11. fejezet:

Kétgyomrú Rhamus után bejött a két csuklyás, és ajándéktárgyakat vitt körbe a nézőtéren, amiket meg lehetett vásárolni. Voltak köztük nagyon klasszak, például ugyanolyan anyacsavarok, amilyeneket Kétgyomrú Rhamus nyeldesett le, csak csokoládéból, és Bordás Alexander-babák gumiból, amiket úgy hajlítgathattál és nyújthattál, ahogy jólesett. És árultak tincseket a Farkasember hajából. Ebből én is vettem; merev volt, mint a drót, és éles, mint a kés.

– Később még más újdonságok is lesznek – szólalt meg Mr. Tall a színpadról –, ne költsék el már előre az összes pénzüket.

– Mennyibe kerül az üvegszobor? – kérdezte Steve.

Ugyanaz a fajta volt, amit Kétgyomrú Rhamus evett. A kék csuklyás nem szólt semmit, csak rámutatott az árcédulára.

– Nem tudok olvasni – mondta Steve. – Mondja meg, legyen szíves, mennyi az ára.

Csodálkozva néztem Steve-re, vajon miért hazudik? A csuklyás erre sem szólt semmit, csak megrázta a fejét, és gyorsan továbblépett, mielőtt Steve újabb kérdést tehetett volna fel.

– Mi volt ez? – kérdeztem.

– Csak hallani akartam, hogy beszél – rántotta meg a vállát Steve –, hogy lássam, ember-e vagy sem.

– Hát persze hogy ember – rökönyödtem meg. – Mi más lenne?

– Nem tudom – felelte Steve. – Ezért kérdeztem. Nem tartod furcsának, hogy mindvégig eltakarják az arcukat?

– Talán szégyellősek – vélekedtem.

– Lehet – hagyta rám, de tudtam, hogy nem hiszi. Amikor az ajándékárusítók elmentek, jött a következő torzszülött. A szakállas nő volt az, és először azt hittem, tréfa az egész, mert egyáltalán nem volt szakálla!

Mr. Tall megállt a háta mögött, és a következőket mondta:

– Hölgyeim és uraim, most egy roppant különleges műsorszám következik. Az önök előtt álló Truska új tagja családunknak. Az egyik leghihetetlenebb produkciót fogják tőle látni, amelyhez egyedülálló képesség szükségeltetik.

Mr. Tall azzal elment. Truska nagyon szép volt laza hullámokban leomló, sűrűn felhasított vörös ruhájában. Egy csomó férfi a nézőtéren krákogni meg fészkelődni kezdett.

Truska közelebb lépett a színpad széléhez, hogy jobban lássuk, majd mondott valamit, ami úgy hangzott, mint egy fókaugatás. Két kezét az arcához emelte, s kétoldalt finoman végigsimított a bőrén. Aztán két ujjával befogta az orrát, és a másik kezével megcsiklandozta az állát.

Elképesztő dolog történt: elkezdett kinőni a szakálla! Előbb az állán ütköztek ki a szőrszálak, aztán a felső ajkán, majd kétoldalt az arcán, végül mindenütt. Hosszú, szőke, egyenes szálú szakálla nőtt.

Amikor tíz-tizenegy centiméteres lett, megállt a növésben. Truska ekkor elengedte az orrát, lejött a színpadról, körbesétált a nézőtéren, és mindenki megfoghatta, megsimogathatta a szakállát. És az mindeközben tovább nőtt, míg végül leért a bokájáig! Amikor Truska elérte a nézőtér legtávolabbi szélét, megfordult, és visszament a színpadra. És noha színházban állt a levegő, a haja vadul lebegett, és mentében megcsiklandozta azok arcát, akikhez hozzáért.

Amikor visszaért a színpadra, Mr. Tall megkérdezte, van-e valakinél olló. Sok nőnél volt. Mr. Tall néhányukat felhívta maga mellé.

– A Cirque du Freak egy színarany rudat ajándékoz annak, aki bele tud nyírni Truska szakállába – mondta, és a magasba emelt egy kis sárga aranyrudat, hogy mutassa, nem tréfál.

Ettől mindenki izgalomba jött, és tíz percen keresztül boldog-boldogtalan megpróbált belenyírní a csodálatos szakállba. És nem tudtak! Semmi nem fogott a szakállas nő szakállán, még az a olló sem, amelyet Mr. Tall adott nekik! És az volt a legkülönösebb, hogy tapintásra éppolyan selymes volt, mint a közönséges haj!

Amikor mindenki belátta, hogy igyekezetük hiábavaló, Mr. Tall kiürítette a színpadot. Truska visszaballagott középre. Újból végigsimított az arcán, és megfogta az orrát, de ezúttal a szakáll kezdett visszabújni!

Mintegy tíz perc leforgása alatt a szálak újra eltűntek, és Truska ugyanúgy nézett ki, mint amikor először lépett ki a színpadra. Hangos tapsvihar közepette vonult vissza a színfalak mögé, hogy nyomban helyet adjon az utána következőnek.

Akit úgy hívtak, hogy Kezes Hans. Azzal kezdte, hogy mesélt az apjáról, aki láb nélkül született, így aztán a kezén tanult meg járni úgy, mint más ember a lábán, és a gyerekeit is megtanította a fortélyaira.

Hans ezek után leült, és fölhúzta, majd a nyaka köré csavarta mindkét lábát. Felállt a kezére, s föl-le sétált rajta a színpadon, aztán leugrott, és felszólított – találomra – négy férfit, hogy fussanak vele versenyt. Ők persze a lábukon, míg Hans a kezén. Aranyrudat ígért annak, aki legyőzi.

A padsorok közti átjárót jelölték ki versenypályának, és hátrányos helyzete ellenére Hans könnyedén legyőzte mind a négy férfit. Kijelentette, hogy nyolc másodpercen belül futja kézen a száz métert, és a közönség soraiból senki sem kételkedett a szavában. Utána tornagyakorlatokat mutatott be, bebizonyítva, hogy az ember éppúgy elboldogulhat láb nélkül, mint lábbal, produkciója nem volt különösebben izgalmas, de elveztük.

Hans után rövid szünet következett, majd újra Mr. Tall jelent meg.

– Hölgyeim és uraim – mondta –, most ismét valami egyedülálló és meglepő produkcióban lesz részük. Veszélyes is lehet, úgyhogy arra kérem önöket, ne zajongjanak, s ne is tapsoljanak, amíg engedélyt nem kapnak rá.

A nézőtérre néma csend borult. Azok után, ami a farkasemberrel történt, elég volt egyetlen figyelmeztetés.

Mr. Tall ekkor elégedetten távozott. Mielőtt elhagyta volna a porondot, elkiáltotta a következő rémség nevét – kiáltotta, de valahogy halkan!

– Mr. Crepsley és Madame Octa!

Lassan kihunytak a fények, és egy hátborzongató külsejű ember jött ki a színpadra. Magas volt, és vékony, az arca fehér, mint a fal, s a fején rövidre nyírt, narancsvörös haj éktelenkedett. Bal arcán széles forradás futott végig le egészen a szájáig, amitől úgy nézett ki, mintha a szája felnyúlna az arca közepére. Sötétvörös ruhát viselt, s a kezében egy kis fakalitkát hozott, amit letett egy asztalra. Amikor ezzel megvolt, szembefordult a közönséggel, meghajolt és mosolygott. Ettől még rémisztőbbnek látszott; kicsit emlékeztetett arra az őrült bohócra, akit egyszer egy horrorfilmben láttam. Ezután magyarázni kezdte, hogy mit fogunk látni.

A beszéde elejét nem hallottam, mert nem a színpadot néztem, hanem Steve-et. Tudjátok, amikor Mr. Crepsley bejött, teljes csend volt a teremben. Kivéve egy valakit, aki hatalmasat sóhajtott.

Steve volt az.

Kíváncsian néztem a barátomat. Majdnem olyan fehér volt, mint Mr. Crepsley, és egész testében remegett. Kis híján kiejtette a kezéből Bordás Alexander gumifiguráját.

A szeme valósággal rátapadt Mr. Crepsleyre, és miközben azt figyeltem, hogy milyen merőn nézi a fellépő rémséget, egy gondolat futott át az agyamon: "Úgy néz ki, mint aki kísértetet lát!"

– Nem igaz, hogy minden tarantella mérges – mondta Mr. Crepsley. Hangja mély volt. Nagy nehezen sikerült elfordítanom a tekintetemet Steve-ről és ráirányítani a színpadra. – Legtöbbjük ugyanolyan ártalmatlan, mint többi, bárhol fellelhető pók. Azoknak pedig, akik valóban mérgesek, rendszerint csak nagyon apró lények megöléséhez elegendő a mérgük.

De van egy-két igazán veszedelmes is – folytatta. – Némelyik egyetlen harapásával akár az embert is megölheti. Ritkán, de előfordul ilyen is, igaz, hogy csak nagyon távoli vidékeken.

Nekem van egy ilyen példányom – mondta tovább, és közben kinyitotta a kalitka ajtaját. Pár pillanatig semmi sem történt, de aztán előmászott egy olyan hatalmas pók, amilyent még életemben nem láttam. Kövér teste zöld-lila-vörös színű volt, s a lábait hosszú szőr borította. Én nem féltem a pókoktól, de ez tényleg megrémített. Lassan előrébb mászott, majd behajlította a lábait, s leeresztette a potrohát, mintha áldozatra várna.

– Madame Octa évek óta velem van – folytatta Mr. Crepsley. – Sokkal tovább él, mint a közönséges pókok. Egy szerzetestől vettem, aki szerint ez a fajta pók húsz-harminc évig is elél. Ez a példány rendkívül mérges és nagyon intelligens.

Mialatt beszélt, az egyik kék csuklyás bevezetett a színpadra egy kecskét. Szegény pára kétségbeesetten mekegett, és minduntalan menekülni próbált. A csuklyás az asztal lábához kötözte, majd távozott.

Amikor a pók meglátta és meghallotta a kecskét, megmozdult. Elmászott az asztal széléig, s ott megállt, mintha utasításra várna. Mr. Crepsley előhúzott a nadrágzsebéből egy csillogó fémsípot – ő fuvolának mondta –, és néhányszor röviden belefújt. Madame Octa egyetlen ugrással az asztalról a kecske nyakán termett.

A kecske felszökkent a levegőbe, és fülsiketítő mekegésbe kezdett. Madame Octa nem zavartatta magát, sőt pár centiméterrel közelebb mászott az állat fejéhez. Amikor elhelyezkedett, megmutatta csáprágóit, majd mélyen belevájta őket a kecske nyakába!

A kecske megmerevedett, szeme kerekre tágult. Abbahagyta a mekegést, s pár másodperc múlva felbukott. Azt hittem, vége, de aztán láttam, hogy lélegzik.

– Ezzel a fuvolával irányítom Madame Octát – mondta Mr. Crepsley, és tekintetét a földön fekvő kecskéről elfordítva lassan meglengette a fuvolát a feje fölött. – Annak ellenére, hogy ilyen régóta együtt vagyunk már, nem lett kezes bárány, és ha egyszer is kiengedném a kezemből, biztos, hogy megölne.

– A kecske csak megbénult – folytatta. – Beidomítottam Madame Octát, hogy az első harapásával ne okozzon azonnali halált. A kecske végül elpusztul, ha hagyjuk – Madame Octa harapására nincs orvosság –, e hamar végzünk vele. – Belefújt a sípjába, és Madame Octa mászni kezdett a kecske nyakán, majd föl a fülén, s ott megállt. Ekkor újra "kimutatta a méregfogát", és következett az újabb harapás. A kecske testén remegés futott át, majd mozdulatlanná dermedt.

Vége volt.

Madame Octa ledobta magát a kecskéről, és mászni kezdett előre, a színpad széle felé. Az első sorokban ülők megrémültek, egyesek fel is ugráltak a helyükről. De meghallva Mr. Crepsley kurta parancsát, mozdulatlan szoborrá merevedtek.

– Ne mozduljanak! – sziszegte az idomár. – Jusson eszükbe, amit korábban hallottak: egy váratlan zaj halálos veszedelmet zúdíthat önökre!

Madame Octa a színpad szélére érve megállt, majd mint egy kutya, fölemelkedett a hátsó két lábára! Mr. Crepsley egy halk dallamot játszott a fuvoláján, mire a pók, továbbra is két lábon, lassan hátrálni kezdett. Amikor elérte az asztal legközelebbi lábát, megfordult, és fölmászott rajta.

– Most már biztonságban lesznek – mondta Mr. Crepsley, mire az emberek lassan, óvatosan visszaültek.

– De kérem önöket – tette még hozzá –, őrizkedjenek minden erősebb zajtól, nehogy a pók rám támadjon.

Nem tudom, csakugyan félt-e a póktól, vagy csak a hatás kedvéért mondta ezt, mindenesetre úgy látszott, mintha félne. Jobb ingujjával megtörölte a homlokát, majd ismét a szájába illesztette a fuvoláját, és egy különös kis dallamot kezdett játszani rajta.

Madame Octa felkapta a fejét, és úgy tűnt, mintha bólintana. Átmászott az asztalon. Mr. Crepsley eléje nyújtotta a jobb kezét, ő pedig felmászott a karjára. Leizzadtam már a gondolatára is, hogy azok a hosszú, szőrös lábak végigmásznak a karján. Pedig én szeretem a pókokat! Azok, akik amúgy is félnek tőlük, gondolom, véresre rágták belül a szájukat idegességükben.

A pók eközben fölért Mr. Crepsley vállára, onnan a nyakára, a fülére, s meg sem állt a feje búbjáig, ahol szépen leeresztette a potrohát. Úgy festett ott, mint egy muris kis kalap.

Kisvártatva Mr. Crepsley ismét játszani kezdett, Madame Octa pedig leereszkedett az idomár arcán, végig a forradáson, egészen addig, amíg ott nem csücsült fejjel lefelé az állán. Ott kiengedett egy fonalat, és leejtette magát rá.

Most ott csüngött Mr. Crepsley álla alatt tíz centiméterre, majd lassan hintázni kezdett a fonálon. Egyre nagyobb íveket írt le, s hamarosan fültől fülig lóbálta magát. Mivel a lábait maga alá húzta, onnan, ahol én ültem, úgy nézett ki, mint egy cérnagombolyag.

Ekkor, mialatt épp fölfelé lendült, Mr. Crepsley hirtelen hátrakapta a fejét. A pók fölvágódott a levegőbe. A fonal elszakadt, és az állat röptében bukfencezni kezdett. Azt hittem, a végén le fog esni a földre vagy az asztalra, de nem. Egyenesen Mr. Crepsley szájára pottyant!

A hányinger kerülgetett, amikor elképzeltem, hogyan csúszik le a torkán, le, egészen a gyomrába! Megesküdtem volna rá, hogy megmarja és megöli. Csakhogy a pók sokkal okosabb volt, mint hittem. Esés közben ugyanis kinyújtotta a lábait, s úgy érkezett le az idomár szájára.

Mr. Crepsley újra kiegyenesítette a nyakát, amitől ismét láthatóvá vált az arca. A szája szélesre volt nyitva, és Madame Octa ott függeszkedett az alsó és felső ajka között. Úgy lüktetett a potroha, mint egy léggömb, amelybe hol befújják, hol meg kiengedik a levegőt.

Belém villant a gondolat: vajon hol van a síp, és egyáltalán hogyan fogja mostantól irányítani a pókot? És ekkor Mr. Tall jelent meg egy másik síppal. Ő nem játszott olyan jól, mint Mr. Crepsley, de annyira azért tudott, hogy magára vonja Madame Octa figyelmét.

A pók hallgatta, majd elindult Mr. Crepsley szája egyik szélétől a másik felé.

Először nem tudtam mire vélni a mozgását, úgyhogy a nyakamat nyújtogatva próbáltam kivenni, mit csinál.

Amikor megláttam a fehéres csillogást az idomár száján, rögtön megértettem: hálót szőtt!

Amikor befejezte, megint lelógatta magát Mr. Crepsley álláról. Jókora pókhálót szőtt, szinte eltakarta az idomár száját. Ekkor Mr. Crepsley nyalogatni és rágcsálni kezdte a hálót! Végül úgy, ahogy volt, megette, majd megveregette a hasát (vigyázva, nehogy megüsse Madame Octát), és így szólt:

– Hát ez finom volt! Nincs a világon ízesebb falat a frissen szőtt pókhálónál. Ott, ahonnan származom, csemegeként szokták felszolgálni.

De ezzel a műsornak még nem volt vége.

Végigguríttatott Madame Octával egy labdát az asztalon, majd rávette, hogy másszon föl a labda tetejére, s egyensúlyozzon rajta. Miniatűr tornaszereket állított fel, aprócska súlyzókat, köteleket és gyűrűket, és minddel gyakorlatokat végeztetett vele. Madame Octa mindent megcsinált, amit az emberek szoktak: a feje fölé emelte a súlyzókat, felmászott a kötélen, és felhúzta magát a gyűrűn.

Azután Mr. Crepsley egy kis étkészletet tett az asztalra: apró tányérokat, késeket, villákat és icipici poharakat. A tányérokon döglött legyek és más apró rovarok voltak. Hogy a poharakban mi volt, nem tudom.

Madame Octa annak rendje és módja szerint, illedelmesen megvacsorázott. Egyszerre négy lábába fogott kést, villát, és úgy evett. Még egy sótartóutánzat is volt az asztalon, amellyel megszórta az egyik tányért!

Nagyjából akkor döntöttem el, hogy Madame Octa a világ legfantasztikusabb hobbiállata, amikor ivott a pohárból. Mindent megadtam volna érte, csak az enyém lehessen. Tudtam, hogy lehetetlenség – a mamám és a papám akkor se engedné meg, hogy megtartsam, ha volna annyi pénzem, hogy megvegyem –, de ettől még vágyakozhattam rá.

Amikor a műsorszám véget ért, Mr. Crepsley visszatette a pókot a kalitkájába, majd hajlongva fogadta a közönség tapsát. Mindeközben innen-onnan zúgolódás támadt, mert nem mindenki díjazta a kecske legyilkolását, de szerintem szenzációs volt.

Steve felé fordultam, hogy megmondjam neki, mennyire tetszett a tarantellaszám, de ő most is Mr. Crepsleyt figyelte. Már nem látszott ijedtnek, de olyannak se, mint normális állapotában.

– Steve, mi bajod van? – kérdeztem.

Nem válaszolt.

– Steve!

– Ccsss! – csattant fel, és nem is szólt többet, míg Mr. Crepsley el nem hagyta a színpadot. A szemével elkísérte a fura kinézetű férfit, míg az el nem tűnt a színfalak mögött, s csak aztán fordult felém.

– Hát ez elképesztő! – mondta levegő után kapkodva.

– A pók? – kérdeztem. – Tényleg fantasztíkus volt! Mit gondolsz, hogyan...

– Én nem a pókról beszélek – fortyant fel. – Kit érdekel egy vén hülye pók? Én Mr... Crepsleyről beszélek.

Kis szünetet tartott, mielőtt kiejtette volna a nevét, mintha egy másik nevet akart volna mondani.

– Mr. Crepsleyről? – kérdeztem zavartan. – Mi volt olyan érdekes benne? Csak fuvolázott, és kész.

– Nem érted? – förmedt rám dühösen Steve. – Nem tudod, igazából kicsoda ő.

– Miért, te talán tudod?

– Igen – válaszolta. – Képzeld el, tudom. – Megdörzsölte az állát, és aggodalmas arccal hozzátette: – De remélem, ő nem tudja, hogy én tudom. Mert ha tudja, lehet, hogy nem kerülünk ki innen élve...