18. fejezet:

A mentős megkérdezte a mamámat, hogy Steve nem cukorbeteg-e, netán epilepsziás. A mamám nem tudta biztosan, de azt mondta, nem hiszi. Akkor arról faggatták, hogy nincs-e valamilyen allergiája meg hasonlók, de anya megmondta nekik, hogy nem ő Steve mamája, úgyhogy nem tudja.

Azt hittem, minket is elvisznek a mentőben, de közölték, nincs annyi hely. Elkérték Steve-ék telefonszámát meg a mamája nevét, de ő nem volt otthon. Az egyik mentős megkérte anyát, hogy ő is menjen utánuk autóval, és amennyire tudja, töltse ki a papírokat a kórházban, hogy elindulhassanak valamerre Steve-vel. A mamám beleegyezett, és beüketett engem meg Annie-t a kocsiba. A papám nem volt otthon, úgyhogy anya felhívta a mobilján, hogy elmondja, hová mentünk. Apa jelezte, hogy utánunk fog jönni.

Rémes utunk volt a kórházig. Hátul ültem Annie-vel. Igyekeztem elkerülni gyanakvó pillantását, amelyből kiolvastam: arra vár, hogy elmondjam az igazságot, de egyszerűen nem mertem. És az egészben az a legrosszabb, hogy tudtam, ha én feküdnék ott kómában, Steve rögtön bevallana mindent.

– Mi történt tulajdonképpen? – kérdezte anya csak úgy, a vállán keresztül. Gyorsan kellett hajtania, de közben mindig arra figyelt, hogy át ne lépje a megengedett sebességhatárt, ezért nem tudott hátranézni rám. Ez jó volt; nem hiszem, hogy a szemébe nézve tudtam volna hazudni.

– Nem tudom – feleltem. – Dumáltunk. Aztán ki kellett mennem a vécére. És amikor visszajöttem...

– Nem láttál semmit? – kérdezte.

– Nem – hazudtam a szégyentől vörösödő füllel.

– Nem értem – motyogta maga elé. – Teljesen merev volt, még a bőre is kezdett kékülni. Azt hittem, meghalt.

– Azt hiszem, megcsípte valami – szólt Annie. Majdnem oldalba löktem, de az utolsó pillanatban eszembe jutott: minden azon múlik, hogy megőrzi-e a titkomat.

– Megcsípte? – kérdezte anya.

– Volt egy-két pont a nyakán – mondta Annie.

– Láttam – bólintott anya. – De nem hiszem, hogy csípés, kicsim.

– Miért ne lehetne? – erősködött Annie. – Bejöhetett egy kígyó, vagy egy... pók, és megcsíphette... – Annie rám pillantott, s elpirult, mert nyilván eszébe jutott az ígérete.

– Pók? – A mamám megrázta a fejét. – Nem, drágám, a pókok nem szokták úgy megcsípni az embert, hogy attól ilyen sokkos állapotba kellene kerülni... legalábbis mifelénk nem.

– Akkor mi lehetett? – kérdezte Annie.

– Nem tudom – válaszolta a mamám. – Lehet, hogy evett valamit, amit nem lett volna szabad, vagy szívrohamot kapott.

– Gyerekek nem kaphatnak szívrohamot – jelentette ki bosszúsan Annie.

– De igen – mondta anya. – Ritkán, de előfordul. Majd az orvosok kiderítik. Ők többet tudnak ezekről a dolgokról, mint mi.

Szokatlan hely volt nekem a kórház. Mialatt a mamám a papírokat töltögette, én körbenézegettem. Amerre csak néztem, mindenütt fehérséget láttam: fehér falak, fehér padló, fehér öltözékek. Nem volt nagy forgalom, de az egész épületet betöltötte valami zsongás: nyikorgó ágyrugók, köhögés, zümmögő gépek, nyisszantó kések, halkan beszélő orvosok.

Mi többnyire hallgatagon üldögéltünk a váróban. A mamám elmondta, hogy Steve-et fölvették, meg is vizsgálták, de időbe fog telni, mire rájönnek, mi a baja.

– Bizakodónak tűntek – mondta végül.

Annie szomjas volt, ezért anya elküldött vele, hogy vegyünk valami innivalót a folyosó fordulójában álló automatából. Mialatt bedobáltam a pénzt, Annie körülnézett, hogy nincs-e valald a közelben.

– Meddig akarsz még várni? – kérdezte.

– Amíg nem hallom, hogy mit mondanak – válaszoltam. – Csak hadd vizsgálják meg. Remélhetőleg meg tudják állapítani, hogy mi ez a méreg, és ennek alapján meg tudják gyógyítani.

– És ha nem?

– Akkor elmondom nekik – ígértem.

– És ha addigra meghal? – kérdezte halkan.

– Nem hal meg – feleltem.

– De ha...

– Nem fog meghalni! – csattantam fel. – Ne beszélj így. Ne is gondolj ilyesmire. A legjobbat kell remélnünk. Hinnünk kell benne, hogy túl fogja élni. Anya és apa is mindig azt mondták, nem? Hogy a jó gondolatok segítenek, és akkor a beteg meggyógyul. Steve-nek is arra van szüksége, hogy higgyünk benne.

– Az igazságra nagyobb szüksége van – mormolta Annie, de nem erősködött tovább.

Visszamentünk az üdítőkkel a padhoz, és némán iszogattunk.

Nem sokkal ezután megérkezett a papám is; melósruhában volt, még át sem öltözött. Megcsókolta anyát és Annie-t, nekem pedig férfiasan megszorította a vállamat. Ott maradt a piszkos keze nyoma a pólómon, de nem zavart.

– Van valamí újság? – kérdezte.

– Még semmi – felelte anya. – Vizsgálják. Órákba telhet, mire megtudunk valamit.

– Mi történt vele, Angela? – kérdezte a papám.

– Még nem tudjuk. Meg kell várnunk, míg kiderül.

– Utálok várni – mordult fel a papám, de nem volt más választása.

Eseménytelenül teltek az órák, mígnem megérkezett Steve mamája. Olyan fehér volt az arca, mint Steve-é, s úgy összeszorította a száját, hogy csak egy vonalnak látszott. Egyenesen nekem jött, megragadta a vállamat, és kegyedenül megrázott.

– Mit tettél vele? – rikácsolta. – Bántottad a fiamat? Megölted az én Steve-emet?

– Hé! Hagyja abba! – kiáltott rá elakadó lélegzettel a papám.

Steve mamája ügyet se vetett rá.

– Mit tettél? – sikoltotta újra, és még keményebben megrázott. – Próbáltam mondani, hogy "semmit", de nem tudtam, mert összeverődtek a fogaim. – Mit tettél?! Mit tettél?! – ismételte újra meg újra, aztán egyszer csak elengedett, lerogyott a földre, és torkaszakadtából bömbölni kezdett, mint egy kisgyerek.

A mamám fölugrott a padról, és leguggolt Mrs. Leonard mellé. Simogatta a hátát, és kedveskedő szavakat suttogott neki, aztán fölsegítette, és leültette maga mellé. Mrs. Leonard tovább sírt, és közben azon kesergett, hogy milyen rossz anyja Steve-nek, és hogy Steve mennyire gyűlöli őt.

– Menjetek, játsszatok valahol – szólt oda nekünk a mamám. Engedelmesen elindultunk. – Darren – hívott vissza anya. – Ne vedd komolyan, amit mondott. Nem téged okol. Csak fél.

Bólintottam, de nagyon nyomorultul éreztem magam. Mit szólna anya, ha tudná, hogy Mrs. Leonard igazat mondott, és tényleg én vagyok az oka?

Annie-val találtunk néhány játékautomatát, amivel elfoglaltuk magunkat. Nem hittem volna, hogy képes leszek játszani, de pár perc leforgása alatt megfeledkeztem Steve-ről és a kórházról. Teljesen beleéltem rnagam a játékba. Jó volt egy időre elmenekülni a valódi világ gondjai elől, és ha az apróm nem fogy el, képes lettem volna az egész éjszakát ott tölteni.

Mire visszaértünk a helyünkre, Mrs. Leonard már megnyugodott, és anyával együtt elment, hogy kitöltse az adadapokat. Annie-val együtt leültünk, és újra kezdődött a várakozás.

Tíz óra körül Annie ásítozni kezdett, és ettől rám is átragadt az álmosság. Anya ránk nézett, és hazaparancsolt mindkettőnket. Én vitatkozni akartam, de elvágta a szavamat.

– Semmi értelme, hogy itt maradjatok. Telefonálok, ha megtudok valamit, akármilyen késő lesz is. Rendben?

Elbizonytalanodtam. Ez az utolsó esélyem, hogy megemlítsem a pókot. Nagyon közel jártam hozzá, hogy bevalljam a dolgot, de fáradt voltam, és nem találtam a szavakat.

– Rendben – feleltem mogorván, s azzal elmentünk.

Apa vitt haza bennünket. Eltűnődtem, vajon mit tenne, ha elmondanám neki a pókot, Mr. Crepsleyt és a többit. Megbüntetne, abban biztos voltam. De nem ezért nem mondtam el neki: azért hallgattam, mert tudtam, hogy szégyenkezne miattam, amiért képes voltam így hazudni, és a magam érdekét Steve elébe helyezni. Féltem, hogy megutál.

Annie már aludt, mire hazaértünk. Apa kiemelte a hátsó ülésről, és fölvitte az ágyába. En lassan fölballagtam a szobámba, és levetkőztem. Közben némán átkoztam magam.

Apa benézett hozzám is.

– Tudsz majd aludni? – kérdezte. Bólintottam. – Steve rendbe fog jönni – mondta. – Biztos vagyok benne. Az orvosok értik a dolgukat. Magához fog térni, ne aggódj.

Erre is bólintottam; nem voltam benne biztos, hogy meg tudok szólalni. A papám állt még egy kicsit az ajtóban, aztán sóhajtva megfordult, és lecaplatott a földszintre, a szobájába.

Beakasztottam a nadrágomat a szekrénybe, és akkor megláttam Madame Octa kalitkáját. Lassan kihúztam. Ott feküdt középen: könnyedén, nyugodtan szedte a levegőt.

Elnéztem ezt a színpompás pókot, és cseppet sem voltam lenyűgözve a látványától. Fényes volt, ragyogó, de csúf, szőrös és visszataszító. Kezdtem meggyűlölni. Az igazi gonosz ő volt: megmarta Steve-et, holott semmi oka nem volt rá. Etettem, vigyáztam rá, játszottam vele, és így hálálta meg a gondoskodásomat.

– Te átkozott szörnyeteg! z vicsorogtam rá, és megráztam a kalitkát. – Te hálátlan dög!

És megint megráztam a kalitkát. A pók lábaival szorosan belekapaszkodott a rácsba. Ettől még jobban megvadultam, és jobbra-balra rángatni kezdtem a kalitkát, hogy lepottyanjon a rácsról, és megsérüljön.

Aztán pörgetni kezdtem a fogantyújánál fogva, közben mindennek lehordtam, s azt kívántam, bárcsak elpusztulna, bár sohase láttam volna meg, bár volna bátorságom, hogy kivegyem a kalitkából, és széttapossam.

Végül, amikor a dühöm már forrpontra ért, teljes erőmből elhajítottam a kalitkát. Nem is néztem, hová dobom, így aztán nagy megdöbbenéssel láttam, hogy a nyitott ablakon át kirepül az éjszakába.

Odarohantam az ablakhoz. Megrémültem, hogy a kalitka a földhöz csapódva széttörik, hiszen tudtam, hogy ha az orvosok a maguk erejéből nem tudják megmenteni Steve-et, valószínűleg igénybe kell venniük Madame Octa segítségét: őt tanulmányozva rájöhetnek, hogyan gyógyíthatják meg a barátomat. De ha a pók elszabadul...

Szóval odarohantam az ablakhoz. Ahhoz túl késő volt, hogy utánanyúljak, de legalább lássam, hová esik. Néztem, amint kiröppen, majd zuhan lefelé, s közben azon imádkoztam, nehogy széttörjön. Olyan volt, mintha lassított felvételen nézném a zuhanását.

Épp mielőtt földet ért volna, kinyúlt egy kéz a sötétből, és még a levegőben elkapta.

Egy kéz?!?

Kihajoltam, hogy jobban lássak. A sötét éjszakában először nem láttam, ki áll odalent. De aztán az illető előrelépett, és minden kiderült.

Elsőként a kalitkát tartó ráncos kezet pillantottam meg. Aztán a hosszú, vörös ruhát. Aztán a rövidre nyírt, narancssárga hajat. Aztán a csúf, hosszú sebhelyet. És végül a ronda fogait mutogató vigyorgását.

Mr. Crepsley volt az. A vámpír.

És vigyorogva nézett föl rám!