24. fejezet:

Az utolsó hétvégémet néma búcsúzásokkal töltöttem. Sorra látogattam a kedvenc helyeimet: a könyvtárat, az uszodát, a mozit, a parkokat, a futballpályát. Volt, ahová a mamámmal vagy a papámmal mentem el, néhány helyre pedig Alan Morrisszal vagy Tommy Jonesszal. Szerettem volna Steve-vel is eltölteni valamennyi időt, de képtelen voltam szembenézni vele.

Sokszor volt olyan érzésem, hogy követnek, amitől a végén már bizsergett a tarkómon a bőr. De valahányszor hátrafordultam, senkit sem láttam. Végül az idegességemnek tulajdonítottam a dolgot, és nem törődtem vele.

Úgy kezeltem minden percet, amit a családdal és a barátaimmal töltöttem, mintha különleges jelentőségű volna. Úgy figyeltem az arcukat és a hangjukat, hogy soha ne felejtsem el. Tudtam, hogy soha többé nem látom viszont őket, és majd megszakadt a szívem, de így kellett lennie. Nem volt visszaút.

Nem tudtak olyat csinálni ezen a hétvégén, ami rossz lett volna. A mamám puszijai nem idegesítettek, a papám utasításai nem zavartak, Annie buta viccei nem bosszantottak.

Több időt töltöttem Annie-val, mint bárki mással. Ő fog a leginkább hiányozni. Lovagoltattam a hátamon, a két karjánál fogva körbeforgattam, magammal vittem a futballpályára, amikor Tommyval odasétáltunk. Még babáztam is vele!

Olykor a sírás kerülgetett. Elnéztem anyáékat, vagy Annie-t, és rájöttem, rnennyire szeretem őket, és hogy milyen üres lesz az életem nélkülük. Ezekben a pillanatokban félre kellett fordulnom, és hosszúkat, mélyeket kellett lélegeznem. Egyszer-kétszer ez sem segített, és akkor elrohantam, hogy elbújva kisírhassam magam.

Azt hiszem, sejtették, hogy valami nincs rendjén. A mamám azon a szombat estén bejött a szobámba, és nagyon sokáig bent maradt: ő dugott ágyba, mesélt nekem mindenféle történeteket, és meghallgatta, amiket én mondtam. Évek óta nem voltunk így együtt. Amikor végül elment, sajnáltam, hogy nem volt több ilyen esténk.

Reggel a papám megkérdezte, nem akarok-e valamit megbeszélni vele. Azt mondta, lassan nagyfiú leszek, egy csomó változáson fogok keresztülmenni, és hogy megérti, ha hangulatváltozásaim lesznek, vagy ha egyedül akarok elmenni valahová. De ő mindig itt lesz, ha valamit szeretnék megbeszélni vele.

"Te itt leszel, csak én nem leszek itt!" Sírni szerettem volna, de csak bólintottam, és megköszöntem neki.

Igyekeztem a lehető legkifogástalanabbul viselkedni. Úgy akartam távozni, hogy jó fiúként, jó testvérként, jó barátként maradjak meg az emlékezetükben. Nem akartam, hogy bárki is rossz emléket őrizzen rólam, ha már nem leszek.

A papám vasárnap el akart vinni minket egy étterembe, de én kértem, hogy együnk inkább otthon. Utoljára ettem velük együtt, és szerettem volna, ha ez az alkalom emlékezetes marad. Azt akartam, hogy ha majd évek múlva visszagondolok rá, az otthonom jelenjen meg emlékezetemben, amelyben egy boldog család élt.

A mamám a kedvenc ételeimet készítette el: csirkét, sült krumplit, főtt kukoricát. Annie és én frissen kifacsart narancs levét kaptuk inni, anya és apa pedig felbontottak egy üveg bort. A desszert epres túrótorta volt. Mindenki jó formában volt. Mindenféle dalokat énekeltünk. A papám elsütötte a rémes vicceit. A mamám két kanálon eljátszott egy dallamot. Annie verseket mondott. A barkochbába mindnyájan beszálltunk.

Olyan nap volt, amire az ember azt mondja, bárcsak sohase érne véget. De persze végül minden nap véget ér, mint ahogy ez is, és napnyugta után elsötétedett az ég.

A papám egyszer csak felnézett, aztán az órájára pillantott.

– Ideje lefeküdni – mondta. – Reggel mindkettőtöknek iskola.

Nem, gondoltam, nekem nem. Nekem soha többé nem kell iskolába mennem. Föl kellett volna vidulnom tőle, de mindössze ez járt a fejemben: Ha nincs iskola, nincs többé Mr. Dalton, se a barátaim, se futball, se iskolai kirándulások.

Ameddig csak lehetett, húztam a lefekvés idejét. Időtlen időkig tartott, mire levetkőztem és belebújtam a pizsamámba; még tovább, mire megmostam a kezem és az arcom, és fogat mostam. Amikor már nem lehetett tovább halogatni, lementem a nappaliba, ahol anya és apa beszélgettek. Meglepődve néztek föl rám.

– Jól vagy, Darren? – kérdezte anya.

– Jól vagyok – feleltem.

– Nem érzed rosszul magad?

– Jól vagyok – nyugtattam meg. – Csak jó éjszakát akartam kívánni.

Átöleltem a papámat, és megcsókoltam az arcát. Aztán a mamámat is.

– Jó éjt – búcsúztam mindkettőjüktől.

– Na, ezt föl kell írni a kéménybe korommal – dörzsölte meg a papám nevetve az arcát, ott, ahol megpusziltam. – Mióta nem kaptunk jóéjt-puszit tőle, Angie?

– Nagyon régóta – mosolygott anya, és megsimogatta a fejemet.

– Szeretlek benneteket – mondtam. – Tudom, hogy nem mondom valami sűrűn, de attól még szeretlek benneteket, és mindig is szeretni foglak.

– Mi is szeretünk téged – felelte a mamám. – Így van, Dermot?

– Hát persze – mondta a papám.

– Neki mondd – ragaszkodott hozzá a mamám.

A papám sóhajtott egyet.

– Szeretlek, Darren – mondta, és csak forgatta a szemét, amivel tudta, hogy megnevettet. Aztán megölelt.

– De tényleg – tette hozzá, most már komolyan.

Aztán otthagytam őket. Egy darabig még álltam odakint az ajtó előtt, és hallgattam, ahogy beszélgetnek – nem akaródzott elmenni.

– Szerinted minek köszönhetjük ezt? – kérdezte anya.

– Gyerekek – horkant fel apa. – Ki tudja, mi játszódik le a fejükben?

– Valami történik benne – hallottam anya hangját. – Egy ideje furcsán viselkedik.

– Talán barátnője van – vélte apa.

– Lehet – hagyta rá anya, de hallhatóan nem sok meggyőződéssel.

Elég volt az ácsorgásból. Féltem, ha még tovább maradok, a végén berontok a szobába, és mindent elmondok nekik. Ha megtenném, megakadályoznák, hogy végrehajtsam Mr. Crepsley tervét. Vámpírok a valóságban nem is léteznek, mondanák, és a veszély ellenére küzdenének azért, hogy itthon tartsanak. Annie-ra gondoltam: milyen közel jártam ahhoz, hogy megharapjam! Tudtam, nem engedhetem, hogy akadályt gördítsenek elém.

Fölrobogtam a szobámba. Meleg éjszaka lévén, nyitva volt az ablak. Ez fontos volt.