Vér...

Mr. Crepsley ideje javát azzal töltötte, hogy a vérrel kapcsolatos tudnivalókra tanított. A vér létfontosságú a vámpírok számára. Nélküle elgyengülünk, megöregszünk és meghalunk. A vér tart meg minket fiatalnak. A vámpírok tízszer olyan lassan öregszenek, mint az emberek (a vámpírok tízévenként csak egy évvel lesznek öregebbek), de ha nem iszunk embervért, még náluk is gyorsabban vénülünk: egy vagy két év helyett akár húsz vagy harminc évet is. Nekem mint félvámpírnak, aki ötször olyan lassan öregedtem, mint az emberek, nem kellett annyi embervért innom, mint Mr. Crepsleynek, de valamennyit mégiscsak muszáj volt, hogy életben maradjak.

Az állatok – kutyák, tehenek, birkák – vére arra elég egy vámpírnak, hogy valahogy elvegetáljon, de van néhány állat, amelynek a vére számukra – számunkra – nem ehető. Ilyen például a macska. Ha egy vámpír macskavért inna, az olyan lenne, mintha mérget öntene le a torkán. Ugyanígy nem ihatjuk majmok, békák, a legtöbb hal és a kígyók vérét. Mr. Crepsley nem sorolta fel az összes veszedelmes állatot.

Rengeteg ilyen van, időbe telik, mire megtanulom, melyik biztonságos, és melyik nem. Azt tanácsolta, hogy mindig kérdezzem meg előre, mielőtt valami újat ki akarok próbálni.

A vámpíroknak nagyjából havonta egyszer kell embervért inniuk. A többség egyszer egy héten csap ilyen lakomát. Így nem kell sokat szívniuk. Ha valaki havonta csak egyszer csillapítja éhét, akkor ez alkalommal sok vért fog inni.

Mr. Crepsley azt mondta, veszélyes dolog túl sokáig halogatni a vérivást. A szomjúság mohóvá teszi az embert, és előfordulhat, hogy végül valaki megöli azt, akinek a vérét szívja.

– Az a vámpír, aki gyakran és kis kortyokban iszik, képes uralkodni magán – mondta. – Aki viszont csak akkor iszik, amikor már muszáj, a végén elvadul. A bennünk lévő éhséget csillapítani kell, csak így tudjuk kordában tartani.

A friss vér a legjobb. Ha élő emberből származik, a vér tele van értékes anyagokkal, és ezért nem kell belőle sok. De amikor valaki meghal, a vére megsavanyodik. Halott ember véréből sokkal nagyobb mennyiségre van szükség.

– Az általános szabály úgy szól, hogy nem szabad olyan ember vérét inni, aki már több mint egy napja halott – magyarázta Mr. Crepsley.

– Honnan tudom, hogy valaki mennyi ideje halott? – kérdeztem.

– A vére ízéből – hangzott a válasz. – Meg kell tanulnod különbséget tenni jó és rossz vér között. A rossz vér olyan, mint a savanyú tej, csak rosszabb.

– Veszélyes dolog rossz vért inni? – tudakoltam.

– Igen. Beteg leszel, vagy megőrülsz, vagy akár meg is halhatsz tőle.

Brrrr!

Üvegekben is tárolhattunk friss vért, és szükség esetére korlátlan ideig eltarthattuk így. Mr. Crepsley több palackkal is hordott magával a köpenyében. Volt, hogy étkezéshez felbontott egyet, és úgy itta, mint egy kis üveg bort.

– Élhet valaki palackozott véren is? – kérdeztem egy éjjel.

– Egy ideig – válaszolta. – De hosszú távon nem.

– Hogy tudja bepalackozni? – tettem föl kíváncsian a kérdést, miközben egy ilyen üveget nézegettem. Kémcsőre emlékeztetett, de az üvege kicsit sötétebb és vastagabb volt.

– Az ravasz mutatvány – mondta mosolyogva. – A legközelebbi tankolásnál majd megmutatom.

Vér...

Erre volt a legnagyobb szükségem, de ettől féltem a legjobban. Ha embervért iszom, többé nincs visszaút. Örök életemre vámpír maradok. Ha ki tudom védeni, akkor talán egyszer újra ember lehetek. Lehet, hogy az ereimben folyó vámpírvér lassan elveszd az erejét. Lehet, hogy mégsem kell meghalnom. Talán csak a bennem élő vámpír halna meg, és akkor visszatérhetnék a családomhoz és a barátaimhoz.

Nem volt rá sok remény – Mr. Crepsley megmondta, hogy lehetetlenség újra emberré válnom, és én hittem neki –, de ez volt az egyetlen álom, amelybe belekapaszkodhattam.

Múltak az éjszakák és a nappalok, mi pedig vándoroltunk tovább, városról falura, faluról nagyvárosba. Nem voltam valami jó viszonyban Mr. Crepsleyvel. Akármilyen kedves volt is, nem tudtam elfelejteni, hogy ő pumpált vámpírvért az ereimbe... amivel lehetetlenné tette, hogy megmaradjak a családomban.

Gyűlöltem őt. Nappal néha eszembe jutott, mi lenne, ha mialatt alszik, nyársat szúrnék a szívébe, és magam venném kézbe a dolgokat. Megtehettem volna, de tudtam, hogy nélküle nem maradnék életben. Ez idő szerint szükségem volt Larten Crepsleyre. De ha majd eljön a nap, hogy egyedül is boldogulok...

Nekem kellett gondját viselnem Madame Octának: élelmet kerestem számára, gyakoroltam vele, és takarítottam a kalitkáját.

Nem volt ínyemre a dolog – majdnem annyira gyűlöltem a pókot, mint a vámpírt –, de Mr. Crepsley közölte velem, hogy én loptam el, tehát tudok róla gondoskodni.

Hébe-hóba gyakoroltam vele néhány mutatványt, de csak ímmel-ámmal. Már nem érdekelt, és ahogy múltak a hetek, egyre kevesebbet játszottam vele.

A vándorlásban egyedül az tűnt jónak, hogy rengeteg helyen megfordukunk, és mindenféle nevezetességet láttunk. Nagyon szerettem utazni. De sajnos, mivel éjszaka utaztunk, a vidékből nem sokat láttam!

Egy napon, mialatt Mr. Crepsley aludt, nekem pedig már elegem lett a szobában kuksolásból – a tévén hagytam egy cédulát arra az esetre, ha nem érnék vissza, mire fölébred –, elmentem. Nagyon kevés pénzem volt, és azt sem tudtam, merre indulok, de nem számított. Már az is boldoggá tett, hogy kiszabadultam a szállodából, és valamennyi időre egyedül maradhatok.

A város meglehetősen nagy volt, de békés hangulatú. Benéztem néhány játékáruházba, és eljátszottam az ingyenes számítógépes játékokkal. Azelőtt egyáltalán nem tudtam ügyesen bánni a számítógépekkel, de a mostani reflexeimmel és újfajta készségeimmel jóformán mindent meg tudtam csinálni.

Végigvágtattam a gyorsasági játékok különböző szintjein, kiütöttem az összes ellenfelemet a harcművészeti tornákon, a sci-fi kalandjátékokban pedig az összes idegent egytől egyig leszedtem az égből.

Ezután barangolni kezdtem a városban. Rengeteg szökőkút, szobor, park és múzeum volt benne; érdekeltek, úgyhogy megnéztem őket. De a múzeumokban őgyelgésről anya jutott az eszembe – előszeretettel hurcolt bennünket kiállításokra –, és ez felzaklatott. Valahányszor a mamámra, a papámra és Annie-ra gondoltam, mindig magányosnak és szerencsédennek éreztem magam.

Megláttam egy csapat velem egykorú fiút; egy aszfaltos pályán hokiztak. Nyolcan voltak mindkét csapatban. A többség műanyag botokkal játszott, de voltak páran, akiknek rendes faütőjük volt. A korong egy ócska fehér teniszlabda volt.

Megálltam, és figyeltem őket. Néhány perc múlva odajött hozzám az egyik fiú.

– Honnan jöttél? – kérdezte.

– Nem vagyok idevalósi – feleltem. – Egy szállodában lakom az apámmal. – Utáltam így hívni Mr. Crepsleyt, de ez volt a legbiztonságosabb.

– Nem idevalósi – szólt vissza a fiú a társainak, akik addigra szintén leálltak a játékkal.

– Ő is az Addams családból való? – kiáltotta egyikük, mire a többiek nevetni kezdtek.

– Ez mit jelent? – kérdeztem sértődötten.

– Nem néztél mostanában tükörbe? – érdeklődött a fiú.

Végignéztem poros ruhámon, és megértettem, min nevetnek: úgy néztem ki, mintha a Twist Oliver lapjairól léptem volna ki.

– Elvesztettem a csomagomat, amiben a ruháim voltak – hazudtam. – Ez mindenem, ami rajtam van. Nemsokára kapok új cuccokat.

– Rád fér – mosolygott a fiú, aztán megkérdezte, tudok-e hokizni. Azt feleltem, tudok, erre meghívott, hogy álljak be.

– Jöhetsz a mi csapatunkba – mondta, és adott egy botot. – 6:2-re égünk. Engem Michaelnek hívnak.

– Darren – feleltem, megtapogatva az ütőt. Feltűrtem a nadrágom szárát, és ellenőriztem, rendesen meg van-e kötve a cipőfűzőm. Ezalatt az ellenfél beütött egy újabb gólt. Michael hangosan káromkodott, és visszavitte a labdát a középre.

– Akarsz indítani? – kérdezte.

– Persze.

– Akkor gyere – mondta, átpasszolva a labdát, és már szaladt is előre, hogy majd visszapasszolom neki.

Én már nagyon régen nem hokiztam – az iskolai tesiórákon rendszerint választanunk kellett a hoki és a futball között, és én egy alkalmat se hagytam ki, amikor focizni lehetett –, de most, hogy ütő volt a kezemben, és labda a lábam előtt, úgy tűnt, mintha csak tegnap hagytam volna abba.

Párszor balról jobbra ütöttem a labdát, hogy biztos legyek benne, nem felejtettem el, hogyan kell irányítani, majd fölnéztem, és a kapura összpontosítottam.

Hét játékos volt köztem és a kapus között. Egy sem indult el, hogy leszereljen – nyílván úgy gondolták, ötgólos előnynél nincs rá szükség.

Elindultam. Egy megtermett srác – a másik csapat kapitánya – megpróbálta elállni az utamat, de könnyedén elhúztam mellette. Mire felocsúdtak, két másikat is magam mögött hagytam, a negyediket pedig lazán kicseleztem. Akkor térdmagasságig emelt bottal becsúszott az ötödik, akit simán átugrottam, majd egy csellel megetettem a hatodikat, és mielőtt a hetedik és egyben utolsó védő megakadályozhatott volna, lőttem.

Egészen gyengén ütöttem meg a labdát, az mégis sokkal keményebb volt, mint amire a kapus számított: egyenesen a jobb felső sarokba vágódott, majd lepattant a falról, és a levegőben kaptam el.

Mosolyogva megfordultam, és visszanéztem a csapattársaimra. Ők még mindig a saját térfelükön voltak, onnan néztek döbbenten rám. Visszavezettem a labdát a felezővonalra, és egyetlen szó nélkül letettem. Aztán Michaelhoz fordultam, és azt mondtam:

– Hét:három.

Lassan pislantott, majd elmosolyodott.

– Ó, igen! – Halkan felnevetett, és a társaira kacsintott. – Azt hiszem, ez jó meccs lesz!

Egy darabig nagyon élveztem, hogy uralom az egész pályát: visszarohantam védekezni, és hátulról hajszálpontos lövéseket adogattam a társaimnak. Lőttem két gólt, és elindítottam négy másikat. Kilenc-hétre vezettünk, és húztuk az időt. A másik csapatnak ez persze nem tetszett, és rávettek, hogy adjuk át a két legjobb játékosunkat, de ez sem számított. A kapusunkon kívül mindenkit odaadhattam volna nekik, és még úgy is elpáholtam volna őket.

Ezután kezdődtek a kellemetlenségek. A másik csapat kapitánya – Danny – újra meg újra megpróbált megakasztani, de túl gyors voltam, és mindíg eltáncoltam a felemelt ütője és a kirakott lába mellett. De akkor ütni kezdte az oldalamat, vagy rálépett a lábamra, vagy a könyökével rávágott a karomra. Egyik se fájt, de bosszantott. Nem bírom azokat, akik képtelenek veszíteni.

A válságos pillanat akkor következett el, amikor Danny egy nagyon érzékeny helyen csípett belém. Még a vámpírok sem bírnak elviselni mindent! Felordítottam, és a fájdalomtól összegörnyedve lekuporodtam a földre.

Danny nevetve robogott el a labdával.

Pár másodperc múlva a dühtől vörösen pattantam fel. Danny a félpálya magasságában járhatott. Utánaeredtem. Félretaszigáltam a közöttünk lévő játékosokat – nem néztem, hogy melyik csapat tagjai –, majd becsúsztam mögé, és a botommal teljes erőmmel rávágtam mindkét lábára. Embertől is veszedelmesen nagy ütés lett volna, hát még egy félvámpírtól...

Éles reccsenés hallatszott. Danny felüvöltött, és lerogyott a földre. A játék abban a pillanatban leállt. A pályán mindenki tisztában volt azzal, hogy mi a különbség egy fájdalmas ordítás és az igazi kín gyötrelmes sikolya között.

Már bántam, amit tettem, és azt kívántam, bárcsak visszacsinálhatnám. Ránéztem az ütőmre, reménykedve, hogy az tört ketté, annak a csattanását hallottam. De nem.

Eltörtem Danny mindkét sípcsontját.

Alsó lábszárai esetlenül behajlottak, és a sípcsontja körüli bőr szétszakadt. A vörös húsból kifehérlett a fehér csont.

Michael lehajolt, hogy szemügyre vegye Danny lábát. Amikor felállt, elszörnyedve nézett rám.

– Teljesen széttörted a lábát! – mondta elakadó lélegzettel.

– Nem akartam – kiáltottam. – Megszorította a... – és mutattam a derekam alatt, hogy hol.

– Eltörted a lábát! – kiáltotta Michael, és hátrálni kezdett tőlem. A körülötte lévők követték a példáját.

Féltek tőlem.

Nagy sóhajjal ledobtam a hokibotot, és lementem a pályáról; tudtam, még nagyobb baj lesz, ha maradok, és megvárom, míg a felnőttek odaérnek. Egyik fiú sem próbált megállítani. Túlságosan meg voltak rémülve. Nagyon megijedtek tőlem... Darren Shan... a szörny.

Besötétedett, mire hazaértem. Mr. Crepsley már ébren várt. Mondtam, hogy azonnal el kell tűnnünk a városból, de nem árultam el neki, hogy miért. Egy pillantást vetett az arcomra, bólintott, és már szedte is össze a holminkat.

Aznap éjjel keveset szóltunk egymáshoz. Én azon gondolkodtam, hogy milyen pocsék dolog félvámpírnak lenni. Mr. Crepsley érezte, hogy valami baj van, de nem zaldatott kérdésekkel. Nem először voltam ilyen mogorva. Lassan hozzászokott a hangulatváltozásaimhoz.

Egy elhagyatott templomba tértünk be aludni. Mr. Crepsley végignyúlt egy hosszú padon, én pedig a földön csináltam magamnak fekvőhelyet egy gyommal benőtt, mohos buckán.

Korán fölébredtem, s fölfedező útra indultam a templomban és az azt körülvevő kis temetőben. A sírkövek régiek voltak, sok közülük repedezett vagy felverte a gaz. Órákig tisztogattam, gyomláltam a sírokat, mostam a köveket a közeli patakból hordott vízzel. Közben nem kellett a hokimeccsre gondolnom.

Egy közeli föld alatti vacokban egy nyúlcsalád lakott. Ahogy a nap mind előbbre haladt, közelebb merészkedtek, hogy lássák, mit csinálok. Kíváncsi népség volt, főleg a fiatalok. Egyszer úgy csináltam, mintha elnyomott volna az álom. Két nyuszi egyre közelebb és közelebb merészkedett, mígnem alig fél méterre voltak tőlem. Akkor hirtelen felugrottam, és elkiáltottam magam:

– Búú! – Hanyatt-homlok rohantak el, annyira, hogy egyikük bukfencezve tűnt el a vacok nyílásában.

Ettől teljesen felvidultam.

Délután találtam egy boltot, ahol vettem húst és valami zöldséget. A templomba visszatérve tüzet gyújtottam, és elővettem Mr. Crepsley padja alól azt a táskát, amelyben az edényeket tartotta. Addig kotorásztam benne, míg megtaláltam, amit kerestem: egy konzervdoboz alakú kis fazekat. Óvatosan, fejjel lefelé letettem a földre, majd rányomtam a tetejére a fémrészt.

Kinyíltak a behajtott lemezek, és a bádogedény kiöblösödött. Öt másodperc elteltével egy rendes méretű fazékká változott; megtöltöttem vízzel, és föltettem a tűzre.

A csomagban minden konyhaedény ilyen volt. Mr. Crepsky egy Evanna nevű nőtől vette réges-régen. Súlyra ugyanannyit nyomtak, mint a rendes edények, de mivel kicsire össze lehetett hajtogatni, könnyebb volt szállítani őket.

Főztem zöldséges ragut, úgy ahogy Mr. Crepsley tanította. Szerinte főzni mindenkinek kellene tudni. Kivittem a maradék répát és káposztát, és ledobtam a nyulak vacka mellé.

Mr. Crepsleyt meglepte, hogy amikor fölébredt, meleg vacsora várta – illetve neki inkább reggelinek számított. A fortyogó edény felé szimatolt, és megnyalta a száját.

– Nem utasítom vissza – mondta mosolyogva, aztán ásított, nyújtózkodott, ujjaival végigszántott narancsvörös kefehaján, végezetül megvakarta a bal arcán végighúzódó sebhelyet. Gyakori szokása volt ez.

Sokszor meg akartam már kérdezni, honnan származik ez a ronda forradás, de egyszer sem tettem meg. Egy éjjel, majd ha már elég bátornak érzem magam, megkérdezem.

Asztal nem volt, úgyhogy az ölünkből ettünk. Elővettem a csomagból két összehajtott tányért, kipattintottam, és evőeszközt is raktam mellé. Kitálaltam az ételt, amit egykettőre be is faltunk.

Az evés végeztével Mr. Crepsley megtörölte a száját egy selyem asztalkendővel, majd zavartan köhintett.

– Nagyon finom volt – mondta dicséretképpen.

– Köszönöm – feleltem.

– Én... nos... szóval... – Sóhajtott. – Sohasem értettem a ravaszkodáshoz, ezért egyenesen rákérdezek: mi történt tegnap? Miért voltál olyan zaklatott?

Belebámultam a majdnem teljesen kiürült tányéromba; nem tudtam, akarok-e válaszolni, vagy sem. Aztán hirtelen belekezdtem, és jóformán egy szuszra elejétől a végéig elmondtam mindent.

Mr. Crepsley figyelmesen végighallgatott. Amikor befejeztem, némi gondolkodás után azt mondta:

– Ez olyasmi, amihez hozzá kell szoknod. Tény és való, hogy erősebbek, gyorsabbak és keményebbek vagyunk, mint az emberek. Ha leállsz velük játszani, meg fognak sebesülni.

– Nem gondoltam, hogy kárt teszek benne – panaszoltam. – Véletlen baleset volt.

Mr. Crepsley megvonta a vállát.

– Figyelj, Darren, ha emberek közé mész, nem tudod megakadályozni, hogy ilyesmi újra előforduljon. Akármennyire is igyekszel normális lenni, nem vagy az. Véletlen balesetekre mindig számítani kell.

– Ezzel azt akarja mondani, hogy többé nem lehet barátom, ugye? – néztem rá szomorúan. – Magamtól is rájöttem. Ezért voltam olyan elkeseredett. Ahhoz a gondolathoz már hozzászoktam, hogy soha többé nem mehetek haza, és nem találkozhatom a barátaimmal, de arra csak tegnap jöttem rá, hogy új barátaim sem lehetnek többé. Magához vagyok láncolva. Egyetlen más barátom sem lehet, ugye?

Mr. Crepsley megdörzsölte a forradását, és lebiggyesztette a száját.

– Ez nem igaz – mondta. – Lehetnek barátaid. Csak óvatosnak kell lenned. Te...

– Ez így nem jó! – kiáltottam. – Maga mondta, hogy mindig számítanom kell véletlen balesetekre. Minden kézfogásom veszélyes lehet: elvághatom a csuklójukat a körmömmel! Nem – ráztam meg a fejem határozottan. – Nem akarok senkit veszélybe sodorni. Túl veszélyes vagyok ahhoz, hogy valaha is barátokat szerezhessek. Különben sem lehetnék igazi barát.

– Miért nem? – kérdezte.

– Az igazi barátoknak nincsenek titkaik egymás előtt. De én sohasem mondhatom el egy embernek, hogy vámpír vagyok. Mindig hazudnom kellene, és tettetni, hogy olyasvalaki vagyok, aki valójában nem vagyok. Mindig rettegnék, hogy a másik rájön, mi vagyok, és akkor megutál.

– Ezzel a problémával minden vámpírnak számolnia kell – mondta Mr. Crepsley.

– De nem minden vámpír gyerek! – vágtam vissza dühösen. – Magát milyen idős korában változtatták át? Felnőttkorában?

Bólintott.

– A felnőtteknek már nem olyan fontosak a barátok – folytattam. – A papám mondta, hogy a felnőttek megszokták, hogy nincs sok barátjuk. Van munkájuk, meg hobbijaik, és mindenfélével el tudják foglalni magukat. De nekem a barátaim voltak a legfontosabbak az életemben, leszámítva a családomat. Maga elvette a családomat, amikor átszivattyúzta belém a büdös vérét, és most még az esélyemet is elveszi, hogy még egyszer az életben legyen egy igazi barátom. Nagyon köszönöm! – kiabáltam mérgesen. – Köszönöm, hogy szörnyeteget csinált belőlem, és hogy tönkretette az életemet!

Közel voltam ahhoz, hogy elsírjam magam, de nem akartam, előtte semmiképpen sem. A villámra szúrtam az utolsó darab húst a tányéromról, bekaptam, és elszántan rágni kezdtem.

Mr. Crepsley hallgatott. Nem tudtam, haragszik-e, vagy sajnál. Már kezdtem azt hinni, hogy túl sokat mondtam. Mi lesz, ha azt mondja: "Ha így érzel irántam, akkor sorsodra hagylak"? Mihez kezdek akkor?

Arra gondoltam, bocsánatot kérek tőle, de akkor halkan beszélni kezdett. Meglepő dolgokat mondott.

– Ne haragudj. Nem kellett volna vért adnom neked. Rossz döntés volt. Túl fiatal vagy. Elfelejtettem, milyen volt kisfiúnak lenni. Nem gondoltam a barátaidra, és hogy mennyire fognak hiányozni neked. Rosszul tettem, hogy vért adtam neked. Rettenetes hibát követtem el. Én...

Elhalkult a hangja, és teljesen elhallgatott. Olyan szerencsétlen képet vágott, hogy majdnem megsajnáltam. Aztán eszembe jutott, hogy mit tett velem, és akkor megint gyűlöltem. Aztán nedvességet láttam a szeme sarkában, ami akár könny is lehetett, és akkor megint megsajnáltam.

Teljesen össze voltam zavarodva.

– Ezen már nincs értelme siránkozni – mondtam nagy sokára. – Vissza már úgysem mehetünk. Ami történt, megtörtént, nem igaz?

– De – sóhajtotta. – Ha tehetném, visszavenném a szörnyű képességet, amivel felruháztalak. De nem lehet. A vámpírság örökre szól. Ha egyszer valaki átváltozott, már nem változhat vissza. De azért – folytatta elgondolkodva – a helyzet nem olyan rettenetes, mint gondolod. Talán... – Összehúzott szemmel töprengett.

– Talán mi? – kérdeztem.

– Találhatunk neked barátokat – mondta. – Nem kell örökösen hozzám láncolva élned.

– Nem értem – néztem rá összeráncolt homlokkal. – Hát nem most egyeztünk meg abban, hogy számomra nem biztonságos emberek közé menni?

– Én nem emberekről beszélek – felelte, és elvigyorodott. – Olyanokra gondolok, akiknek valami különleges képességük van. A hozzánk hasonlókra. Akiknek elmondhatod a titkaidat...

Előrehajolt, és a két kezébe vette a kezemet.

– Darren, mit gondolsz, visszamenjünk a Cirque du Freakbe? Mi lenne, ha te is a tagja lennél?