21. fejezet:

– Megőrült! – üvöltöttem, és lassan hátrálni kezdtem. – Szó sem lehet róla, hogy az inasa legyek! Őrültség erre még gondolni is!

Mr. Crepsley vállat vont.

– Akkor Steve Leopard meghal – mondta magától értetődő hangon.

Megtorpantam.

– Kérem – fogtam könyörgőre a dolgot. – Biztosan van más mód is rá...

– Vitának helye nincs – jelentette ki. – Ha meg akarod menteni a barátodat, velem kell jönnöd. Ha elutasítasz, nincs tovább miről társalognunk.

– Mi van akkor, ha én...

– Ne vesztegesd az időmet! – csattant fel, és öklével nagyot vágott az asztalra. – Két hete élek ebben a koszos lyukban, tőrve a legyeket, svábbogarakat és tetveket. Ha nem érdekel az ajánlatom, mondd meg, és már itt sem vagyok. De ne pazarold az időmet más javaslatokkal, mert nincs más!

Lassan bólíntottam, és pár lépéssel előbbre mentem.

– Mondjon valami többet arról, hogy mit csinál egy vámpír inasa – mondtam.

Elmosolyodott.

– Elkísérsz az utaimra – magyarázta. – Beutazzuk együtt a világot. Nappal te leszel a szemem és a kezem. Őrködsz, mialatt én alszom. Ha szűkében vagyunk az élelemnek, te fogsz szerezni. Elviszed a ruháimat a mosodába. Kitisztítod a cipőmet. És természetesen gondját viseled Madame Octának. Egyszóval gondoskodsz minden szükségletemről. Viszonzásul megtanítalak a vámpírmesterségre.

– Muszáj vámpírrá lennem? – kérdeztem.

– Végül igen – felelte. – Eleinte a vámpírerőnek még csak egy része lesz a tiéd. Félvámpírrá teszlek. Ez azt jelenti, hogy nappal is fogsz tudni jönni-menni. Nem lesz sok vérre szükséged, hogy úgy-ahogy ellegyél. Lesz valamennyi hatalmad, de nem az egész. És a rendesnek csak egyötöd részével fogsz öregedni a teljes jogú vámpírok egytizede helyett.

– Ez mit jelent? – kérdeztem zavartan.

– A vámpírok sem élnek örökké – magyarázta –, de valóban sokkal tovább élünk, mint az emberek. A szokásos ütem egytizedével öregszünk. Ami azt jelenti, hogy tízévenként csak egy évet öregszünk. Te mint félvámpír ötévenként leszel egy évvel idősebb.

– Azt mondja, hogy öt év alatt csak egy évvel leszek idősebb? – kérdeztem.

– Úgy van.

– Hát, nem is tudom... – motyogtam. – Furán hangzik.

– Te döntöd el – mondta. – Nem kényszeríthetlek rá, hogy legyél az inasom. Ha úgy döntesz, hogy nincs ínyedre a dolog, szabadon elmehetsz.

– De ha ezt teszem, akkor Steve meghal! – kiáltottam.

– Igen – bólintott. – Vagy az inaskodás, vagy az élete.

– Nincs sok választásom – morogtam.

– Nincs – hagyta rám. – De csak ez az egy ajánlatom van. Elfogadod?

Végiggondoltam a dolgot. Szerettem volna nemet mondani, elfutni és soha többé vissza sem térni. De ha így teszek, Steve meghal. Megér ő nekem egy ilyen alkut? Elég bűnösnek érzem magam ahhoz, hogy fölajánljam érte a magam életét? A válaszom: Igen.

– Rendben van – sóhajtottam. – Nem tetszik, de meg van kötve a kezem. De tudnia kell, hogy ha bármikor az életben alkalmam nyílik arra, hogy eláruljam, el fogom árulni. Ha lesz rá lehetőségem, hogy megfizessek ezért, meg fogom ragadni a lehetőséget. Soha nem fog tudni megbízni bennem.

– Nyílt beszéd – mondta elismerően.

– Komolyan gondolom – figyelmeztettem.

– Tisztában vagyok vele – válaszolta. – Ezért akarlak az inasomnak. Egy vámpírinasnak bátornak kell lennie. A benned lévő harci szellem volt az, amit vonzónak találtam. Veszélyes társaság leszel, ebben biztos vagyok, de abban is, hogy ha harcra kerül a sor, válságos pillanatokban értékes szövetségesre találok benned.

Vettem egy nagy levegőt.

– Hogyan csináljuk? – kérdeztem.

Fölállt, és félretolta az asztalt. Előrejött egészen addig, amíg mindössze fél méter volt köztünk a távolság. Úgy magasodott fölém, mint valami ház. Rémes szaga volt, amit korábban nem éreztem – vérszaga.

Fölemelte a jobb kezét, és megmutatta a kézfejét. A körmei nem voltak kifejezetten hosszúak, de élesnek látszottak. Fölemelte a bal kezét, és a jobb keze körmeit belevájta bal keze ujjainak húsos begyébe. Aztán ugyanezt megtette a másik kezével is. Mialatt csinálta, összerázkódott.

– Emeld fel a két kezed – mordult rám. Én azt figyeltem, hogyan csöpög a vér az ujjai hegyéből, és nem engedelmeskedtem az utasításának. – Na! – üvöltött rám, és mindkét kezemet megmarkolva a magasba rántotta.

Mind a tíz körmét egyszerre vájta bele ujjbegyeim lágy húsába. Én felkiáltottam és hátratántorodtam a fájdalomtól; elrántottam a kezem, és a dzsekim oldalához dörgöltem sajgó ujjaimat.

– Ne légy ilyen dedós – szólt rám gúnyosan, és újból elkapta a kezem.

– Fáj! – üvöltöttem.

– Persze hogy fáj – hahotázott. – Nekem is fájt. Azt hitted, könnyű vámpírnak lenni? Szokjál hozzá a fájdalomhoz. Még sok ilyenben lesz részed.

Két ujjamat a szájába vette, és egy kevéske vért szívott belőlük. Figyeltem, amint a szájában forgatva ízlelgeti. Végül bólintott, és lenyelte.

– Jó vér – mondta. – Folytathatjuk.

Ujjait odanyomta az enyéimhez úgy, hogy a seb a sebhez érjen. Pár másodpercig zsiborgó érzés támadt a vállamban, aztán éreztem, amint a vérem a bal kezemen át átáramlik a testemből az övébe, míg a jobb kezemen át az ő vére folyik át az én testembe.

Különös, csiklandó érzés volt. Éreztem, amint az idegen vér fölmegy a jobb karomba, majd le az oldalamba, és át balra. Amikor elérte a szívemet, szúró fájdalmat éreztem, és majdnem összeestem. Ugyanez történt Mr. Crepsleyvel is; láttam, hogy összeszorítja a fogát, és veríték lepi el.

A fájdalom addig tartott, amíg Mr. Crepsley vére le nem folyt a bal karomon, és nem kezdett visszaáramolni az ő testébe. Még pár másodpercig egymáshoz kapcsolódva maradtunk, aztán egy kiáltással eltépte magát tőlem. Én hátrazuhantam, le a földre. Szédültem, és borzasztó hányingerem lett.

– Add ide az ujjaidat – mondta Mr. Crepsley. Ránéztem, és láttam, hogy nyalogatja a saját ujjait. – A nyálam begyógyítja a sebeket. Különben elvéreznél és meghalnál.

Lepillantottam a kezemre, és láttam, hogy szivárog belőlük a vér. Előrenyújtottam, és hagytam, hogy a vámpír végigfuttassa érdes nyelvét az ujjbegyeimen.

Amikor elengedte, a vérzés elállt. Egy ronggyal letörölgettem a maradék vért a kezemről. Akkor újra szemügyre vettem az ujjaimat. Mindegyik hegyén egy aprócska heg díszelgett.

– Erről lehet felismerni, hogy valaki vámpír – mondta Mr. Crepsley. – Vannak más, bonyolultabb módszerek is, amelyekkel vámpírrá lehet tenni egy embert, de az ujjhegyek módszere a legegyszerűbb és a legkevésbé fájdalmas.

– Ez volt az? – kérdeztem. – Most már félig vámpír vagyok?

– Igen – felelte.

– Nem érzek semmi különbséget – mondtam.

– Beletelik pár napba, míg a hatás érezhetővé válik – magyarázta. – Az alkalmazkodáshoz idő kell, különben túl nagy lenne a megrázkódtatás.

– Hogy kell százszázalékos vámpírrá lenni? – érdeklődtem.

– Ugyanígy, azzal a különbséggel, hogy tovább kell összekapcsolódva maradni, hogy több vámpírvér folyjék át az emberbe.

– Mire leszek képes az új erőmmel? – folytattam a kérdezősködést. – Át tudok változni denevérré?

Harsogó nevetése betöltötte a pincét.

– Denevérré! – rikácsolta. – Csak nem hiszed el ezeket az ostoba meséket? Hogy a csudába tudna egy ekkora test, mint a tiéd, egy olyan apró repülő patkánnyá zsugorodni? Gondolkozz, fiam! Ugyanúgy nem tudunk denevérré, patkánnyá vagy köddé változni, ahogy hajóvá, repülővé vagy majommá sem!

– Hát akkor mit tudunk?

Megvakarta az állát.

– Túl hosszú ahhoz, hogy most belekezdjek. Egyelőre foglalkozzunk a barátoddal. Ha holnap reggelig nem kapja meg az ellenszérumot, akkor már hiába adjuk be neki. Különben is, rengeteg időnk lesz arra, hogy a titkos erőinkről beszélgessünk – tette hozzá széles vigyorral. – Mondhami, a világ végezetéig társaloghatunk erről...