20. fejezet:

Majdnem tizenegy óráig kellett várnom. Korábban is elmehettem volna – anya megint a kórházban tartózkodott –, de átjöttek a papám barátai a gyerekeikkel, és játszanom kellett a házigazdát.

A mamám tíz óra tájban ért haza. Fáradtnak tűnt, úgyhogy a papám gyorsan kiebrudalta a vendégeket. Egy csésze tea mellett elbeszélgettek a konyhában, aztán fölmentek a hálóba. Megvártam, míg elnyomja őket az álom, aztán leosontam a földszintre, és kiszöktem a hátsó ajtón.

Rakétasebességgel száguldottam a sötét utcákon. Olyan gyorsan futottam, hogy senki se látott, senki se hallott.

Egy kereszt lapult az egyik zsebemben, amit a mamám ékszeresdobozából csentem el, a másikban pedig egy üveg szenteltvizet tartottam, amit a papám egyik levelező barátja küldött nekünk évekkel ezelőtt. Nyársat nem tudtam szerezni. Gondoltam, egy éles kés megteszi, de féltem, hogy meg találom vágni magam. Elég ügyedenül bánok a késekkel.

A régi színházépület koromsötét volt, és elhagyatott. Ezúttal a főbejáraton mentem be.

Nem tudtam, mihez kezdek, ha a vámpír nincs ott, de valahogy éreztem, hogy ott lesz. Olyan volt, mint aznap, amikor Steve feldobta a levegőbe a papírszeleteket, a közéjük rejtett cirkuszjeggyel együtt, és én behunyt szemmel, vaktában kinyújtottam a kezem. Sorsszerű volt.

Eltartott egy ideig, míg megtaláltam a pincét. Hoztam elemlámpát, de a legyengült elem pár perc múlva kialudt, és úgy kellett tapogatóznom a sötétben, mint egy vakondnak a föld alatt. Végre megtaláltam a lépcsőt, és mindjárt, mielőtt belém állt volna a félsz, el is indultam lefelé.

Minél lejjebb értem, annál világosabb lett, mígnem a lépcső aljára érve öt hosszú, égő gyertyát pillantottam meg. Meg voltam lepve – úgy tudtam, a vámpírok félnek a tűztől –, de örültem.

Mr. Crepsley a pince túlsó végében várt rám. Egy kis asztalnál ült, és egymagában kártyázott.

– Jó reggelt, Shan úrfi – mondta anélkül, hogy fölpillantott volna rám.

Megköszörültem a torkom, mielőtt válaszoltam volna.

– Nincs reggel – mondtam. – Éjfél van.

– Nekem ez a reggel – mondta, és mosolyogva felnézett. Hosszú, éles fogai megcsillantak. Ilyen közel még sohasem voltam hozzá, ezért arra számítottam, hogy mindenféle részletet észre fogok venni – vörös fogakat, hosszú fület, keskeny szemet –, de úgy nézett ki, mint egy közönséges – igaz, hogy annak rettenetesen csúf – ember.

– Várt már engem, ugye? – kérdeztem.

– Igen – bólintott.

– Mióta tudta, hogy hol van Madame Octa?

– Már azon az éjszakán megtaláltam, amikor elloptad – felelte.

– Akkor miért nem vette vissza?

Vállat vont.

– Akartam, de aztán elgondolkoztam azon, hogy milyen fiú lehet az, akinek van mersze meglopni egy vámpírt, és úgy döntöttem, érdemes lesz téged egy kicsit alaposabban tanulmányozni.

– Miért? – kérdeztem, és megpróbáltam megakadályozni, hogy a két térdem összeverődjön.

– Mit gondolsz, miért? – kérdezte vissza incselkedve.

Pattintott egyet az ujjával, mire az asztalon lévő kártyalapok maguktól egymás mellé ugrottak, és visszacsúsztak a dobozukba. Mr. Crepsley elrakta a paklit, és ujjait tördelve mcgkérdezte: – Mondd csak, Darren Shan, miért jöttél? Megint meg akarsz lopni? Még most is vágyódsz Madame Octa után?

Megráztam a fejem.

– Látni sem akarom többé azt a szörnyeteget – morogtam.

– Szomorú lesz, ha meghallja – felelte nevetve.

– Ne gúnyolódjon velem – mondtam szigorúan. – Nem szeretem, ha bosszantanak.

– Nem? És mit fogsz csinálni, ha mégis folytatom?

Elővettem a keresztet és a szenteltvizes üveget, és a magasba emeltem.

– Ezzel támadok magára! – rikoltottam, arra várva, hogy a félelemtől dermedten fog visszahőkölni. De nem hőkölt vissza. Ehelyett mosolyogva csettintett ismét az ujjával, mire a kereszt és a műanyag palack eltűnt a kezemből. Ott termett az övében.

Szemügyre vette a keresztet, majd halk kuncogás közepette golyóvá gyúrta. Mintha alufóliából lett volna. Azután kinyitotta az üveget, és megitta a szenteltvizet.

– Tudod, mit szeretek én? – kérdezte. – Szeretem azokat az embereket, akik nézik azokat a hülye horrorfilmeket, meg rémregényeket olvasnak. Mert elhiszik mindazt, amit olvasnak meg hallanak, és ezért telepakolják a zsebüket olyan butaságokkal, mint a kereszt meg a szenteltvíz, ahelyett hogy fegyvert hoznának, például pisztolyt meg kézigránátot, amivel valóságos kárt okozhatnának.

– Ugy érti... a kereszt nem... nem árt magának? – hebegtem.

– Miért ártana? – nézett rám csodálkozva.

– Mert maga... gonosz – válaszoltam.

– Gonosz vagyok? – kérdezte vissza.

– Igen – feleltem. – Nem lehet más, hiszen vámpír. A vámpírok gonoszak.

– Nem kellene mindent elhinned, amit mondanak neked – mondta erre. – Igaz, hogy az étrendünk elég egzotikusnak mondható. De csak mert vért iszunk, még nem biztos, hogy gonoszak vagyunk. A bögölyök is gonoszak, mert a tehenek és lovak vérét szívják?

– Nem – feleltem –, de az más. Azok állatok.

– Az emberek is állatok – közölte. – Ha egy vámpír megöl egy embert, akkor igen, akkor gonosz. De ha csak megcsapolja kicsit a vérét, hogy megtöltse korgó hasát... Mi ebben a rossz?

Erre nincs mit felelni. Kicsit tompa volt az agyam, és már nem tudtam, mit higgyek. Itt álltam kiszolgáltatottan, egyedül, védtelenül.

– Látom, nem vagy vitatkozó kedvedben – mondta. – Jól van. Majd máskor beszélgetünk. Mondd meg hát, Darren Shan, ha nem a pókomat, akkor mit akarsz?

– Megmarta Steve Leonardot – válaszoltam.

– Azt, akit Steve Leopard néven ismernek? – kérdezte, s bólintott hozzá. – Kellemetlen ügy. Én mégis azt mondom, hogy az olyan gyerekek, akik olyasmivel játszanak, amihez nem értenek, ne siránkozzanak, ha...

– Tegyen róla, hogy jobban legyen! – szakítottam félbe dühösen.

– Én? – játszotta a meglepettet. – Én nem vagyok orvos! Nem vagyok szakértő. Én csak egy cirkuszi mutatványos vagyok. Egy szörnyszülött. Nem emlékszel?

– Nem – feleltem. – Maga több. Tudom, hogy meg tudja menteni őt. Tudom, hogy van hozzá hatalma.

– Lehetséges – felelte. – Madame Octa harapása halálos, de minden méregnek van ellenszere. Lehetséges, hogy nekem valóban van rá ellenszerem. Lehetséges, hogy birtokomban van a szérum, amellyel helyre lehetne állítani a barátod természetes testműködéseit.

– Igen! – kiáltottam felcsillanó örömmel. – Tudtam! Tudtam!...

– De – emelte föl hosszú, csontos mutatóujját Mr. Crepsley – könnyen lehet, hogy csak egyetlen kis üveggel van belőle. Az egész csak pár csepp. Lehet, hogy rettentően drága dolog. Hogy végveszély esetére tartogatom, ha Madame Octa netalán engem marna meg. Lehetséges, hogy nem akarom egy gonosz kis patkányra pazarolni e becses szérumot.

– Nem – mondtam halkan. – Nekem kell adnia. Meg kell mentenie vele Steve-et. Haldoklik. Nem hagyhatja, hogy meghaljon.

– Dehogynem – nevetett Mr. Crepsley. – Mit számít nekem a barátod? Hallottad, mit mondott itt azon az éjszakán; azt mondta, ha megnő, vámpírvadász lesz!

– Nem gondolta komolyan – feleltem elakadó lélegzettel. – Csak dühében mondta.

– Lehet – fintorodott el Mr. Crepsley. – De akkor is: miért kellene nekem megmentenem Steve Leopard életét? A szérum drága dolog, és nem lehet pótolni.

– Fizetek érte – kiáltottam, és ő éppen ezt várta. Láttam a szemén, ahogy összeszűkült, és abból, ahogy előredőlt.

Ezért nem vette vissza Madame Octát azon az első éjszakán. Ezért nem utazott el a városból.

– Fizetsz érte? – kérdezte ravaszul. – De hiszen csak egy kisfiú vagy. Nem lehet annyi pénzed, amennyibe a kezelés kerülne.

– Kifizetem részletekben – ígértem. – Hetente fizetek érte ötven évig, vagy ameddig akarja. Ha felnövök, dolgozni fogok, és minden pénzemet magának adom. Esküszöm.

Megrázta a fejét.

– Nem – mondta halkan. – A pénzed nem érdekel.

– Akkor mi érdekli? – kérdeztem fojtott hangon. – Biztos vagyok benne, hogy megkéri az árát. Ezért várt, nem?

– Okos fiú vagy – mondta. – Rögtön tudtam, amikor láttam, hogy eltűnt a pókom, és a helyében megtaláltam a leveledet. Mondtam is magamban: "Larten, erre a gyerekre oda kell figyelni. Igazi tehetség. Olyan fiú, aki mindenhová el mer menni."

– Hagyja abba a csúfolódást, és bökje ki végre, mit akar! – fortyantam fel.

Nyerítve felnevetett, de azután elkomolyodott.

– Emlékszel, miről folyt a szó Steve Leopard és közöttem? – kérdezte.

– Persze – válaszoltam. – Vámpír akart lenni. Maga azt mondta, még túl fiatal, mire ő azt mondta, akkor hadd legyen az inasa. Ez megfelelt volna magának, de aztán rájött, hogy Steve gonosz, és nemet mondott neki.

– Nagyjából ez történt – bólintott Mr. Crepsley. – Csak még annyi, hogy ha vissza tudsz emlékezni, nem lelkesedtem túlzottan azért, hogy inasom legyen. Lehet, hogy hasznosak, de terhére is tudnak lenni az embernek.

– Hová akar kilyukadni? – kérdeztem.

– Azóta meggondoltam magam – közölte. – Úgy döntöttem, végül is nem lenne olyan rossz, különösen most, hogy megváltam a Cirque du Freaktől, és ezentúl nekem kell gondoskodnom magamról. Könnyen lehet, hogy a gyógyító varázsló épp egy inast rendelne nekem – fejezte be vigyorogva.

– Arra gondol, hogy most már elfogadja Steve-et inasának? – kérdeztem összehúzott szemöldökkel.

– Az ég szerelmére, dehogy! – kiáltott fel élesen. – Azt a szörnyeteget? Ki tudja, mit fog művelni, ha egyszer felnő! Nem, Darren Shan, szó sem lehet róla, hogy Steve Leopard az inasom legyen. – Hosszú, csontos mutatóujjával rám bökött, és ki sem kellett mondania, én már tudtam, mit akar.

– Maga engem akar! – szisszentem fel, valósággal a szájába adva a szavakat. Sötét, baljós mosolya elárulta, hogy jól sejtettem.