12. fejezet:

A kígyó öltögette a nyelvét, és látszott rajta, hogy fenemód éhes. Nem volt különösebben színes – sötétzöld bőrén csak néhol tűnt fel pár világosabb folt –, de halálosan veszedelmesnek tűnt.

Az erkély alatt lévők ész nélkül rohantak vissza az üléseikhez. Futás közben pánikszerűen visítottak, sikoltoztak, és elhajigálták a kezükben lévő cuccokat. Néhányan elájultak, mások elestek, a többiek meg keresztülgázoltak rajtuk. Steve és én szerencsére elég elöl voltunk. Mint a legkisebbeket a színházban, azt hiszem, agyontiportak volna, ha bekerülünk a legnagyobb tolongásba.

Épp amikor a kígyó lecsusszant volna a padlóra, egy reflektor fénye szegeződött a fejére. A hüllő megdermedt, és pislogás nélkül meredt a fénybe. Az emberek megálltak, a pánik alábbhagyott. Akik elestek, igyekeztek minél gyorsabban feltápászkodni, és szerencsére úgy látszott, hogy senkinek nem esett komoly baja.

Egy hang hallatszott a hátunk mögött. Megfordultam, hogy visszanézzek a színpadra. Egy fiú állt odafönt. Tizennégy-tizenötéves-forma, hihetetlenül vékony, hosszú, sárgászöldes hajú srác volt. A szeme fürcsa vágású és keskeny, akár a kígyóé. Hosszú, fehér palástot viselt.

Sziszegő hangot hallatott, és mindkét karját a feje fölé emelte. A palást lehullott róla, és mindenki, aki csak nézte, felhördült. A fiú testét pikkelyek borították!

A fejétől a sarkáig merő zöld, arany, sárga és kék csillogás volt! Egy sortnadrág volt rajta, semmi más. Megfordult, hogy megnézhessük a hátát is, amely ugyanolyan volt, mint elöl, legfeljebb ha néhány árnyalattal sötétebb.

Amikor ismét felénk fordult, hasra feküdt, és lecsúszott a színpadról, de hajszálra úgy, mint egy kígyó. Ebben a pillanatban kapcsoltam: eszembe jutott a plakáton szereplő kígyótestű fiú.

Leérve a padlóra fölállt, és elindult a terem hátulja felé. Miközben elhaladt a közelemben, feltűnt, milyen különös keze-lába van: kéz- és lábujjai között vékony bőrhártya feszült. Kicsit hasonlított egy horrorfilmben látott szörnyre, aki a fekete lagúnában élt.

Az oszloptól pár méterre megállt, és lekuporodott a földre. A kígyót elvakító fény kihunyt, s a hüllő lassan továbbmászott az oszlopról le a földre. A fiú ismét sziszegő hangot hallatott, mire a kígyó megállt. Olvastam valahol: a kígyók nem hallják, hanem érzik a hangokat.

A fiú csosszant egy aprót előbb balra, aztán jobbra. A kígyó a fejével követte a mozdulatát, de nem támadott. A fiú közelebb lopakodott a kígyóhoz, mígnem az állat könnyedén elérhette. Arra vártam, hogy mindjárt lecsap rá, és megöli, és a legszívesebben a fiúra kiáltottam volna, hogy meneküljön.

De a kígyó-fiú tudta, mit csinál. Amikor kellő közelségbe jutott, kinyúlt, és úszóhártyás ujjaival megbirizgálta a kígyót az álla alatt. Aztán előrehajolt, és csókot nyomott az orrára!

A kígyó rácsavarodott a fiú nyakára. Néhányszor körbetekeredett rajta, a farkát meg úgy lógatta le a vállán és a hátán, mint valami sálat.

A fiú megsimogatta a hüllőt, és elmosolyodott. Azt hittem, le fog jönni közénk, hogy mi is megsimogathassuk, de ehelyett a terem oldalához sétált, egészen az ajtóig. Ott lefejtette magáról a kígyót, letette a földre, majd ismét megcsiklandozta az állát.

A kígyó ezúttal szélesre tátotta a száját, úgyhogy látni lehetett a méregfogait. A kígyótestű fiú ekkor lefeküdt hanyatt a földre, közel a kígyóhoz, majd vonagló mozdulatokkal elindult felé!

– Ne! – fohászkodtam magamban. – Csak nem fog...

De igen. Képes volt rá, és bedugta a fejét a kígyó tátott szájába!

Így maradt pár másodpercig, aztán lassan kihúzta a fejét. Újra a nyakába vette a hüllőt, s addig gurult, gurult, míg teljesen belé nem tekeredett, hogy csak az arca maradt szabadon. Akkor vigyorogva felpattant. Úgy nézett ki, mint egy felcsavart szőnyeg!

– Es ezzel, hölgyeim és uraim – szólalt meg Mr. Tall a színpadon –, csakugyan véget ért az előadás! – Mosolyogva leugrott a színpadról, és egy könnyű kis füstfelhőben eltűnt, mintha ő is füstté vált volna. Amikor kitisztult a levegő, már a terem hátuljában láttam, amint félrehúzza a kijárat előtti függönyt.

Az ajtó jobb és bal oldalán a csinos nők és a titokzatos kék csuklyások álltak, csecsebecsékkel megrakott tálcákat tartva. Bántam, hogy már nem maradt pénzem.

Steve egy szót sem szólt, mialatt várakoztunk. Arckifejezése eláruka, hogy még mindig töri a fejét, és régebbi tapasztalataim alapján azt is tudtam, hogy ilyenkor nincs értelme beszélgetéssel próbálkozni. Ha Steve-et elkapta ez a hangulat, semmivel sem lehetett kirobbantani belőle.

Amikor a mögöttünk lévő sorok is kiürültek, megindultunk a terem hátulja felé. A magamnak vásárolt cuccokon kívül Steve ajándéktárgyait is hoztam, mert ő annyira el volt merülve a gondolataiban, hogy vagy elejtette, vagy otthagyta volna őket.

Mr. Tall leghátul állt. A félrehúzott függönyt tartotta, és minden kilépőre rámosolygott. Közeledtünkre mosolya még szélesebbre húzódott az arcán.

– Na, fiúk, tetszett a műsor? – kérdezte.

– Mesés volt – lelkendeztem.

– Nem féltetek?

– Egy kicsit – vallottam be –, de nem jobban, mint mások.

– Kemény srácok vagytok – mondta nevetve.

Mögöttünk is tolongtak, ezért továbbsiettünk, hogy ne tartóztassuk fel őket. Amikor kiértünk a két függöny közötti rövid folyosóra, Steve körülkémlelt, majd a fülemhez hajolva belesuttogta:

– Menj haza egyedül.

– Tessék? – kérdeztem megtorpanva. Azok, akik utánunk jöttek, megálltak csevegni Mr. Tall-lal, úgyhogy nem kellett sietnünk.

– Hallottad – közölte kurtán.

– De miért? – kérdeztem elképedve.

– Mert én nem jövök – felelte. – Maradok. Nem tudom, mi lesz belőle, de itt kell maradnom. Majd később utánad megyek, ha már... – Félbehagyta a mondatot, és húzni kezdett maga után.

A második függönyön túljutva azon a folyosón találtuk magunkat, ahol a fekete terítővel letakart asztal volt. Az előttünk járóknak már csak a hátát láttuk. Steve a vállán át visszanézett, hogy nem látja-e valaki, majd lebukott az asztal alá, be a földig érő terítő védelmébe!

– Steve! – suttogtam rémülten, attól félve, hogy a végén bajba sodor mindkettőnket.

– Tűnés! – sziszegte vissza.

– De nem maradhatsz... – kezdtem.

– Tedd, amit mondtam! – förmedt rám. – Tűnj el, mielőtt elkapnak bennünket!

Mit tehettem volna, engedelmeskedtem. Steve hangján érezni lehetett, hogy ha nem teszem, mindjárt dührohamot kap. Láttam már ilyet nála, és tudtam, hogyha dühös, nem jó ujjat húzni vele.

Továbbmentem hát, és a sarokhoz érve ráfordultam a kapuhoz vezető hosszú folyosóra. Lassan, elgondolkodva lépegettem a jóval előttem járók nyomában. Hátrasandítva láttam, hogy senki sem jön mögöttem.

És ekkor megpillantottam az ajtót.

Azt az ajtót, amelyről befelé jövet megállapítottuk, hogy az vezet fel az erkélyre. Megálltam előtte, és még egyszer hátranéztem. Nem jött senki.

– Oké – mondtam magamban. – Maradok! Nem tudom, Steve mit forgat a fejében, de ő a legjobb barátom. Ha bajba kerül, itt akarok lenni, hogy segítsek.

Mielőtt meggondolhattam volna magam, kinyitottam az ajtót, beugrottam, és becsuktam magam mögött. Ott álltam hát a sötétben, s a szívem olyan szaporán vert, mint egy kisegéré.

Egy örökkévalóságnak tűnt, mire hallottam, hogy az utolsó ember is eltávozott. Messziről beszivárgott, amint a félelemtől és az izgalomtól fojtott hangon megtárgyalják egymás között az imént látottakat. Aztán a hangok is elültek, és az épületre csend borult. Arra vártam, hogy a színházterem felől majd mindenféle zajokat hallok – takarítani fognak, visszarakják a székeket a helyükre –, de nem: az egész ház olyan néma volt, mint valami kripta.

Felkapaszkodtam a lépcsőn. Addigra a szemem hozzászokott a sötéthez, és egészen jól láttam. Féltem, hogy az ócska, repedezett lépcső le talál szakadni alattam, és maga alá temet, de kitartott.

Fölérve az erkély közepén találtam magam. Mindent por és piszok borított, és persze hideg volt. Egész testemben reszketve lopakodtam az erkély széle felé.

Innen tökéletes kilátás nyílt a színpadra. Még égtek a lámpák, úgyhogy a legapróbb részletekig láttam mindent. A színpad üres volt – sem a rémséges szörnyeket, sem a csillogó ruhás nőket, sem a kék csuklyásokat, de még Steve-et sem láttam. Leültem, és vártam.

Öt perc telhetett el, amikor észrevettem, hogy egy árnyék kúszik lassan a színpad felé, odamásztam az erkély korlátjához, hogy jobban lássak. Az árnyék fölegyenesedett, fölállt, kisétált a színpad közepére, s megfordult.

Steve volt az.

Elindult balra, megállt, elindult jobbra, és újra megállt. Láttam, hogy rágja a körmét, s tanakodik magában, merre is menjen.

– Engem keresel? – szólalt meg ekkor egy hang magasan a feje fölött, miközben egy széttárt karú alak csapott le a színpadra; hosszú, vörös köpenye úgy úszott mögötte a levegőben, mint a madárszárny.

Steve majd kiugrott ijedtében a bőréből, amikor az alak a színpadra érve gömbbé zsugorodott össze. Én is hátratántorodtam rémületemben. Amikor újra föltérdeltem, az alak már állt, és jól láthattam vörös ruháját, narancssárga haját, falfehér arcát, és rajta a hatalmas sebhelyet.

Mr. Crepsley!

Steve beszélni próbált, de úgy vacogott a foga, hogy nem bírt.

– Láttam, hogy figyeltél – dörmögte Mr. Crepsley. – A lélegzeted is elakadt, amikor először megpillantottál. Miért?

– M-m-m-mert tu-tu-tudom, hogy k-k-ki maga – dadogta Steve, aki végre megtalálta a hangját.

– Larten Crepsley vagyok – közölte a hátborzongató külsejű férfi.

– Nem – válaszolta Steve. – Tudom, hogy igazából ki maga.

– Ó! – mosolyodott el Mr. Crepsley, de csöppet sem vidáman. – Mondd hát meg, kisfiú, ki vagyok én igazából – mondta csúfondárosan.

– A valódi neve Vur Horston – mondta Steve, mire Mr. Crepsleynek a meglepetéstől leesett az álla. Aztán Steve mondott még valamit, amitől meg az én állam esett le. – Maga vámpír.

A szavait követő csend hosszú volt, és félelmetes.