15. fejezet:

Ha sikerül célba találnia, belém mélyesztette volna mérges rágócsápját, és akkor meghalok. De az volt a szerencsém, hogy az arcom helyett a fuvola végéhez csapódott, és lepottyant róla.

Gömbbé zsugorodva esett vissza, és pár pillanatig kábultan hevert a földön. Tudva, hogy az életem múlik rajta, villámgyorsan az ajkamhoz illesztettem a fuvolát, és fújni kezdtem, mint egy őrült. A szám kiszáradt, de nem törődtem vele; még annyi időre sem mertem leállni, míg megnyalom a szám szélét.

Amikor Madame Octa meghallotta a fuvola hangját, félrebillentette a fejét, majd nehézkesen felállt, és imbolyogni kezdett, mint egy részeg. Lopva levegőt vettem, és egy lassúbb dallamba kezdtem, amely nem fárasztotta annyira az ujjaimat.

– Helló, Madame Octa – mondtam magamban csukott szemmel, erősen összpontosítva. – A nevem Darren Shan. Már említettem, de nem tudom, hallottad-e. Ami azt illeti, abban sem vagyok biztos, hogy most hallasz-e egyáltalán. Én vagyok az új gazdád. Jól fogok bánni veled, kapsz majd rengeteg bogarat és húst. De csak akkor, ha jó leszel, és mindent megcsinálsz, amit mondok, és nem támadsz meg többé.

Abbahagyta a himbálódzást, és mereven nézett rám. Nem tudtam, vajon a gondolataimat hallgatja, vagy a következő ugrásra készül.

– Most pedig állj a hátsó lábaidra – parancsoltam. – Azt akarom, hogy állj a hátsó lábaidra, és hajolj meg egy kicsit.

Pár pillanatig nem válaszolt. Tovább folytattam a fuvolázást, és közben gondolatban kértem, hogy álljon fel, majd megparancsoltam, végül könyörögtem neki. Végül, amikor már majdnem kifogyott belőlem a szusz, fölemelkedett, és pontosan úgy, ahogy akartam, megállt a hátsó két lábán. Aztán kicsit meghajok, utána megpihent, és várta a következő utasításomat.

Engedelmeskedett nekem!

A következő utasításom úgy szólt, hogy másszon vissza a kalitkába. Meg is tette, és ezúttal elég volt egyszer elgondolnom a parancsot. Mihelyt odabent volt, rácsuktam az ajtót, aztán elnyúltam a földön. A fuvolát letettem (most már nem féltem), hogy kifújjam magam.

Hű, amikor rám ugrott! A szívem úgy zakatolt, hogy attól féltem, mindjárt kiugrik a helyéről! Nem tudom, meddig hevertem a padlón, a pókot bámulva, közben azon gondolkoztam, hogy milyen közel jártam a halálhoz.

Ennek elég komoly figyelmeztetésnek kellett volna lennie. Minden normális ember zárva hagyta volna a kalitka ajtaját, és sürgősen felhagyott volna azzal, hogy ilyen veszélyes állattal játszadozzon. Mi lett volna, ha nem a fuvolát találja el? Mi lett volna, ha anya korábban ér haza, és itt talál engem holtan a padlón? Hs ha a pók őt vagy apát vagy Annie-t is megtámadta volna? Hol az a világ ostobája, aki még egyszer vállalná ezt a kockázatot?

Lépjen elő – Darren Shan!

Őrültség volt, de nem tudtam megálljt parancsolni magamnak. Különben is, mi értelme volt ellopni, ha ezentúl bezárva tartom egy ócska kalitkában?

Ezúttal elővigyázatosabb voltam. Kinyitottam, de nem tártam ki a kalitka ajtaját. Ehelyett fuvoláztam neki, és gondolatban arra utasítottam, hogy ő lökje ki az ajtót. Megtette, és amikor kijött, valóságos kezes bárányként viselkedett, és mindent megtett, amit kértem.

Egy csomó trükköt csináltattam vele. Körbeugrándozta a szobát, mint egy kenguru. Lelógatta magát a plafonról, és pókhálóból képeket alakított ki. Aztán súlyokat emeltettem vele (ceruzát, gyufasdobozt, golyót), Meghagytam, hogy üljön be az egyik távirányítós autómba. Amikor beindítottam, egészen olyan volt, mintha ő vezetné a járgányt! Nekivezettem egy halom doboznak, de az utolsó pillanatban ki kellett ugrania, úgyhogy nem sérült meg.

Körülbelül egy órán keresztül játszottam vele, és boldogan folytattam volna egész délután, de hallottam, hogy a mamám hazaérkezett, és tudtam: fürcsállni fogja, hogy egész nap fönt kuksolok a szobámban. Azt végképp nem szerettem volna, ha ő vagy a papám beleütné az orrát a dolgaimba.

Visszatettem hát Madame Octát a szekrénybe, és a lehető legközömbösebb arccal lerobogtam a földszintre.

– Valami cédét hallgattál odafönt? – kérdezte a mamám. Négy teli táska ruhát és kalapot rámoltak szét Annie-val a konyhaasztalon.

– Nem – feleltem.

– Mintha zenét hallottam volna.

– Én fuvoláztam – mondtam erre.

– Te? – állt meg a keze a pakolásban. – Fuvoláztál? – nézett rám csodálkozva.

– Tudom, hogy kell – feleltem. – Te tanítottál rá ötéves koromban, nem emlékszel?

– Emlékszem – nevette el magát. – És arra is emlékszem, hogy hatéves korodban közölted velem, a fuvola lányoknak való. Megesküdtél, hogy többé rá se nézel a fuvolára.

Vállat vontam, mintha az egésznek semmi jelentősége nem volna.

– Meggondoltam magam. Tegnap az iskolából hazafelé jövet találtam egy fuvolát, és kíváncsi lettem, tudok-e még játszani rajta.

– Hol találtad? – kérdezte.

– Az utcán.

– Remélem, kimostad, mielőtt a szádba vetted. Ki tudja, hol volt azelőtt.

– Kimostam – hazudtam.

– Hát ez kellemes meglepetés – mondta mosolyogva, aztán összeborzolta a hajamat, és egy nagy nedves puszit nyomott az arcomra.

– Hé! – kiáltottam dühösen. – Ezt hagyd abba!

– Még a végén Mozartot nevelünk belőled – mondta. – Már látom is lelki szemeimmel: ott ülsz a hatalmas hangversenyterem pódiumán, a zongora előtt, gyönyörű hófehér öltönyben, apád és én meg az első sorban...

– Kicsit elszálltál, anya – kuncogtam. – Ez csak egy fuvola.

– A tölgyfa is a makkból nő ki – felelte.

– Máris olyan vastag, mint egy tölgyfa – vihogott Annie.

Válaszképpen kiöltöttem rá a nyelvem.

A következő napok csodásan teltek. Amikor csak tehettem, Madame Octával játszottam, és minden délután megetettem (napjában csak egyszer, de akkor jó sokat). És nem kellett azon izgulnom, hogy bezártam-e aszobám ajtaját, mivel a mamám és a papám beleegyeztek, hogy nem jönnek be, ha hallják, hogy gyakorolok a hangszerrel.

Azon gondolkoztam, hogy elmondjam-e Annie-nak Madame Octát, de aztán úgy döntöttem, várok még egy kicsit. Én jól kijöttem a pókkal, de láttam, hogy őt még kicsit feszélyezi a jelenlétem. Nem akartam behozni Annie-t addig, míg nem voltam meggyőződve róla, hogy tökéletes biztonságban lesz.

A következő héten az iskolai munkám is és a futball is jobban ment. Hétfőtől péntekig huszonnyolc gólt rúgtam. Még Mr. Dalton is elismerte a teljesítményemet:

– Ha továbbra is ilyen jó jegyeket szerzel, és ilyen jól fogsz szerepelni a pályán, akkor te lehetsz a világon az első futballista egyetemi tanár! Pele és Einstein egy személyben.

Tudtam, hogy csak ugrat, mégis kedves volt tőle, hogy ezt mondta.

Borzasztó sokáig tartott, mire rászántam magam, hogy megengedem Madame Octának, hogy végigmásszon a testemen és az arcomon, de péntek délután végre ezt is kipróbákam. Eljátszottam a legszebb dalomat, és addig nem engedtem elindulni, amíg többször is végig nem hallgattattam vele, hogy mit akarok tőle. Amikor úgy ítéltem meg, hogy mindketten felkészültünk, bólintottam neki, és ő elindult fölfelé a nadrágszáramon.

Addig rendben is volt, míg el nem érte a nyakamat. Amikor megéreztem azokat a hosszú, vékony, szőrös lábakat, kis híja volt, hogy el nem ejtettem a fuvolát. Ha elejtem, akkor nekem annyi, mert ennél jobb helyre nem is mélyeszthette volna a méregfogát. Szerencsére bírtam idegekkel, és tovább fújtam a dallamot.

Fölmászott a bal fülemre, onnan föl a fejem búbjára, ahol kis időre megpihent. Ott, ahol üldögélt, pokolian viszketni kezdett a fejbőröm, de volt annyi eszem, hogy nem próbáltam megvakarni. Néztem magam a tükörben, és csak vigyorogtam. Úgy néztem ki, mintha egy kis svájci sapkát nyomtam volna a fejembe.

Utasítottam, hogy ereszkedjen le a jobb arcomon, majd egy szálon ereszkedjen le az orromról, s azon függeszkedve himbálóddzon. A számba nem engedtem bemászni, de azt a hintázást megcsináltattam vele, amit Mr. Crepsley, és azt is hagytam, hogy a lábaival megcsiklandozza az államat.

Eleinte nem engedtem meg ezt a csiklandozást, mert rám jött a nevetés, és elejtettem a fuvolát!

Amikor péntek este visszatettem a kalitkába, úgy éreztem magam, mint egy király, akivel soha többé semmi rossz nem történhet, és akinek ezentúl mindig minden sikerülni fog! Jól szerepeltem az iskolában, a futballpályán, és olyan dédelgetett állatom volt, amelyért minden fiú odaadta volna valamennyi kincsét. Akkor sem lehettem volna boldogabb, ha megnyerem a lottófőnyereményt vagy egy egész csokoládégyárat!

Természetesen ekkor romlott el minden, és ekkor dőlt össze az egész világ körülöttem.