Száraz, meleg éjszaka volt, ezért Stanley Collins úgy döntött, gyalog megy haza a cserkészgyűlésről. Nem volt túlságosan hosszú út – egy rnérföldnél is kevesebb –, és bár az éjszaka sötét volt, úgy ismerte az ösvény minden zugát, ahogy az ember vaktában is csomóra tud kötni egy kötelet.

Stanley cserkészparancsnok volt. Élt-halt a cserkészetért. Kisfiúként kezdte, és felnőttkorában sem hagyta abba. Három fiát kiváló cserkésznek nevelte, és most, hogy már felnőttek és kirepültek, a helybéli gyerekeket istápolta.

Fürgén lépkedett, mert bár az éjszaka levegője kellemes volt, rövid sortjában és egy szál pólójában csakhamar libabőrössé vált csupasz karja és lába. De nem bánta. A felesége egy csésze finom, forró csokoládéval és ribizlis lepénnyel várja odahaza. Egy jó, frissítő séta után csak annál jobban fog esni.

A fáktól olyan sötét volt, hogy aki nem ismerte az utat, bizony veszélynek tette ki magát. De Stanley nem félt. Sőt egyenesen szerette az éjszaka sötétjét. Elvezettel hallgatta saját léptei recsegését-ropogását a tüskebokrokkal szegélyezett füves ösvényen.

Reccs. Reccs. Reccs.

Elmosolyodott. Amikor a fiai még kicsik voltak, gyakran csinált úgy, mintha az út menti fákon szörnyek rejtőzködnének. Ijesztő zajokat keltett, és amikor a fiúk nem néztek oda, meg-megrázta az alacsonyra nyúló ágak leveleit. Volt, hogy síkítozva fütottak hazáig, s ő nevetve ballagott utánuk.

Reccs. Reccs. Reccs.

Néha, amikor nehezebben alszik el, képzeletben felidézi a saját léptei zaját, amint hazafelé tart ezen az úton, és ettől mindig sikerül álomba szenderülnie.

Reccs. Reccs. Reccs.

Stanley el sem tudott képzelni ennél kellemesebb hangot. Nagyszerű és végtelen biztonságot adó érzést nyújtott az a tudat, hogy az ember egyedül van, és minden a legnagyobb rendben van körülötte.

Reccs. Reccs. Reccs.

Ropp.

Stanley a homlokát ráncolva megállt. Ez úgy hangzott, mintha egy botot törtek volna ketté. Hogy lehet ez? Érezte volna, ha rálép egy gallyra. És a közeli mezőn sem járt se tehén, se birka.

Mozduladanul állt, és kíváncsian fülelt. Semmit sem hallott, így aztán mosolyogva megcsóválta a fejét. Semmi, csak a képzelete űz tréfát vele. Hazaérve elmeséli a feleségének, és jót fognak nevetni rajta.

Tovább folytatta az útját.

Reccs. Reccs. Reccs.

Tessék. Újra a jól ismert hangok. Nincs itt senki. Különben mást is kellett volna hallania azon az egy roppanáson kívül. Ugyan ki tudná észrevétlenül megközelíteni Stanley J. Collinst, a képzett cserkészparancsnokot. Mint a rókáé, olyan éles a hallása.

Reccs. Reccs. Reccs. Reccs. Re...

Ropp.

Stanley ekkor megint megállt, és a félelem most először jeges markába szorította a szívét.

Ez nem a képzelete műve volt. Tisztán hallotta. Megreccsent egy ág valahol a feje fölött. És a roppanás előtt – mintha valami suhogást is észlelt volna.

Stanley fölnézett a fára, de az ágak között sötétség honolt. Akár egy autóméretű szörny is lapulhatott volna odafönt, azt sem látná. Tíz szörny. Száz! Ez...

Jaj, micsoda ostobaság! Nincsenek szörnyek a fákon. Szörnyek nem léteznek. Mindenld tudja. Szörnyek a valóságban nem léteznek. Egy mókus vagy egy bagoly lehet odafönt, vagy valami más közönséges lény.

Stanley már emelte is a lábát.

Ropp.

A lába ott maradt lebegve a levegőben, a szíve pedig meglódult. Ez nem mókus! Ez túl éles hang. Valami nagy rejtőzik fent a fán. Valami, aminek nem kellene ott lennie. Valami, ami eddig sohasem volt ott. Valami ami...

Ropp!

A roppanás olyan közel, olyan alacsonyan hangzott fel, hogy Stanley nem bírta tovább.

Futásnak eredt.

Jól megtermett férfi volt, de korához képest remekül bírta magát. Az is igaz viszont, hogy régóta nem futott már ilyen iramban, úgyhogy száz méter után kifulladt, és nyilallás állt be az oldalába.

Lassított, majd megállt, és zihálva hajolt előre.

Reccs.

Fölkapta a fejét.

Reccs. Reccs. Reccs.

Léptek közeledtek felé! Lassú, nehéz léptek. Stanley elszörnyedve hallgatta, amint egyre közelebb és közelebb érnek. A fán lopódzó szörny megelőzte volna, és leugrott az útra? Vagy lemászott? És most jön, hogy végezzen vele? Vagy...

Reccs. Reccs.

A léptek zaja abbamaradt, és Stanley megpillantott egy alakot a sötétben. Kisebb volt, mint várta, nem nagyobb egy fiúnál. Vett egy nagy levegőt, kiegyenesedett, felvértezte magát maradék bátorságával, és előbbre lépett, hogy jobban lássa.

Csakugyan egy fiú volt! Apró, ijedt tekintetű, elpiszkolódott ruhájú kisfiú.

Stanley elmosolyodott, és megrázta a fejét. Milyen bolond volt! Jó napot fog szerezni a feleségének, ha ezt elmeséli neki!

– Jól vagy, fiam? – kérdezte barátságosan.

A fiú nem válaszolt.

Stanley nem találta ismerősnek, de mostanában sok új család költözött a környékre. Már nem ismert minden egyes gyereket.

– Segíthetek valamiben? – kérdezte. – Eltévedtél?

A fiú lassan ingatta a fejét. Volt valami különös a gyerekben, Stanleyt hirtelen valami rossz érzés fogta el. Talán a sötétség hatott így rá vagy az árnyak... De a fiú nagyon sápadt volt, nagyon vézna, nagyon... éhes.

– Jól vagy? – kérdezte ismét, és még közelebb lépet a gyerekhez. – Tehetek...

Ropp!

A hang közvetlenül a feje fölül jött, hangosan és fenyegetően.

A fiú gyorsan hátraugrott, el az útból. Stanleynek csak annyi ideje maradt, hogy fölpillantva meglásson egy hatalmas vörös alakot, amolyan denevér-félét, amely olyan villámgyorsan csapott le az ágak közül, hogy alig bírta szemmel követni a mozgását.

És ez a vörösség egyenesen ráugrott! Stanley sikoltani akart, de a szörny kezei – karmai? – a szájára csapódtak. Rövid viaskodás után Stanley lassan, eszméletét vesztve, nem látva semmit, nem tudva semmiről, lerogyott a földre.

És az éjszaka két teremtménye fölébe telepedve evéshez látott.

– Nahát! Hogy egy férfi az ő korában cserkészegyenruhában járjon! – horkant fel Mr. Crepsley, amikor megfordította áldozatunkat.

– Maga volt cserkész? – kérdeztem.

– Az én időmben még nem létezett ilyesmi – válaszolta. – Az ilyenben jó sok vér van – paskolta meg a férfi vaskos lábát.

Figyeltem, hogyan tapogatja végig a lábat, hogy egy vénás eret találjon, s aztán hogyan hasítja fel a körmével apró vágást ejtve rajta. Mihelyt szivárogni kezdett a vér, száját a vágásra tapasztva szívni kezdte. Egy cseppjét sem akarta elpazarolni "az értékes vörös higanynak", ahogy néha nevezte.

Miközben ivott, tétován álldogáltam mellette. Harmadszor vettem részt támadásban, de még most sem szoktam hozzá a vámpír látványához, amint egy magatehetetlen ember vérét szívja. "Halálom" óta csaknem két hónap telt már el, de még mindig nehezemre esett a változáshoz való alkalmazkodás. Nem akaródzott elhinnem, hogy a régi életemnek vége, hogy félvámpír vagyok, és soha többé nem térhetek vissza. Tudtam, hogy végül búcsút kell vennem ember voltomtól – de mondani könnyebb volt, mint megtenni.

Mr. Crepsley fölemelte a fejét, és megnyalta a száját.

– Jó évjárat – tréfálkozott, és arrébb húzódott a testtől. – Te jössz.

Léptem egyet előre, majd megtorpantam, és megráztam a fejem.

– Nem tudok – mondtam.

– Ne légy ostoba – mordult rám. – Már kétszer visszarettentél tőle. Épp ideje, hogy igyál.

– Nem tudok! – kiáltottam.

– Állatvért tudtál inni.

– Az más. De ez ember.

– Na és? – csattant fel Mr. Crepsley. – Mi nem vagyunk azok. Ideje úgy tekintened az emberekre, mint az állatokra, Darren. A vámpírok nem élhetnek pusztán csak állati véren. Ha nem kezdesz embervért inni, le fogsz gyengülni, és ha továbbra sem vagy hajlandó rá, akkor meghalsz.

– Tudom – mondtam gyászosan. – Már elmondta. És azt is tudom, hogy nem ártunk azoknak, akiknek a véréből iszunk, csak ha túl sokat iszunk belőle. De... – Szerencsétlen képpel felvontam a vállam. Tudtam, hogy igaza van, de képtelen voltam megtenni.

– Jól van – felelte nagyot sóhajtva. – Nehéz dolog, főleg mert csak félvámpír vagy, és még nem kínoz úgy az éhség. Most még megengedem, hogy tartózkodj tőle, de hamarosan enned kell. A saját érdekedben.

Visszafordult Stanleyhez, és eltüntette a vért – amely tovább szivárgott, mialatt beszélgettünk – a férfi lábán. Aztán összegyűjtötte a nyálát, és lassan rácsorgatta a vágásra. Egy ujjával bedörzsölte a sebbet, majd visszaült, és várt.

A seb gyorsan bezárult és begyógyult. Egy perc sem telt belé, mindössze egy aprócska heg maradt a helyén, amelyet talán észre sem fog venni, ha majd magához tér.

Így védik magukat a vámpírok. Nem ölik meg az embert, amikor a vérét isszák, mint a filmekben, hacsak nincsenek kiéhezve, vagy nem ragadtatják túl messzire magukat. Kis mennyiségeket isznak, egy harapás itt, egy harapás ott. Van, hogy a szabad ég alatt támadnak emberekre, ahogy mi is tettük az imént. Máskor késő éjszaka belopóznak hálószobákba, vagy kórtermekbe, vagy rendőrségi fogdákba.

Áldozataik nem is igen tudják, hogy vámpír lakmározott belőlük. Ha például ez a férfi magához tér, csak egy leereszkedő vörös alakra fog emlékezni. Azt sem fogja tudni megmagyarázni, miért veszítette el az öntudatát, vagy hogy mi történt vele, mialatt eszméletlen volt. Ha észreveszi magán a heget, sokkal inkább gondolja majd idegen lények, mintsem egy vámpír jelének.

Ó! Az idegen lények! Nem sokan tudják, hogy az ufótörténeteket kezdetben a vámpírok terjesztették.

Ezekkel tökéletesen leplezni tudták magukat. Ha bárhol a világon úgy ébredt föl valaki, hogy különös sebhelyeket talált a testén, mindjárt rákenhette a dolgot a képzeletbeli idegenekre.

Mr. Crepsley a leheletével kábította el a cserkészparancsnokot. A vámpírok egyfajta különleges gázt tudnak kibocsátani, amitől az emberek elájulnak. Ha Mr. Crepsley el akart valakit altatni, akkor csészét formált a tenyeréből, rálehelt, és az illető ettől pillanatok alatt kifeküdt, majd húsz-harminc percig nem is tért magához.

Mr. Crepsley megvizsgálta a sebhelyet, tényleg begyógyult-e szépen. Nagyon vigyázott az áldozataira. Végeredményben rendes fickó benyomását keltette – leszámítva azt a tényt, hogy vámpír volt!

– Gyere – mondta, és felállt. – Fiatal még az idő. Keresünk neked egy nyulat vagy rókát.

– Nem haragszik, amiért nem iszom belőle? – kérdeztem.

Mr. Crepsley megrázta a fejét.

– A végén mindenképpen innod kell – mondta. – Majd ha elég éhes leszel.

– Nem – mondtam némán, miután hátat fordított, és elindult. – Nem fogok! Emberből nem! Soha nem fogok embervért inni. Soha!

Kora délután ébredtem, mint rendesen. Nem sokkal hajnal előtt feküdtem le, egy időben Mr. Crepsleyvel. De amíg neki másnap éjjelig aludnia kellett, én fölkelhettem, és szabadon járhattam-kelhettem a nappali világban. Ez volt a félvámpírság egyik előnye.

Villásreggelire lekváros pirítóst készítettem – még a vámpíroknak is kell normális ennivalót enniük, a vér egymaga nem adja meg a kellő tápértéket –, és letelepedtem a szállodai tévé elé.

Mr. Crepsley nem kedvelte a szállodákat. Rendszerint a szabadban aludt, valami régi pajtában, romos épületben vagy nagyobbfajta kriptában, de én hallani sem akartam ezekről. Egy heti szabad ég alatt hálás után kerek perec közöltem vele, hogy ebből elegem van. Morgott kicsit, de a végén beadta a derekát.

Ez a két hónap hamar eltelt a sok tanulnivaló miatt, ami a vámpírinaskodáshoz kellett. Mr. Crepsley nem volt valami jó tanár, nem szerette elismételni a dolgokat, ezért nagyon oda kellett figyelnem, és gyorsan kellett tanulnom a fortélyokat.

Ekkor már nagyon erős voltam. Óriási súlyokat tudtam fölemelni, és az ujjaim között szétmorzsoltam a márványt. Ha kezet fogtam egy emberrel, vigyáznom kellett, össze ne roppantsam az ujjait. Egész éjszaka képes voltam egyfolytában felhúzódzkodni karizomból állmagasságig, és messzebb dobtam a vasgolyót, mint bármelyik felnőtt. (Egyszer lemértem, és amikor utánanéztem, kiderült, hogy súlydobásban új világrekordot értem el! Először teljesen lázba jöttem tőle, de aztán ráeszméltem, hogy nem beszélhetek róla senkinek. Ezzel együtt jó érzés volt tudni, hogy világbajnok vagyok.)

Nagyon megvastagodtak a körmeim, és ha azt akartam, hogy rövidebbek legyenek, le kellett rágnom őket, ugyanis semmiféle olló nem fogott rajtuk. Kellemetlen volt, mert öltözés és vetkőzés közben mindig felhasítottam a ruhámat, ha pedig zsebre vágtam a kezem, biztos, hogy kilyukasztottam valahol.

Ama bizonyos temetői éjszaka óta nagy utat tettünk meg. Először teljes vámpírsebességgel utaztunk, én természetesen Mr. Crepsley hátán, emberi szem számára láthatatlanul, a föld felett suhanva, mint két gyorsjáratú szellem. Úgy is hívták ezt, hogy suhanás. De ez a fajta röpülés kimerítő volt, így aztán néhány éjszaka után kezdtünk vonatra és buszra szállni.

Nem tudom, hogy Mr. Crepsley honnan vette a pénzt az utazásainkra, a szállodákra meg az ennivalóra. Pénztárcát nem láttam nála, se bankkártyákat, de valahányszor ki kellett fizetnünk valamit, mindig volt nála pénz.

Nem nőttek tépőfogaim. Vártam, hogy majd előbújlak, ezért minden este belenéztem a tükörbe. Mr. Crepsley három hét múlva rajtakapott.

– Mit csinálsz? – kérdezte.

– Keresem a tépőfogakat – mondtam.

Pár pillanatig csak bámult rám, aztán kirobbant belőle a nevetés.

– Mi nem növesztünk tépőfogakat, te tökfej! – harsogta.

– De akkor... hogyan harapjuk meg az embereket?

– Nem harapjuk meg őket – válaszolta nevetve. – A körmünkkel ejtünk rajtuk sebet, és úgy szívjuk ki a vérüket. Csak sürgős esetben használjuk a fogunkat.

– Akkor hát nem lesznek vámpírfogaim?

– Nem. A fogad erősebb lesz, mint az embereké, tehát ha akarnád, átharaphatnád a bőrt és a csontot is, de az piszkos munka lenne. Csak idióta vámpírok használják a fogukat. És idióta vámpírok rendszerint nem érnek meg nagy kort. Elejtik és megölik őket.

Ettől kissé csalódottnak éreztem magam. Ez is azok közé tartozott, amiket a legjobban szerettem azokban a régi vámpírfilmekben: tök jól néztek ki, amikor kivicsorították a vámpírfogukat!

De amikor utánagondoltam, úgy döntöttem, jobb is, hogy nincsenek tépőfogaim. Már az is elég kínos volt, hogy a körmeimmel állandóan elszaggattam a ruhámat. Még csak az kellett volna, hogy a fogam is megnőjön, és lyukakat vágjon a saját képemen!

A jól ismert vámpírtörténetek nagy része hazugság.

Egy vámpírt nem lehet lefényképezni vagy videokamerával lefilmezni. Van valami különös a vámpírtest atomjaiban, amitől a filmen csak egy sötét folt látszik belőle. Engem azonban le lehet fényképezni, bár az is igaz, hogy a rólam készült kép sohasem lesz éles, akármilyen jó is a megvilágítás.

A vámpírok jó viszonyban vannak a patkányokkal és a denevérekkel. Az alakjukat ugyan nem tudjuk fölvenni, mint egyes könyvek és filmek állítják, de kedvelnek minket – a vérünk szagából tudják, hogy mások vagyunk, mint az emberek –, és míg alszunk, sokszor odabújnak hozzánk, vagy csak odajönnek ételmaradékért. A kutyák és macskák viszont gyűlölnek bennünket. A napfény igenis megöli a vámpírt, ha nem is azonnal. Ha vastagon bebugyolálja magát mindenféle ruhákba, akár nappal is kijárhat. Gyorsan lebarnul, és egy negyedóra múlva kivörösödik a bőre. Négy-öt órányi napfény halálos lehet a vámpírnak!

Ha szíven szúrnának bennünket egy nyárssal, természetesen meghalnánk, de ugyanúgy megtenné a golyó, a kés vagy az áram is. Vízbe fojthatnak, agyonnyomhatnak, és elkaphatunk bizonyos betegségeket is. Minket ugyan nehezebb megölni, mint a normális embereket, de nem vagyunk sebezhetedenek.

Még több mindent kellett megtanulnom. Sokkal több mindent. Mr. Crepsley azt mondta, évekbe telik, mire mindent megtanulok, és egymagam is elboldogulok.

Azt mondta, hogy annak a félvámpírnak, aki nem tudja, mit csinál, legföljebb hónapokban mérhető az élete, ezért akár tetszett, akár nem, követnem kellett mindenhová.

Amikor elfogyott a lekváros pirítós, elüldögéltem még pár órát, és rágtam a körmöm. A tévében nem volt semmi érdekes, de Mr. Crepsley nélkül nem akartam elmenni otthonról. Egy kisvárosban tanyáztunk, és féltem az emberektől. Szüntelenül azt vártam, hogy keresztüllátnak rajtam, tudják, mi vagyok, és nyársakkal fognak rám támadni.

Amikor eljött az este, Mr. Crepsley előbújt, és megpaskolta a hasát.

– Éhes vagyok – jelentette be. – Tudom, hogy még korán van, de azért csak induljunk el. Többet kellett volna innom annak az ütődött cserkész pasinak a véréből. Azt hiszem, keresek egy másik embert. – Felvont szemöldökkel pillantott rám. – Most talán te is követed a példámat.

– Talán – mondtam, bár tudtam, hogy nem fogom. Megesküdtem rá, hogy sohasem teszem meg. Lehet, hogy kénytelen leszek állatvért szívni, hogy életben maradjak, de a saját fajtámból nem fogok lakmározni, bármit mondjon is Mr. Crepsley, és bármennyire korogjon is a gyomrom. Félig vámpír voltam, igen, de ugyanakkor félig ember is, és ezért rémülettel és irtózattal töltött el az a gondolat, hogy rátámadjak egy eleven emberre.