14. fejezet:

A kora reggel látszott legalkalmasabbnak a pók ellopására. A Cirque du Freak késő éjszakába nyúlóan a színpadon dolgozó szereplői minden bizonnyal legalább reggel nyolcig vagy kilencig aludni fognak. Ezalatt besurranhatnék, megkeresném és megkaparintanám Madame Octát, és már rohannék is. Ha nem lehet – mert például a társulat ébren lenne –, akkor minden további nélkül hazamennék, és kiverném a fejemből az egészet.

A kérdés csak az volt, hogy melyik nap legyen az. A szerda ideálisnak tűnt: előz? éjszaka mutatták be az utolsó show-t, így a társulat valószínűleg másnap délelőtt indul tovább a következő vendégszereplés helyszínére, a vámpír tehát majd csak akkor fedezi föl a tolvajlást. De mi van akkor, ha közvetlenül az előadás után, az éjszaka kellős közepén szedik a sátorfájukat, s mennek tovább? Akkor bizony elszalasztom a nagy lehetőséget.

Tehát kedden, azaz holnap kell megcsinálnom. Ez persze azt jelentette, hogy Mr. Crepsley kedden egész éjjel a pókját fogja keresni – vagyis engem –, de ezt a kockázatot vállalnom kellett.

A szokottnál valamivel korábban indultam lefeküdni. Fáradt voltam, aludni szerettem volna, de annyira izgultam, hogy úgy gondoltam, nem fogok tudni elaludni. Búcsúzóul adtam egy puszit anyának, apával pedig kezet fogtam. Azt hitték, így akarom visszaszerezni a zsebpénzemet, pedig csak arra gondoltam, hogy ha történik velem valami a színházban, soha többé nem látom őket.

Van egy ébresztős rádióm; beállítottam az ébresztőjét hajnali ötre, aztán feltettem a fejhallgatót, és becsatlakoztattam a rádióba. Így majd nem fogok felébreszteni senkit, amikor hajnalban fölkelek.

Hamarabb elaludtam, mint gondoltam, és végigaludtam az egész éjszakát. Ha álmodtam is valamit, nem emlékszem rá.

Az ébresztő hangjára riadtam fel. Felnyögtem, a másik oldalamra fordultam, majd felültem az ágyban, és dörzsölni kezdtem a szememet. Pár pillanatig nem jutott eszembe, miért is kell ilyen korán felébrednem, de aztán bevillant a pók meg a haditervem, és boldogan elvigyorodtam.

A vigyor hamar lehervadt a képemről, mert észrevettem, hogy az ébresztő hangja nem a fejhallgatóból jön. Biztosan forgolódtam álmomban, és kihúztam a zsinórt a rádióból! Kiugrottam az ágyból, rácsaptam az ébresztő gombjára, majd mozdulatlanul, szívdobogva ültem a hajnali sötétségben, várva, hogy hallok-e valami zajt.

Amikor meggyőződtem róla, hogy a szüleim nem ébredtek föl, kiugrottam az ágyból, és amilyen halkan csak tudtam, magamra kaptam a ruháimat. Kimentem a vécére, és már majdnem lehúztam, amikor eszembe jutott, mekkora zajjal szokott zubogni a víz. Gyorsan visszakaptam a kezemet, és megtöröltem gyöngyöző homlokomat. Na, ezt biztos, hogy meghallották volna!

Kevés híja volt, hogy nem buktam le. A színházban sokkal óvatosabbnak kell lennem.

Leosontam a földszintre, s onnan ki a házból. Épp kelőben volt a nap, s már látszott, hogy szép idő lesz.

Szaporán lépkedtem, és hogy buzdítsam magam, magamban énekelgettem. Majd szétfeszített az idegesség, és nem egyszer azon voltam, hogy visszafordulok. Egyszer vissza is fordultam, s elindultam hazafelé, de aztán eszembe jutott, hogyan lógott a pók Mr. Crepsley állán, és hogy Madame Octa milyen trükköket csinált, és akkor újra megfordultam.

Nem tudom megmagyarázni, miért jelentett olyan sokat számomra Madame Octa, vagy hogy miért tettem kockára az életemet azért, hogy megszerezzem. Ha most visszagondolok, akkor sem tudom, mi késztetett rá. Egyszerűen annyira vágytam rá, hogy képtelen voltam uralkodni magamon.

A málló vakolatú öreg épület nappali fényben még baljósabbnak látszott. A homlokzatán lefutó repedések, a patkányok és egerek rágta lyukak, a pókhálók az ablakokon félelmetessé és kísértetiessé tették. Megborzongtam, és a házat megkerülve hátrasiettem. Kietlen hely volt. Elhagyott, öreg épületek, törmelékkel telehordott udvarok, ócskavas- és szemétkupacok. Napközben később biztosan emberek jönnek-mennek a kupacok között, de most még minden úgy nézett ki, mint valami kísértetnegyed. Még egy macskát vagy kutyát se láttam sehol.

Jól gondoltam, többféleképpen is be lehetett jutni a színházba. Két ajtó és számos ablak között válogathattam.

Az épület előtt több autó és lakókocsi is parkolt. Bár feliratot vagy reklámgrafikát nem láttam rajtuk, biztos voltam benne, hogy a cirkuszhoz tartoznak. Hirtelen eszembe villant, hogy biztosan ezekben alszanak a szörnyek. Ha Mr. Crepsley lakása is itt van valamelyikben, akkor az én szép terveimnek befellegzett.

Besurrantam a házba, amely most még ridegebbnek tűnt, mint szombat éjjel. Lábujjhegyen végigosontam egy hosszú folyosón, aztán még egyen és még egyen! Olyan érzés volt, mintha egy labirintusba kerültem volna, úgyhogy kezdtem aggódni, hogy majd nem találok ki belőle. Vissza kellene mennem egy gombolyag fonalért, hogy megjelölhessem az útvonalamat...

Nem! Ehhez már túl késő! Ha most elmegyek, soha többé nem szedem össze a bátorságomat, hogy visszajöjjek. Amennyire csak tudom, meg kell jegyeznem, merre megyek, és ha eljön az ideje, egy kis fohásszal kell elindulnom visszafelé.

Egyetlen szörnnyel sem találkoztam, úgyhogy már kezdtem arra gondolni, esetieg rossz helyen keresgélek. Lehet, hogy mindnyájan a lakókocsikban vagy egy-két közeli szállodában laknak. Már vagy húsz perce bolyongtam, és a lábam is kezdett sajogni a sok gyaloglástól. Jobb volna elmenni, és hagyni az egész őrült tervet!

Már-már feladtam, amikor rábukkantam egy újabb lépcsőre, amely a pincébe vezetett le. Tanácstalanságomban az ajkamat rágva toporogtam a lépcső tetején: lemenjek? ne menjek le? Épp elég horrorfilmet láttam, hogy tudjam, a vámpírok hasonló helyeken szoktak tanyázni, de olyat is láttam eleget, amikor a főhős lemegy egy ilyen pincébe, ahol megtámadják, megölik, és apróra felvagdalják!

Végül nagy levegőt vettem, és elindultam lefelé. Mivel a cipőm talpa kopogott, levettem, és zokniban lépdeltem tovább. Jó sok szálkát összeszedtem, de idegességemben nem éreztem a fájdalmat.

Egészen közel a lépcső aljához egy hatalmas ketrec állt. Közelebb óvakodtam, és benéztem a rácsok között. A Farkasember feküdt benne hanyatt; horkolva szedte a levegőt. Egyszer csak összerándult, és felmordult. Rémülten ugrottam el a rácstól. Ha fölébred, üvöltésére másodpercek alatt rajtam lesz a cirkusz összes fenevadja!

Ahogy hátrafelé botorkáltam, a lábam valami puhához és síkoshoz ért. Lassan odafordítottam a fejem, és láttam, hogy a kígyótestű fiú fölött állok! A földön feküdt elnyúlva, testén a rácsavarodó kígyóval, s a szeme tágra nyitva meredt fölfelé!

Nem tudom, hogy sikerült megállnom, hogy el ne sikoltsam magam, vagy el ne ájuljak, de valahogy néma tudtam maradni, sőt a lábam se szaladt ki alólam, és ez mentett meg. Ugyanis a kígyótestű fiú nyitott szemmel is mélyen aludt! Láttam a lélegzésén: egyenletesen, mélyről vette a levegőt.

Igyekeztem nem gondolni rá, hogy mi történt volna, ha megbotlok benne és a kígyójában, és fölébresztem őket!

Ennyi elég is volt. Még egyszer körbepillantottam a sötét pincében, és közben szentül megígértem magamnak, hogy ha nem látom a vámpírt, már megyek is. Pár másodperdg nem láttam semmit, úgyhogy már készültem lelépni, amikor hirtelen az egyik falnál megpillantottam egy ládaféleséget.

Akár láda is lehetett volna. De nem az volt. Nagyon is jól tudtam, mi az. Koporsó!

Nagyot nyeltem, majd óvatosan elindultam. Körülbelül két méter hosszú és nyolcvan centiméter széles volt. Sötét fája csupa piszok, itt-ott foltokban mohos, s az egyik sarkában népes svábbogárcsalád tanyázott.

Szívesen mondanám, hogy bátran fölemeltem a fedelét, és bekukucskáltam alá, de ez természetesen nem igaz. Még a gondolatra is összeborzadtam, hogy megérintsem a koporsót!

Keresni kezdtem Madame Octa kalitkáját. Biztosra vettem, hogy nem lehet messze a gazdájától, és csakugyan, a kalitka ott volt a földön, a koporsó fejrésze mellett, egy nagy, vörös takaró alatt.

Bekukucskáltam, hogy lássam, valóban ott van-e. Ott volt: a potroha lüktetett, nyolc lába rángatózott. Ebből a közelségből szörnyűnek és ijesztőnek látszott, és egy pillanatig arra gondoltam, hogy el se viszem. Hirtelen az egész csak valami őrült ötletnek tűnt, és maga a gondolat is, hogy hozzáérjek ezekhez a szőrös lábakhoz, vagy az arcom közelébe engedjem őt, rettegéssel töltött el.

De pipogya, gyáva alak lettem volna, ha dolgavégezetlenül iszkolok el innen. Fölvettem a kalitkát, és letettem a pince közepére. A kulcsa bent volt a zárban, az egyik síp pedig oda volt erősítve az oldalfal rácsaihoz.

Elővettem a levelet, melyet előző éjszaka írtam otthon. Egyszerűsége ellenére rettentő sokáig tartott, míg megírtam. Miközben egy darabka rágógumival a koporsó fedeléhez ragasztottam, még egyszer elolvastam.

Mr. Crepsley!

Tudom, ki maga, s azt is, hogy micsoda. Elvittem Madame Octát, és meg is tartom. Ne kutasson utána. Ne jöjjön vissza ebbe a városba. Ha megteszi, mindenkinek meg fogom mondani, hogy maga vampír, és akkor megkeresik és megöltk. Nem Steve vagyok. Steve semmit sem tud az egészről. Vigyazni fogok a pókra.

Természetesen nem írtam alá!

Lehet, hogy Steve említése nem volt jó ötlet, de úgy gondoltam, hogy a vámpír mindenképp rá gyanakodna, ezért tisztázni akartam, hogy nem ő a tolvaj.

Most, hogy a levél is a helyére került, ideje volt eltűzni. Fölkaptam a kalitkát, és amilyen gyorsan (és persze amilyen csendben) csak tudtam, fölsiettem a lépcsőn. Ott visszabújtam a cipőmbe, és elindultam kifelé.

A visszaút könnyebb volt, mint képzeltem: a pince sötétje után a folyosók sokkal világosabbaknak tűntek. Az utcára érve lassan elsétáltam az épület főbejáratához, s csak onnan vettem futóra a lépteimet. Hazáig meg sem álltam, hogy minél előbb messze magam mögött hagyjam a színházat, a vámpírt és a félelmemet – mindent, kivéve Madame Octát!

Húsz perccel előbb értem haza, hogy a mamám és a papám fölkeltek volna. A kalitkát elrejtettem a ruhásszekényem hátuljába, egy halom ruha alá, de azért hagytam annyi rést, hogy Madame Octa levegőhöz jusson. Ott biztonságban lesz. A mamám rám bízza a szobám rendben tartását, és egyébként sem szokott bejönni, hogy kotorásszon a dolgaim között.

Bebújtam az ágyba, és úgy tettem, mintha aludnék. Háromnegyed nyolckor bejött a papám, hogy fölébesszen. Felöltöttem az iskolai egyenruhámat, aztán ásítozva, nyújtózkodva, mint aki most ébredt, lementem a lépcsőn. Gyorsan bekapkodtam a reggelit, és visszarohantam az emeletre, hogy megnézzem, mi van Madame Octával. Meg sem moccant azóta, hogy elloptam. Picit megráztam a kalitkát, de arra sem mozdult meg.

Jó lett volna otthon maradni, de nem lehetett. A mamám rögtön kiszúrta, ha csak tettettem, hogy rosszul vagyok. Túl jó a szeme, nem könnyű átejteni.

A nap rettenetesen lassan telt el. A másodpercek úgy vánszorogtak, mintha órák lennének, de még a szünet és az ebédidő is hosszú volt! Beálltam focizni, de nem tudtam beleadni a szívemet a játékba. Az órán sem tudtam koncentrálni, és még a legegyszerűbb kérdésekre is hülyeségeket válaszoltam.

Végül mégiscsak vége lett, és rohanhattam haza, egyenesen föl a szobámba.

Madame Octát ugyanott találtam, ahol reggel hagytam. Megfordult a fejemben, hogy talán meghalt, de láttam, hogy lélegzik. Aztán hirtelen eszembe jutott: azt várja, hogy etessem meg! Korábban is láttam már ilyet. Képesek mozduladanul ülni órákon át, várva, hogy eljöjjön a következő etetés ideje.

Nem voltam teljesen biztos abban, hogy mivel kellene etetnem, de sejtettem: étrendje nem különbözhet alapvetően attól, amit a közönséges pókok esznek. Kisiettem hát a kertbe, de még előtte a konyhában fölkaptam egy üres befőttesüveget.

Nem telt sok időbe összeszedni pár döglött legyet, néhány bogarat és egy hosszú, tekergőző földigilisztát, aztán nyomás vissza. A pólóm alatt rejtegettem a befőttesüveget, nehogy anya meglássa, és mindenféle kérdést szegezzen nekem.

Bezártarn a szobám ajtaját, még egy széket is odatettem, hogy senki ne jöhessen be, aztán az ágyamra tettem Madame Octa kalitkáját, és levettem róla a terítőt.

A pók a hirtelen támadt világosságtól hunyorgott, és lejjebb engedte a potrohát. Már éppen ki akartam nyitni a kalitka ajtaját, hogy bedobjam az élelmet, amikor eszembe jutott, hogy egy mérges pókkal van dolgom, amely egy-két harapással akár meg is tudna ölni.

Fölemeltem az üveget a kalitka fölé, kipiszkáltam belőle az egyik eleven bogarat, és leejtettem. A bogár a hátára esett; egy darabig égnek meredő lábakkal kapálózott, aztán sikerült a hasára fordulnia. Mászni kezdett a szabadság felé, de nem jutott messzire.

Mihelyt elindult, Madame Octa lecsapott rá. Az egyik pillanatban még mozdulatlanul állt a kalitka közepén, mint valami gubó, a következőben pedig már kifent rágócsáppal landolt áldozatán.

Gyorsan benyelte a bogarat. Egy normális póknak ennyi eleség egy vagy két napra is elegendő lett volna, de Madame Octa legföljebb könnyű előételnek tarthatta. Visszamászott eredeti helyére, és úgy nézett rám, mintha azt mondaná: – Oké, ez kedves volt tőled, de mi lesz a főfogás?

Megetettem vele a befőttesüveg egész tartalmát. A giliszta derekasan küzdött az életéért, de a pók belemélyesztette a rágóit, és előbb kettőbe, majd negyedekbe vágta szegényt. Látszott rajta, hogy a gilisztát fogyasztja a legnagyobb élvezettel.

Egy hirtelen támadt ötlettel elővettem a matracom alól a naplómat. A naplóm a legbecsesebb tulajdonom, ezt a könyvet is azért tudom megírni, mert abban lejegyeztem mindent. Amúgy is emlékszem a történet szinte minden részletére, de valahányszor megakadok, csak ki kell nyitnom a naplómat, és ellenőrizhetem a tényeket.

Kinyitottam az utolsó oldalnál, és leírtam mindazt, amit Madame Octáról tudtam: mit mondott el róla Mr. Crepsley a műsorában, milyen trükköket ismert, mi a kedvenc eledele. Egy keresztet tettem a mellé az ennivaló mellé, amit nagyon szeretett, és kettőt a mellé, amiért különösen odavolt (eddig csak a giliszta volt ilyen). Így tudni fogom, hogy mivel etessem, és azt is, hogy mivel jutalmazzam, ha valamit végre akarok hajtatni vele.

Aztán fölhoztam néhány kaját a hűtőszekrényből: sajtot, sonkát, salátát és konzerv marhahúst. Szinte mindent megevett, amit csak adtam neki. Úgy láttam, lesz elég dolgom, míg jóllakatom ezt a ronda nőszemélyt!

A kedd éjszakám szörnyű volt. Azon töprengtem, vajon mit szólt Mr. Crepsley, amikor fölébredt, és látta, hogy a pókja helyén egy levél van. Vajon el fog utazni, ahogy tanácsokam, vagy Madame Octa keresésére indul? Es mi van akkor, ha ezek ketten tudnak egymással telepatikus úton beszélgetni, és Mr. Crepsley eljut a pók nyomában ide?

Órákig ültem az ágyamban, keresztet tartva a mellemhez. Nem voltam benne biztos, segít-e a kereszt, vagy nem. Azt tudtam, hogy a filmekben rendszerint beválik. Eszembe jutott, egyszer Steve-vel beszélgettünk erről, és akkor azt mondta, hogy a kereszt önmagában nem használ. Csak akkor működik, ha az illető, aki fogja, jó ember.

Végül hajnali két óra körül elaludtam. Ha Mr. Crepsley ezalatt jön, teljesen védtelenül talál. Szerencsére reggel semmi jel nem mutatott arra, hogy itt járt volna, és Madame Octa is békén pihent a szekrényben.

Szerdán már sokkal jobban éreztem magam, különösen amikor iskola után elugrottam a színházhoz, és láttam, hogy a Cirque du Freak elment. Úgy eltűnt az összes autó és lakókocsi, hogy nyomuk sem maradt!

Sikerült! Madame Octa az enyém!

Azzal ünnepeltem meg a sikert, hogy vettem egy pizzat. Sonkás-paprikás pizzát. Anya és apa kérdezték, hogy milyen különleges nap van ma, de csak annyit mondtam, hogy egyszerűen úgy éreztem, ez a nap más, mint a többi. Megkínáltam őket – és persze Annie-t – egy-egy szelettel, és ennyivel beérték.

Megetettem a morzsákkal Madame Octát, és láttam rajta, hogy ízlett neki. Körberohangálta a kalitkát, és minden morzsával végzett. Beleírtam a naplómba: "Különleges jutalomként: pizza!"

Mindvégig beszéltem hozzá: meséltem az életemről, a családomról, az otthonunkról. Elmondtam, mennyire csodálom, és hogy milyen ételekkel fogom etetni, és milyen számokat fogunk együtt előadni. Lehet, hogy nem értett meg mindent, amit mondtam, de úgy tett, mintha értené.

Csütörtökön és pénteken iskola után elmentem a könyvtárba, és mindent elolvastam a pókokról, amit csak talákam. Sok mindent nem tudtam róluk. Például hogy akár nyolc szemük is lehet, és hogy a szál, amelyből a hálót szövik, folyékony ragasztóból van, amely a levegőn szilárdul meg. Egyik könyv sem említette azonban, hogy be lehet őket tanítani valamire, vagy hogy vannak telepatikus képességű pókok is. És egyetlen képet sem találtam olyan pókról, amilyen Madame Octa. Mintha ezeknek a könyveknek az írói még nem láttak volna hozzá hasonlót. Páratlan példány volt!

Amikor eljött a szombat, úgy döntöttem, ideje kiengedni a kalitkából és kipróbálni vele pár trükköt. Addigra már gyakoroltam a hangszeren, és néhány nagyon egyszerű dallamot már egész jól el tudtam játszani rajta. A nehézséget az jelentette, hogy fuvolázás közben miként közvetítsem neki a gondolataimat. Kicsit bonyolultnak tűnt, de úgy éreztem, menni fog.

Bezártam az ajtómat, és becsuktam az ablakokat is. Szombat délután volt. A papám dolgozott, anya pedig Annie-val az üzleteket járta. Teljesen egyedül voltam, úgyhogy ha valami balul ütne ki, az csakis az én hibám lenne, és egyedül nekem kell elszenvedni is.

Letettem a kalitkát a szoba közepére, a padlóra. A múlt éjjel óta nem adtam enni Madame Octának. Úgy okoskodtam, hogy tele hassal biztosan nem akarná produkálni magát. Az állatok éppúgy el tudnak lustulni, mint az emberek.

Levettem a kalitkáról a takarót, a számba vettem a fuvolát, majd elfordítottam a kulcsot, és kinyitottam az aprócska ajtót. Aztán hátraléptem, és lekuporodtam a padlóra, hogy jól láthasson.

Madame Octa egy darabig nem csinált semmit. Aztán odamászott az ajtóhoz, ott megállt, és beleszagolta levegőbe. Túl kövérnek látszott ahhoz, hogy ki tudja préselni magát a nyíláson, és már azon kezdtem gondolkodni, hogy talán túletettem. De valahogy behúzhatta a hasát, és kimászott.

A kalitka előtt letelepedett a szőnyegre. Nagy, kerek potroha lüktetett. Gondoltam, körbe akarja járni a kalitkát, hogy megnézze a szobát, de a legcsekélyebb érdeklődést sem mutatta a szoba iránt.

Egyfolytában engem nézett!

Hangosan nyeltem egyet, és igyekeztem leplezni a félelmemet. Nehéz volt, de megálltam, hogy ne reszkessek, és ne kiáltsak fel. Mialatt őt figyeltem, a fuvola pár centiméterre kicsúszott a számból, de azért még fogtam. Ideje volt játszani valamit, úgyhogy belefújtam.

Ez volt az a pillanat, amikor megmozdult. Egyetlen ugrással felpattant, és tátott állkapoccsal, felhúzott rágócsápokkal és rángatózó, szőrös lábakkal magasra szökkent a levegőben – egyenesen rá a csupasz, védtelen arcomra!