19. fejezet:

Álltam az ablakban, s arra vártam, hogy mindjárt denevérré változik, és fölrepül, de ő csak szelíden megrázta a kalitkát, hogy lássa, nem történt-e baja Madame Octának.

Aztán, még mindig mosolyogva, megfordult, és elment. Másodpercek alatt eltűnt a szemem elől a sötét éjszakában.

Gyorsan becsuktam az ablakot, és bemenekültem az ágyba. De a fejemben csak úgy nyüzsögtek a kérdések. Mióta állhatott már odalent? Ha tudta, hol van Madame Octa, miért nem vette vissza már korábban? Azt hittem, haragszik, de inkább olyannak tűnt, mint aki mulat magában. Miért nem tépte föl a torkomat, ahogy Steve állította?

Alvásról szó sem lehetett. Most még jobban megvoltam rémülve, mint azon az éjszakán, amikor elloptam a pókot. Akkor azzal nyugtathattam magam, hogy nem tudja, ki vagyok, és így nem találhat rám.

Arra gondokam, hogy elmondom a papámnak. Végtére is a vámpír tudja, hol lakunk, és van oka haragudni ránk. Apának tudnia kellene. Figyelmeztetni kellene, hogy fel tudjon készülni a védekezésre. De...

Nem hinne nekem. Különösen most nem, amikor Madame Octa nincs többé. Elképzeltem, amint megpróbálom meggyőzni, hogy a vámpírok igenis léteznek, ráadásul egyikük itt járt a házunknál, és talán visszajön... Azt hinné, begolyóztam.

Hajnal felé végre elszundítottam kicsit; tudtam, hogy a vámpírok mostantól kezdve napnyugtáig képtelenek támadni. Nem volt valami nagy alvás, de még ez a kis pihenés is jót tett, és amikor felébredtem, végre tiszta fejjel tudtam gondolkodni. Rájöttem, hogy nincs okom félni. Ha a vámpír meg akart volna ölni, megtehette volna a múlt éjjel, amikor még gyanútlan voltam. Valami oknál fogva nem kívánja a halálomat – legalábbis még nem.

Most, hogy ezen már nem kellett tovább aggódnom, gondolatban visszatérhettem Steve-re és a valódi problémámra: felfedjem-e az igazságot, vagy sem. A mamám egész éjjel bent maradt a kórházban: gondját viselte Mrs. Leonardnak, és körbetelefonálta a barátokat és a szomszédokat, hogy tudassa velük Steve betegségét. Ha itthon lett volna, neki talán elmondom, de rettegtem a gondolattól, hogy a papámnak elmondjam.

Azon a vasárnapon szokatlanul csendes volt a házunk. A papám kolbászos rántottát készített reggelire, és persze odaégette, mint mindig, ha ő főzött, de nem tettük szóvá. Az igazat megvallva, csak ettem, de nem nagyon éreztem a kaja ízét. Nem voltam éhes. Csak azért ettem, hogy úgy tegyek, mintha ez is egy normális vasárnap volna.

Amikor befejeztük a reggelit, telefonált anya. Hosszan beszélt apával. A papám nem sokat mondott, csak bólogatott és időnként felmordult. Annie és én némán ültünk, és füleltünk, hátha hallunk valamit. Aztán bejött apa, és leült.

– Hogy van? – kérdeztem.

– Nem jól – hangzott a válasz. – Az orvosok nem tudják, mit csináljanak vele. Úgy tűnik, hogy Annie-nak volt igaza: méreg. De egyik sem az ismertek közül. Mintákat küldtek más kórházaknak, és reménykednek, hogy valahol többet fognak tudni róla. De... – megcsóválta a fejét.

– Meg fog halni? – kérdezte Annie halkan.

– Lehet – vallotta be a papám becsületesen. Ez jó volt. A felnőttek túl gyakran hazudnak a gyerekeknek, ha komoly dologról van szó. Én jobban szeretem, ha a halállal kapcsolatban megmondják az igazat, mint ha hazudnak nekem.

Annie elsírta magát. A papám az ölébe vette.

– Jól van, na, azért még nem kell sírni – mondta. – Még nincs mindennek vége. Még él. Lélegzik, és minden jel szerint az agyát nem érte károsodás. Ha rájönnek, hogyan semlegesítsék a testébe jutott mérget, akkor rendbe jön.

– Mennyi ideje van? – kérdeztem.

– A mostani állapotában gépekkel akármeddig életben tudják tartani – vont vállat a papám.

– Ugy, mint a kómásokat?

– Pontosan.

– Mennyi idő múlva kell gépre tenniük? – faggattam tovább.

– Szerintük pár nap múlva – felelte apa. – Nem tudják biztosan, hiszen azt sem derítették ki, mivel állnak szemben, de arra gondolnak, hogy a légzőszervei és a szívkoszorúér-rendszere pár nap múlva kezd leállni.

– A micsodái? – kérdezte hüppögve Annie.

– A tüdeje és a szíve – magyarázta apa. – Amíg ezek működnek, addig életben van. Csövön át kell etetni, de egyébként jó állapotban lesz. Akkor kezdődik a komoly baj, amikor, illetve ha nem tud magától lélegezni.

Pár nap. Nem sok. Egy napja még előtte volt az egész élet. Most pár napja maradt.

– Meglátogathatom? – kérdeztem.

– Délután, ha elég erősnek érzed magad – felelte a papám.

– Erős leszek – fogadkoztam.

A kórház ezúttal tele volt látogatókkal. Életemben nem láttam még ennyi bonbont és virágot. Mintha mindenki vagy egyiket, vagy másikat hozta volna ajándékba. Én is szerettem volna venni valamit Steve-nek a kórház büféjében, de nem volt pénzem.

Arra számítottam, hogy a gyerekosztályon lesz, de egy különszobában volt, részben mert az orvosok megfigyelés alatt tartották, részben mert nem tudták, nem ragályos-e a betegsége. Mi is csak maszkban, kesztyűben és hosszú, zöld köpenyben léphettünk be hozzá.

Mrs. Leonard egy székben ülve aludt. Anya intett, hogy maradjunk csendben. Egyenként megölelt bennünket, aztán beszélni kezdett apához.

– Jött néhány eredmény más kórházakból – mondta a maszk miatt tompán hallatszó hangon. – Mind negatív.

– Valaki csak fogja tudni, hogy mi ez – felelte idegesen apa. – Hányféle méreg létezhet a világon?

– Ezerszám – válaszolta a mamám. – Külföldi kórházaknak is küldtek mintákat. Remélhetőleg valamelyiküknek szerepel a nyilvántartásában, de időbe fog telni, mire megjön az eredmény.

Mialatt beszélgettek, én Steve-et figyeltem. Rendesen ágyba fektették, az egyik karjába bevezettek egy csövet, a mellére meg mindenféle drótokat erősítettek. Tűszúrások nyomai jelezték, hol vettek tőle vért. Az arca fehér volt, és merev. Rettenetesen nézett ki!

Kitört belőlem a sírás, és nem tudtam abbahagyni. A mamám átkarolt és szorosan magához ölelt, de ettől csak még rosszabb volt. Próbáltam beszélni neki a pókról, de annyira erőt vett rajtam a sírás, hogy nem lehetett érteni a szavaimat. A mamám csak ölelgetett, csókolgatott, és addig-addig csitítgatott, míg felhagytam a próbálkozással.

Új látogatók érkeztek, Steve rokonai, és anya úgy döntött, jobb lesz, ha magukra hagyjuk őket Steve-vel és a mamájával. Kivezetett bennünket, s odakint levette a maszkomat, és egy zsebkendővel letörölgette a könnyeket az arcomról.

– Nna – mondta –, így már jobb. – Rám mosolygott, és addig nem nyugodott, míg vissza nem mosolyogtam rá. – Meglátod, rendbe fog jönni – ígérte. – Tudom, hogy rosszul néz ki, de az orvosok minden tőlük telhetőt megtesznek érte. Bíznunk kell bennük, és reménykedni a legjobbakban. Így van?

– Így van – sóhajtottam.

– Szerintem egész jól néz ki – mondta Annie, és megszorította a kezemet. Hálásan rámosolyogtam.

– Hazajössz velünk? – kérdezte a papám a mamámat.

– Nem is tudom. Talán maradnom kéne még egy kicsit, hátha...

– Angela, már eddig is eleget tettél – mondta határozott hangon a papám. – Fogadok, hogy egész éjjel le se hunytad a szemed.

– Nem nagyon – ismerte be a mamám.

– És ha most itt maradsz, ma sem fogsz aludni. Gyerünk, Angie, indulás haza. – Apa "Angie"-nak hívja anyát, ha hízelgéssel rá akarja beszélni valamire. – Lesznek mások, akik gondját viseljék Steve-nek és az édesanyjának. Senki sem várja el tőled, hogy mindent te csinálj.

– Jól van – adta be a derekát anya. – De este visszajövök, hogy megnézzem, nincs-e szükség rám.

– Rendes vagy – mondta a papám, és kivezette a családot a kocsihoz. Nem volt valami nagyszabású látogatás, de nem bántam. Örültem, hogy megszabadulunk innen.

Hazafelé menet a kocsiban Steve-ről gondolkodtam: hogy is néz ki, és hogy miért néz ki így. Az ereiben keringő méregre gondokam, és biztos voltam benne, hogy az orvosok nem fogják tudni meggyógyítani. Fogadni mertem volna, hogy nincs olyan orvos a világon, aki találkozott már olyan pókméreggel, amilyet Madame Octa bocsátott ki.

Bármennyire rosszul nézett is ki Steve, tudtam, hogy pár nap múlva állapota rosszabbra fordul. Elképzeltem őt, amint lélegeztetőgépre rakják, maszkot tesznek az arcára, és csöveket vezetnek a testébe. Elborzadtam a gondolatra.

Csak egyféleképpen lehetett megmenteni őt. Csak egyvalaki volt, aki ismerheti a mérget, és tudja, hogyan lehet közömbösíteni.

Mr. Crepsley.

Amikor otthon kiszálltunk a kocsiból, már eldöntöttem: megkeresem őt, és ráveszem, hogy segítsen Steve-en. Mihelyt besötétedik, kilopózom a házból, és megkeresem a vámpírt, akárhol legyen is. És ha nem tudom rávenni, hogy gyógyítsa meg őt...

...vissza se jövök többé.