13. fejezet:

Azon a vasárnapon nem hívtam föl Steve-et. Anyának és apának azt mondtam, hogy összevitatkoztunk, ezért jöttem haza korábban. Nem voltak tőle elragadtatva, különösen hogy éjnek évadján egyedül jöttem haza. A papám azt mondta, hogy megvonja a zsebpénzemet, és egy hónapi szobafogságra ítél. Nem vitatkoztam. A saját megítélésem szerint elég könnyen megúsztam. Belegondolni is rossz, mit csináltak volna velem, ha tudnak a Cirque du Freakről!

Annie-nek tetszett az ajándéka. A cukrot egykettőre befalta, s órákig eljátszott a pókkal. Mindent el kellett mesélnem, amit a műsorban láttam. Tudni akarta, melyik rémség hogy nézett ki, és mit csinált. Elkerekedett a szeme, amikor a farkasemberről elmondtam, hogyan harapta le egy nő karját.

– Ugye, viccelsz? – kérdezte. – Ez nem lehet igaz.

– De igaz – erősködtem.

– Becsületszavadra?

– Becsületszavamra.

– Megesküszöl a szemed világára?

– Esküszöm a szememre – esküdtem. – A hollók vájják ki, ha hazudok.

– Hű! – lelkendezett. – Bárcsak én is ott lehettem volna! Ha egyszer újra elmész, elviszel magaddal?

– El – ígértem. – De nem hiszem, hogy egyhamar visszajönnek. Sokfelé utazgatnak.

Azt persze nem mondtam el Annie-nak, hogy Mr. Crepsley vámpír, és hogy Steve is az akart lenni, de egész álló nap csak ők jártak a fejemben. Föl akartam hívni Steve-et, de nem tudtam, mit mondjak neki. Kénytelen lesz megkérdezmi, miért nem hozzájuk mentem vissza, és nem akartam megmondani, hogy bent maradtam a színházban, és kilestem őt.

Képzeljétek csak el: egy eleven vámpír! Régebben is hittem benne, hogy valóságosan léteznek, de a szüleim és a tanárok meggyőztek arról, hogy nem. Ennyit a felnőttek bölcsességéről!

Kíváncsi voltam, milyenek lehetnek a vámpírok a valóságban, akár képesek mindarra, amikről a könyvek és a filmek beszámolnak, akár nem. Láttam, hogy Mr. Crepsley a levegőben tud röptetni egy széket, láttam őt leszállni a színház tetejéről, és láttam, hogy ivott valamennyit Steve véréből. Mi mást tudhat még? Vajon át tud változni denevérré, füstté, patkánnyá? Lehet őt látni a tükörben? Tényleg meghal, ha napfény éri?

Amilyen sokat töprengtem Mr. Crepsleyről, éppannyit gondoltam Madame Octára is. Nagyon szerettem volna, ha én is vehetnék egy hasonlót, amelyiket aztán kedvemre irányíthatnám. Magam is beállnék vele egy ilyen cirkuszba, és a világot beutazva csodálatos kalandokban lenne részem!

A vasárnap ahogy jött, el is múlt. Tévét néztem, segítettem a papámnak a kertben, a mamámnak a konyhában (a büntetés része volt, amiért egyedül jöttem haza késő éjszaka), délután sétáltam egy nagyot, és közben vámpírokról és pókokról ábrándoztam.

Aztán eljött a hétfő, iskolába kellett menni. Ideges voltam, mert nem tudtam, mit mondjak Steve-nek, és hogy ő egyákalán mit fog mondani nekem. Aludni se sokat aludtam a hétvégén (nehéz aludni, amikor az ember egy igazi vámpírral találkozik), így aztán fáradt voltam, és megviselt.

Amikor megérkeztem, Steve, tőle szokatlan módon, már az udvaron téblábolt. Rendszerint én érek oda előbb. Most valamivel távolabb állt a többiektől, és rám várt.

Vettem egy nagy levegőt, aztán odaballagtam hozzá, s mellé állva megtámasztottam a falat.

– Jó reggelt – mondtam.

– Jó reggelt – felelte. A szeme alatti sötét karikából ítélve még nálam is kevesebbet aludhacott az elmúlt pár éjszakán. – Hová mentél a műsor után? – kérdezte.

– Haza – válaszoltam.

– Miért? – kérdezte az arcomat fürkészve.

– Kint sötét volt, és nem figyeltem, merre megyek. Néhányszor rossz helyen fordultam be, és eltévedtem. Mire ismerős környékre jutottam, már közelebb voltam a mi házunkhoz, mint a tiétekhez.

Olyan meggyőzően próbáltam előadni a hazugságot, amennyire csak bírtam, és láttam rajta, hogy latolgatja, igazat mondok-e vagy sem.

– Képzelem, mit balhézhattak odahaza – jegyezte meg.

– Ne is mondd! – nyögtem fel. – Nyista zsebpénz, egy hónapos szobafogság, és a papám azt mondta, hogy egy csomó házimunkát el kell végeznem. De megérte, nem igaz? – tettem hozzá vigyorogva. – Hát nem volt fantasztikus?

Steve egy pillanatig még kutatva nézte az arcomat, aztán úgy döntött, igazat beszélek.

– De – vigyorgott vissza rám. – Fantasztikus volt.

Megjött Tommy és Alan, és el kellett mesélnünk nekik mindent. Mondhatom, jó színészek voltunk mindketten. Az elmondottakból te sem találtad volna ki, hogy Alan pénteken egy vámpírral társalgott, sem azt, hogy én meg szombat éjjel láttam őket.

Elmondhatom, hogy ahogy teltek az órák, egyre világosabbá vált előttem, hogy Steve és köztem már semmi sem lesz többé úgy, mint eddig volt. Még ha tényleg elhitte is, amit mondtam neki, maradt benne egy kis bizalmadanság velem kapcsolatban. Láttam, hogy időnként furcsán néz rám, mintha megsértettem vagy bántottam volna.

Ami pedig engem illet, valahogy már nem kívánkoztam a közelében lenni. Megijesztett, amit Mr. Crepsleynek mondott, és amit a vámpír mondott neki. Mr. Crepsley szerint Steve gonosz. Ez aggodalommal töltött el. Végtére is Steve arra készült, hogy vámpír legyen, s embereket gyilkoljon a vérükért. Hogyan barátkozzam ezek után egy ilyen fiúval?

Később, már délután, Madame Octáról beszélgettünk. Steve és én nem sokat emlegettük Mr. Crepsleyt és a tarantelláját; féltünk szóba hozni őt, nehogy valami kicsússzon a szánkon. De Tommy és Alan egyfolytában róluk akartak hallani, úgyhogy muszáj volt kielégíteni a kíváncsiságukat.

– Szerintetek hogy irányította a pókot? – kérdezte Tommy.

– Talán csak egy műpók volt – vélte Alan.

– Egy frászt! – förtyantam fel. – Egyik szörny sem volt mű! Pontosan ettől volt olyan izgalmas! Hogy minden valódi volt!

– Akkor hát hogy tudta irányítani? – tette föl a kérdést újra Tommy.

– Talán varázsfuvola volt – nevettem el magam. – Vagy még valószínűbb, hogy Mr. Crepsley úgy ért a pókbűvöléshez, mint az indiaiak a kígyóbűvöléshez.

– De azt meséltétek, hogy Mr. Tall is irányította, amikor Madame Octa ott volt Mr. Crepsley száján – hadarta izgatottan Alan.

– Ja, igen. El is felejtettem – vallottam be. – Akkor csak úgy lehet, hogy a fuvolákban van a varázser?

– Nem használtak semmiféle varázsfuvolát – mondta Steve. Hallgatag volt egész nap, sokkal kevesebbet mesélt a show-ról, mint én, annak azonban sohasem tudott ellenállni, ha a tényekkel lehengerelhetett valakit.

– Akkor mit használtak? – kérdeztem.

– Telepátiát – felelte Steve.

– Ennek van valami köze a telefonhoz? – kérdezte Alan.

Steve elmosolyodott, Tommy és én pedig hangos nevetésben törtünk ki (ámbár én nem voltam egész biztos benne, hogy valójában mit jelent a "telepátia" szó, és fogadok, hogy Tommy sem).

– Hülye vagy – vihogott Tommy, és játékosan bebokszolt Alannek.

– Mondd tovább, Steve – kértem –, mondd el neki, mit jelent!

– Telepátia az, amikor valaki tud olvasni a másik gondolataiban – magyarázta Steve –, vagy szavak nélkül közölni tudja másokkal a saját gondolatait. Így adtak utasításokat a póknak – gondolatban.

– Akkor meg minek a fuvola? – kérdeztem.

– Vagy a show kedvéért – felelte Steve –, vagy még valószínűbb, hogy elvonják vele a pók figyelmét.

– Miért, szerinted bárki tudna utasításokat adni neki? – kérdezte Tommy.

– Bárki, akinek van egy kis esze – bólintott Steve. – Ezek szerint te kiestél, Alan – tette hozzá, de vigyorogva, hogy mutassa: nem kell komolyan venni.

– Nincs is szükség bűvös sípokra vagy különleges begyakorlásra meg ilyesmikre? – kérdezte csodálkozva Tommy.

– Szerintem nincs – válaszolta Steve.

Aztán másra terelődött a szó – ha jól emlékszem, futballra –, de arra már nem figyeltem. Ugyanis hirtelen egy új gondolat villant belém, amitől egyszeriben jobbnál jobb ötleteim támadtak. Megfeledkeztem Steve-ről, vámpírokról és minden egyébről.

– Miért, szerinted barki tudna utasítasokat adni neki?

– Bárki, akinek van egy kis esze.

– Nincs is szükség bűvös sípokra vagy különleges begyakorlasra meg ilyesmikre?

– Szerintem nincs.

Tommy és Steve párbeszéde újra meg újra lepergett az agyamban, mint egy megakadt cédé.

Bárki tudná irányítani! Ez a bárki akár én is lehetnék. Ha megkaparinthatnám Madame Octát, és tudnék vele kommunikálni, magamhoz szelídíteném, és utasításokat adhatnék neki, és...

Nem. Őrültség. Lehet, hogy tudnám irányítani, de sohasem lehetne az enyém. A pók Mr. Crepsleyé, és a világ minden kincséért sem válna meg tőle, se pénzért, se ékszerekért, se...

Egyszer csak megvilágosodott előttem a válasz. Hogy hogyan kaparinthatnám meg tőle. Hogy hogyan szerezhetném meg magamnak. Zsarolással! Ha megfenyegetném a vámpírt z azt mondanám neki, hogy rászabadítom a rendőrséget –, kénytelen lenne megengedni, hogy megtartsam őt.

De elrémített a gondolat, hogy szemtől szembe megmondjam ezt Mr. Crepsleynek. Tudtam, hogy képtelen volnék megtenni. Tehát csak egy választásom maradt: el kell lopnom Madame Octát!