27. fejezet:

Miközben leeresztettek a sötét, nyírkos gödörbe, a hangok fokozatosan eltompultak. A koporsó egy rándulással elérte a gödör fenekét, majd a záporeső kopogását idéző zaj kíséretében hullani kezdtek az első rögök a koporsó fedelére.

Ezután sokáig csend volt. Aztán a sírásók kezdték betemetni a gödröt.

Az első lapát földek úgy zuhogtak rám, mint a téglák; még a koporsó is megrázkódott tőlük. De minél vastagabb lett a fenti világtól engem elválasztó földréteg, annál halkabban szűrődtek le hozzám a hangok, míg végül teljesen megszűntek.

Előtte még a halk ütögetésből kitaláltam, hogy most döngölik sima falúra a sírhantot.

Ezután néma csend lett.

Ott feküdtem a sötétben, hallgattam, hogyan süpped le a föld, s elképzeltem a rögök között felém igyekvő férgek neszezését. Azt hittem, ijesztő lesz, de inkább békességgel töltött el. Idelent biztonságban, a világtól védettnek éreztem magam.

Azzal töltöttem az időt, hogy az elmúlt néhány hétről gondolkodtam: a Rémségek Cirkuszának plakátján, azon a különös erőn, amely arra késztetett, hogy becsukott szemmel, vakon nyúljak ki a jegy után, a pillanaton, amikor először léptem be a sötét színházépületbe, a hideg erkélyen, ahonnan Steve és Mr. Crepsley beszélgetését figyeltem.

Oly sok döntő pillanat volt. Ha elvétem a jegyet, most nem lennék itt. Ha nem megyek el megnézni a műsort, ha nem maradok ott, hogy kilessem, miben mesterkedik Steve, most nem lennék itt. Ha nem loptam volna el Madame Octát. Ha nemet mondok Mr. Crepsley ajánlatára...

Mennyi-mennyi "ha"... de ez már mind nem számít. Ami történt, megtörtént. Ha vissza tudnám forgatni az idő kerekét...

De nem tudom. A múlt már mögöttem van. Most az volna a legjobb, ha többé nem gondolnék arra, ami volt. Ideje elfeledni a múltat és a jelenbe meg a jövőbe nézni.

Az órák múlásával feléledtek az izmaim. Először csak begörbített ujjaimat tudtam megmozdítani, melyeket a temetkezési vállalkozó egymásba kulcsolt a mellkasomon. Többször is ki-be hajlítottam őket, hogy elmúljon a viszketés a tenyeremből.

Ezután a szemem nyílt ki, de ebben nem volt sok köszönet. Akár nyitva volt, akár csukva, egyre ment: tökéletes feketeség vett körül.

Az érzékeim feléledésével megjött a fájdalom is. A hátam sajgott ott, ahol az ablakon kizuhanva ráestem. A tüdűm, a szívem... hiszen elszoktak attól, hogy rendesen működjenek. A lábam görcsölt, a nyakam megmerevedett. Egyes-egyedül a nagylábujjam úszta meg fájdalom nélkül!

A koporsó levegője miatt akkor kezdtem aggodalmaskodni, amikor észrevettem, hogy szabályosan veszem a levegőt. Mr. Crepsley azt mondta, legföljebb egy hétig tudok ebben a kómaszerű állapotban életben maradni. Nem lesz szükségem evésre, toalettre, se levegővételre. De most, hogy újra kezdtem lélegezni, ráeszméltem, milyen kevés levegő van itt, és hogy milyen gyorsan el fogom használni.

Nem estem pánikba. Attól csak kapkodva szedtem volna a levegőt, és még többet elhasználtam volna belőle. Nyugodt maradtam, és felületesen lélegeztem. Olyan mozdulatlanul feküdtem, amennyire csak bírtam: a mozgástól is felgyorsul a lélegzés.

Nem tudtam, hány óra lehet. Megpróbáltam fejben számolni, de mindig belezavarodtam, és ilyenkor újból elölről kellett kezdenem.

Magamban énekelgettem, és történeteket meséltem magamnak. Arra gondoltam, bárcsak eltemettek volna velem egy tévét vagy egy rádiót, de gyanítom, hogy a halottak körében nincs nagy kereslet effélékre.

Végre, egy örökkévalóságnak tűnő idő múlva ásás zaja ütötte meg a fülemet.

Gyorsabban ásott, mint bármely emberi lény; olyan gyorsnak tűnt, mintha nem is ásna, inkább kiszippantaná a földet. Bizonyára rekordidő: nem egészen negyedóra alatt ért le hozzám. Ami engem illet, éppen a legjobbkor.

Hármat koppantott a koporsó fedelén, majd hozzáfogott, hogy kicsavarozza. Beletelt néhány percbe, mire felnyitotta a koporsót, és akkor a szemem elé tárult életem leggyönyöröbb csillagos égboltja.

Mélyet lélegeztem, felültem, és elfogott a köhögés. Meglehetősen sötét éjszaka volt, de oly hosszú időt töltöttem a föld alatt, hogy nappali fényességünek tűnt számomra.

– Jól vagy? – kérdezte Mr. Crepsley.

– Hullafáradt vagyok – vigyorogtam erőtlenül.

Elmosolyodott a tréfámon.

– Állj föl, hogy megvizsgálhassalak – mondta. Miközben felálltam, egész testemben összerándultam. El voltam zsibbadva. Ő könnyedén végigfuttatta az ujjait a hátamon és a mellkasomon. – Szerencséd volt – mondta. – Csontod nem tört. Csak egy kis horzsolás, pár nap alatt elmúlik.

Felhúzta magát a sírból, majd lenyújtotta a kezét, hogy kisegítsen. Még mindig merev voltam, és fájtak a tagjaim.

– Szétlapított tűpárnának érzem magam – siránkoztam.

– Néhány napig még érezni fogod az utóhatásokat – mondta erre. – De ne aggódj: jó erőben vagy. Szerencsénk van, hogy ma volt a temetésed. Ha még egy napot várnak, sokkal rosszabbul érezted volna magad a föld alatt.

Visszaugrott a gödörbe, és lecsukta a koporsó fedelét. Amikor kimászott, fogta a lapátot, és kezdte visszahányni a földet.

– Segítsek? – érdeklődtem.

– Ne – válaszolta. – Csak lassítanád a munkámat. Menj, járj egyet; a séta kiveszi a merevséget a tagjaidból. Majd kiáltok, ha készen állok az indulásra.

– Elhozta a csomagomat? – kérdeztem.

Fejével egy közeli sírkő felé intett, amelyen ott lógott a cuccom.

Levettem, és megvizsgáltam, nem kotorászott-e bele. Semmi jel nem mutatott arra, hogy megsértette volna a személyiségi jogaimat, de biztosat nem tudhattam. Be kellett érnem a szavával. Különben sem volt sok jelentősége: a naplóm semmi olyat nem tartalmazott, amit ne tudott volna már amúgy is.

Sétára indukam a sírok között, s közben élvezettel rázogattam hol a kezemet, hol a lábamat. Minden érzés, még a zsibbadás és a viszketés is jobb volt annál, mint amikor semmit nem éreztem.

A látásom minden korábbinál élesebbé vált. Több méter távolságból el tudtam olvasni a sírkövekre vésett neveket és dátumokat. A bennem csordogáló vámpírvér tette. Végül is a vámpírok az egész életüket sötétben élik le, nem? Tudtam, hogy én csak félig vagyok vámpír, de akkor is...

Hirtelen, miközben épp az új képességeimről gondolkoztam, az egyik sír mögül kinyúlt egy kéz, szorosan befogta a számat, és lerántott a földre, ahol Mr. Crepsley nem láthatott meg!

A fejemet rángatva igyekeztem kiszabadulni, és sikoltásra nyitottam a számat, de akkor megláttam valamit, amitől földbe gyökerezett a lábam. A támadóm kezében, akárki volt is az, egy kalapács és egy jókora fanyárs volt, melynek hegye pontosan a szívemre mutatott!