorra mindenkinek bemutatott a társaságban. A sok nevet nem tudtam egyszerre mind megjegyezni, ezért csak mosolyogva kezet ráztam mindenkivel, és igyekeztem elraktározni az arcokat.

Nemsokára megjelent Mr. Tall is. Egyik pillanatban még sehol nem volt, a következőben már ott állt Evra mögött, s melengette a kezét a tűz fölött.

– Korán fölkelt, Shan úrfi – jegyezte meg.

– Nem tudtam aludni – mondtam. – Túlságosan... – Evrára pillantottam, és elmosolyodtam – fel voltam csigázva.

– Remélem, ettől még fogsz tudni dolgozni – mondta Mr. Tall.

– Jól vagyok – feleltem. – Készen állok bármiféle munkára.

– Biztos?

– Biztos.

– Ezt már szeretem. – Előteremtett valahonnan egy nagy jegyzetfüzetet. – Lássuk – mondta végigpergetve a lapokat –, milyen munkát találhatnánk neked mára. Mondd csak: jól tudsz főzni?

– Tudok ragut készíteni. Mr. Crepsley tanított meg rá.

– Főztél valaha harminc vagy negyven fő számára?

– Nem.

– Kár. Talán majd megtanulod. – Ismét lapozgatott.

– Hát varrni tudsz-e?

– Nem.

– Mostál valaha?

– Kézzel?

– Igen.

– Nem.

– Hm. – Lapozgatott még egy kicsit, aztán becsapta a jegyzetfüzetet. – Rendben – mondta. – Amíg nem találunk valami állandóbb elfoglaltságot a számodra, maradj Evra mellett, és segíts neki a napi munkájában. Jó lesz így?

– Nekem jó – feleltem.

– Nincs ellenedre, Evra? – fordult Mr. Tall a kígyófiúhoz.

– Egyáltalán nincs – válaszolta ő.

– Nagyszerű. Akkor ezt elrendeztük. További intézkedésig Evra gondjaira bízlak. Tedd azt, amit ő mond. Ha majd fölébred vérbeli kollégád – Mr. Crepsleyre célzott –, és úgy kívánja, akkor az éjszakát vele töltheted. Meglátjuk, miként boldogulsz, és annak alapján eldöntjük, hogyan tudnánk a legjobban kamatoztatni a képességeidet.

– Köszönöm – mondtam.

Azt vártam, hogy egy szempillantás alatt eltűnik, ehelyett azonban megfordult, és lassan, fütyörészve, élvezve a napsütés melegét, elballagott.

– Nos, Darren – mondta Evra, és pikkelyes karjával átfogta a vállam –, úgy látszik, mostantól kezdve partnerek leszünk. Milyen érzés?

– Jó érzés... partnernek lenni.

– Remek! – Rácsapott a vállamra, és lenyeke az utolsó falat kolbászt. – Akkor lássunk is munkához!

– Mivel kezdjük? – kérdeztem.

– Amivel minden reggel kezdeni fogunk – mondta Evra, és fölállt. – Lefejjük a mérget a kígyóm méregfogairól.

– Ó – mondtam, és megtorpantam. – Veszélyes?

– Csak ha előbb harap, mielőtt befejeznénk – válaszolta Evra, majd arckifejezésemet látva elnevette magát, és maga előtt tolva beléptünk a sátorba.