16. fejezet:

Steve szombaton késő délután beállított hozzánk. Egész héten alig szóltunk egymáshoz, úgyhogy nagyon váratlanul ért a látogatása. A mamám engedte be, és lehívott. A lépcsőfordulóban pillantottam meg: megálltam, és lekiáltottam, hogy jöjjön fel.

Úgy nézett körül a szobámban, mintha hónapok óta nem járt volna nálam.

– Már majdnem elfelejtettem, hogy néz ki a szobád – mondta.

– Ne hülyéskedj – feleltem. – Alig pár hete jártál itt.

– Hosszabbnak tűnik – felelte.

Leült az ágyam szélére, és rám nézett. Az arca komoly volt, és zárkózott.

– Miért kerülsz engem? – kérdezte halkan.

– Hogy érted ezt? – tettettem magam, mintha nem tudnám, miről beszél.

– Az elmúlt két hétben kifejezetten kerültél – mondta. – Eleinte nem tűnt fel, de mindennap egyre kevesebb időt töltöttél velem. A csütörtöki tesiórán pedig nem is választottál be a kosárlabdacsapatba.

– Kosarazásban nem vagy valami jó – védekeztem.

Gyenge kifogás volt, de jobbat nem tudtam kitalálni.

– Először nem értettem – folytatta Steve –, de aztán rájöttem. Azon a szombad éjszakán nem tévedtél el, ugye? Ott voltál valahol, talán fönt az erkélyen, és láttad, hogy mi történt köztem és Vur Horston között.

– Semmi ilyesmit nem láttam – tiltakoztam ingerülten.

– Nem? – kérdezte.

– Nem – hazudtam.

– Nem láttál semmit?

– Nem.

– Nem láttad, amikor Vur Horstonnal beszélgettem?

– Nem!

– Nem láttad...

– Ide figyelj, Steve! – szakítottam félbe. – Akármi történt is közted és Mr. Crepsley között, a te dolgod. Én nem voltam ott, nem láttam, nem tudom, miről beszélsz. És most, ha...

– Ne hazudj, Darren – vágott közbe.

– Nem hazudok! – hazudtam.

– Akkor honnan tudod, hogy Mr. Crepsleyvel beszélgettem?

– Onnan, hogy... – A legszívesebben leharaptam volna a nyelvem.

– Én azt mondtam, hogy Vur Horstonnal beszélgettem – mosolygott Steve. – Ha nem voltál ott, honnan tudod, hogy Vur Horston és Larten Crepsley egy és ugyanaz a személy?

Lehorgasztottam a fejem. Leültem Steve mellé az ágyra.

– Oké. Beismerem. Fönt voltam az erkélyen.

– Mennyit láttál, és mit hallottál? – faggatott Steve.

– Mindent. Azt nem láttam, hogy mit csinált, amikor a véredet szívta, és azt sem hallottam, amit akkor mondott. De ezenkívül...

– ...mindent – fejezte be egy sóhajjal Steve. – Hát ezért kerültél: mert azt mondta, hogy gonosz vagyok.

– Ezért is – válaszoltam. – De főleg azért, amit mondtál. Steve, te azt kérted tőle, hogy csináljon belőled vámpírt! Mi lett volna, ha tényleg azzá változtat, és te rám támadsz? A legtöbb vámpír először az ismerőseit támadja meg, nem?

– Igen, de csak a könyvekben meg a filmekben – felelte Steve. – Ez más. Ez a valóságos élet. Én nem bántanálak téged, Darren.

– Lehet – mondtam erre én. – Lehet, hogy nem. A lényeg az, hogy nem is akarom megtudni. Nem akarok többé barátkozni veled. Veszélyes lehetsz. Mi van akkor, ha találkozol egy másik vámpírral, és az teljesíti a kívánságodat? Vagy ha Mr. Crepsleynek igaza volt, és tényleg gonosz vagy, és...

– Nem vagyok gonosz! – kiáltotta Steve, és hanyatt lökött az ágyon. Ráugrott a mellemre, és ujjait az arcomba mélyesztette. – Szívd vissza! – üvöltötte. – Szívd vissza, különben úgy éljek, letépem a fejedet, és...

– Visszaszívom! Visszaszívom! – visítottam torkom szakadtából. Steve egész testsúlyával nyomta a mellkasomat, s az arca lángolt a dühtől. Mindent megígértem volna, csak szálljon le rólam.

Még pár másodpercig ott csücsült a mellemen, majd egy morranással lefordult rólam. Zihálva ültem fel, s dörzsölni kezdtem az arcomat ott, ahol belém vájta az ujjait.

– Ne haragudj – dünnyögte Steve. – Bocs, hogy így letámadtalak. Ideges vagyok. Bánt, amit Mr. Crepsley mondott, és hogy keresztülnéztél rajtam a suliban. Te vagy a legjobb barátom, Darren, az egyetlen, akivel igazán tudok beszélgetni. Ha megszaldtod a barátságunkat, nem tudom, mihez fogok kezdeni.

Sírva fakadt. Néhány pillanatig csak néztem; féltem tőle és sajnáltam. Aztán győzött a jobbik énem, és fél karral átfogtam a vállát.

– Jól van – mondtam. – A barátod maradok. Na, Steve, ne sírj már. Rendben?

Időbe telt, mire abba tudta hagyni.

– Tisztára bolondnak nézek ki – mondta végül szipogva.

– Ugyan már – próbáltam nyugtatni. – Én vagyok a bolond. Melléd kellett volna állnom. Gyáva voltam. Sohasem gondoltam bele, hogy min mehetsz keresztül. Csak magammal voltam elfoglalva, és Madame... – Elfintorodtam, és elhallgattam.

– Mit akartál mondani? – nézett rám feszült kíváncsisággal Steve.

– Semmit – mondtam. – Csak nyelvbotlás volt.

– Nem tudsz hazudni, Shan – mordult fel Steve. – sosem tudtál. Mondd el, mi volt az, amiben megbotlott a nyelved.

Fürkészve néztem rá: vajon elmondjam-e neki. Tudtam, hogy nem kellene, hogy csak baj lesz belőle, de sajnáltam. Különben is el kellett mondanom végre valakinek. Meg akartam mutatni valakinek e csodás szerzeményemet, és hogy milyen mutatványokra vagyunk képesek.

– Tudsz titkot tartani? – kérdeztem.

– Persze – hördült fel.

– De ez komoly. Nem mondhatod el senkinek, rendben? Ha elmondom, kettőnk között kell maradnia. Ha valaha is beszélsz róla...

– ...akkor te is elmondod, ami köztem és Mr. Crepsley között történt – fejezte be vigyorogva Steve. – Nyugodj meg, bármit mondasz is, tudhatod, hogy még ha akarnám se kotyoghatnám ki. Mi az a nagy titok?

– Várj egy percet – mondtam. Felpattantam az ágyra, és kinyitottam a szobám ajtaját. – Anya! – kiáltottam le.

– Igen? – hallatszott lentről kissé tompán.

– Megmutatom Steve-nek a fuvolámat – üvöltöttem. – Megtanítom rajta játszani, de csak ha nem zavarlak, jó?

– Jó – kiáltott vissza.

Becsuktam az ajtót, és rámosolyogtam Steve-re. Zavartnak látszott.

– Fuvola? – kérdezte. – Egy fuvola a nagy titok?

– Ez is hozzátartozik – feleltem. – Figyelj csak, emlékszel Madame Octára? Mr. Crepsley pókjára?

– Persze – mondta ő. – A számra ugyan nem nagyon figyekem oda, de nem hinném, hogy valaha is el lehetne felejteni egy ilyen csúfságot. Azok a szőrös lábak... brrr!

Mialatt beszélt, kinyitottam a szekrényajtót, és kivettem a kalitkát. Amikor meglátta, Steve szeme először összeszűkült, majd elkerekedett.

– Ugye, ez nem az, amire gondolok? – kérdezte.

– Az attól függ – feleltem, és lerántottam a takarót. – Ha arra gondolsz, hogy ez egy veszedelmes idomított tarantellapók, akkor – igazad van!

– A mindenségit! – Elakadt a lélegzete, és ijedtében majdnem lefordult az ágyról. – Ez egy... ez a... Honnan... Hűűű!

Boldog voltam, hogy így reagált. Úgy álltam a kalitka fölött, arcomon széles vigyorral, mint egy büszke apa. Madame Octa a kalitka padlóján ült, nyugodtan, mint mindig, ügyet sem vetve ránk.

– Félelmetes! – kiáltotta Steve, közelebb óvakodva, hogy jobban lássa. – Pontosan úgy néz ki, mint az a másik, a cirkuszban. El se hiszem, hogy tudtál egy hajszálra ugyanolyat szerezni. Honnan van? Állatkereskedőtől? Állatkertből?

A mosolyom kicsit feszesebbé vált.

– A Cirque du Freakből szereztem, természetesen – mondtam kissé szorongva.

– A műsor után? – kérdezte, s az arca ezer ráncba szaladt. – Eleven pókokat is árultak? Én nem láttam. Mennyibe került?

Megráztam a fejem.

– Nem vettem, Steve. Én... Nem találod ki? Nem érted?

– Mit? – nézett rám értetlenül.

– Ez nem ugyanolyan pók. Ez ugyanaz. Ez itt Madame Octa.

Úgy bámult rám, mintha nem hallotta volna, amit mondtam. Már azon voltam, hogy megismétlem, amikor végre megszólalt:

– Ugyan...az? – kérdezte lassú, remegő hangon.

– Igen – válaszoltam.

– Úgy érted... ez itt... Madame Octa? Az igazi Madame Octa?

– Igen – ismétekem meg nevetve, látva megrökönyödését.

– Ez itt... Mr. Crepsley pókja?

– Steve, mi bajod van? Hányszor kell még elmondanom, hogy...

– Várj csak egy pillanatot – vágott közbe erélyesen, és megrázta a fejét. – Ha ez itt tényleg Madame Octa, akkor hogy jutottál hozzá? Kint találtad? Eladták?

– Senki sem adna el egy ilyen pókot – mondtam.

– Én is így gondolom – bólintott Steve. – Akkor hogyan... – Hagyta, hogy a kérdés befejezetlenül szálljon el a levegőben.

– Elloptam – düllesztettem ki büszkén a mellemet. – Kedden reggel visszamentem a színházba, belopóztam, megkerestem, és eliszkoltam vele. Hagytam egy levelet Mr. Crepsleynek, hogy ne keresse, mert akkor beárulom a rendőrségen, hogy vámpír.

– Te... te... – kapkodott levegő után Steve. Az arca falfehér volt, és úgy nézett ki, mint aki mindjárt elájul.

– Jól vagy? – néztem rá aggódva.

– Te... hülye! – üvöltötte. – Te elmebeteg! Te idióta!

– Hé! – kiáltottam teljesen megzavarodva.

– Eszement! Ostoba! Kretén! – ordította torkaszakadtából. – Tudod te egyáltalán, hogy mit tettél? Van róla fogalmad, mekkora bajban vagy?

– Mi? – kérdeztem bambán.

– Elloptad egy vámpír pókját! Megloptál egy élő halottat! Mit gondolsz, Darren, mit fog veled csinálni, ha elkap? A térdére fektet, és jól elnadrágol? Beárul a szüleidnek? Darren, ez egy vámpír! Feltépi a torkodat, aztán odadob a pókjának, hogy felfaljon! Darabokra szaggat, és...

– Nem – szakítottam félbe higgadtan.

– De igen – erősködött Steve.

– Nem, nem fog. Mert nem talál rám. A múlt kedden loptam el a pókját, tehát majdnem két hete volt rá, hogy megtaláljon, de semmi jelét nem adta, hogy keresne. Elment a cirkusszal, és ha jót akar, nem is jön vissza többet.

– Nem tudom – mondta Steve. – A vámpíroknak jó az emlékezőtehetségük. Lehet, hogy akkor jön vissza, ha már felnőtt leszel, és neked is gyerekeid lesznek.

– Majd akkor izgatom magam miatta – feleltem. – Eddig megúsztam. Nem voltam benne biztos, hogy sikerülni fog... gondoltam rá, hogy megkeres és megöl, de sikerült. Légy szíves, te se rémisztgess, jó?

– Hát, te aztán szép kis alak vagy! – csóválta a fejét nevetve Steve. – És én még azt hittem, én vagyok a bátor! Ellopni egy vámpírtól a szelídített állarkáját! Ezt nem gondoltam volna rólad! Mégis mi vett rá, hogy megtedd?

– Meg akartam szerezni – válaszoltam. – Láttam a színpadon, és tudtam, hogy mindent elkövetnék, csak az enyém lehessen. Aztán megtudtam, hogy Mr. Crepsley vámpír, és rájöttem, hogy megzsarolhatom. Csúnya dolog, tudom, de mivel egy vámpírról van szó, talán mégsem annyira csúnya, nem igaz? Olyasvalakitől lopni, aki rossz, bizonyos értelemben jó cselekedetnek számít, nincs igazam?

– Nem tudom, jó-e vagy rossz – nevetett Steve –, csak azt tudom, hogy ha egyszer majd tényleg kutatni fog utánad, akkor nem szeretnék a bőrödben lenni.

Újra szemügyre vette a pókot. Odadugta az arcát a kalitkához (de nem annyira közel, hogy a pók megsimogathassa), és nézte, amint a hasa megdagad, majd lelappad.

– Kiengedted már a kalitkából? – kérdezte.

– Mindennap kiengedem – feleltem. Kézbe vettem a fuvolát, és megfújtam. Madame Octa néhány centiméterrel előbbre ugrott. Steve ijedten felkiáltott, és a fenekére csüccsent. Én persze hahotáztam.

– Tudsz neki parancsolni? – hüledezett Steve.

– Mindent meg tudok vele csináltatni, amit Mr. Crepsley mutatott – feleltem, vigyázva, hogy szavaim ne hassanak hencegésnek. – Nagyon könnyű. Tökéletesen biztonságos, amíg a figyelmedet rá összpontosítod. De ha akár egy másodpercre is hagyod, hogy a gondolataid elkalandozzanak... – Mutatóujjamat elhúztam a nyakam előtt, és olyan hangot hallattam, mintha meg akarnék fulladni.

– Engedted, hogy hálót szőjön a szádra? – kérdezte Steve. Csillogott a szeme.

– Még nem – válaszoltam. – Félek beengedni a számba, irtózom a gondolattól, hogy lecsúszhat a torkomon. Különben is, szükségem lenne egy partnerre, aki a háló szövése közben irányítja, de eddig egyedül voltam.

– Eddig – vigyorgott rám Steve. – De mostantól nem vagy egyedül. – Felállt, és összecsapta a tenyerét. – Rajta. Taníts meg, hogyan kell fújni ezt a bádogsípot, és aztán engedj össze bennünket. Én nem félek attól, hogy beengedjem a számba. Rajta, gyerünk, gyerünk, gyerünk, GYERÜNK!

Olyan lelkes lett, hogy nem tudtam ellenállni. Tisztában voltam vele, hogy nem valami bölcs dolog ilyen rövid idő alatt összehozni Steve-et a pókkal – gondoskodnom kellett volna arról, hogy jobban megismerje Madame Octát –, de nem hallgattam a józan eszemre, és engedtem neki.

Kikötöttem, hogy amíg nem gyakorolta, addig nem játszhat a fuvolán, de játszhat Madamc Octával, miközben én irányítom őt. Sorra elmeséltem a trükköket, és meggyőződtem róla, hogy mindent megértett.

– A csönd életbevágóan fontos – magyaráztam. – Ne szólj semmit. Hangosan még csak ne is fütyülj. Mertha megzavarsz a koncentrálásban, és elveszítem az uralmamat fölötte...

– Persze, persze, tudom – sóhajtotta Steve. – Ne aggódj. Ha akarok, olyan csendben leszek, mint egy kisegér.

Amikor készen állt, kinyítottam Madame Octa kalitkáját. Az utasításomra kijött. Hallottam, hogy Steve-nek elakad a lélegzete; most, hogy a pók kint volt, kicsit megijedt. De nem jelezte, hogy abba akarná hagyni, úgyhogy tovább fújtam a fuvolát, és elkezdtük a szokásos gyakorlatokat.

Mielőtt Steve közelébe engedtem volna, hagytam, hogy egy sor dolgot egymaga mutasson be. Az elmúlt hét során egészen összeszoktunk. A pók megismerte az észjárásomat, a gondolatfőzésemet, úgyhogy jóformán végig se kellett gondolnom az utasítást, már teljesítette is. Megtanultam, hogy a legrövidebb instrukciókra is képes akcióba lépni: pár szó elég volt, és már tette is, amit akartam.

Steve néma csendben figyelte a műsort. Néhányszor majdnem tapsban tört ki, de mielőtt még összecsapta volna a tenyerét, észbe kapott. Taps helyett beérte azzal, hogy felfelé bökött a hüvelykujjával, és tátogva üzente: "óriási", "szuper", "csodás" és így tovább.

Amikor elérkezett az idő, hogy Steve is beszálljon, az előre megbeszélt módon bólintottam neki. Nagyot nyelt, vett egy mély levegőt, aztán visszaintett. Fölállt, előbbre lépett, de úgy, hogy továbbra se veszítsem szem elől Madame Octát. Akkor letérdelt, és várt.

Bekkezdtem egy új dallamba, és új utasításokat küldtem Madame Octának. Ő mozdulatlanul várt, és figyelt. Amikor megértette, mit akarok, mászni kezdett Steve felé. Láttam, hogy Steve-et kirázza a hideg, és megnyalja a száját. Már azon voltam, hogy lefújom a mutatványt, és visszaküldöm a pókot a kalitkába, de akkor Steve abbahagyta a remegést, és megnyugodott, így aztán folytattam.

Újabb remegés futott át rajta, amikor Madame Octa mászni kezdett föl a nadrágszárán, de ez természetes reakció volt. Néha még én is megborzongok, amikor megérzem a bőrömön a szőrös lábak érintését.

Utasítottam Madame Octát, hogy másszon föl Steve tarkójára, és a lábaival csiklandozza meg a fülét. Steve halkan kuncogott, és ezzel végképp elmúlt minden félelme. Most, hogy ilyen nyugodtnak láttam, nekem is megnőtt az önbizalmam. Átküldtem a pókot Steve arcára, és apró hálókat csináltattam vele mindkét szemére, majd az orrán lecsúszva leugrott a szájára.

Steve élvezte a dolgot, és így voltam vele magam is. Most, hogy partnerre leltem, rengeteg újdonságot tudtam kipróbálni.

Madame Octa épp Steve jobb válláról készült lesiklani a karján, amikor nyílt az ajtó, és Annie lépett be.

Sohasem szokott kopogás nélkül benyitni. Belevaló kölyök, egyáltalán nem olyan, mint a többi vele egyidős, és szinte mindig udvariasan bekopog, és megvárja, míg kiszólok. Aznap este azonban, balszerencsénkre, csak úgy berontott.

– Hé, Darren, hová tetted a... – Ekkor meglátta Steve-et, vállán a szörnyűséges pókkal, amely mintha csillogó rágóival épp marni készülne. Azt tette, amit mindenki más is tett volna.

Felsikoltott.

A hangra megriadtam, odakaptam a fejem, a fuvola kicsúszott a számból, s a fejemben megszakadt a gondolat. Elvesztettem a kapcsolatot Madame Octával. Ő megrázta a fejét, néhány lépéssel közelebb iramodott Steve nyakához, majd mintha vigyorogna, kivicsorította a méregfogát.

Steve rémülten felordított, és felpattant. Rácsapott a pókra, de az összehúzta magát, s az ütés célt tévesztett. Mielőtt újra próbálkozhatott volna, Madame Octa mérgezett hegyű rágócsápjait belemélyesztette Steve nyakába!