26. fejezet:

Nem tartott sokáig, míg az orvosok kimondták az ítéletet. Nem tapasztaltak lélegzést, sem pulzust, sem mozgást. Az ő szempontjukból ez egy nyilvánvaló eset volt.

A legrosszabb az, hogy tudtam, mi zajlik körülöttem. Szerettem volna, ha megkérhetem Mr. Crepsleyt, adjon még egy adag szert, amitől elalhatok. Szörnyű volt hallanom, ahogy apa és anya sírva, Annie pedig sikoltozva könyörög, hogy jöjjek vissza.

Pár óra múlva szállingózni kezdtek a család barátai, amitől újrakezdődött a zokogás és a sirámok.

Ezt szívesen kihagytam volna. Jobb lett volna elszökni Mr. Crepsleyvel az éj leple alatt, de azt mondta, erre nincs lehetőség.

– Ha elszöksz – magyarázta –, nyomozni fognak utánad. Plakátokat tesznek ki mindenüvé, közzéteszik a fényképedet a lapokban és a rendőrőrsökön. Egy perc nyugtunk nem lesz.

Az egyetlen megoldás az volt, ha halottnak hisznek. Csak így válhattam szabaddá. Egy halott után senki sem fog nyomozni.

Most, hogy hallottam, mennyire bánkódnak utánam, elátkoztam Mr. Crepsleyt is és magamat is. Nem lett volna szabad megtennem. Nem lett volna szabad ilyen helyzetbe hoznom őket.

És mégis, ha a derűsebb oldalát nézem, számukra legalább ez lesz a történet vége. Most szomorúak, és egy ideig még azok is lesznek, de végül ki fogják heverni (reménykedtem benne). Ha elszöknék, örökre boldogtalanná tenném őket: lehet, hogy életük végéig várnák, hogy egyszer visszatérek.

Megérkezett a temetkezési vállalkozó, és kiküldte a szobából a látogatókat. Ő és egy nővér levetkőztettek, és szemügyre vették a testemet. Egyes érzékeim kezdtek visszatérni, így éreztem, hogy a férfi hideg kezével bököd és matat rajtam.

– Kiváló kondícióban van – szólt oda halkan a nővérnek. – A teste kemény, üde és hibátlan. Nem lesz vele sok dolgom. Legföljebb egy kis rúzst teszek kétoldalt az arcára, hogy kicsit rózsásabbnak tűnjön a bőre.

Felhúzta a szemhéjamat. Pufók, jó kedélyű embernek látszott. Féltem, hogy bele talál világítani a szemembe, de nem tette. Mindössze gyengéden ide-oda görgette a fejemet, amitől a törött csontok recsegtek-ropogtak a nyakamban.

– Milyen törékeny lény az ember – sóhajtotta, majd tovább folytatta a vizsgálatot.

Aznap éjjel hazaszállítottak, és lefektettek a nappaliban egy hatalmas terítővel leterített hosszú asztalra, hogy eljöhessenek az emberek, és elbúcsúzhassanak tőlem.

Ez durva volt. Végig kellett hallgatnom, amint úgy beszélnek rólam, mintha ott sem lennék: az életemről, hogy milyen voltam kisbaba koromban, hogy milyen klassz srác voltam, és milyen jó ember lett volna belőlem, ha megérem a felnőttkort.

Frászt kaptak volna, ha egyszer csak fölugrom, és elkiáltom magam: – Huhh!

Az idő vánszorgott. El sem tudom mondani, mennyire unalmas volt órákon át mozdulatlanul, pisszenés, nevetés nélkül feküdni úgy, hogy még az orromat se vakarhattam meg. Még a plafont se bámulhattam, mivel csukva volt a szemem!

Óvatosnak kellett lennem, ugyanis az érzékszerveim kezdtek magukhoz térni. Mr. Crepsley előre megmondta, hogy jóval azelőtt, hogy teljesen magamhoz térnék, elkezdődik majd a bizsergés és viszketés. Mozdulni nem tudtam, de ha minden erőmet összeszedem, meg tudtam volna rándítani a testemet, amivel persze elárultam volna magam.

A viszketés kis híján az őrületbe kergetett. Megpróbáltam nem figyelni rá, de lehetetlenség volt. Az egész testem bizsergett tőle – mintha ezernyi apró pók mászkálna rajtam. A legtűrhetetlenebbül a fejem és a nyakam viszketett, ott, ahol a csontok el voltak törve.

Az emberek végre kezdtek elszállingózni. Későre járhatott, mert a szoba csakhamar kiürült, és tökéletes csend honolt benne. Ott feküdtem végre egyedül, és élveztem a nyugalmat.

És ekkor zajt hallottam. Végtelen lassúsággal és nagyon halkan kinyílt az ajtó.

Léptek közeledtek, majd megálltak az asztal mellett. Jeges érzés keletkezett a gyomromban, és nem a méregtől, amelyet megittam. Ki lehet az? Egy pillanatra arra gondoltam, talán Mr. Crepsley... de neki nincs rá oka, hogy belopóddzék a házba. Megbeszéltük, hogy egy későbbi időpontban hol találkozunk.

Akárki volt is, nagyon csendben volt. Pár percig egy pisszenés se hallatszott.

Aztán kezeket éreztem az arcomon.

Az illető felhúzta a szemhéjamat, és egy apró zseblámpával belevilágított a szemembe. A szoba túl sötét volt, nem láttam, ki az. Felmordult, leeresztette a szemhéjamat, majd kifeszítette a számat, és valamit a nyelvemre tett; vékony papírlapnak érzékeltem, de különös, keserű íze volt.

Miután kihúzta a számból a tárgyat, fölemelte a kezemet, és megvizsgálta az ujjbegyeimet. Ezután kattogó hang hallatszott, mintha fényképeket készítene.

Végül valami éles tárgyat – tűnek érzékeltem – szúrt belém. Vigyázott, hogy ne ott bökje belém, ahol vérezhet, és megkímélte a létfontosságú szerveimet is. A szúrást már érzékeltem, de nem annyira, hogy különösebb fájdalmat okozott volna.

Ezután elment. Hallottam halkan távolodó lépteit, majd az ajtó csendes nyílását és csukódását. Látogatóm, akárki volt is, elment, és én ott maradtam a legteljesebb zavarban, és egy kis félelemben.

Másnap kora reggel bejött a papám, és leült mellém. Sokáig beszélt hozzám, elmondta, milyen tervei voltak velem, milyen egyetemre járatott volna, milyen foglalkozást szánt nekem. Sokat sírt.

Nem sokkal azelőtt, hogy a végére ért volna, bejött a mamám is. Egymás vállára borulva sírtak, és vigasztalni próbálták egymást. Azt mondták, még itt van nekik Annie, és talán lehet egy újabb gyerekük is, vagy örökbe fogadhatnak egyet. Legalább gyorsan történt, és nem voltak fájdalmaim. És hogy mindig emlékezni fognak rám.

Rettenetes érzés volt, hogy ilyen fájdalmat okoztam nekik. A világon mindent odaadtam volna, hogy ettől megkíméljem őket.

A nap további része eseményekben gazdag volt. Behoztak egy koporsót, és belefektettek. Jött egy pap, és leült a családdal meg a barátokkal. Megállás nélkül jöttek-mentek az emberek.

Hallottam, hogy Annie sír, és könyörög, hogy hagyjam abba a hülyéskedést, és üljek fel. Sokkal könnyebb lett volna, ha kiviszik őt, de bizonyára nem akarták, hogy azzal az érzéssel nőjön fel, hogy megfosztották a lehetőségtől, hogy elbúcsúzzon a bátyjától.

Végül rám tették a koporsó fedelét, és lecsavarozták. Leemeltek az asztalról, és kivittek a halottszállító autóba. Lassan hajtottunk ki a templomig. A mise végeztével kivittek a sírkertbe, ahol minden szót hallottam a pap beszédéből csakúgy, mint a gyászolók zokogását és kesergését.

És aztán eltemettek.