22. fejezet:

Játszottam a meglepettet, amikor hétfő reggel a mamám letette a telefont, és elújságolta, hogy Steve magához tért. Olyan izgatott volt, hogy ott, a konyhában táncra perdült velem és Annie-val.

– Teljesen magától nyerte vissza az öntudatát? – kérdezte a papám.

– Igen z felelte a mamám. – Az orvosok sem értik, de senki nem bánja.

– Hihetetlen – motyogta a papám.

– Talán csoda történt – vélte Annie, és el kellett fordítanom a fejem, hogy ne lássák a mosolyomat. Hihetetlen! Csoda!

Mialatt anya készülődött, hogy meglátogassa Mrs. Leonardot, én elindultam az iskolába. Kicsit féltem, hogy elégek a napon, ha kilépek a házból, de nem. Mr. Crepsley megmondta, hogy nappal is fogok tudni közlekedni.

Néha arra gondoltam, talán csak rossz álom volt az egész. Visszatekintve őrültségnek tűnt. A lelkem mélyén persze tudtam, hogy valóság, de megpróbáltam elhitetni magammal az ellenkezőjét, és néha majdnem sikerült is.

A leggyűlöletesebbnek azt a gondolatot találtam, hogy olyan hosszú ideig be leszek zárva ebbe a testbe. Hogy fogom megmagyarázni anyának és apának, és mindenki másnak? Milyen hülyén fogok kinézni pár év múlva, főleg az iskolában, amikor majd minden osztálytársam sokkal idősebbnek fog látszani nálam.

Kedden meglátogattam Steve-et. Ült az ágyban, tévétnézett, és egy doboz csokoládét majszolt. Örömmel üdvözölt, aztán mesélt a kórházról, hogy miket adnak enni, meg milyen játékokat kapott a nővérektől, és mutatta a halomban álló ajándékokat.

– Gyakrabban kellene megcsípetni magam mérges pókokkal – tréfálkozott.

– Én a helyedben nem szoknék rá – feleltem. – Nem biztos, hogy legközelebb is megúszod.

Elgondolkodva nézett rám.

– Tudod, a doktorok csak vakarják a fejüket. Nem tudják, mitől lettem beteg, és azt sem, hogy mitől gyógyultam meg.

– Nem beszéltél nekik Madame Octáról? – kérdeztem.

– Nem – válaszolta. – Nem láttam sok értelmét. Csak bajba kevert volna téged.

– Kösz.

– Mi lett vele? – érdeldődött. – Mit csináltál vele, miután megmart engem?

– Megöltem – hazudtam. – Begurultam, és széttapostam.

– Tényleg?

– Tényleg.

Lassan bólintott, de eközben sem vette le rólam a szemét.

– Amikor először magamhoz tértem – kezdte –, azt hittem, téged ládak. Biztosan tévedtem, mert éjszaka volt. De nagyon élethű álom volt. Még azt is hittem, hogy valaki mást is látok melletted, egy magas, csúnya férfit, vörös ruhában, narancssárga hajjal, a bal arcán hosszú sebhellyel.

Nem szóltam semmit. Nem tudtam szólni. Lenéztem a földre, és szorosan egymásba kulcsoltam a kezemet.

– És az is olyan fura volt – folytatta –, hogy az a nővér, aki fölfedezte, hogy magamnál vagyok, esküdözött, hogy ketten voltak a szobában: egy férfi és egy fiú. Az orvosok szerint a képzelete játszott vele, és nem törődtek a szavaival. Különös, nem gondolod?

– Nagyon különös – hagytam helyben, de nem tudtam a szemébe nézni.

A következő néhány napban változásokat kezdtem észlelni magamon. Este, lefekvés után, nehezen tudtam elaludni, s az éjszaka nagy részében ébren voltam. A hallásom kiélesedett, és messziről meghallottam az emberek beszédét. Az iskolában majdnem olyan jól hallottam a két osztállyal odébb elhangzó szavakat, mintha nem is volnának köztünk falak.

Javult az erőnlétem is. A szüneteket és az ebédidőt végigrohangáltam az udvaron, és meg sem izzadtam. Senki sem bírta velem az iramot. Sokkal inkább tudatában voltam a fizikai állapotomnak, és befolyásolni is tudtam. Azt csináltam a futball-labdával, amit csak akartam, és ha kedvem szottyant, minden ellenfelet kicselezve végigvezettem a pályán. Csütörtökön tizenhat gólt rúgtam.

Erősebb is lettem. Annyi fekvőtámaszt csináltam, és annyiszor húzódzkodtam fel a nyújtón, ahányat és ahányszor csak akartam. Nem fejlesztettem ki új izmokat – látni legalábbis nem lehetett –, de olyan erőt éreztem magamban, amilyet korábban nem. Még ki sem próbáltam rendesen, de gyanítottam, hogy óriási lehet.

Próbáltam elrejteni új képességeimet, de nehéz volt. A futásban és a fociban mutatott ügyességemet még magyarázhattam azzal, hogy újabban sokkal többet edzek és gyakorolok, de voltak ennél kényesebb ügyek is.

Mint például amikor csütörtökön, az ebédszünet végén megszólalt a csengő. A kapus, akinek már tizenhat gólt bevágtam, épp felrúgta a labdát a levegőbe. Felém szállt, úgyhogy felnyújtottam a jobb kezemet, hogy elkapjam. El is kaptam, de eközben a körmeim belemélyedtek, és a labda szétdurrant!

És aznap este, vacsora közben, elkalandozott a figyelmem. A szomszédaink éppen veszekedtek, és a vitájukat hallgattam. Sült krumpli és kolbász volt a vacsora, és egyszer csak észrevettem, hogy a szokottnál keményebb falat kerük a számba. Lenéztem, és akkor vettem észre, hogy leharaptam a villa fejét, és éppen azt rágom. Szerencsére senki sem látott meg, úgyhogy mosogatáskor bedobhattam a szemétbe.

Aznap este becsöngetett Steve. Már kiengedték a kórházból. Azt mondták, pár napig még ne törődjön semmivel, és majd csak a következő héten kezdjen el iskolába járni, de ő kijelentette, hogy megeszi az unalom, és rávette a mamáját, hogy másnap engedje iskolába.

– Úgy érted, hogy te akarsz iskolába jönni? – kérdeztem elképedve.

– Hülyén hangzik, mi? – nevetett. – Máskor mindenféle ürügyet keresek, hogy otthon maradhassak, most meg, amikor megtehetném, menni akarok! De neked fogalmad sincs, milyen unalmas egész nap egyedül kuksolni otthon. Egy-két napig jó volt, de hogy egy egész héten át... Brrr!

Arra gondoltam, elmondom neki az igazat, de nem tudtam, hogyan fogadná. Hiszen ő akart vámpírrá válni. Nem feltételeztem, hogy örülne, ha megtudná: Mr. Crepsley engem választott helyette.

Arról szó sem lehetett, hogy Annie-nak elmondjam. Nem hozta szóba Madame Octát, amióta Steve meggyógyult, de gyakran rajtakaptam, hogy figyel. Nem tudom, mi járhatott a fejében, de gyanítom, hogy valami ilyesmi: "Steve jobban lett, de nem temiattad. Te megmenthetted volna, mégsem tetted meg. Hazudtál, és kockára tetted az életét, csak hogy ne kerülj bajba. Akkor is ezt tetted volna, ha rólam van szó?"

Azon a pénteken Steve állt a figyelem középpontjában. Az egész osztály körülvette, és kérlelték, hogy mesélje el, mi történt vele. Tudni akarták, mi volt az, ami megmérgezte, hogyan élte túl, milyen volt a kórház, megoperálták-e, van-e rajta valami vágás és így tovább.

– Nem tudom, mi csípett meg – mondta. – Darrenék házában történt. Az ablaknál ültem, valami zajt hallottam, de mire odanézhettem volna, már meg is csípett, és én elvesztettem az eszméletemet.

Ez volt az a történet, amelyben megállapodtunk, amikor meglátogattam a kórházban.

Azon a pénteken olyan furcsán éreztem magam, mint még soha. Hol ide, hol oda tekingettem az osztályban, mintha idegen lennék a társaim között. Olyan értelmetlennek tűnt az egész.

– Nem kellene itt lennem – gondoltam minduntalan. – Már nem vagyok olyan, mint a többi, normális gyerek. Mostantól vámpírinasként kéne élnem odakint a világban. Mi jó van abban, hogy itt ülök, és irodalmat, történelmet és földrajzot tanulok? Ez már nem az én világom.

Tommy és Alan elmesélték Steve-nek, hogy újabban milyen szenzációsan focizok.

– Úgy fut, mint a szél – újságolta Alan.

– És úgy játszik, mint Pele – tódította Tommy.

– Tényleg? – kérdezte Steve, és furcsán nézett rám. – Mitől ez a nagy változás, Darren?

– Nincs semmiféle változás – hazudtam. – Csak jó formában vagyok. Szerencsém van.

– Halljátok, hogy szerénykedik? – tört ki Tommyból a nevetés. – Mr. Dalton azt mondta, át fogja sorolni az ifibe! Képzeld csak el! Ilyen még senkivel sem fordult elő a mi korcsoportunkban!

– Nem bizony – dörmögte Steve.

– Ugyan, a tanár úr azt csak úgy mondta – próbáltam elütni a dolog élét.

– Lehetséges – mondta Steve. – Lehetséges.

Ebédszünetben szándékosan rosszul játszottam. Láttam, hogy Steve gyanakszik. Nem hiszem, hogy tudta, mi történik, de érezte, hogy valami megváltozott körülöttem. Lassan futottam, és elhibáztam olyan lehetőségeket, amelyeket még a különleges képességeim nélkül is ki tudtam volna használni.

A csel bevált. A meccs végére abbahagyta, hogy kövesse minden mozdulatomat, sőt újra elkezdett viccelődni velem. De aztán történt valami, ami mindent elrontott.

Alan és én együtt rohantunk egy labda után. Neki el kellett volna indulnia, hiszen én voltam közekbb a labdához. Alan azonban mindnyájunknál valamivel fialalabb volt, és néha bután viselkedett. Arra gondoltam, hogy lemaradok, de már elegem volt abból, hogy rosszul kell játszanom. A szünet a végéhez közeledett, és legalább egy gólt szerettem volna rúgni. Úgyhogy azt mondtam magamban, a pokolba Alan Morrisszal, ezt a labdát megszerzem, ha már az utamba került!

Épp mielőtt elértük volna, összeütköztünk. Alan nagyot kiáltott, és elvágódott. Én nevetve kezekem le a labdát, és már fordultam is, hogy kapura lövöm.

A vér látványától megtorpantam.

Alan rosszul ért földet, és csúnyán felhasította a bal térdét, amelyből rögtön ömleni kezdett a vér. Alan sírva fakadt, és eszébe se jutott, hogy felitassa a vért egy zsebkendővel vagy valami ruhával.

Valaki kirúgta a labdát a cipőm alól, és elfutott vele.

Észre sem vettem. A szemem valósággal rátapadt Alanre. Még pontosabban Alan térdére.

Léptem egyet. Aztán még egyet. Már ott álltam fölötte, eltakarva előle a fényt. Fölnézett rám, és valami furcsát láthatott az arcomon, mert abbahagyta a sírást, és zavartan nézett. Térdre estem, és mielőtt még ráeszmélhettem volna, hogy mit teszek, számat a sebre tapasztottam, és mohón inni kezdtem Alan vérét!

Pár másodperce tartott már a jelenet. Lehunytam a szememet, és a vér íze betöltötte a számat. Finom volt. Nem tudom, mennyit ittam volna, és hogy mennyit árthattam volna Alannek. Szerencsére nem derült ki.

Megéreztem, hogy többen is állnak körülöttem, és erre kinyitottam a szemem. Jóformán mindenki abbahagyta a játékot, és elszörnyedve néztek engem. Ellöktem Alan térdét a számtól, és körülnéztem: hogyan magyarázzák ezt a látványt.

És ekkor megtaláltam a megoldást: fölugrottam, és széttártam a karomat.

– Én vagyok a vámpírok ura! – üvöltöttem. – Én vagyok az élő halottak királya! Kiszívom a vért belőletek! Senki sem menekül előlem!

Döbbenten meredtek rám, aztán kitört belőlük a nevetés. Azt hitték, tréfálok! Azt hitték, csak úgy tettem, mintha vámpír lennék.

– Lökött vagy, Shan – mondta valaki.

– Fuj! – sikított egy lány az államon lecsöpögő friss vér láttán.

Megszólalt a csengő, be kellett menni az osztályba. Meg voltam elégedve magammal. Úgy gondoltam, sikerült bolondot csinálnom mindenkiből. De ekkor észrevettem valakit hátul, a többiek mögött, és elpárolgott az örömem. Steve volt az: komor arcáról leolvastam, hogy pontosan tudja, mi történt. Őt nem tudtam megtéveszteni.

Tudta.