17. fejezet:

Steve abban a pillanatban megmerevedett. Üvöltése bennrekedt a torkában, a szája elkékült, a szeme kimeredt. Végtelennek tűnő ideig (jóllehet három-négy másodpercnél nem lehetett több) ide-oda tántorgott, majd leroskadt a padlóra, mint valami madárijesztő.

Az esés mentette meg. Ahogy a cirkuszban a kecskét sem ölte meg Madame Octa első harapása, Steve is csak az eszméletét vesztette el. Mielőtt összeesett volna, láttam, hogy a pók továbbmászik a nyakán, keresve az alkalmas helyet a második – már halálos – harapásra.

Az esés megzavarta. Lecsúszott Steve nyakáról, és beletelt pár másodpercbe, míg vissza tudott kapaszkodni.

Nekem épp ezekre a másodpercekre volt szükségem.

Sokkos állapotomból az a látvány térített magamhoz, ahogy – mint valami szörnyűséges "póknapfelkelte" – fölbukkan Steve válla mögött. Odakaptam a fuvolához, benyomtam a számba, de olyan erővel, hogy majdhogynem a torkomig szaladt, és teljes erőmből fűjni kezdtem.

– STOP! – sikoltottam némán, mire Madame Octa fél méterre felugrott a levegőbe.

– Vissza a kalitkába! – parancsoltam. Erre leugrott Steve testéről, és végigiramodott a padlón. Mihelyt a kalitka ajtaján belül volt, előrevetettem magam, és rácsaptam az ajtót.

Most, hogy Madame Octa végre biztos helyen volt, figyelmemet újra Steve felé fordítottam. Annie még mindig sikítozott, de egyelőre vele nem tudtam foglalkozni.

– Steve? – kérdeztem, közelebb húzódva a füléhez. – Jól vagy? – Hiába fohászkodtam, nem válaszolt. Mivel lélegzett, tudtam, hogy él, de ez volt minden. Semmi mást nem tudott csinálni: se beszélni, se a karját megmozdítani, de még pislogni sem.

Annie már ott állt a hátam mögött. Nem sikoltozott, úgy éreztem, hogy egész testét rázza a remegés.

– Meg... meg... meghalt? – kérdezte elvékonyodó hangon.

– Dehogy! – csattantam fel mérgesen. – Nem látod, hogy lélegzik? Nézd meg a hasát és a mellét!

– De... de miért nem mozdul?

– Mert megbénult – feleltem. – A pók valami mérget fecskendezett belé, és attól nem tudja mozgatni a végtagjait. Olyan, mintha elaltatta volna, kivéve, hogy az agya éber, úgyhogy mindent lát és hall.

Magam sem voltam ebben biztos. Csak reméltem, hogy így van. Ha a méreg nem bántotta a szívét és a tüdejét, akkor talán az agyát is megkímélte. Ám ha bejutott a koponyájába...

Még elgondolni is rémes volt.

– Steve, most fölsegítdek a lábadra – mondtam neki. – Szerintem ha járkálunk kicsit, akkor a méreg kiszáll belőled.

Átkaroltam a derekát, és föltámogattam álló helyzetbe. Nagyon súlyos volt, de nem érdekelt. Körbevonszoltam a szobában, rázogattam a kezét, a lábát, közben beszéltem hozzá, elmondtam, hogy rendbe fog jönni, egy harapásban nincs annyi méreg, ami megölné, tehát meg fog gyógyulni.

Tíz perc után sem változott semmit az állapota, én viszont elfáradtam, nem tudtam tovább cipelni. Akkor lefektettem az ágyra, és gondosan elhelyeztem a tagjait, hogy kényelmesen feküdjön. A szeme továbbra is nyitva volt. Kísértetiesen nézett ki; féltem tőle, ezért lezártam a szemhéját. De ekkor meg olyan lett, mint egy holttest, úgyhogy újra felhúztam.

– Rendbe fog jönni? – kérdezte Annie.

– Persze – próbáltam bizakodó hangot megütni. – Egy idő után elmúlik a méreg hatása, és olyan fitt lesz, hogy csuda. Csak idő kérdése.

Szerintem nem hitt nekem, de nem szólt semmit. Csak ült az ágy szélén, és minden idegszálát megfeszítve nézte Steve-et. Akkor azon kezdtem gondolkodni, hogyhogy anya még nem jött fel, hogy megtudakolja, mi történik. Óvatosan az ajtóhoz mentem, és a lépcső tetejéről hallgatóztam. Odalent a konyhában dübörgött a mosógép. Aha! A mosógépünk ugyanis már olyan régi, ócska masina, hogy ha be van kapcsolva, semmit sem lehet hallani a zakatolásától.

Amikor visszamentem, Annie a padlón ült, és Madame Octát nézte.

– Ez az a pók, amit a műsorban láttatok, ugye? – kérdezte.

– Igen – vallottam be.

– Mérges?

– Igen.

– Hogy szerezted meg? – faggatott.

– Nem fontos – feleltem elvörösödve.

– Hogy szabadult ki?

– Én engedtem ki.

– Micsoda?

– Nem ez volt az első alkalom – magyaráztam. – Már majdnem két hete nálam van. Sokszor játszottam vele. Tökéletesen biztonságos mindaddig, amíg nem csapunk zajt. Ha nem törtél volna így ránk, akkor nem...

– Jaj, csak ezt ne! – nyögött fel Annie. – Ne kend rám az egészet. Miért nem szóltál róla? Ha tudom, nem rontok be így.

– Akartam szólni – védekeztem –, csak egyelőre vártam. Biztos akartam lenni a dologban. Csak aztán jött Steve, és... – nem tudtam folytatni.

Visszatettem a kalitkát a szekrénybe, hogy ne is lássam Madame Octát, aztán én is leültem Annie mellé, és néztem Steve mozdulatlan testét. Így ültünk majdnem egy óra hosszat, néma csendben.

– Én nem hiszem, hogy meggyógyul – szólalt meg nagy sokára Annie.

– Adjunk még egy kis időt – könyörögtem.

– Nem hiszem, hogy az idő segít rajta – rázta meg a fejét. z Ha meg akarna gyógyulni, mostanára már egy kicsit meg kellett volna mozdulnia.

– Mit tudsz te erről? – fakadtam ki mérgesen. – Gyerek vagy! Nem tudsz semmit!

– Ez igaz – felelte nyugodtan. – De te sem tudsz erről többet, mint én, nem? – Látva szerencsétlen arckifejezésemet, hozzátette: – Ne is akarj úgy tenni, mintha tudnál.

Kezét a karomra tette, és rám mosolygott, hogy mutassa: nem akarja még jobban megnehezíteni a dolgomat.

– Meg kell mondanunk anyának – mondta. – Föl kell hívnunk. Ő talán tudni fogja, mit tegyünk.

– És ha nem?

– Akkor kórházba kell vinnünk – közölte Annie.

Tudtam, hogy igaza van. Kezdettől fogva tudtam. Csak nem akartam beismerni.

– Várjunk még negyedórát – kérleltem. – Ha addig nem mozdul, fölhívjuk anyát.

– Negyedórát? – kérdezte Annie tétován.

– Egy perccel sem többet – ígértem.

– Oké – egyezett bele.

Csendben ültünk tovább, és figyeltük a barátunkat. Én közben Madame Octáról gondolkoztam, és arról, hogy mit fogok mondani a mamámnak. Az orvosoknak. A rendőrségnek! Elhiszik-e majd nekem, ha elmondom, hogy Mr. Crepsley vámpír? Kételkedtem benne. Azt fogják hinni, hogy hazudok. Még az is lehet, hogy börtönbe csuknak. Nyugodtan mondhatják, hogy mivel a pók az enyém, én vagyok a hibás. Megvádolhatnak gyilkossággal, és becsukhatnak!

Megnéztem az órámat. Még három perc. Steve-nél semmi változás.

– Kérhetek tőled egy szívességet, Annie? – kérdeztem.

– Mit? – nézett rám a húgom gyanakodva.

– Ne említsd meg Madame Octát.

– Megbolondultál? – kiáltotta. – És mivel magyarázod meg, hogy mi történt?

– Nem tudom – vallottam be. – Majd azt mondom nekik, hogy éppen kimentem a szobából. A harapásnyom nagyon picike. Olyan, mint egy méhszúrás helye, addigra talán el is múlik. Lehet, hogy az orvosok észre sem fogják venni.

– Ezt nem tehetjük – mondta Annie. z Lehet, hogy meg kell vizsgálniuk a pókot. Lehet, hogy...

– Annie, ha Steve meghal, engem fognak okolni érte – mondtam halkan. – Az esetnek vannak részletei, amelyeket nem mondhatok el senkinek. Csak annyit mondok, hogy ha bekövetkezik a legrosszabb, mindenért engem tesznek felelőssé. Tudod te, mit csinálnak a gyilkosokkal?

– Te még túl fiatal vagy ahhoz, hogy gyilkosságért bíróság elé állítsanak – mondta, de érezhető volt, hogy nem biztos a dolgában.

– Ez nem igaz – szögeztem le. – Ahhoz túl fiatal vagyok, hogy igazi börtönbe zárjanak, de vannak külön a gyerekeknek fenntartott intézetek. Betesznek egy ilyenbe, míg be nem töltöm a tizennyolcadik évemet, és aztán... Kérlek, Annie! – Sírva fakadtam. – Nem akarok börtönbe kerülni!

Ő is sírni kezdett. Átöleltük egymást, és bőgtünk, mint a kicsik.

– Nem akarom, hogy elvigyenek – zokogta. – Nem akarlak elveszíteni!

– Akkor megígéred, hogy nem mondod meg? – kérdeztem. – Megteszed, hogy visszamész a szobádba, és úgy csinálsz, mintha semmit nem láttál és nem hallottál volna?

Annie szomorúan bólintott.

– De ha úgy látom, hogy az igazság megmenthed az életét, akkor visszavonom – tette hozzá. – Ha az orvosok azt mondják, hogy csak akkor tudnak segíteni rajta, ha kiderítik, hogy mi csípte meg, akkor megmondom. Rendben?

– Rendben – egyeztem bele.

Fölállt, és elindult az ajtó felé. A szoba közepére érve megtorpant. Visszajött, és egy puszit nyomott a homlokomra.

– Szeredek, Darren – mondta –, de bolond voltál, amikor ezt a pókot behoztad a házba, és ha Steve meghal, akkor szerintem tényleg te leszel az oka.

És sírva kiszaladt a szobámból.

Vártam még pár percet, közben Steve kezét szorongattam, s könyörögtem neki, hogy térjen magához, mutasson valami életjelet. Látva, hogy könyörgésem nem nyer meghallgatást, felálltam, kinyitottam az ablakot, hogy megmagyarázzam, honnan jött be a rejtélyes támadó), aztán vettem egy nagy levegőt, és anya után kiáltozva lerohantam a lépcsőn.