23. fejezet:

A suli után kerültem Steve-et, és vágtattam egyenesen haza. Össze voltam zavarodva. Miért támadtam meg Alant? Senki vérét nem akartam inni. Nem kerestem áldozatot. Akkor hát hogy történhetett meg, hogy rávetettem magam, mint valami vadállat? És mi lesz, ha újra megtörténik? És ha legközelebb nem lesz ott senki, aki megállítson, és én addig szívom a vérét, amíg...

Nem, még belegondolni is őrültség! A vér látványa meglepetésként ért, ennyi az egész. Nem számítottam rá. Ez az eset tanulságul szolgált; legközelebb uralkodni fogok magamon.

A vér íze még itt volt a számban, ezért bementem a fürdőszobába, és több pohár vízzel öblögettem, majd fogat is mostam.

Néztem magam a tükörben. Az arcom olyan volt, mint eddig. A fogam sem lett hosszabb, élesebb. A szemem és a fülem is a régi. Ugyanannyi idős fiúnak látszottam, mint eddig. Nem voltam izmosabb, magasabb, új hajtincsek se nőttek a fejemre. Egyedül a körmömön látszott változás: keményebbek és sötétebbek lettek.

Akkor hát miért viselkedtem olyan furcsán?

Egyik körmömet végighúztam a tükör üveglapján, s a mély, kaparó hang hallatán átvillant rajtam a gondolat: "Óvatosabbnak kell lennem."

Az Alan ellen intézett támadásomtól eltekintve a helyzetem nem tűnt különösebben rossznak. Sőt minél tovább gondolkodtam rajta, annál kevésbé látszott ijesztőnek.

Rendben, kicsit soká fog tartani, míg felnövök, és nagyon kell vigyáznom, valahányszor friss vért látok. Ezek a hátrányok.

De ezektől eltekintve csupa jót tartogat az élet. Erősebb voltam, mint a korosztályomban bárki, ráadásul gyorsabb és egészségesebb is. Lehet belőlem atléta, vagy ökölvívó, vagy futballista. Igaz, hogy még túl fiatal vagyok, de ha elég tehetségesnek találnak, akkor ez sem számít.

Képzeld csak el: egy vámpír futballista! Milliókat keresnék. Velem csetelnének a tévéshow-kban, könyveket írnának rólam, megfilmesítenék az életemet, és talán még arra is felkérnének, hogy egy menő bandával adjak elő egy számot. Beszállhatnék a filmiparba, mint más kölykök reklámozója. Vagy...

Kopogás szakította félbe a gondolataimat.

– Ki az? – kérdeztem.

– Annie – hangzott a válasz. – Végeztél már? Órák óta várom, hogy bejuthassak a fürdőszobába.

– Gyere be – mondtam. – Készen vagyok.

– Megint magadat csodálod a tükörben? – kérdezte Annie, amikor belépett.

– Naná – válaszoltam vigyorogva. – Miért ne?

– Ha nekem olyan képem lenne, mint neked, távol tartanám magam a tükröktől – kuncogott. A derekára egy törülköző volt csavarva. Kinyitotta a kád csapjait, és alátartotta a kezét, hogy lássa, nem túl forró-e a víz. Aztán leült a kád szélére, és figyelmesen nézett rám.

– Furcsának látszol – mondta.

– Nem én – feleltem, majd a tükörbe pillantva megkérdeztem: – Vagy igen?

– Igen – bólintott Annie. – Nem tudom, mi ez, de valami megváltozott rajtad.

– Csak képzelődsz – mondtam erre. – Ugyanaz vagyok, aki mindig is voltam.

– Nem – rázta meg a fejét. – Határozottan... – A kád kezdett megtelni, ezért abbahagyta, és félrefordult, hogy elzárja a csapokat. Ahogy odahajolt, a szemem valósággal rátapadt a nyaka ívére, s hirtelen kiszáradt a szám.

– Szóval, ahogy mondom... – fordult vissza Annie, hogy folytassa a megkezdett mondatot. Meglátva a szememet, elhallgatott.

– Darren – szólt idegesen. – Darren, mi van...

Fölemeltem a jobb kezemet, és ő elhallgatott. Kerekre tágult szemmel, némán meredt a mutatóujjamra, amelyet lassan mozgattam ide-oda, majd körbe-körbe, kis köröket írva le a levegőben. Magam sem tudom, hogy csináltam, de hipnodzáltam őt!

– Gyere ide – mordultam fel a normális hangomnál mélyebben. Annie fölállt, és engedelmeskedett. Úgy lépkedett, mint egy alvajáró, üres tekintettel, merev végtagokkal.

Amikor megállt előttem, ujjaimmal végigsimítottam a nyaka vonalán. Nehezen vettem a levegőt, és mintha ködfelhőn át néztem volna őt. A nyelvemet lassan végighúztam az ajkamon, és a gyomrom megkordult. A fürdőszobában forróság támadt, mint egy kemencében, és láttam, hogy Annie arcán izzadságcseppek gurulnak le.

A háta mögé kerültem, de a kezemet eközben egy pillanatra sem vettem le a nyakáról. Éreztem simogato ujjaim alatt a vénás erek lüktetését, és amikor az egyik nyaktövi eret leszorítottam, láttam, amint kéken és gyönyörűen kidudorodik, szinte felkínálva magát, hogy szakítsam fel, és szívjam ki a tartalmát az utolsó cseppig.

Felhúztam az ínyemet, és nagyra tátott szájjal előrehajoltam.

Az utolsó pillanatban, amikor az ajkam már odaért a nyakához, megpillantottam magamat a tükörben, és hál' Istennek ez elég volt ahhoz, hogy megálljak.

A tükörbeli kép egy eltorzult, vörös szemű, éles ráncoktól szabdalt, gonosz vigyorú, idegen maszkot mutatott. Fölemeltem a fejemet, hogy közelebbről is szemügyre vegyem. Én voltam az, és mégsem én. Mintha két ember lakott volna egyazon testben, egy rendes, hétköznapi fiú és egy éjjeli vadállat.

Míg a képet bámultam, a csúfarc elhalványult, s a vér utáni szomjúságom elmúlt. Elszörnyedve meredtem Annie-ra. Kis híján megharaptam őt! Enni akartam a saját testvéremből!

Egy kiáltással elléptem tőle, s kezemmel eltakartam az arcomat, hogy ne is lássam azt a képet a tükörben. Annie hátratántorodott, majd a kábulattól félájultan nézett körül a fürdőszobában.

– Mi történik itt? – kérdezte. – Furcsán érzem magam. Bejöttem, hogy megfürödjek, igaz? Kész a fürdővíz?

– Igen – felekem halkan. – Kész.

Én is kész voltam. Kész arra, hogy vámpírrá váljak!

– Kimegyek, hogy megfürödhess – mondtam, és valahogy kivitt a lábam.

A hallban nekidőltem a falnak, és pár percen át mélyeket lélegezve próbáltam lecsillapodni.

Tehát nem lehet uralkodni rajta. A vérszomj olyasmi, amin nem fogok tudni felülkerekedni. Mostantól vért még látnom sem szabad. Csak rágondoltam, és feltámadt bennem a szörnyeteg.

Betámolyogtam a szobámba, és lerogytam az ágyamra. Ott feküdtem sírva, mert tudtam, hogy véget ért az emberi életem. Nem élhetek tovább a jó öreg Darren Shanként. A bennem rejtőző vámpírt nem lehet kordában tartani! Előbb vagy utóbb rávenne, hogy valami szörnyűséget kövessek el, és a végén megölném anyát, vagy apát, vagy Annie-t.

Nem engedhetem, hogy ez megtörténjen. Nem engedem meg! A magam élete már nem fontos, csak a barátaimé és a családomé. Az ő érdekükben el kell utaznom messzire, oda, ahol nem árthatok nekik.

Megvártam, míg besötétedik, és akkor elmentem. Most nem húztam az időt, míg a szüleim elalszanak. Nem mertem, mert tudtam, hogy mielőtt lefekszenek, valamelyikük bejön hozzám. Szinte láttam magam előtt, ahogy anya fölém hajol, hogy jóéjt-puszit adjon, s én legnagyobb döbbenetére beleharapok a nyakába!

Nem hagytam levelet, és nem vittem magammal semmit. Képtelen voltam ilyesmikre még gondolni is. Csak az járt a fejemben, hogy minél előbb el kell mennem innen. Baj lehet mindenből, ami késleltetné az indulásomat.

Siettem, úgyhogy egykettőre a színházhoz értem. Már nem tűnt ijesztőnek. Hozzászoktam. Különben is, a vámpíroknak nincs semmi félnivalójuk a kísérteties, sötét épületektől.

Mr. Crepsley a kapualjban várt rám.

– Hallottam, hogy jössz – mondta. – Tovább maradtál az emberek világában, mint gondoltam.

– Ittam az egyik legjobb barátom véréből – mondtam. – És majdnem megharaptam a húgomat.

– Könnyen megúsztad – bólintott. – Sok vámpír öl meg egy hozzá nagyon közel álló személyt, mielőtt még ráeszmélne, hogy a sorsa meg van pecsételve.

– Nincs visszaút, ugye? – kérdeztem szomorúan. – Nincs varázsital, amitől ismét emberré válhatnék, vagy amely megóvna attól, hogy megtámadjam az embereket?

– Az egyetlen dolog, amely most megállíthatna, a jó öreg nyárs egyenesen a szívedbe szúrva.

– Jól van – sóhajtottam. – Nem örülök neki, de sejtem, hogy nincs más választásom. A magáé vagyok. Nem szököm el többé. Tegyen velem, ahogy jónak látja.

Lassan bólintott.

– Lehet, hogy nem hiszed el – mondta –, de tudom, min mész keresztül, és sajnállak. – Megrázta a fejét. – De ez mellékes. Dolgunk van, és nem vesztegethetjük az időt. Gyere, Darren Shan. – És kézen fogott. – Még sok mindent el kell végeznünk, hogy aztán elfoglalhasd az inasomként téged megillető helyet.

– Mint például? – kérdeztem zavartan.

– Hát, mindenekelőtt meg kell ölnünk – mondta ravaszkás mosollyal.