25. fejezet:

Mr. Crepsley a szekrényben várt rám. Amikor meghallotta, hogy becsukom az ajtót, kilépett.

– Fülledt a levegő odabent – mondta. – Sajnálom Madame Octát, hogy olyan sokáig kellett...

– Fogja be a száját – mondtam.

– Nem kell gorombáskodni – húzta fel az orrát. – Csak egy megjegyzés volt.

– Azt se tegyen – mondtam. – Lehet, hogy magának nincs nagy véleménye erről a helyről, de nekem, amióta csak az eszemet tudom, ez volt az otthonom, a szobám, a szekrényem. És ma este látom életemben utoljára. Ezek az utolsó perceim itt. Ne ócsárolja, jó?

– Bocsánat – mondta erre.

Még egyszer körbenéztem a szobámban, majd keservesen felsóhajtottam. Előhúztam egy kis csomagot az ágyam alól, és átnyújtottam Mr. Crepsleynek.

– Mi ez? – kérdezte gyanakodva.

– Néhány személyes holmi – feleltem. – A naplóm. Egy fénykép a családomról. Egy-két egyéb darab. Semmi olyan, amit hiányolni fognak. Megőrizné a számomra?

– Igen – felelte.

– De csak ha megígéri, hogy nem néz bele.

– A vámpíroknak nincsenek titkaik egymás előtt – mondta, de amikor meglátta az arcomat, legyintett, és megrándította a vállát. – Nem fogom kinyitni – ígérte.

– Jól van. – Vettem egy nagy levegőt, és megkérdeztem: – Elhozta az italt?

Mr. Crepsley bólintott, és átnyújtott egy kis fekete palackot. Belenéztem. Sötét, sűrű, rossz szagú folyadék volt benne.

Mr. Crepsley a hátam mögé került, és két kezét a nyakamra fektette.

– Biztos, hogy hatni fog? – kérdeztem idegesen.

– Bízzál bennem – válaszolta.

– Mindig azt hittem, hogy ha valaki kitöri a nyakát, az többé se járni, se mozogni nem tud – mondtam.

– Nem – mondta erre. – A nyakban lévő csontok nem számítanak. A bénulás csak akkor következik be, ha a gerincvelő elszakad. Óvatos leszek, hogy ne tegyek benne kárt.

– Nem fogják furcsállni az orvosok? – faggatóztam tovább.

– Nem fogják ellenőrizni – felelte. – A szertől annyira le fog lassulni a szívműködésed, hogy biztosra veszik a halálodat. Látni fogják, hogy kitörted a nyakad, és mindjárt készen lesznek a diagnózissal. Ha idősebb lennél, talán felboncolnának. De egy orvos sem szeret felvágni egy gyereket. Nos tehát, teljesen tisztában vagy azzal, hogy mi fog történni, és hogy mit kell tenned? – kérdezte.

– Igen – válaszoltam.

– Nem szabad hibáznod – figyelmeztetett. – Elég egy botlás, és halomra dől minden tervünk.

– Nem vagyok bolond! Tudom, mit kell tennem! – csattantam fel.

– Akkor csináld – mondta.

Engedelmeskedtem.

Egyetlen dühös mozdulattal felhajtottam az üveg tartalmát. Az ízére elfintorodtam, majd borzongás fogott el: éreztem, hogy a testem lassan megmerevedik. Különösebb fájdalom nem járt vele, mindössze jeges érzés kúszott szét a csontjaimban és az ereimben. A fogaim összeverődtek.

Körülbelül tíz percbe telt, mire a szer kifejtette halálos hatását. Ekkorra már nem tudtam megmozdítani a tagjaimat, a tüdőm beszüntette működését (persze, nem teljesen, de nagyon-nagyon lassan dolgozott), a szívem pedig megállt (az sem teljesen, csak annyira, hogy ne lehessen észlelni a dobogását).

– Most pedig elroppantom a nyakadat – mondta Mr. Crepsley, és rögtön ezután egy kattanást hallottam, miközben egy rántással oldalra fordította a fejemet. Nem éreztem semmit: az érzékszerveim ki voltak kapcsolva. – Így ni – mondta. – Ennyi elég lesz. Most pedig kilöklek az ablakon.

Odavitt. Egy pillanatig ott álltunk, belélegezve az éjszakai levegőt.

– Olyan erővel kell meglökjelek, hogy hitelesnek tűnjék – magyarázta. – Lehet, hogy az eséstől eltörik valamelyik csontod is. Pár nap múlva, ha a szer hatása elmúlik, nagyobb fájdalmaid lesznek, de később majd helyrehozlak.

Rajta!

Fölkapott és kihajított az ablakon.

Gyorsan zuhantam, a ház elmosódó foltként süvített el mellettem, majd hanyatt fekve, súlyosan csapódtam le a földre. A szemem nyitva volt, és mereven szegeződött egy esővízlevezető csőre a ház aljánál.

Egy ideig senki nem vett észre, úgyhogy csak feküdtem ott, és hallgattam az éjszaka hangjait. Végül egy arra elhaladó szomszédunk vett észre, és jött közelebb, hogy szemügyre vegyen. Nem láttam az arcát, de hallottam, amint elakadt a lélegzete, amikor megfordított, és rájött, hogy élettelen vagyok.

Már rohant is a ház elülső részéhez, és bezörgetett az ajtón. Hallottam, hogy kiáltozva hívja a mamámat és a papámat. Hallottam, amint hátravezed őket. Azt hitték, ugratja őket, vagy tévedett. A papám dühösen morgott magában.

Amikor befordultak a sarkon, és megláttak, lépteik zaja megszűnt. Egy hosszú, rettenetes percig néma csönd volt. Aztán anya és apa odarohantak hozzám, és felkaptak a földről.

– Darren! – sikoltotta anya, és a melléhez szorított.

– Engedd el, Angie! – kiáltotta apa. Erővel kivett anya karjából, és lefektetett a gyepre.

– Mi baja van, Dermot? – jajdult fel anya.

– Nem tudom. Biztosan kiesett. – Apa fölállt, és fölbámult a szobám nyitott ablakára. Láttam, hogy mindkét keze ökölbe szorul.

– Nem mozdul – mondta anya nyugodtan, aztán megragadott, és vadul megrázott. – Nem mozdul! – sikoltotta. – Nem mozdul! Nem...

Apa megint kivett a kezéből. Intett a szomszédnak, és rábízta anyát.

– Vigye be – szólt halkan. – Telefonáljon mentőért. Én itt maradok, és vigyázok Darrenre.

– Meg... meghalt? – kérdezte a szomszéd. Anya ezt hallva hangosan felnyögött, és a tenyerébe temette az arcát.

Apa könnyedén megrázta a fejét.

– Nem – mondta, és enyhén megszorította anya vállát. – Csak megbénult, mint a barátja.

Anya leeresztette a kezét.

– Mint Steve? – kérdezte felcsillanó reménnyel.

– Igen – felelte apa mosolyogva. – És magához fog térni, mint Steve. Most hívjatok segítséget, rendben?

Anya bólintott, és elsietett a szomszéddal. Míg el nem tűnt a szeme elől, apa arcán ott maradt a mosoly, aztán fölém hajolt, megnézte a szememet, és megpróbálta kitapogatni a csuldómon a pulzusomat. Amikor semmilyen életjelet nem talált nálam, visszafektetett, félresöpört egy hajtincset a szememből, és aztán olyasmit tett, amit sohasem vártam tőle.

Sírni kezdett.

Így léptem át életem egy új, nyomorult szakaszába – a halálba.