Befejezés:

Amikor visszamentem, Mr. Crepsley már a földkupacot egyengette. Néztem, ahogy dolgozik. Olyan könnyedén forgatta a nagy és súlyos ásót, mintha papírból lett volna. Eltűnődtem rajta, milyen erős lehet, és hogy egyszer én is ilyen erős leszek.

Arra gondoltam, elmondom neki a Steve-vel történteket, de féltem, hogy utána talál menni. Steve eleget szenvedett már. Különben is, üres fenyegetőzés volt az egész. Pár hét múlva elfelejt engem és Mr. Crepsleyt is, és valami egészen új dolog vonja majd magára a figyelmét.

Reménykedtem benne.

Mr. Crepsley összehúzott szemöldökkel nézett fölém.

– Biztos, hogy jól érzed magad? – kérdezte. – Fáradtnak látszol.

– Maga is ilyen lenne, ha a nappalt egy koporsóban töltötte volna – válaszoltam.

– Shan úrfi – tört ki belőle a nevetés -, én több időt töttem mindenféle koporsókban, mint sok valódi hulla! – Még egyszer, utoljára egy jókora ütést mért a sírra, aztán apró darabokra tördelte az ásót, és a darabokat elhajította. – Elmúlt a merevség? – kérdezte.

– Már jobb valamivel – feleltem, a karomat és a derekamat hajlítgatva. – De azért nem szeretném túl gyakran holtnak tettetni magam.

– Remélem, többé nem lesz rá szükség – mondta elmélázva. – Veszedelmes mutatvány. Sok minden balul üthet ki.

– Nekem azt mondta, hogy kockázatmentes – néztem rá dermedten.

– Hazudtam. A szer néha túl erősnek bizonyul, és a páciens soha többé nem tér magához. És abban sem lehettem teljesen biztos, hogy nem fognak felboncolni. És... de mindet hallani akarod? – kérdezte.

– Nem – vágtam rá gyorsan. – Nem akarom. – Dühösen nekiugrottam, de ő nevetve elhajolt előlem. – Azt mondta, hogy biztonságban leszek – kiabáltam. – Hazudott!

– Muszáj volt – felelte. – Nincs más mód.

– És ha meghaltam volna? – csattantam fel.

– Nem lett volna inasom – rántotta meg a vállát. – Nem nagy veszteség. Találtam volna másikat.

– Maga... maga... Ó! – Dühömben a földet kezdtem rugdalni. Sok mindent kiabálhattam volna rá, de halottak jelenlétében nem szeretek csúnyán beszélni. Majd később elmondom neki, hogy mi a véleményem a szélhámosságáról.

– Indulhatunk? – kérdezte.

– Még egy perc – feleltem. Felugrottam az egyik magas sírkőre, és kinéztem a városra. Nem sokat láttam belőle innen, de mivel tudtam, hogy ez lesz az utolsó képem a helyről, ahol születtem és éltem, nem siettem el a dolgot: minden ócska mellékutcát fényes sétálóutcának, minden málló vakolatú házat egy sejk palotájának és minden kétszintes épületet felhőkarcolónak láttam.

– Idővel megszokod, hogy el kell menned – szólalt meg Mr. Crepsley. Mélabús arccal állt mögöttem a sírkövön. – A vámpírok mindig búcsúzkodnak. Soha sehol nem állunk meg hosszú időre. Minduntalan szedelőzködünk, és új legelőhelyet keresünk. Ebből áll az életünk.

– Első alkalommal a legnehezebb? – kérdeztem.

– Igen – felelte, és bólintott. – De sohasem válik könnyűvé.

– Mennyi idő kell, míg megszokom? – faggattam tovább.

– Pár évtized, talán – felelte. – Vagy több.

Évtizedek. Úgy mondta, mintha hónapokról beszélgetnénk.

– Soha nem köthetünk barátságokat? – kérdeztem. – Nem lesz otthonunk, feleségünk, családunk?

– Nem – sóhajtotta. – Soha.

– Magányosak leszünk?

– Rettenetesen – ismerte be.

Szomorúan bólintottam. Legalább most őszinte volt. Ahogy korábban már említettem, az igazságot mindig többre értékeltem – bármilyen kellemetlen lehetett is –, mint a hazugságot. Az ember legalább tudja, hányadán áll.

– Jól van – mondtam, és leugrottam. – Készen vagyok. – Fölkaptam a csomagomat, és leveregettem róla a temető földjét.

– Ha akarsz, felkapaszkodhatsz a hátamra – ajánlotta Mr. Crepsley.

– Nem, köszönöm – hárítottam el udvariasan. – Talán majd később, de előbb hadd járjam ki a lábamból a merevséget.

– Nagyon helyes – hagyta jóvá.

Kezemet a gyomromra tettem, és hallottam, amint megkordul.

– Vasárnap óta nem ettem semmit – mondtam. – Éhes vagyok.

– Én is – felelte. Kézen fogott, és vérszomjasan rám vigyorgott. – Menjünk enni.

Nagy levegőt vettem, és igyekeztem nem gondolni arra, hogy mi szerepel majd az étlapunkon. Idegesen bólintottam, és megszorítottam a kezét. Hátat fordítottunk a síroknak, és elindultunk... egymás mellett, a vámpír és az inasa...

... a sűrű, sötét éjszakába.